Az Eltitkolt érzelmek könyvsorozat   negyedik része, eredetileg a Csend hangja lett volna, de az már foglalt, és ezzel a címmel hallható. Simon&Gurfinkel -Sound of Silence zenéje, amely magyarra fordítva jön ki, a Szív dobogása a csendben. A történet, egy fúvós zenekar egyik tagjáról szól, amelyben az édesapa egyedül neveli a lányát, be költöznek Chartresbe, és ott tanul, egy napon éppen egyik cukrászdából lép ki, amikor meg pillant egy fiatal lányt, térképpel a kezébe. Segít a főszereplőm a lánynak, eljutni a bátyjához.

Idők múlva kiderül, hogy valamilyen szálon testvérek, ez adja a bonyodalmat a lány fiú testvérének.

Ebből elolvashattok egy fejezetet, mert eddig csak két fejezet van be gépelve. Ez még nem a teljes, mert ha oda kerül a sor, újra kell olvasni, és ha van hiba benne, azt javítani.

----

Párizsba járt az ősz, Szent Mihály útján, mondhatnánk tovább a verset, de inkább nem.
Az utcát Ill. de Francenak hívják, amióta az eszemet tudom, a 19. kerület, mert kerületre van osztva a város, a nevem Casimir, a szüleimmel élek, az Ill., de France út 5 szám alatt, emeletes házban. A házhoz udvar is tartozik, nyitott kapu várja az osztálytársaimat. A szüleim a közelünkben lévő intézménybe, a Konzervatóriumban dolgoznak, az anyukámat Liliane Whitakernek hívják, aki zenepedagógus, anyukám elvitt az intézménybe, amikor elértem a hét éves kort, így megtanulhatom, mit kell tudni a zenéről. Édesapám az intézményben javítja a különböző dolgokat, a foglalkozása karbantartó. A lakásunktól az Akadémia, tizenegy percre van-, mert apa így nevezi, így tanulhattam bele a zenélésben, ragadt is rám valami, mert édesanya beíratott egy középiskolába, amely kilenc percre van tőlünk, az Adolphe Mille út 16 szám alatt.
A naptár 1986-ot ír, októberi napot, az édesapámat Leopoldnak hívják, most tízen nyolc éves vagyok, és utolsó éves az Edgar Varése Collégeban, tízen vagyunk az osztályban, öt lány és öt fiú. Ha van szabadidőnk, a lányokat meghívjuk süteményezésre, az iskolához közeli kávézóba, jól érezzük magunkat, így másról is tudunk beszélgetni, még ismerkedéshez is vezethet.

Nem csak tanulásban figyelem az osztálytársaimat, hanem akkor is, ha felváltva vendégeljük meg a lányokat, pár osztálytársról tudok pár dolgot. Az osztályban megértjük egymást, mert mi vagyunk a többi osztály mintaképe, az összetartozás jeleként, segítjük egymást, mindenkinek az a célja, sikerüljön az érettségi, akár tovább is tanulhatunk. A vizsgához való eljutást a tanáraink is akarják, mert meg tudják állapítani a felkészültségűnket, ha véletlenül hiányzik valamelyikünk, egyikünk vállalja azt a feladatot, meglátogassuk. Amiben elakad valamelyikünk, annak szívesen segítek, mert édesapa is besegít, aminek én nagyon örülök. Október eleje van, szombati nap, így közösen reggelizhetünk.

- Casimir fiam! Elkísérnél a munkahelyemre? Utána kell néznem pár dolognak, így a nagy koncert terembe kipróbálhatsz néhány hangszert. Igy megtudhatod melyik illene hozzád. Leopold! Te is szeretnél jönni velem? Ami javítani való van, azt meg szerelheted. – kérdezi édesanya, érdeklődve.

- Édesanya! Örömmel megyek, legalább kipróbálhatom a zongorát, ami a színpadon van, ami egy neves Steinway, esetleg a trombita. – válaszolom, boldog mosollyal.

- Jó, hogy említetted, mert lenne kis javítani való, és hétfőn másba tudnék belekezdeni. – válaszolja apa.

A reggelivel nem sokára végzünk, ami kell apának, azt a szerszámos táskájába teheti, amíg én anyának segédkezhetek a mosogatásban.

