Lassan elindultam az érzet irányába. Erősödött, de valahogy még sem volt...kegyetlen. Démon volt, de nem gonosz, nem volt hányingerem tőle. Teljesen újfajta érzés volt. De azért elővettem a katanám.
Lassan elhúztam az ajtót, ami mögött a jelenlétét éreztem. Igyekeztem úgy hogy a nap ne süssön be. Beléptem és körülnéztem.
A virágok mellett egy gyönyörű nő áll, barna haja fura kontyba kötve, mellette egy zöld hajú fiú. Megdöbbenve fordultak felém, és láttam a szemüket. Lilás rózsaszín démon szemek voltak. A fiúé dühöt, míg a nőé valahogy szomorúágot sugárzott.
-Oh... Yushiro-kun, azt hiszem látogatónk van. Szervusz gyermek, ne félj nem ártani vagyunk itt.
-Maguk micsodák? -szegeztem nekik a kérdést.
-Micsodák?! Nem kicsodák?? Mellesleg egy ilyen undorító személy hogy meri így megszólítani a tökéletes Tamayo-samát?!
-Yushiro! Higgadj le! És ne beszélj így róla, mert haragos leszek!
-Én higgadt vagyok, Tamayo-sama! És elnézést kérek!
Reszketve tartottam a kardot, és értetlenül meredtem rájuk. A nő rámmosolygott.
-Ne foglalkozz vele. Biztos zavarodott vagy. Kérlek foglalj helyet. Majd Oyakata-sama megmondja mi legyen.
A szavakat tett követte- a hölgy letérdelt, és a fiú is követte. Leültem velük szembe.
-Teát? -kérdezte. Megráztam a fejem.
-Köszönöm, nem. Maguk...
-Mások?
-Nos... igen. Nem érzek rosszindulatot.
-Mi levetettük Kibutsuji átkát, azért. Kérlek bocsáss meg ha megijesztettünk. Nem számítottunk arra hogy bárki idejön. Tamayo vagyok, ő pedig Yushiro. Őt én tettem démonná, de ne félj, mi nem eszünk embert. Azért vagyunk itt.
-Hogy érti hogy...
-Tamayo, látom megtaláltak titeket. - Seji Ubuyashiki-sama lépett be, és lágyan rám mosolygott. Meghajoltam.
-Elnézését kérem Oyakata sama!
A hölgy és a fiú is fejet hajtottak.
-A mi hibánk. -fűzte hozzá Tamayo-sama. -Ha gondolja, módosítom a lány emlékezetét, bár...
-Nem, nincs rá szükség. Ame-san nagyon intelligens személy, biztos vagyok benne hogy megérti. Ame, édesapád vár. Biztosíthatlak, hogy Tamayo-sama és Yushiro-kun jó célt szolgálnak mellettünk, amit csak később fogsz megérteni. De ígérem, érteni fogod. Most kérlek menj.
Mélyen meghajoltam.
-Igenis, Oyakata-sama. Sayonara, Tamayo-sama. Sayonara Yushiro-sama. -újra meghajoltam Oyakata-sama előtt és gyorsan kisiettem. Édesapám tényleg odakint várt rám.
-Ame, rég láttalak.
-Valóban apám. -kissé meghajoltam, mire ő széttárta a karjait. Odaszaladtam és megöleltem.
Nagyon hasonlítottunk. Ugyanolyan kék szem. Ugyanolyan kék hajú, és hűvös arc. És ugyanúgy nehezen mutattuk ki az érzelmeinket. Az édesapámnak az arcán van egy jókora sebhely, ami miatt nem tudja használni az egyik szemét, de még így is nagyszerű harcos.
-Miért akartál beszélni velem, apám?
-Tudod, te leszel az örökösöm.
-Apám?
-Még befejezem a kiképzésedet, vagyis Oyakata-sama tervét, aztán visszavonulok. És te leszel a következő Eső-oszlop.
-Apám...én nem... Vagyok rá kész.
-Nálad készebb embert még nem láttam, Ame. -óvatosan megsimítja a hajam, és rám mosolygott.
-Menj pihenni, lányom. Vigyázz magadra. És...a barátod már nagyon vár.
Követtem a tekintetét. Suta egy fa alatt állt egyedül. Elköszöntem és odasiettem.
-Szia Suta!
Suta amúgy is fényes arca felragyogott.
-Ame-chan!

/Sajnálom a sok késést, Gomene!!!/