Hayoi-san gondterhelten áll és elgondolkozva néz maga előtt valamit. Ha volt is itt démon -valószínűleg volt, mert érzem a halványuló jelenlétét- már órákkal ezelőtt megelőzött minket. Ha nem napokkal. Vagy mi vagyunk lassúak vagy ő nagyon gyors. Esetleg a kettő egyszerre. Ez akkor is egy felső démonhold. 

 Több okunk is volt azt hinni hogy erre járt. A falukban eltűnésekről számoltak be, egy család nyomtalanul eltűnt. Ilyen borzalmak egy ilyen nyugodt tájon. Mennyi felesleges fájdalom! A világ elég kegyetlen Kibutsuji és a démonjai nélkül is. Nélkülük most hol lennénk? Kik lennénk? Egészen mások,az biztos.

Hayoi-san elhúzza a száját.

-Pihennünk kell. És reménykedjünk hogy erre veszi az irányt. -sóhajt egyet -Nagyon nehéz ezeknek a nyomára bukkanni.

Bólintottunk, és leültünk egy kupacba. Most muszáj a szabad ég alatt éjszakázni.

Hayoi- san kijelentette hogy ő fog őrködni, ezért mi csak készenlétbe helyeztük a kardunkat és egymásba karolva aludtunk. Én voltam középen, jobbomon Suta, a balomon Hariken-san. Zavart, mert így én voltam a legnagyobb biztonságban, de egyikük sem volt hajandó átengedni a helyét.

Még Hariken-san sem.

Próbáltam pihenni, de nem tudtam. Suta -szokásához híven- pillanatok alatt elaludt, míg Hariken-san... Aludt egyáltalán? Vagy csak szuszogott? Végigszorosan fogta a kezem, mintha félne elengedni. Vagy attól félt hogy én engedem el?

Lágyan visszaszorítottam mire mintha elmosolyodott volna a sötétben.

Tudom hogy ezek unalmas és lapos fejezetek, de a következőre már beindulnak a dolgok :D