~Suta~
   Ame-chan már megint elaludt a padon. És már megint egyedül ment ki! Pedig ezerszer mondtam neki hogy ne erőltesse meg a bokáját! Odasiettem, és megálltam.
Olyan mint egy fenséges, gyönyörűen kifaragott szobor. Márványsima, tiszta bőre, és kék haja mintha csillognának a szelíd napfényben. Arca békés, most hiányzik az a kifejezéstelen mosoly, amit annyira nem bánok.
Lassan odahajoltam és a kezembe vettem. Elmosolyodtam azon hogy Raru-san -a pap aki felnevelt- mennyire helytelenítené hogy engedély nélkül hozzáértem a lányhoz. Lassan bevittem, a cipőm idegesítően hangosan kopogott, féltem hogy felébresztem. A feje a mellkasomhoz dőlt, és valamit motyogott.
  A hajánal az illata megcsapta az arcom, mire fura bódult köd telepedett az agyamra. Mint az eső illata, némi mentával és lila akáccal. Nagyon kellemes volt, alig bírtam elszakadni tőle hogy letegyem az ágyra. Betakargattam- olyan törékenynek tűnt.
  Dühös lettem. Ő harcolt a démonnal, én nem! Vagyis alig. Nem eleget! Nem eleget ahhoz hogy...
  A belső dühöngésemet egy egyszerű, bár elég drámai helyzet akasztotta félbe. Egy kék pillangó akadt egy pók hálójába. Hirtelen elöntött az aggodalom- ugyanolyan színe van mint Ame-chan hajának. Tudom hogy ez ostobaság- hisz sok ugyanilyen pillangó esett ugyanilyen csapdába. De ezt az egyet nem hagyhatom!
  Felugrottam és a két kezem üregébe kaptam, és ahogy leestem elszakítottam a hálót. Lassan szétnyitottam a tenyerem. A pillangó ott ült, a szárnyait lustán libegtetve.
  Eszembe jutott amikor Ame-san megmutatott egy kisfiúnak egy hasonló pillangót. Milyen tökéletes, békés arca volt akkor! Ahogy mosolygott arra kisgyerekre. Kissé féltékeny vagyok, pedig tudom hogy butaság. De velem olyan hűvös, olyan rideg mint a jég, mint a márvány. Féltem a következő küldetéstől. A felső Démonholdak egyikével fogunk összeütközni.
És azt eddig még senki nem élte túl. Mi garantálja hogy mi- egy Hashira és három alacsonyabb rangú kivételek leszünk? Hogy mi túl fogjuk élni ezt a csatát?