-Annyira a tudtára adnám hogy nem kell félnie tőlem, de nincs elég erőm.- Sajnáltam nézni a rettegését.

-Mi a fene folyik itt?- Halkan, elcsukló hangon kérdezte, majd lassan körbenézett a besötétített szobában. Oda lépkedett az ablakhoz, és széthúzta a sötétítő függönyöket.

-Te mit csinálsz itt?- Kérdezte a srác.

Az ajtó felé kapta a fejét a lány. -Én.. Én csak.- Elakadt szava. -Hogy én mit csinálok itt? Inkább te adj választ arra, hogy miért van neked Ouija táblád, és hogy miért mozgott magától a planchet.- Karba fonta a karjait.

-Hogy mit csinált? - Ránézett az említett tárgyra a fiú. Odarohant, majd magához vette a planchet-et.

-Mondom megmozdult. Itt álltam az asztal előtt, és azt hittem itt kapok szívrohamot. Mondd ezt te csináltad, valami mágneses megoldással? Te szórakozol velem?- Faggatta a fiút a lány.

-Vajon egy pár lehetnek?- Vizslattam őket. -Á nem hiszem. Túl fiatal hozzá a srác.-

-Beszélnünk kell!- Adta tudtára a fiú, és leültek az ágyra.

-Jack!- Nevemen szólított valaki.
-Ki az?- Néztem körbe a szobába, és akkor hirtelen elém termett a férfi, akit a kis srác asztalán lévő képen láttam.

-Hagyd őket békén!- Morogta haragosan.

-Honnan tudja a nevem?- Lepődtem meg. -Én nem akarom bántani őket, de úgy érzem, hogy csak a maga lánya tud rajtam segíteni.- Magyarázkodtam.

-Egész nap kisértettem a lányomat, mert valaki azt mondta, hogy jön majd egy férfi, aki tönkretesz mindent.- Sziszegte.

-Uram! A kórházban fekvő testemre esküszöm, hogy nem akarom őket bántani!- Intéztem hozzá, őszinte szavaimat.

-Éveken keresztül nem adtam jelét az ittlétemnek, hogy megkönnyítsem nekik a gyászt. Erre te ide pofátlankodsz, és azt mondod, hogy csak a lányom segíthet rajtad?- Egyre haragosabb lett.

-Kérem Uram! Tudom hogy magának is nehéz, de a családom bent van a kórházban, és azt várják, hogy magamhoz térjek. Kómában vagyok, és a legrosszabb az, hogy elkövettem egy hatalmas baklövést. Látja azt a táblát?- Mutattam rá. -Amíg éltem, én elszántan fel akartam venni a kapcsolatot a Nagyapámmal, de sajnos nem vele sikerült, hanem egy gonosz lényel kerültem kapcsolatba. Nagyapám óvra intett a fényben, hogy az a lény, nem fogja engedni, hogy újra vissza térjek az élők közé.- Néztem a férfira. -Kérem Uram! Engednie kell, hogy segíthessen nekem a lánya! A családom már vár, és ha kifutok az időből, lefogják kapcsolni a gépekről a testemet.- Csalódottan néztem rá. -Kérem, értse meg, nekem a lánya az utolsó reményem!-

-Szóval azt mondod, hogy láttad a fényt?- Egy gyenge, de mégis nyugodt mosolyt villantott.

-Igen Uram!- Adtam válaszom.

-Akkor nem lehetsz rossz lélek, mert a sötét lelkeknek nem nyílik meg a fény.- Felém lépett, és a vállamra tette a kezét. -Segítek neked!- Mosolygott, majd rá nézett a táblára, és elrepítette az asztalról, a planchet-et. A lány a szoba közepén állva, bámulta az említett tárgyat, a fiú pedig az ágyon ülve.

-Mi folyik itt David?- Már majdnem sírt a lány. A testvére mellé állt, és átkarolta az egyik karjával a hátát.

-Nem tudom Madison.- Adta válaszul. -Madi? Nem lehet hogy apu az?-

-Madison..- Milyen szép neve van.

-David!- Kicsit gorombán, elnyújtotta a nevét, és kibújt a karja ölelésből. -Apa miatt csináltad ezt az egészet ugye? Miatta loptad el a táblát, hátha tudsz majd vele beszélni nem de?- Karba fonta karjait Madison.

-Madi... Nem!- Kétségbeesetten nézett rá David.

-Ne hazudj David!- Dühösen mérte végig az arcát, végezetül kiment a szobából Madison. Láttam hogy milyen szomorúan nézett a férfi, a lánya után. Nagyon nehéz lehet neki ezt látni, de mégis segít nekem.

-Köszönöm Uram!- Mosolyogtam.

-Na ne érzelgősködj! A fiamat sem erre tanítottam!- Mosolygott. -Na eredj a lányom után!- Legyintett a kezével.

-Igen is Uram!- Fogaimat meg villantva mosolyogtam, és felvettem a katona tartás, majd a kezemet feszesen, a homlokomhoz szegeztem.

Madison nyomába eredtem, végül megtaláltam őt a konyhában. Serényen főzöcskézett, de arcán ott volt a szomorúság.

-Nem is ismerem még őt, de annyira fáj így látni.- Felültem a pultra, és csak néztem őt. Olyan ügyesen felrakta a tésztát főni, a hagyma pucolásnál kicsit bakizott, mert ahogy fel darabolta az egyik fej hagymát, a könnyeitől nem látta, a mellettem lévő másik fej hagymát. Kicsit segítettem neki, amikor felém nyúlkált. Oda gurítottam egy egészen hangyányit.
Hamar összedobta a szószt is, de a sajtreszelésnél elkezdett magában beszélni. Annyira szomorúnak tűnt, hogy már nekem fájt. Teljesen átvettem az érzéseit.