- Megérkeztünk! Indulok az alagsorba, nyugodtan végezhetitek a dolgotokat, ha végzek, benézek a nagyterembe. – mondja apa.

Belépünk az épületbe, tudom a járást, apa mögöttünk bezárja a főkaput, anya az irodai helyiség felé, én a nagyterem felé. Ahol elmegyek, a falon lévő képeket vizsgálgatom, milyen neves személyek voltak a diákjai, és nem sokára ott állok a nagyterem előtt, ha a falai beszélnének. Most lépnék be másodjára, mély lélegzetet veszek, és kifújom, még kétszer ismétlem meg. A kezem a kilincsen van, hogy nyomjam le, és nyithassam. Egy kis távolságra nyitom, amikor a fülemet zaj csapja meg, a hangszert felismerem, a zongora az. Megpróbálok zaj nélkül belépni, vajon ki lehet, aki használja.

2.

Ahol belépek az a színpadi rész, aki zongorázik, az éppen háttal van felém, így halkan léphetek tovább. A hangszer előtt egy lány ül, akit megismerek, az osztálytársnőm, Catherina, mert megismertem. Pár lépésre megállok tőle, gyakorolja Bach művét, a kantáta fugát, mert felismerem.

- Félórája ezt gyakorlom, úgy érzem csiszolni, kéne rajta. – mondja kétségbe esett hangon.

Nem sokára abba hagyja.

- Ha lehetne választani a hangszereken, a zongorát választom, mert valahogy ezt érzem jól, és Bach művét gyakorolhatom szívesen, nem zavarnak, még kulcsom is van ide, akár éjszaka is jöhetek. Még egyszer neki kezdek, azután indulok tovább, haza. Ha szüleim megtudják, nem sikerül, szobafogság, és a barátaimmal nem lehetek. Ha a szüleimre hallgatnék, akkor nem ülnék most itt. – mondja bánatos hangon, érzem, mint ha könnyezne.

Ahogy látom lehajtott fejjel, egy bánatos lányt látok, majd odalépek.

- Szia Catherina! Én szívesen segítek. – mondom.

Egyik kezemet a vállára helyezem, csodálkozott tekintettel néz rám.

- Mióta állsz itt? – kérdezi meglepődve.

- Pár perce, halljam, amit hallanom kell. Próbáljuk meg még egyszer, így egy elméletet is kipróbálhatunk. – válaszolom.

Mellé ülök, mert van hely, megfogom az egyik kezét.

- Ha ez a finom gyengéd kéz, a zongora billentyűzetén szeretnének játszani, akkor adjuk meg neki az esélyt. Ha a táncban a lány vezeti a fiút, vagy fordítva, próbáljuk meg innen nézni. Hölgyem! Felkérhetném egy táncra a zongora nevében. – mondtam, és hírtelen egy mosolyt veszek észre.

- Megpróbálhatjuk, ha ön uram, nem lép a lábamra. – válaszolja.

Ahogy kell, nyújtom a kezem, amit ő elfogad, majd felállunk, és indulunk a tér közepe felé. Érzem, kezd megnyugodni, boldog vagyok, mert az osztály leggyönyörűbb lány kezét foghatom, ha ezt a többiek látnák!
Pár lépést megteszünk, majd egymással szembe állúnk meg.

- Most mit kell tennem? – kérdezi érdeklődve.

- A tánc, amit választok, az a keringő, így vezetheti a lány a fiút, hiszen próbáltuk a táncórán, és sikerült, amikor a sorsolás hozta. – válaszolom.

- Igen, emlékszem.

- Ha már társas, akkor közel kell egymáshoz lenni, a szokásos kézfogás, a másik kezemmel, a derekadnál kell, hogy átfogjam, zene nélkül tudom, hogy nehéz lesz. Sokszor halottuk, így tudjuk, mikor ki következik. – válaszolom, kis mosolyt megcsillantva.

Így kis időt kell várni a kezdésre, megpillantok az arcán egy kis mosolyt.

- Mond Casimir! Nem értem, miért kell táncolnunk azért, sikerüljön a zongorajátékom? - kérdezi érdeklődve.

- Azért! Ha elérkezik az a rész, éppen megakadsz, gondolhass valami jóra, és sikerül átvinni az akadályt. Vajon a vizsga feladat mi lesz? – válaszolom.

A táncpróbánk vége nem sokára, már örömet látok rajta, így biztosan tudtam segíteni, majd együtt lépünk a zongorához.

