Igen, készülök a 2017-es pályázatra, amit októberben valamikor írnak ki, ami a sorozatban a 7.lesz. AZ Álmodtam egy világot cíművel, még azt is tudni kell rólam, hogy Diszgráfiám van, és ilyen problémával készülök, de nekem nem baj, én meg próbálom. De ha nem jutok túl az előszűrésen ami azt jelenti, hogy a kiadó weboldalán részletet tesznek ki, és arra lehet az olvasóknak szavazni. Ha nem sikerül, akkor is nyerni fogok, mert a történetből, egy részlet, az utolsó 11 oldal fel kerülhet egy amerikai emlékoldalon, ami egy esemény áldozatainak emlékére hoztak létre. Az utolsó négy oldalt mutatnék meg, remélem ebből a kevésből is kiderülnek dolgok.

------------------

Nem volt semmi tervem, de a lövöldözés lecsendesedik, mert a fegyveres őröktől hallhatott meg valaki, mert a járművük mögé futottak.

- Mi tévők legyünk? – kérdezi az egyik fegyveres.

- A buszhoz pillantva, észrevettem az ajtaja zárva van, csak egy megoldás van, ha felhasználjuk a gránátokat. – válaszolja a másik.

Így tudom a többieket figyelmeztetni mire is készüljenek fel, a pisztolyt nézve eszembe jut egy ötlet, mielőtt eldobják a gránátot, valahogy lövök, és az a kezében robban fel, így pár fegyveressel kevesebb.

Türelmesen kell várni, és ahogy ki biztosítja, úgy lövök rá.

- Az lenne a legjobb, ha ezt a párat a már szétlőtt buszra hajítanám, azután indulhatunk is vissza. – mondja az egyik gúnyos kacajjal.

Az a fegyveres, aki mondta éppen a javaslatát, kezébe vesz egy kézigránátot, ne vehessen észre célba veszem, mielőtt eldobná, lövök, hátha el találom. Fél szemmel oda pillantva kezdi kibiztosítani, én nem várok, lövök, a lövés a vállát kapja el, nem tudja eldobni, és hirtelen robbanás következik be. Tudok is védekezni, a robbanásnak ereje nagy volt, mert a buszt eltolta egy kicsit.
A többiekhez pillantok, látom, baj van, mert az egyik lánynak megsebesítette a vállát, de nem nagyon vészes.

- Ez mi volt? A lövés honnan jöhetett? Már csak páran vagyunk, de bármi áron a munkát el kell végezni. – mondja az egyik fegyveres.

Azt követően hangos zúgásra leszek figyelmes, és a többiek, a repülőgép kezd indulni, lehet így ki tudják használni ezt a helyzetet, így fellélegezhetek, mert épségben hagyhatják el a repülőteret, de a fegyveresekből már csak hatan vannak, a társaimhoz pillantok, Maria kezdi nyitni az ajtót.

- Julie! Fegyvereket kell keresnem, mert így is túlerőben vannak!

- Kérlek, ne maradj sokáig. – válaszolom.

Azt a hatot még figyelem, biztosan készülnek valamire, mert addig nem fognak innen elmenni, amíg a feladatukat nem teljesítették. A másik, amelyik éppen közelebb van, látom, a kezében van gránát, a többi társa, fedezéket keres. Ő is kibiztosítja, én lövök, neki a lábát találja el, leejti, majd robban is, az egyik járművük nagy lánggal kezd égni. A fegyveresek már kezdenek lövöldözni, mert érzik a zavart, de még nem veszik észre Mariat és Briant.

Az elgondolásom az, amíg a pisztolyban van töltény, azt kilövöm, de egyenként célzok rájuk, elsütöm, oda nézve talált, meg kell fognom erősen, mert vissza rúg.

- Nem érdekel, a buszban vagytok, nem számit a vendégetek meg menekült, akkor is végzek veletek. – mondja az egyik gúnyosan.

- Nézd csak a busz mellett azt a kettőt, az egyik nem az asszisztensnő? A másik egy fiú, biztos valamelyik fiatal nőnek a szeretője. – válaszolja a másik.

- A szerelmem az a fiú. – mondom gondolatomba.

Célozni kezdek rájuk, a fedezékből kinézve, hirtelen elsütöm, így eltalálok még kettőt, de már csak hárman vannak, már a töltény is kifogyott.

- Már nincs több tölténye, irány a busz.

Csak négy kéz láb tudok közlekedni, a többiekhez szeretnék elérni, aki a busz elejénél vannak. Hallom, hogy a kedvesem és Maria közelednek a busz felé, hallom tudtak fegyvert szerezni. Így Maria segíteni tud.

- Mit jelentsen ez? Irány a védekezés.

A busz ajtaja még nyitva van, Maria épségbe fut be, a kedvesem még kint van, de Maria ad egy pisztolyt.

- Julie! Ezzel még légy óvatos, mert tele van.

- Óvatos leszek, még hárman vannak.

- Miben tudnék segíteni, - kérdezi a busz sofőrje.

- Abban! Ha már a kedvesem is bent van, akkor az ajtót zárja be. – válaszolom.

A sofőr így bólint, bátorságot veszek magamon, kilépek a meglőtt járműből, de már a pisztollyal, Brian egy autó hátánál van, így tőlem van pár méterre. Ahogy csak tudok, hozzá futok, de az autót is kezdik lőni, elérem őt épségben, a jármű üres, így benézek, meg pillantok egy olyan fegyvert, amit a fegyveresek is használnak. Így a kedvesemmel egy tervet kezdek megbeszélni, ami persze, hogy veszélyes lehet.

