Valaki hátán ébredtem fel először.

Ki vagyok?

Aztán valaki karjában.

Ő ki?

Valaki beszélt hozzám.

Mit mond?

Minden összefolyt, nem értettem semmit. Borzalmas rémálmaim voltak, vér és pusztítás, démonok a sötétben, sikoltó gyermekek, üvöltő férfiak és síró nők. Vörös köd terjengett mindenhol, mintha a vér párává vált volna. Majd a ködből egy magas, vékony, fehérbőrű férfi vált ki, sötétrózsaszín szemekkel, gyűlöldködve nézte a  világot. 

A rémképet egy hang szakította szét, mint napsugár a sötétséget. 

-Ame-chan! Kelj fel! Kérlek! Ame-chan! Gyere vissza hozzánk!

Ki kiabál? Nem tudom hol vagyok! Hova menjek vissza? Kikhez?

-Ame-chan!

Suta. 

Akaruidesu Suta.

Kinyitom a szemem. Egy ágyon fekszem, Suta a karomhoz dőlve alszik. Fáradtnak néz ki, megviseltnek. Elszégyelltem magam. Az én gyengeségem miatt ő is szenvedett.

Nagyon gyengének éreztem magam, de odanyúltam és megsimogattam a haját. Nagyon puha volt. Kinyitotta a szemét, és rámnézett. Az arcán megkönnyebbülés áradt szét.

-Ame-chan! 

-Suta...-a hangom rekedt volt, ki volt száradva a torkom. Suta azonnal adott nekem vizet.

-Hogy érzed magad?

-Jól. A többiek?

-Jól vagyunk. Biztos örülni fognak hogy felébredtél.

Bólintottam.

-Sajnálom.

Meglepetten nézett rám.

-Mit?

-Hogy gyenge voltam. Hogy nem tudtalak megmenteni titeket, sem...Tori-sant, aztán így... összezavarodtam.

-Semmi baj. Oyakata-sama azt mondta sok mindenkivel megesik. Mellesleg te érzékeny vagy a démoni jelenlétre szóval az is baj lehetett. De senki nem gondolta hogy gyenge lennél. Sőt, mindenki nagyon bátornak tart, még Kenta Satsumaki-san is.

Ráncoltam a szemöldököm.

-Az nem létezik.

-Pedig de! És az ikrek is egyet értettek, bár Mirai-chan nem volt túl beszédes. 

-Megengedte hogy channak hívd?

-Ahhoz kell engedély?

Reménytelen eset. Konkrétan. 

-Suta...

-Igen?

-A neved azt jelenti hogy "fényes csillag" -ugye?

Bólintott.

-Igen. Miért?

-Passzol hozzád. 

Halványan elpirult. 

-Köszönöm Ame-chan -mondta, majd odahajolt és arcon puszilt.

Éreztem hogy elpirulok, majd odanyúltam, és újra megsimogattam Suta haját. Sóhajtottam egyet. 

-Mi a baj?

-Csak... fáradt vagyok. Tori-san teste...?

-Valamennyi megmaradt belőle, a haori szinte teljesen ép, meg pár véráztatta toll. 

-Láttad?

Bólintott.

-Kértem hogy én mehessek. Ennyivel tartozom neki, hamár nem tudtam segíteni.

-De nem értem. Miért éjjel aludtunk? Ez abszurd.

-Csapda volt. Félre informáltak minket, Tori-san -és mindenki más is- azt hitte hogy a démon északabbra lesz, egy nagyvárosban. De valahonnan tudtak hogy merre haladunk és elénk jött. Szerintem Tori-san pihenni akart mielőtt összecsap vele.

-Szerinted...Akkor máshogy történt volna?

-Nem tudom. Tényleg. 

-Suta...Haoyi-san mondott valamit mielőtt meghalt volna. Azt hogy jön majd valaki, egy vörös hajú fiú vörös szemekkel aki elpusztítja Muzant. Szerinted miért mondta ezt? Nem tudhatja a jövőt.

-Állítólag voltak megérzései. Sosu-san és Uzui-sama meséltek róla. Lehet hogy igaza lesz.

-De ez..azt jelentheti hogy mi... nem mi fogjuk legyőzni. Hanem valaki más, talán évekkel ezután. Lehet...nem, hogyha bekövetkezik szinte biztos hogy meghalunk. Megölnek minket. 

Suta elgondolkozva nézett ki az ablakon a napsütésbe. 

-Tudod Ame-chan... Ez mindig benne volt a pakliban. Hogy meghalunk. És én örömmel halok meg ha tudom hogy valaki -ha nem is én- legyőzi Muzant. Ha addig is késleltethetem Muzan céljának beteljesülését, ha menthetek embereket, akkor már elégedett leszek.

Bólintottam.

-Tori-san is elmondta. Mi nem halunk értelmetlen halált.

Suta arca felragyogott.

-Akkor biztosan igazam van.

Nevetve bólintottam.

-Igen, igazad van, Suta. Ennél igazabb dolgot nem is mondhattál volna. Menjünk. Éhes vagyok.

Bólintott.

-Én is. Ma nagyon finom vacsora lesz!

-Honnan tudod?

-Csak tudom. Nem kell mindent konkrétan tudni. Különben nem lenne íze az életnek.

-Érted is amit mondasz, vagy csak lököd magadból a hülyeséget?

-Mondtam hogy nem kell mindent tudni, nem?

Sóhajtottam.

-Igen, mondtad. 

Így beszélgetve mentünk enni.

Egy leheletnyi béke a háborúban.