- Mielőtt neki kezdenél, egy dolgot ne felejts el! A te feladatodra koncentrálj, legyen az Bach vagy Beethoven, azt se, vedd, úgy mintha táncolsz, a partnered a zongora, az elején te vezeted, azután megfordul. Olyan résznél ahol elakadsz, gondolj valami jóra, szép dologra. – mondom.

- Ahogy mondtad, megpróbálhassuk. – mondja, így a hangjában azt érzem, meg akarja tenni.

A zongora mellett állok, így ő leül, és neki kezd. Olyan kedves arca van, hogy csak nézni lehetne sokáig, kár a szülei, inkább az édesapja, nem segíti a tanulásba, ha még is. Meglátom a vizsga után, megérdemli, kedves mindenkivel, mit ér a kedvessége, és a bájossága, ha otthon nem figyelnek rá. Sokáig elnézném a vonzó alakját, és gyönyörű arcát, de nem olyan helyen vagyunk, mert bármikor beléphetnek.

4.

Nem sokára ahhoz a részhez ért, ahol elakad, azért nézem az arcát, örömet látok benne, hogy sikerülhet, Bach műve.

- Sikerült, úgy tettem, ahogy mondtad, nem gondoltam volna, van köze a tánchoz. Megértettem, és köszönöm. – mondja kedves mosollyal, mert boldog.

Így mellé ülök, megfogja a kezemet, nem győzködi meghálálni.

- Már csak a szüleimet kellene meggyőzni arra, ha elérkezik a vizsga ideje, jöjjenek megnézni engem, nem volt hiába való a tanulás. A vizsgán vajon mit fogunk előadni? – kérdezi érdeklődve.

- Reméljük, el fog jönni, meglátjuk, esetleg csoda is történhet. Catherina! Ha boldognak látlak, én is az vagyok, mert egy dolgot be kell vallanom, az évekkel ezelőtti első látásra megtetszettél, az a jó szó, beléd szerettem. Kettesben vagyunk, így elmondhatom. – válaszolom.

- Tényleg így gondolod, amit most mondol? A szüleim, ha megtudják, vonzódok egy fiúhoz, rögtön megtiltanák a tanulást. – válaszolja, egy kicsit szomorúan.

- Nem kell tudniuk róla, tegyük azt tovább, amit eddig, én a gyakorlásban segítek, és, ha akarod, akár titokban találkozhatunk.

- Amit mondtál, én is ezeket érzem, mert segítő szándékot látok benned, amióta csak meg pillantottalak évekkel ezelőtt. Pár év múlva nyíltan is vállalhatjuk. – válaszolja, a hangján boldogságot érzek.

Ha már egymás mellett ülünk, az egyik kezemmel átkarolom a nyakánál, a másikkal a gyönyörű arcát kezdem simogatni, majd közeledni kezdek az ajka felé.

- Istenem, de gyönyörű vagy, csak egy puszit adhatnék, az ajkadra. – mondtam.

- Nyugodtan. – válaszolja.

Amikor már éri, egy kicsit van nyitva az ajka, majd egymáshoz simulunk, majd egymás ajkával kezdünk játszadozni. Meglepetésemre másfajta csókba kezd, ami neki jól áll, így elképzelem ez tánc, ahol most a lány vezeti a fiút. Most tudatosul bennem, a középiskola legszebb lányával csókolózok, akire minden fiú bámul, ha elhalad mellette.
A csókolózást nem sokára befejezzük, úgy gondolom, mindketten boldogok vagyunk.

- Nem sokára haza kell mennem, anyukám úgy tudja, itt vagyok a Konzervatóriumba, és próbálok a zongorán. Még meg sem kérdeztem, te milyen hangszert fogsz választani, - kérdezi mosollyal az arcán.

- A szaxofont választom, ha lesz idő, eljövök, és próbálhatunk együtt. Ugye haza kísérhetlek? Ami kettőnk között most történt, ugye nem mondod, el- kérdezem.

- Nyugodtan bízhatsz bennem. – válaszolja mosolyt megmutatva.

A zongora mellől egyszerre álltunk fel, lehajtom a billentyű védőt, indulunk is az ajtó felé, nyitni akarom, amikor nyitni kezdi valaki, édesapa az.

