Amikor igazán boldog az ember
Mindenen nevet.
Hogy vicces-e nem fontos
Akkor is mosolyog.
Kiskorában még nyitott
De felnő, s homályos
Lesz az élet
Néha feladná: elég belőle!

A nap tompa sugara
Nem süt úgy az arcunkra
A kéken szikrázó ég
Mostanra szürkeség
A zöld gyönyöre
Immár eltörpülve...

De fontos, hogy időnként
Néha fölfelé is nézz
Ha csak lehajtjuk a fejünk
Beszűkültek leszünk.
Az élet nem a betonon van,
Körbe vesz nappal,
Éjjel is ott van
A csillagokban, s a holdban
A pirkadat színeiben,
Az alkonyat közeledtében.

Vajon felfigyel e más is
Milyen lenyűgöző jáspis
Kőnél is tündöklőbb
Az arany áztatta zöld levél?

Vajon észrevették e
A hullám hogyan csapódik be
Önfeledten a sziklákba
Mint a tenger asszonya
S megcsillan a fényben
Egy pillanatra a világot tartva kezében?
Bemutatja nagyítva
Mit ember nem vesz észre
Talán soha...