Lassan lábadoztunk. Sokat kellett pihennük, mert mind kiderült igenis megsérültünk, bár Suta könnyebben mert ő nem sokat harcolt a démonnal (ami nagyon dühítette titokban). Édesapámmal nem találkoztam- ő azt hiszem Kurisu-kunnal ment. Minden nap eszembe jut.
  A harmadik nap környékén betoppant Gojasa-san- vagyis betoppant volna, mert a nálánál feleakkora Tori- san azzal a lendülettel leszidta és ágyba parancsolta. Igyekeztünk nem nevetni, bár Sutának inkább kevésbé mintsem többé sikerült. Gojasa-san pedig nagyon csalódottan távozott. Egy fehér hálóing volt rajta, rövid haja rakoncátlanul állt szanaszét, és láthatóan fel volt pörögve. Őszintén megsajnáltam. Egy olyan nyughatatlan embernek mint ő, az ágyban pihenni kész kínzás.
  Meglepően hasonlított Sutára aki folyamatosan felkelt és járkált, vagy engem sétáltatott.  Ugyanis nagyon meghúztam a bokám, és borzalmasan fájt ahogy jártam, de Suta mindig segített.
Lassan haladtunk a Madár birtokon, ami tele volt szép bokrokkal és- ahogy a nevéhez illik- madarakkal. Láttam szépséges, színestollú énekes madarakat, büszke vadászokat, szürke, vidám kis szárnyasokat. Hayoi Tori pedig tökéletesen illett közéjük könnyed, gyors mozdulataival, fáradhatatlan természetével és magas, lágy hangjával. Alacsony volt- nálam is kissebb majdnem. De arra hamar rájöttem hogy ez nincs párhuzamban az erejével. Roppan magasra tudott ugrani, a kardja pedig elképesztően gyorsan forgott ahogy gyakorolt.
Egyik nap rá kérdeztem a kardra.
-Tollkard a neve. Roppant könnyű, alig van súlya. Mint egy madártoll. Meg szeretnéd fogni?
Bólintok, mire odanyújtja. Lassan kihúzom a tokból. Barnás-vöröses színe van, mint a hajának, és a tollaknak amiket a hajába font. És könnyű volt. Sokkal könnyebb mint az én pengém, alig éreztem hogy a kezemben van. Bizonytalanul megforgattam, de túl gyors volt, majdnem megvágott. Tori-san kissé ijedten mosolygott.
-Óvatosan. Ez az én lélegzetemhez van, de te nem vagy hozzászokva.
-Miért nem jók a hagyományos katanák ehhez?
Hirtelen rájöttem milyen ostoba kérdés ez. Ehhez képest a mi kardjaink otrombák és nehezek.
-Azok túl súlyosak, nem tudnám kényelmesen forgatni az én lélegzetemhez.
-De ezzel nem kell nagyobbat csapni hogy lejöjjön a démon feje?
-De, de minden látszat ellenére nem vagyok olyan gyenge. Meg meg van a trükkje. Hisz a légzések azért vannak hogy erősebbé tegyék a testünket, a lelkünket pedig magunknak kell megedzeni. Ha már mind a kettő olyan mint a szikla, célba értünk.
Lassan bólintottam. Elgondolkoztam hogy mennyi idős lehet Tori-san. Nem lehet sokkal idősebb nálam, de a tekintete szomorú és okos, olyam ember tekintete aki túl sokat tud, túl sokat látott.
Összeszorult a szívem, mikor eszembe jutott hogy néha Sutának is ilyen az arca. Még mindig nem mertem rákérdezni a múltjára. Féltem, ha megtenném az a vidám, élettel teli, bár kissé faragatlan Suta összetörne, mint a porcelán.
Lehet hogy önző vagyok, de nem akartam elveszteni ezt a Sutát. Pedig lehet hogy neki jobb lenne ha mesélne róla. Lehet hogy kéne neki valaki aki támogatja, aki megvígasztalja.
  Nem hiszem hogy alkalmas lennék rá. A mi családunkban nem szokás kimutatni vagy megbeszélni az érzelmeket, így sosem voltam az ilyesmiben jó. Félek hogy elrontanám, megbántanám a durvaságommal.  Hogy csak még jobban megtörném.
Én durva, kemény fából vagyok, harcra faragtak kiskoromtól fogva. Suta..más. Ő sokkal szebb, kidolgozottabb mint én, de lágyabb, törékenyebb is szerintem.
  Itt kissé megütköztem. Nagyon beüthettek a fájdalomcsillapítók ha már fákhoz hasonlítom magunkat.
  Lassan elbotorkáltam a padig, Tori-san kedvesen segített, majd visszament leszidni Gojasa-sant.
Fáradtan, kissé álmosan ücsörôgtem a padom. A gondolataim lomhák és nehezek voltak, így elengedtem őket, és hagytam hogy egy kicsit semmire sem gondoljak.