- Catherina is itt volt? Hogy tudtál bejönni? – kérdezi apa érdeklődve.

- Leopold bácsi! Titokba kölcsön vettem a takarítótól, lemásoltattam, ne tessék elvenni tőlem. – válaszolja a lány meglepetten.

- Nem veszem el, ha a zene vezérel. – válaszolja apa.

- Haza kisérem, a jövő héten is tudok gyakorolni, a választott Szaxofonnal. – válaszolom.

- Fiam, ne maradj sokáig. – válaszolja apa.

Pár lépést teszünk meg, amikor anyával találkozunk.

- Szia Catherina! Ugye tudtatok gyakorolni? Ha jól emlékszem a zongorát választottad? – kérdezi, mosolyával az arcán.

- Lilianenéni! Haladok, volt egy megakadásom Bach Kantátájában, de az ön fia segített, meglepődtem, az egyszerű módszerbe. Amit mondott úgy tettem, és sikerült, végig játszanom. – válaszolja Catherina, örömmel az arcán.

- Ugye haza kíséred a lányt? Ne maradj sokáig. – mondja anya.

- Igen édesanya, örömmel, így megkérdezhetek pár dolgot, ha netalán a barátjának elfogadna, a szüleit is meg kellene kérdeznem. – válaszolom.

Azt követően indulni kezdtünk a bejárat felé, remélem, anya elhiszi, amit mondtam.

6.

Út közben beszélgetünk, majd pár utcán elhaladva, elérjük, a házat ahol a lány lakik a szüleivel, így fogom tudni, mert most vagyok először. Elköszönök tőle, így indulhatok haza. Hazafelé azon töröm az eszem, a szüleivel kellene beszélnem, a lányúk nagyon tehetséges, és a sikert akarja.
Napokkal később elérkezettnek látszik az idő, a széplány Catherina tudomása nélkül ellátogathassak a szüleihez, a szüleimnek sem mondom el. Megérkezek, majd csengetek is, emeletes családi ház, az ajtó nem sokára nyílik, a lány anyukája.

- Jó napot kívánok, az ön lányának vagyok az osztálytársa, a középiskolában, a nevem. Casimir Whitaker. – mondom

- Szerbusz Casimir! Chaterina nincs itthon, üzensz valamit neki? – kérdezi érdeklődve, de meglepődést is leolvasható.

- Tudom nincs itthon, inkább önökkel szeretnék beszélni, fontos dolgokról. – válaszolom.

Azt követően belépek a házba, amely jól be van rendezve, észreveszem a lány édesapját, majd belépek a nappaliba, és a fotelba le is ülök. Az anya a férje mellett ül, ezt természetesnek veszem.

- Casimirnak hívnak, az ön lányának vagyok az osztálytársa, ha már délelőtt tízre kell menni, így beszélhetek önökkel. Helyes, kedves lányúk van, ha netalán szeretnék a barátja lenni, önöket kell megkérdeznem. Nem ezért jöttem.

Az édesapán valami furcsa érzésem van, az édesanyán is, mintha félne.

- Mond, miért jöttél? Azután indulhatsz haza, mert dolgom van, nem szeretem az idegen vendégeket, még akkor is, ha a lányom osztálytársának nevezi magát. – válaszolja az apa, gúnyos arcot is észreveszek.

- Azért jöttem, megkérdezzem önöket, ha elérkezik a vizsga idő, és vizsgát kell tenni, eljönnek-e az előadásra? A zongorán nagyon jól tud játszani, tapasztalatból mondom.

- Az apja ként, azt kell mondanom! Ha vége lesz az egész dolognak, a zenélést ott fogja hagyni, és velem fog jönni, dolgozni. – mondja, szigorú tekintettel.

Az apa szava elgondolkoztat.
Így finoman fogok hozzá.

- Miért nem engedi tovább tanítani a lányát, Ha sikerülne a vizsga, akár a helyet kaphatna a Konzervatóriumban, zongora szakon. Tudnék is segíteni, mert anyukám zenepedagógus, a lánya megérdemelné, mert erre született. Ha ön nem engedi, akkor bánatos lesz, és megszakad a szíve, és egész életében önt fogja hibáztatni, még akkor is, ha az édesapja. – mondom, inkább válaszolom.

- Ha már itt tartunk, akkor mond, mit tudsz rólam? – kérdezi, dühös arccal.

