Éreztem hogy könnyek csordulnak ki a szememből ahogy futottam. A látásom elhomályosodott, majdnem elestem.

Az én hibám, az én hibám, otthagytam, segítenem kellett volna...

-KRÁÁÁÁV! HAYOI TORI A MADÁR OSZLOP MEGHALT! KRÁÁÁV! AKAZA A FELSŐ DÉMONHOLD HÁRMAS ÖLTE MEG! KRÁÁÁV!

Oyakata-sama, édesapám, Uzui-san, bocsássatok meg, kudarcot vallottam. Miattam halt meg Tori- sensei, pedig az ő élete értékesebb, sokkal értékesebb volt az enyémnél. 

-A teste... -motyogtam- Vissza kell menni a testéért... 

Hitomi-san őszinte szánalommal nézett rám, mint egy kisgyerekre aki nem is érti mi történik körülötte. 

-De...nem hiszem hogy... -itt elcsuklott a hangja- Nem hiszem hogy meghagyta...

Sokktól értetlen agyam nem fogte fel a szavai jelentését és megmakacsolta magát.

-De a teste! Vissza kell hozni!

Hitomi láthatta hogy nem sok értelme van észérvekkel meggyőzni engem, ezért lágy hangon ezt mondta, mintha egy ártalmatlan őrülthöz beszélne, ami fedte a valóságot:

-Majd visszamegyünk érte, és eltemetjük. Csak előbb vigyük haza őket. Rendben? 

Bólogattam. Hát persze hogy rendben. Minden rendben lesz. 
Lehet nem is halt meg.
Lehet hogy csak hallucináltam.
Lehet hogy él, legyőzte a démont és mosolyogva vár ránk.
Hogy eltemessük.
A világ elvesztette értelmét, összemosódott, nyúlós lett és képlékeny- színek, hangok és érzelmek, de semmit sem tudtam megfogni, megérteni.
Ki vagyok?
Mit csinálok?
Miért csinálom?
Hol vagyok?
Valaki segítsen! 
Minden vörös! 
Mi történik? 
Fáj! Valaki! Fáj mindenem! 

Valaki!