Három nappal később.

Sajnos az elkerülhetetlen megtörtént. Az Özvegy királynénál tett látogatás, amely nem volt túlságosan érdekfeszítő. Az elhangzott szavak mind a háttérben előre megírt, már-már sejhető volt mivel folytatják tovább a párbeszédet körülöttem. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy mosolyogjak és bólogassak, vagy néha válaszoljak, amikor kérdeztek. A kérdések is viszont részben abból álltak, hogy mit gondolok a házasságról, Hwang Jin-seok-ról és 'satöbbi'.

Amikor már a királyné úgy érezte, hogy itt az ideje fontosabb dolgokról beszélni, mint a házasság, megkért engem és édesanyámat, hogy távozzunk egy kicsit, míg apámmal konzultál. Mint azt már korábban is említettem, Mi-yeon apja a jelenlegi uralkodó nagybátyja, vagyis az özvegy királyné a Lee család tagja. De ez ennél sokkal bonyolultabb, mint elsőre tűnik. A Lee családnak valójában nem vérrokona az uralkodó. Először magam sem értettem, de aztán minden tisztázódott. A király anyja egy ágyas volt, és miután meghalt, az özvegy királyné vette át anyai szerepét. Már amennyire átvette...

Szóval ezért volt a család jó viszonyban egy hataloméhes nővel, akit az állam anyjának is hívtak. Az özvegy királyné, tekintélyes megjelenésével és hideg tekintetével, mindig is a palota hatalmi központjának központjában állt. Nem törődve a nép szenvedéseivel vagy szükségeivel, csupán saját érdekeit és családja jólétét tartotta szem előtt. Gazdagságát és hatalmát folyamatosan növelte, még akkor is, ha ez mások kárára történt. Félelmet keltett mindazokban, akik az útjába álltak, és hatalma csak nőtt az idő múlásával. Bár itt nem csak a királyné volt a hibás, hanem a Lee család is, ők lökték a palotába 16 éves korában, hogy csábítsa el az előző uralkodót. S az ott eltöltött évek után vált egyre önzőbbé.

Egy közeli pavilonba kísért el az egyik szolgálólány minket, ahol már friss teával és édességgel várt az asztal. Anyám helyet foglalt, de én még mindig habozva álltam mellette.

-Mi-yeon? - nézett fel rám kérdőn. - Valami baj van? - fogta meg a kezemet és sajátjai közé szorította.

-Minden rendben. - ráztam a fejem. - Csak, régen jártam itt. Szeretnék egy kicsit sétálni.- igyekeztem megnyugtatni.

-Szeretnéd, hogy veled menjek? - kérdezte aggódva.

-Nem. - ráztam meg a fejem. - Tudom, hogy mostanában sokszor vagy beteg. Mindjárt jövök, addig te csak pihenj, anyám. - mosolyogtam.

-Menj csak. - bólintott, majd elengedte a kezemet.
Bár keveset tudtam meg Mi-yeon anyjáról, de abban biztos voltam, hogy kedves és gondoskodó. Mindig a család és lánya jólétét tartja szem előtt. A túlhajszoltság miatt pedig már az utóbbi időben sokat is betegeskedett.

A koreai palotai kertek lenyűgöző szépséggel és harmóniával tündököltek, miközben a természet által ihletett szépségükkel hódították meg az arra járókat. Kavicsos ösvények kígyóztak a kertben, melyek mentén virágzó cserjék és fák sorakoztak. A növényzet gazdag és változatos volt, az évszakok változásainak megfelelően pompázó virágokkal és lombos fákkal. Az apró halastavak tiszta, kék vizet tükröztek, melyek mellett kőhídjakon lehetett átsétálni. Szimbolikus elemek, mint a holdkapuk és a kőlépcsők, emelték a kertek misztikus varázsát, melyek a hagyományos koreai kultúrára emlékeztettek. A tervezés során nagy hangsúlyt fektettek az egyensúlyra és a szimmetriára, hogy a kert látogatói nyugalmat és békét érezzek az idilli környezetben.

A palota kertje, ahol jártam pont így nézett ki.

Az írnő nagy hangsúlyt fektetett bele.

-Először is, valahogy életben kell maradnom ebben a világban. Tennem kell valamit annak érdekében, hogy mikor a Lee tanácsost kivégzik, Mi-yeon kimaradjon az egészből. Viszont nem ártana, ha megakadályoznám, hogy So-jin-t és Mi-yeon anyja is véletelnül belefollyon ebbe a szerencsétlen sorsba. Túl jó emberek, csak rossz családhoz kerültek. - vitattam meg magammal a dolgot. - Bajtársakat kellene találnom. Ahhhhh. - rúgtam bele egy kavicsba. - De mégis kitől kérjek segítséget?

Nagy léptekkel haladtam előre kavargó gondolataimmal, majd egyszer azt vettem észre, hogy már nem tudom hol vagyok pontosan.
Körbe néztem, de semmi ismerőset nem láttam. 'Hol vagyok?' A palota egy elhagyatott részén jártam már, egy lelket sem láttam.