- Annyit! Ön Chaterina apja, régebben a Konzervatóriumban dolgozott, még apám előtt, ahogy a kedves lánya mondta, valami ok miatt kellett elhagynia.

Ezek után nem értek semmit, az apa, aki neves intézményben dolgozott, miért tengeti életét alkalmi munkából, hogy segíthesse egyetlen gyermekét.

- Régebben ott dolgoztam, azért nem szeretném, ha a lányom tovább tanulhasson, ha kitűnően fog vizsgázni, nem szeretném, hogy zaklassák. – válaszolja.

- Nem értem, miért zaklatnák? Hiszen az a cél, minél több növendéke legyen az intézménybe? – kérdezem.

Az anyára pillantva, érzem, mintha titkolna valamit.

- Amit ön elmondott, szeretném hallani az igazat, amit úgy gondolok, titkolnak! A lányúknak sem mondtak el, miért kellett elmennie. Felmerül a kérdés, ha önök a neves épületben dolgoztak, miért tengetik életűket alkalmi munkából, így segítve széplányúkat, akinek még modell alakja van, zongoraművész lehessen. Addig nem megyek el, és, ha a lányúk betoppan, akkor magyarázatot kellene adni, miért vagyok itt. – válaszolom, de bennem is van egy kis düh.

A szülőkön csodálkozást veszek észre, ami átment komoly tekintetbe, nem értem, hogyan mondhattam ilyet a szülőknek. Talán bocsánatot kellene kérnem, nem akarom hagyni, a szép mosolygós lányt tovább kell engedniük. Talán hagyjam a sorsra az egészet, nem, amit mondtam nekik kell válaszolniuk.

8.

Percek múlva mindkettőjűk szemébe könnyet veszek észre.

- Tényleg tudni akarod az okát? Akkor gyere velem, megmutatom 18 évvel ezelőtt ki voltam. – mondja az apa könnyezve.

- Tényleg elmondod az igazat, amit sok éve titkolnunk kell. – vágja rá az édesanya, így más csodálkozni kezdek.

- Igen tudni akarom. – válaszolom.

A helyemről felállok, és követem az emeleti részbe, majd egy szoba előtt megáll, a zsebéből elővesz egy kulcsot.

- Ha belépsz ebbe a helyiségbe, meg fogsz tudni mindent, miért nem szeretném, a lányom tovább tanuljon.

Az ajtót kinyissa, belépek, és szemeimmel vizsgálgatni kezdem a falon lévő dolgokat. Amit látok, nem akarom elhinni, a falon különböző kitűntetések.

- Uram! Ezeket nem tudtam, éveken át karmester volt, sok kitűntetéssel büszkélkedhet, és mi történt, hogy elbocsátották? – kérdezem érdeklődve, ahogy az újságok cikkét olvasok, másra kényszerit.

Azt követően kezdi mondani az okát, már kezdem érteni a szigorúságának okát, hamis vádakkal illeték, mert abban az időben a tehetséges lányokat akarta tanítani. Ahogy vége lett az anya kezdte átölelni a síró férjét, a történtek miatt az anyán érzelem kezdett kinyilvánulni. Sok éven át titokba tartani, ami történt, azért kezd bennem is úrrá lenni az érzés. Vajon hogy tudnék segíteni az édesapán, hiszen megtesz, mindent a rossztól megvédje a szépséges lányát, eszembe jut egy ötlet.

- Uram, lenne egy javaslatom! Azt kérném, legyen ott a vizsgaelőadáson, mint néző, el tudnám rendezni, az osztályt én vezényeljem, azután még csoda is előfordulhat. A kérésem még az lenne, maradjon ebbe a szobába, és emlékezzen a jóra, vegye elő minden karmesteri tudását, hátha elérkezik az a nap, vezényelni kell. – mondom, elérzékenyülve.

- Casimir! Tényleg ezt akarod, Hogyan köszönjem meg a segítőkészségedet? – kérdezi a családfő érdeklődve.

- Úgy! Ha eljön a nap, a lányával üzenni fogok egy cetlin, abból önök mindent fognak tudni, a lányúk időben meg fogja érteni. – válaszolom.

Azt követően mindkettőjűket átölelhetem, elérkezett az idő, indulhassak haza.

