Másnap összehívtak egy újabb gyűlést. Oyakata-sama késve jelent meg. Az arcán tovább terjedt a fertőzés. Aggodalmasan néztük a borzalmas, lilás színű elszineződést ami lassan végez majd vele. Ez a lassú, gyötrelmes halál rosszabb a démonoknál. Legalábbis szerintem.

 Mindenki tudja hogy az Ubuyashiki klán tagjai nem élnek sokáig, de akkor is... ő mindannyiunk "atyja".  Persze utána következik a fia, ahogy minket is felcserél a következő generáció. 

 Vagyis pontosabban most mi vagyunk a következő generáció. 

 Az Oszlopok felsorakoztak elöl. Középen kihagytak egy kis helyet- pont annyit ahol egy alacsony, madárcsontú harcos elfér. Egy kis ideig mindenki Tori-san hűlt helyét nézte, majd előre fordultak és összezárták a helyét. Ez a néma tiszteletadás - búcsú- gyors volt és fájdalmas, összeszorult a torkom és úgy éreztem hogy mindjárt összeesek.

A többiek arcán is hasonló érzelmet fedeztem, különösen Sutáén. 

Megérkezett Ubuyashiki-sama, és leült.

-Üdvözöllek titeket gyermekeim. 

-Üdvözlünk Oyakata-sama, és egészséget kívánunk önnek! -felelte mindenki kórusban. Egy pillanatig mindenki hangját külön-külön hallottam- Sosu Sakonji nőiesen mély hangját, Gojasa- sama kiáltását, Ine- san változatlanul lelkes jókívánságát. Aztán persze ott volt Katai Kessei hegyomlásszerű dörmögése, Kenta Satsumaki rekedt morgása, Rengoku-san férfias barintonját, Sanda-sama dallamos hangját és az édesapám udvarias hanghordozását.

Ott voltak a  társaim hangjai- Suta mindig szívből jövő harsogása,Makoto-chan halk motyogása, Akira-san eltöprengő szavai. 

Kurisu-kun hangja metsző volt és gúnyos, emiatt Tetsu-kun kissé megrovóan mondta a magáét. Mirai-san nem mondott semmit, csak meghajolt, Hariken-san pedig inkább csak suttogott mintsem beszélt volna. 

Ezután minden újra ugyanolyan volt, de engem mégis melegség töltött el a társaim hangjára. Nem vagyok egyedül. Soha nem is leszek teljesen.

-Köszönöm gyermekeim -felelte Oyakata-sama- Sokan kérdeztétek hogy folytatni fogjuk-e a kiképzést Hayoi Tori halála ellenére.

Bólintottunk.

-Erre felelek most. Úgy vélem hogy pont a Madár- oszlop halála miatt kell tovább is folytatnunk, hogy az minél felkészültebbek legyünk. Minél erősebbek. Mondom is a felosztás.

Engem most nem Sutához osztottak be-hanem Akira Tomioka-sanhoz. Kissé szégyenkezve jöttem rá hogy csalódott vagyok. Szerettem volna Sutával maradni, de tudtam, hogy nem célszerű ha csak egy emberhez szokok hozzá.

Akira-san mosolyogva rámnézett.

-Örülök, hogy egy csapatban lehetek veled!

Visszamosolyogtam.

-Szintén.

-Shizukana-san! -hallottam meg magam mögül Hariken-sant. Megfordultam és hátrahőköltem- nagyon közel állt, nem hallottam.

-Igen...Hariken-san? -a hangom bizonytalan volt, aminek nem örültem. Nem akartam gyengének tűnni. Hátráltam még egy lépést hogy nagyjából tisztes táv legyen köztünk. 

Hirtelen meghajolt előttem, hosszú haja előre bukott. Döbbenten álltam.

-Hariken...san..?

-Bocsánatot szeretnék kérni tőled, Shizukana Ame-san!

-Nincs miért bocsánatot kérned...

-De van. Míg én engedtem a démon trükkjének te egyedül harcoltál Tori-samával. Hibás vagyok a halála miatt. És még nem kértem bocsánatot. Úgyhogy bocsáss meg.

Odamentem, és megöleltem. Éreztem ahogy döbbenten megfeszül, majd visszaölel.

-Megbocsátok, Mukuchi Hariken. megbocsátok.