Futunk, szép sorban.

Rengoku-sama, Akira, én.

Ők a formákról beszélgetnek, én pedig....

Nos, futok.

-Rengoku-sensei, mi a feladat? -érek mellé.

-Tudod, Ame-chan... -kezdte, és râmnézett.

-Fogalmam sincs!

-O..oh.

-De úgy tudom hogy egy városba tartunk! Futâs, futás, futás, edződjünk, hogy minél nagyobb legyen a tűz a lelkünkben! Gyerünk ifjak!

Akira-san nevet, én inkâbb nem mondok semmit azzal kapcsolatban hogy esős időben nem ég tűz.

Hamarosan egy kocsis ért mellénk.

-Nem fáradtak?

Kedvesen mosolyog, megállunk mellette. Van benne valami furcsa, de nem démon. Rengoku-san mosolyog.

-Kicsit, Apó, kicsit!

-Szálljanak fel fiatalok! Úgyis kevés az âru, bőven elfêrnek!

-Hálásan köszönjük!

Rengoku felugrik, mi követjük.

Szokás szerint nem mondok arról semmit, hogy amúgy milyen veszélyes lehet felülni egy idegen kocsijára?

A kocsin van még valaki, egy fiatal férfi, vörös hajjal és vörös szemekkel, kockás haoriban, a lába mellett szeneskosár. Ránkmosolyog. Az egész lényéből árad a kedvesség.

-Jó napot. Igazán kedves az úr. Engem is felvett.

Bólintunk, a férfira nézek. Valami kötődik hozzá, olyan mint egy elfelejtett gondolat. Vagy egy olyan, ami még meg sem született. Nem, nem gondolat. Egy személy. De ki lehet az?