Lassan sétáltam a városban. Két napja itt tartózkodok. Emberek tűnnek el a város egyik fogadója és annak raktárhelysége körül. A varjú azt állította hogy több, alacsony rendű vadászt is megölt. A katanám a hátamon lógott, indulás előtt gondosan betekertem hogy ne látszódjon. A fejemen kendő volt, mert egy kék hajú lány elég feltűnő.
Apai ágon az összes családtagomnak kék haja volt. A hajtőtől (ami világos kék) egyre sötétedett a hajvégekig. Apám szerint egy Esőisten áldotta meg ezzel a családunkat, amikor megtanultuk a lélegzetét. A mi lélegzetünk- az Eső lélegzet- a Víz és a Szél lélegzetekből alakult ki.
Lassan odaértem. Ha a sejtéseim és az érzékeim nem hagynak cserben, a démon a raktárhelységben lesz. Alig van napon az az épület, és most hogy kezd esteledni tökéletes lesz neki. Akkor pedig, amikor előjön, végzek vele.
  A fogadó körül a kissé részeg emberek vidáman gajdoltak, de legalább az épületen belül. Mindenki ideges az eltűnések miatt.
A raktár a kocsmával szemben volt, és egy velem nagyjából egyidős fiú a tulajjal vitatkozott.
A srác zöld haoriban volt, amin sárga háromszögek voltak. A Démonvadászok egyenruháját viselte, a kezében pedig ott volt a kardja. A kard hegye és a markolat alatti része be volt kötve, de a többi látszódott. Lilás-vöröses színe volt. A kardnak fura formája volt, a vége felé kissé kiszélesedett.
A srácnak a feje teteje vörös volt, aztán a haja narancssárgába váltott, majd a hajvégei szőkén csillogtak. Vonatok voltak benne, amiket kék gyöngyök fogtak össze. Fura cipőt hordott-fából volt, a talpán pedig egy darab fával meg volt emelve. Eddig csak papokon és gésákon láttam ilyen cipőt.
A fiú szüntelenül mosolygott, és olyan hangtónusban beszélt, mintha folyton kiabálna. Lassan közelebb értem, így hallottam mit beszélnek.
-Fiatal úr...nem engedhetem be. Fegyverrel pláne nem.
-De uram, neked teljesítenem kell az én fantasztikus küldetésemet!
Istenem, ez az idióta most vágja haza az eddigi munkám.