Telnek a napok, és a hetek, elérkezik az 1986-os év végéig, így az osztály próbálni szokott ki-ki a maga hangszerén. A vizsga időpontja meg van már, a következő év május 8. a Catherinának nem mondtam el a titkomat.

Az újév elérkezik, annak is a január hatodik napja, a Konzervatóriumba én vagyok és az osztálytársnőm a nagyteremben. A többiek még nem tudják, titokban találkozhatunk.

- Akkor ugye kezdhessük a gyakorlást, és mi lenne, ha egy kottából, és én kísérnélek a szaxofonnal? – kérdezem érdeklődve.

- Hogy ne, maradhat a Bach mű, vagy térjünk rá egy másikra?

- A szüleid hogy vannak? Ugye várják a napot, láthassák a széplányúkat vizsgázni. – kérdezem érdeklődve, mintha nem tudnék semmit.

- Jó hogy kérdezted! Nem tudom, hogy lehet, mintha apát kicserélték volna, egy iskolába kapott állást, mint zenetanár, nem tudtam, hogy az volt régebben. Akkor kezdhetjük is a próbát.

- Hogyne, nyugodtan, ha te vezetel! – válaszolom, egy szép mosolyt ad válaszként.

Megkönnyebbülök, mert nem tudja, karmester volt az édesapja.

Kis idő múlva vége a próbának, így indulhatunk is haza.

- Kedveském, szerintem elég mára, a finom kezednek pihenni kell, éhes vagyok egy kicsit. – mondom.

- Éppen mondani akartam volna, ha megkérlek, hazakísérnél? Így másról is beszélhetünk. – válaszolja kedves mosolyával.

Nem kell sokat várni, együtt el is hagyjuk a termet.

- Casimir! Ha már haza kísérsz, nem jönnél fel, így megismerheted a szüleimet. – mondja.

- Elfogadnám szívesen, de otthon van egy kis munka! Tudod mit, a vizsga napján szívesen be fogom pótolni. – válaszolom.

Nem sokára a ház elé érünk, egy egy puszival elköszönünk, és indulok is hazafelé, a gondolatom a próbán járt.

10.

Boldog érzéssel telik minden egyes nap, amit a középiskolában érzek, főleg, ha láthatom a titkos szerelmemet Catherinát, a csábító mosolyát, amibe bele szerettem. Ahogy telik a nap, úgy következik a vizsga, nem csak a hangszereket kapjuk meg, amit választott az osztály, hanem mikor lesz a vizsga napja. Az előadás a Ravel Bolerója, vegyes hangszerelésbe. Elérkezik a gyakorlás, megengedik, a Konzervatórium termét használjuk, így mindenki meg is jelenik, a zenetanárúnk veszi át a karmesteri feladatot.

- Hölgyeim, és uraim! Ezen a helyen lesz a vizsga, a nézőtéren lesznek a meghívott vendégek, én fogok vezényelni. Akkor kérném a Boleróhoz elhelyezkedni a ki-ki a maga helyén, a főhely a zongora, úgy kérném az ülésrendet.

- Igen tanár úr. – volt a válaszúnk.

A parti túra mindenki előtt ott van, a hangszert kezünkben van, a tanár int, és kezdhessük is.
Kis idővel később.

- Állj ez így nem jó! A zongora előtt kérem, a hölgyet figyeljen, mert vétett, akkor még egyszer. – mondja a tanár.

- Próbálok figyelni, de nehéz! – válaszolja Chaterina.

- Másoknál is nehéz volt, de gyakorolni sokat kell. – válaszolja a tanár.

- Catherina! Ahogy megbeszéltük, a táncnál a lány vezet.

- Tényleg, itt is működhet! – válaszolja

A többiek ránk pillantanak, miről beszélünk, majd a tanár int.
Negyed óra múlva, az utolsó ütem is elhangzik, az ilyen közös próba sikerült.

- Osztály! Ez tényleg nagyszerű volt, csodálatos, nem gondoltam volna első neki futásra sikerül, az elején a zongoránál volt hiba, a lényeg az, sikerült. – mondja a zenetanárúnk, boldog tekintettel

- Casimir! Mi a köze a táncnak a zenéhez? Catherina zongorán játszik, én klarinéton, ha megakadok, akkor hogyan tudnám folytatni? – kérdezi érdeklődve Camilla Spence.

- Tényleg, hogyan? – mondja mindenki.

