Ősrobbanás. Ezt mondogattam magamban, miközben gondolataim róla sorakoztak. Az ősrobbanás hozta létre a világegyetemet, amelyet mindenki ismer, de számomra teljesen mást jelentett. Egy forróságban szétmálló érzést. Néha figyeltem, ahogy az emberek próbálták megérteni, hová tágul a világegyetem. Bárcsak tudnák, hogy számomra te vagy az egész. Napról napra izzik a szívem melegsége, és ebben a nagy hőben csak tovább tágulnak az érzelmes gondolataim rólad. Annyi rejtély lakozik benned, és mennyi dolog vár még rám! Mennyi csillag és galaxis rejlik benned, amelyeket csak én ismerhetek meg. Miközben mások spekulálnak, vajon mi lakozhat benned, én kíváncsiságomat kielégíthetem, és nem kell rejtegetned a legsötétebb titkaidat előlem. Ki tudja, idővel mekkorára növünk mi ketten együtt, és mekkorára nőhet a világegyetem az évek során. Ahogy egymásért fejlődünk, minden jobban működik közöttünk. Fel akarlak fedezni, ahogy a csillagászok fedezik fel a világegyetemet.

Számomra olyan megszállottságot okozol, mint a csillagászoknak a világegyetem nagy kérdéseinek megfejtése. Te vagy az anti-gravitáció ebben a végtelenségben, amelytől messzire sodródtam a Földtől. Mostanra már csak sodródom az árral, felfeküdtem erre a hullámra, és csak úszom a végtelenségbe nyúló boldogságban. Megtelítesz tudással, mióta az életem részévé váltál. Amikor el akarok menekülni a gondok és a zaj elől, te teremted meg nekem azt a helyet, ahol megpihenhetek. Te vagy számomra a világűr és a világegyetem közötti légüres tér. Ez a hely csak nekem van fenntartva, ahol a nekem szánt szavaid csak az enyémek. Minden szavad olyan aprónak tűnik, mint egy porszem a nagyvilágban, de jelentőségük hatalmas. Szerelmünk nem evilági. Távol minden hitetlenkedőtől, csak csodálnánk egymást. Te töltenéd ki a részeimben lévő ürességet, amelyet hosszú évek alatt kilett szakítva. Te vagy az űr számomra, de nem olyan, amely ürességet hagy maga után. Ezt nehéz szavakba önteni, de megpróbálom érted. Nem attól lettél csodás számomra, mert van benned jó, hanem mert beléd láthatok valamit, amit mások nem. Nem attól lettél szép nekem, ami kívülről látszik, hanem ami belülről sugárzik. Nem azért vagy fontos nekem, mert sok ember csodál téged, hanem mert nekem te vagy az egyetlen.

Néha arra gondolok, mi lesz, ha észreveszed a hiányosságaimat, és nem leszek elég neked. Amikor távolról bámullak, visszatekintek rád, és látom, milyen gyönyörű vagy. De rájövök, hogy nagyságod mellett eltörpülök. Benned és abban, amit képviselsz, csak egy töredék lehetek. A nagy tömegben csak egy jelentéktelen kis csillag vagyok. De nem kell bánkódnom emiatt, mert úgyis engem tartanál a karjaidban. Más nem kapna helyet a szívedben, csak én. Néha elmerengek, és messzi helyekre képzelem magunkat. Otthonra lelek ezekben a fantáziákban, néha pedig könnyem csordul ki tőle. Rájövök, hogy csak egy érzéki csalódás, amelybe akkor menekülök, amikor bánatomat mással nem tudom gyógyítani. Gondterhelt vagyok, mert önző dolog lenne, ha naphosszat magam mellett tartanálak. Bárcsak megtehetném! Majd egyszer talán meg is teszem, amikor már nem bírom megfékezni magam. Majd eljön az a nap, amikor nem érdekel semmilyen társadalmi elvárás, és magamhoz láncolhatlak. Sajnálatos lenne, ha ragyogó énedet nem csak én látnám. Talán megvetést látnék szemedben emiatt. Lehet, hogy egoista vagyok, de túlságosan megszállott vagyok. Próbálom érted moderálni viselkedésem. Nem akarlak elriasztani azzal, hogy látnád, mi tombol lelkem legmélyén. Csak azt szeretném, hogy amikor kimúlik halandó testünkből az élet, együtt legyünk mindörökre. Mindaz, amit hátrahagyunk, sose vesszen el. Lelkünkkel éljen tovább. Vágyom arra, hogy lélek gömb formájában sodródjunk tovább az Univerzumban. Fogadalmat tennék, hogy ez így legyen. Utolsó szavaink egymáshoz utópikusak lennének, de biztos vagyok benne, hogy a legszebbek. Vándorolnánk a Tejútrendszerben, és arról viccelődnénk, hogy újra találkoznánk a Földön, és minden mehetne tovább ott, ahol azt hittük, életünk véget ért. Lélekként búcsút intenék tőled, és elképzelném mosolygós arcod, amikor még tudtál rám mosolyogni. Közel kerültünk a végszóhoz ebben az életünk fejezetében. Most csak annyit mondanék végszóul: Örökké szeretlek téged! Ezt kimondva az Univerzum boldogan ölelne bennünket magába, hogy Földi életünktől békében távozzunk. Ez lenne egy álmodozó epekedése, arról, hogy újra és újra átéljük mindezt az életünkben.