-Eltévedt? - szólalt meg egy hang hirtelen a hátam mögül. Lassan megfordultam. 'Miért van ő itt?'Szemeim szinte kikerekedtek a döbbenettől.

Ahogy a fekete ruhába öltözött,arcát fából készült maszkkal eltakart alak előttem állt, egy pillanatra minden elmosódott körülöttem. A szívem hevesen dobogott, miközben próbáltam felfogni a meglepetés súlyát és a felmerülő kérdéseket a fejemben. A maszk mögött a kedvenc karakterem rejtőzött, aki nem más, mint a trón jelenlegi tulajdonosának legnagyobb bizalmasa és egyúttal a királyi gárda tagja.

Éreztem, hogy a szemeivel mindenhová követi a mozdulataimat, mintha csak próbálná kitalálni a gondolataimat. Szorosan szorítottam össze az ujjaimat, hogy leplezzem megdöbbenésemet és zavaromat.

Mielőtt a palotába érkezett volna, rabszolgaként élt gyermekkorától kezdve egy tehetős családnál. Majd később a király, az akkori címén még a  koronaherceg, felfedezte tehetségét és azt, ahogy a karddal bánik. Kiderült nagy titokban mindig is szeretett volna katona lenni, így néha kardforgatást tanult esténként egy seprűnyél segítségével.
Azóta a palotában él, és szinte már senki nem mondta meg volna róla, hogy egykor egy vézna szolgaként szolgált.
Viszont azt nem tudni, miért is hord maszkot valójában. Az arcát sem láttuk egészen 100.fejezetig, ahol elérte tragikus végzete. Abban a fejezetben próbálta egy tűzvészből kimenteni, azokat akik bent rekedtek, de végül magányosan halt meg.
Gyermekkora óta elszigetelt volt, sosem engedett közel senkit, és így nem tapasztalhatta meg a melegség érzését.

Röviden ez az ő története.

Azt kérdezem, miért ennyire kegyetlen az író? Miért csak a főszereplőknek jár a boldog befejezés? Ez igazságtalanság.

-Eltévedt? - ismételte meg újra. Hangjában érezhető volt a türelmetlensége.

Miközben álltam ott, szótlanul, az elmúlt hónapok eseménytelenségei futottak át az agyamon és most itt állt előttem az, akit soha nem gondoltam volna. Aki eddig csak a fantáziavilágomban létezett, most valóságosan állt előttem.

Ha a történet szerint a két karakter nem ismerheti egymást, akkor  azzal, hogy Mi-yeon-ként találkoztam vele, egy változás volt a történetben. Sikerült egy rövid szálat megváltoztatnom. 'Tudom már.' Csapott meg a felismerés szele. 'Te fogsz nekem segíteni. Elérem, hogy segíts nekem. Te lesz az életemben maradásom kulcsa. Miért nem jutottál korábban eszembe?'

-Elnézést. -mosolyogtam rá.

-Tudja, hogy olyan helyen, ahol nem szabadna lennie? - kérdezte hűvősen.

- Tudnál segíteni? A királyné lakrészéről jövök. Oda kellene visszamennem.

-Arra. - mutatott maga mögé.

-Nem vagyok annyira ismerős itt. Régen jártam már a palotában. El tudnál kísérni? - hiába nem láttam az arcát, a testtartásán éreztem, már kezdem kihozni a sodrából. Viszont muszáj voltam valahogy közel kerülni hozzá, ha életben akartam maradni.
Nem válaszolt, csak megfordult és elindult előre. 'Ezt vegyem igennek?' Megindultam utána. Lassan, csendesen lépkedtem utána. 'Valóban nem egy nőcsábász, ahogy az meg van írva. Még Mi-yeon-t látva sem rendül meg. Vajon mi járhat a fejében? Itt nincsenek szöveg buborékok, hogy lássuk miket gondolnak a karakterek.'

- Lee Mi-yeon vagyok. - törtem meg a csendet végül. Semmi reakció. - Az apám...

-Tudom.- vágott a szavamba, hogy elhallgattasson.

-Nem vagy egy beszédes. - sóhajtottam. 'Nehéz lesz így közel kerülni hozzád.' -Mindig maszkot hordasz? - igyekeztem szóra bírni valahogy, akárhogy, mégha egy fájó pontba is szúrok.

-Mmm.

-Ez most igen lenne? - gyorsítottam a tempómon, míg mellé nem értem. - Miért? -kiváncsiskodtam továbbra is. -Miért? - álltam elé. Megállt. Barna szeme csak úgy szikrázott, miközben engem nézett.

-Kell legyen oka?

- Hát ahhoz, hogy valaki eltakarja az arcát...Igen, biztosan kell legyen oka. - helyeseltem.

-Csak. -aztán újra megindult.

-Csak?! - ragadtam meg a karját, mire refelxből elkapta a kezem és erősen megszorította. Hangosan felszisszentettem a fájdalomtól.

-Kérem, tartson távolságot. - figyelmeztetett, majd elengedett. Többet se ő, sem én nem szóltam. Csendesen követtem addig, míg meg nem láttam Mi-yeon anyját és apját a pavilonnál, ahonnan eredetileg indultam.