Hayoi-san ezt egyáltalán nem vette félvállról. Rendkívül gyors volt, Gojasa-sant is lehagyta volna. Mukuchi-san persze simán tartotta vele a lépést, hisz a Mennydörgés-lélegzet a sebességre összpontosul. Suta -aki több lélegzetet is tud használni, bár gyakorlatban csak a sajátját szokta- segített nekem tartani a lépést. Gyors tudtam lenni, de egy Madár és egy Mennydörgés hasznákóval nem vehettem fel a versenyt ebben. 

Hayoi-sama azt mondta egy nagy városba tartunk. Izgatott voltam. Életem nagy részét hegyekben és falvakban töltöttem, de hallottam a nayobb, fejlettebb városokról, ahol éjjel os világos van és vasszörnyek viszik az embereket. 

 Hariken-san nem tűnt izgatottnak- ő sosem tűnt annak. Vagy talán volt már városban. Elgondolkoztam hogy vajon miért ilyen. Nem mintha én jobb lennék, de azért ennyire durva sem vagyok. Vajon mi történt vele a múltban? Kiket veszíthetett el? 

Sutára néztem. És ő? Vele mi történt? És Hayoi-sannal? És mindenki mással?

Furcsa bűntudatom lett. Én sosem veszítettem el senkit, hála az égnek, míg a társaim olyan gyásszal küzdenek amit nem érthetek. 

A távolban már látszódtak a város fényei. Fények! Pedig esteledik. A gyertyák nem égnek ilyen fényesen, sem a fáklyák. Tényleg világos van ott, még éjjel is! Furcsán izgatott lettem, mint egy kisgyerek a vásárban. Látjuk majd a vasszörnyeket is? Mi is a nevük... Vonatok? Igen, ez az! Vonat! Milyen fura hangzása van, mintha tényleg valami szörny neve lenne! 

Láttam hogy Suta is izgatott, bár ő mindig az. Rámmosolygott ahogy mindig. 

De most valami más volt. A bennsőm felforrósodott, és éreztem valamit az arcomon- elpirultam volna? Dehát csak rám mosolygott. De olyan szép a mosolya! Olyan őszinte és megnyugtató. Mintha csak az mondaná:

-Ne aggódj Ame-chan! Nem lesz baj! Minden rendben lesz!

Nekem pedig nem is kellene ennél több, ennyi is elég ahhoz hogy megnyugodjak.