A démon Hayoi-san felé fordult és elvicsorodott, majd elvigyorodott.
-Ügyes, nagyon ügyes. Rendkívüli gyorsaság és magasság, igaz? Lenyűgözőek vagytok. -a karja ezidő alatt már vissza is nőtt.
-A társaimmal ellentétben én igazán lenyűgözőnek tartalak titeket. Olyan elszántan próbáljátok elpusztítani az elpusztíthatatlant! Szinte már bájos. De vannak köztetek olyanok akik igazán csodálatosak- mint te és az a kék hajú lány. Erősek vagytok, gyorsak, elszántak. De egyetlen dolog hibádzik, az pedig bennünk, démonokban van meg. A halhatatlanság, a mérhetetlen erő, amivel a Mesterünk ruház fel minket! Csatlakozz hozzánk, Madár-oszlop, és erős, gyönyörű elpusztíthatatlan és örök leszel! 

Nagy nehezen Tori-sanra néztem, aki csendben, lehajtott fejjel állt. Megijedtem. Mi van ha hallgat rá?! Akkor elvesztünk. Hayoi Tori démonként tényleg olyan lenne ahogy Akaza mondta- szépséges, veszélyes és örök. 

Tori- san nevetni kezdett, hangos, gúnyosan jókedvű kacagással. 

-Te ostoba, ostoba démon! Örök? Elpusztíthatatlan? Milyen ostobaságok! Lehet, hogy nem én foglak megölni! Lehet hogy még sokáig nem fog senki! De mi mindig itt leszünk, a démonölők! És mindig pusztítani fogunk, amíg nem jön egy fiú vörös hajjal, vörös szemmel és vörös jellel a homlokán és elpusztítja az írmagotokat is! - kiáltotta és felkacagott. A démon arca  eltorzul.

- A gyengeségetektől hányingerem van -morogta.

-Vérdémon technika: Pusztító ölés- Az iránytű tűje! Pusztulj madárka!

Hayoi-san előre lendült és pillanatok alatt nagyon közel lett a démonhoz, aki csak nevetett.

-Milyen csodálatos gyorsaság! Ez a pokolba fog kerülni leány! Ez borzalmas pazarlás! Te miért nem gondolod úgy?

-Mert embereket mentettem vele! Nem pazarlás amíg másokon segíthettem! Erre tettem fel az életem! Lány vidd innen a társaidat! -rámnézett. Elsápadtam. De ha itt hagyom...segítenem kell!
Láthatta az arcomon mert ezt kiabálta:

-Ha itt halsz meg nem segíthetsz másokon! Most nem tehetsz többet! Lányok, ez parancs! 

Lány..ok? 

Makoto Hikomi ugrott mellém.

-Magadnál vagy még? Én hozom a fiút, te hozd a lányt. 

-De Tori-san! 

Hikomi-san kedvesen megfogta a kezem és felsegített, szomorúan nézett rám.

-Most tényleg nem tehetünk többet. Hayoi- san ne a semmiért áldozza fel magát!- a hangja határozott volt, de kissé ijedt. 

Áldozza...fel...magát. Borzalmas volt ezt hallani, de bólintottam. Amennyire a sérüléseim engedték felemeltem Mukuchit, Hitomi- san pedig meghazudtolva törékeny termetét Sutát kapta a hátára. 

Elindultunk. Ahogy visszanéztem, láttam ahogy Tori-san utoljára ránk mosolygott.

Majd a démon átdöfte a mellkasát.