-Miért kellett ezt tennie David-nek? Miért?- Fújtatott egyet. -Nem olyan régen halt meg apu, és ő csak megneheziti a gyászt.- Potyogni kezdtek a könnyei. -Miért kell hogy ennyire fájjon?- Belerakta a reszeletlen sajtot a tálba, és leült az asztalhoz. Nem bírta tovább, hatalmas sírás közepette tört ki. Az én szívem is majdnem ketté szakadt, a látvány miatt. - Apu annyira hiányzol! Annyira nehéz nélküled!- Törölgette könnyeit. -Nem bírjuk nélküled.- Szipogott. Ekkor megjelent az édesapja, és leguggolt a lánya mellé. -Anyu túlhajszolja magát, David depressziós, én pedig..- Elakadt a szava, és csak fürkészte a konyhaszekrény díszítéseit. -Én pedig annyira magányos vagyok apu!- Mondta elcsukló hangon. Láttam az apján, hogy majdnem megszakadt a szíve, egyszer csak rám nézett.

-Jack! Ne hagyd hogy magányos legyen. Ígérd meg!- Segítséget kérő tekintettel nézett rám.

-Ígérem!- Mosolyogtam gyengéden.
Madison felállt az asztaltól, és folytatta munkáját, az édesapja pedig köddé vált. Mad mögé teremtem, és a válla felett néztem, ahogy reszelte tovább a sajtot.

Lehunytam szemeimet. -Rózsa és jázmin illatú a haja. Annyira kellemes.- Egyszerűen nem tudtam Madison-tól elszakadni. Folyton folyvást mellette voltam.
Amint befejezte az étel készítését, kulcs zörgés hangjára lettem figyelmes.

Belépett az ajtón egy nő. -Szia kicsim.- Mondta feltehetően az édesanyja.

-Szia anyu.- Mosolygott, és megpuszilták egymást.

-Már nem is emlékszem, hogy én mikor pusziltam meg utoljára anyukámat.- Kinéztem az ablakon, és láttam hogy már este van. Visszalépett a konyhapulthoz Madison, és tálalta is a vacsorát. A következő órában, leültek mindhárman megvacsorázni, és beszélgettek. A gyász ellenére is, volt szavuk egymáshoz. Ez nagyon varázslatos.

-Na felmegyek zuhanyozni, aztán elfekszem. Olyan fáradtnak érzem magam.- Mondta Mad.

-Jól van kincsem! Aludj jól.- Felelte az anyuka, majd meg puszilta a lányát. Elindult az emelet felé Mad, en pedig mentem utána. Bement a fürdőszobába, ekkor megjelent az ajtóban az apja, és karba font kezekkel nézett rám.

-Fiam, várd meg inkább a szobájában!- Utasított, én pedig zavarba jöttem. Zavartan gyengén felnevettem.

-Nem állt szándékomban, oda is utána menni!- Megvakartam a fejemet, végül bementem Mad szobájába, és türelmesen vártam, az ágyán ülve. Nem tudom mennyi idő után, betért az említett helyiségbe Madison, egy szál törölközőben. Úgy jöttem zavarba hirtelen, mint egy 5 éves kisgyerek. Oda lépett a szekrényéhez, és kivett egy lila pizsamát, amin egy unikornis van.
Felnevettem egy kicsit. -Milyen aranyos!-

Egy darabig néztem még őt, majd hirtelen eltűnt a törölköző róla, én pedig meglepődtem, de rögtön el is fordultam.

-Oscar most vágna fejbe, az tuti!- Elnevettem magam.
Amint felöltözött Madison, lekapcsolta a lámpát, és bele is bújt az ágyába. Csak nézte a mennyezetet. Egy jó darabig csak így feküdt.

-Várjunk csak!- Felült hirtelen, én pedig megijedtem.

-Madison, a frászt hozod rám!- Fújtattam.

-Papír, toll.- elgondolkodva meredt, a semmibe.

-Hahó!- integettem az arca előtt. -Madison te alszol?-

-Talán üzenni akart? De kicsoda? Ez hülyeség!- Jelentette ki, majd vissza feküdt, és alaposan betakarózott. -Muszáj aludnom.-

-Helyes!- Mosolyogtam, és az ágyán ücsörögve, a falnak döntöttem a fejem, közben a mennyezetet pásztáztam.
Nem tudom mennyi ideje lehettem így, de hirtelen úgy éreztem, hogy hatalmas energiára tettem szert. Ránéztem Madisonra, majd elkapott egy furcsa érzés. Úgy éreztem, hogy adnom kell egy csókot a homlokára. Mellé teremtem, és lassan oda hajoltam hozzá. Csókomat leheltem homlokára, végül megmozdult, és dideregni kezdett.
Lassan az ablak felé fordult, ezt követően pedig, az órára nézett, ami az éjjeliszekrényen pihent.

Leguggoltam az ágyához. -Bár csak hallanál engem Angyalka!- Néztem gyönyörű arcát, a holdfényben. -Madison..- Suttogtam, ő pedig nagyra nyílt szemekkel nézett előre. Meglepődtem, és továbbra is csak néztem őt. -Talán hallasz engem?- Azt éreztem, hogy kicsit megkönnyebbültem a reakciója láttán.