226.

A tervbe bele egyezik, tudjuk mind ketten, hogy veszélyes, előtte még utoljára megcsókolóm, nem tudni mi lesz addig, amíg el nem érjük a járművet, ami nem olyan jól néz ki. Azt követően számolni kezdünk háromtól, végére érve futni kezdünk, használni kezdjük, a pisztolyt nem számit eltalálja az utolsó fegyverest vagy nem. Én hamar beérek, azután a kedvesem, meg pillantom, a földön kettő fekszik, már csak egy van kint, ahogy Brian belép, a sofőr be is zárja az ajtót.

- Kedvesem, sikerült! – mondom boldogan.

- Örülök, sikerült, de valami nincs rendben velem, rosszul érzem magam.

Azt követően a lépcsőn összeesik, kezdem jobban megnézni, az oldalánál kezd vérezni, ruhadarabot kezdek magamról levenni, hogy azzal szorítsam a sebet. Én a legfelső lépcsőn ülök, ő előttem, így az oldalához nyomom a ruhát.

- Szerelmem, nem jól érzem magam, pedig vigyáztam. – mondja lihegve.

- Kedvesem, itt vagyok melletted, már csak a jó istenbe bízhatunk, nem akarlak elveszíteni, már csak te vagy nekem, és azok, akik itt vannak. – válaszolom, szomorúan.

Azután meg pillantom az utolsó fegyverest is, mert a körvonala látszik, a jármű ajtajánál.

- Kinyitni az ajtót! A társaim már nem élnek, ezeket az utolsó töltényeket rátok akarom használni. Az is jó lesz, ha hátra lépek, és azt a két gránátot a buszba lököm, van busz, nincs busz. Fogságba estetek.

A pisztolyt a hátam mögé teszem, ne lássa, hamar kell dönteni.

- Rendben van, megadjuk magunkat. – mondom.

A szavamra sokan csodálkoznak, még a busz sofőrje is, így kénytelen lesz kinyitni az ajtót.

- Ezt már szeretem, ha engedelmeskednek, ti ketten könnyű célpont lennétek, látom a szeretőd megsebesült, a végét járja. – mondja gúnyosan.

- Nem a szeretőm, a szerelmem már régóta, maga sebesítette meg.

- Igen, véletlenül! Ha nem lép ki hamar, akkor ez a beszélgetés most nem következne be. Akkor te nyírtad ki pár társamat. – válaszolja örült hangon.

- Kérlek, ne bántsd a lányt, inkább velem végezzél, nekem már mindegy mikor halok meg. Előtte hagy búcsúzzak el a kedvesemtől.

- Rendben van! Ne mondjátok, szívtelen vagyok. – mondja gúnyosan.

Azt követően a kedvesem szép szavakat kezd mondani, nem bírom ki könnyek nélkül, úgy kell tennem, a kezem szabad legyen, a kezem véres, így a nadrágomba törlöm meg, azután az arcát simogatni kezdem.

Éppen csókolni kezdem volna, amikor a szája kezd vérezni, hamar kell tennem valamit.

- Szivi kedves! Látom, baj van. – mondja a fegyveres.

- Látja mit tett vele! – válaszolom.

Ülve vagyok, várnom kell egy kis időt.

- Legyen már vége ennek a búcsúzásnak, nincs időm veletek foglalkozni, legyünk már ezen túl. – mondja gúnyosan.

- Túl leszünk, azt meg ígérhetem! – válaszolom.

- Te mondod? – kérdezi, nevetve gúnyosan.

A hátamhoz nyúlok, a fegyver a kezembe van.

- Legyünk már túl ezen! – mondtam.

Hirtelen előveszem a pisztolyt, és lőni kezdek, a vállát éri és a következő a mellkasát, találja el, látom, ettől összeesik, a sofőr bezárja hamar az ajtót.
Mindenki döbbenten néz rám, azután eszméltem rá, mit tettem, az első, Briant a hátára fektessem, mindenki segiteni szeretne, de most nem tudnak ebben a helyzetben. A kedvesem a kezemet meg fogja.

- Szerelmem Julie! Köszönök mindent, amit értem tettél, azokat is, amit együtt töltöttünk el. Szeretlek nagyon, és Celestét is, tudom titkos vágyát, biztosan már végeztek mindenkivel, de te meg menekültél. Kérlek, emlékezz rám! Ott szeretnék lenni a szívedbe, még egyszer érezni szeretném az ajkad puhaságát. – mondja akadozva.

- Boldogan kedvesem! Én is ezeket érzem. – mást, mit válaszoltam volna.

Azután a kedvesem fejét ölembe veszem, megtörülöm az ajkát, és közeledni kezdek felé, amikor éri, igazi csókkal köszönöm meg, érzem, még lélegzik. Kis idővel már nem érzem a lélegzetét.

- Szerelmem! Minden napon rád fogok gondolni, milyen jól éreztem magam veled. – mondom, de már könnyekkel viaskodva.

A szerelmem a karjaimban hallt meg, a buszon csend lesz, most tudatosult bennem, mi történt velem, és egy síró görcs is, a többiek is sírtak, mert elveszítették egyik barátjukat, mit lehetne ilyenkor tenni. A csend az, ami segítségemre lehet, az elkövetkező időben.

228.