Másnap amikor suliba mentünk Mayuval, Tarou a kolesz ajtó elött állt. Aztán be mentünk az osztályterembe.
Akami hála égnek valamiért nem jött iskolába.
Lehet, hogy gonosz vagyok, de azok után nem akarok vele találkozni. Ha csak rágondolok kiráz a hideg és sírni támad kedvem.
Tarou egész nap velem volt. Egy percre sem hagyott egyedül. Ami bevallom megnyugtató volt.
Aznap este együtt vacsiztunk mi hárman. És Mayuval korán lefeküdtünk.
,,-Ne kérlek! Ne!
-Miért ne. Tudom, hogy élvezed.
-NEM! TÉVEDSZ! HAGGY BÉKÉN!
-Ó, nem nem kiscsaj. Itt én diktálok. És az van amit én akarok.
*Akito megcsókolja Shiorit*
-Ne! Ne! NEEE!"

-NEEE!-ordítottam amikor felébredtem. Majd összerogytam és sírvafakadtam. De természetesen az ordításra Mayu is felébredt. Azonnal aggódva rohant hozzám.
-Shiori mi a baj!? Mi történt!?
Én csak sírtam tovább. És remegtem. Mayu felhívta Tarout:
-Hello. Mi az Mayu? Mit akarsz?
-Tarou! Segíts! Shiory nagyon nincs jól! Öt perce csak remeg és sír! Válaszolni sem hajlandó!
-Mi?! Azonnal megyek!
Tarou letette. Pár perc múlva a késői óra ellenére Tarou berontott a szobába és hozzám futott. Átölelt és próbált nyugtatni.
-Jól van. Nyugi. Mostmár itt vagyok.
-Ó Tarou! Úgy féltem. Szörnyű álmom volt.
És csak zokogtam tovább kedvesem védelmező ölében.
Tarou egész éjjel fent volt és őrizte az álmom. Az éjszaka többi részében nagyjából jól voltam.

Másnap a suliban:

Amikor beértünk a terembe megláttam őt. Akitől rettegek. Abban a pillanatban hátrálni kezdtem. El akartam futni. És egy olyan helyre menni ahol nem találhat meg. De sajnos észrevett. Egy furcsa mosolyszerű valami ült ki az arcára. Majd elkezdett felém jönni. Én csak hátra fele mentem. Addig amíg fal meg nem állított. Leblokkoltam. Nem tudtam mit csináljak. Akami odaért hozzám. Én csak behunytam a szemem és vártam mi történik. Akami egyszercsak megszólalt:
-Shiory. Hallasz? Mondani akarok valamit.
Meglepően kedves volt.
-Hallasz?
-Igen hallak.-mondtam félénken.
-És kinyitnád a szemed?
-Nem értelek.-mondtam még halkabban. Miközben reszkettem mint a nyárfalevél.-Elengednéd a kezem?
-Természetesen. Bocsi. Ne félj!
-N-nem félek!-mondtam továbbra is reszketve. A sírás kerülgetett már.
-De látom rajtad. Nem kell félni nem foglak bántani. Sajnálom a múltkorit.
-Sajnálod? Sajnálod!? Azthiszed ezt egy ,,sajnálommal" el lehet intézni!? Van fogalmad róla mit éreztem?! Van fogalmad róla mennyire féltem!? Van róla valami elképzelésed mekkora sebet hagytál a lelkemen?! Tudsz róla, hogy napok óta rémálmaim vannak!? Hogy nyugtató nélkül aludni sem tudok?! Nem tudsz ezekről! Fogalmad sincs róla! Semmi! És ennyivel el akarod intézni? ,,Sajnálom"? Tényleg!? Inkább haggy békén! Tünj a szemem elől!
Ezután elfutottam. Csak aztán gondolkodram, hogy kivel is ordítottam. Egy pillanatra megállt a szívverésem. Aztán rohantam oda Tarouhoz. Ölelgettem, puszilgattam. Már majdnem belemásztam az ölébe, de még akkor is féltem. Eszembe jutott hirtelen minden. Az a nap amikor elrabolt. A megannyi rémálom. Minden. És csak dőlt belőlem a könny. Nem érdekelt ki néz és mit gondol. Csak sírni tudtam. A nap hátra lévő részében egy tapottat sem mozdultam Tarou mellől.

( Sziasztok Puszedlik! Jó rég volt már rész és ezt őszintén sajnálom. De nem fogok hazudni. Nem volt semmi ihletem. Semmi az ég világon. És ha valaki olvassa ezt még annak nagyon remélem, hogy tetszett ez a fejezet. És a következő fejezetre nem tudom meddig kell majd még várni. Nem ígérek semmit. De addig is: Viszlát!)