A hangszeremet félre teszem, majd felállok. Odalépek Catherinához.

- Megmutatom! Azért Catherinával, mert minden lánynak van már párja, az osztályból, és ne legyen baj, ha felkérném Camillát.

- Tényleg így van! Hogyan tudtad meg? – kérdezi Bastien, érdeklődve, de csodálkozást is megpillantok.

- A leendő zenész jó megfigyelő legyen! Hölgyem, felkérném táncolni, és, ha megfelel a keringő, - kérdezem, érdeklődve.

- Természetesen. – válaszolja, mosollyal az arcán.

- Az a köze a táncnak, példaként, ha a lány vezeti a fiút, megismerhetik egymást, minden rezdülését. Ha olyan résznél ér el az ütem, amit nem tudtok átvinni, gondoljatok a táncra, a hangszer a lány, a kotta a fiú, megmutatom.

Ahol van, még hely odalépünk, ahogy kell a keringőhöz felkészülünk. Nem sokára a többiek is követik, a tanárúnkra nézve, az arca csodálkozást kezd kimutatni.

- Casimir! Erre még nem is gondoltam, így sok időt meglehetne spórolni, és ha én ezt tudtam volna. – mondja a tanárúnk.

- Nem baj, az ember minden nap tanul valamit. – válaszolom.

- Ha megvan a tánc a partnerűnkkel, akkor hogyan legyen tovább? – kérdezi Alphonse érdeklődve, minden fiút boldognak látok.

- Úgy Alphonse! Leül mindenki a hangszeréhez, ezt átvisszük a gyakorlásba, a lányoknak most könnyű, a fiúk gondoljanak a szerelműkkel folytatott táncra, így legyen megszólaltatva a hangszer. Akkor ugye tehetünk próbát. – válaszolom.

Így mindenki leült, a hangszert a kezűkbe veszik, majd neki is kezdünk.

A gyakorlás sikerült, meg van elégedve mindenki, a tanárúnk is gratulál.

- Nem akarom elhinni, az elmélet sikerült, a vizsgán vajon hogyan lesz megoldva? Nem lesz idő táncolni. – kérdezi a tanárúnk érdeklődve.

- Addigra hátha kitalálok valamit. – válaszolom.

Nem sokára indulhatunk haza.

12.

Egy héten kétszer van próba, így gyakorolhatjuk a vizsgaelőadást, Chaterinával titokban van találka, megbeszéltük, mit érzünk közösen egymás iránt, mert azt a kort már elértük. Ha elérkezik az idő, ne csak csók legyen közöttünk, esetleg más is megtörténhet, így a vizsga után beszélek vele.
Hetekkel később elérkezett a nap, a Konzervatóriumban a vizsga megtörténhessen, az időpont, délelőtt 11 óra. Az órámra nézve, még csak nyolcat mutat, így üzenet küldök az osztálytársnőm személyhívójára, azzal az üzenettel „Mond meg a szüleidnek itt az idő, készüljenek" Meg voltam mosakodva, így felvehetem az ünneplőruhámat. Nem sokára a szoba előtt lép el édesanya, majd visszalép.

- Készülsz! Vártad már ezt a napot, boldogságot érzek, látom a fiamat a nagy múltú épületbe vizsgázni. – mondja anya, boldogan.

Éppen válaszoltam volna, amikor a személyhívó jelez.

- Ez Chaterina lesz, mert hagytam neki üzenetet. – válaszolom.

Kezembe veszem, majd egy gombot megnyomva, olvasni kezdem.

- Nagyon jó hír! A szülei ott lesznek a vizsgaelőadáson, és ez remek, így megvalósulhat egy ötletem, mert az osztállyal megbeszéltük, én vezényelhetem a vizsgát. A néző közönség azért fog kapni egy kis meglepetést, de nem árulhatom el, én tudom és Catherina szülei. Ha elérkezik az idő, meg fogod érteni. – válaszolom.

- Ha nem akarod elmondani, nem baj, mert bízok benned, tudod, hogy mit teszel. – válaszolja.

Nem sokára fel is voltam öltözve, indulok le a konyhához, hogy bekaphassak valamit, nem sokára oda érve apát veszem észre.

- Készítek egy kis ennivalót, üres gyomorral nem lehet vezényelni, a vizsgaelőadást. – mondom.

- Jól teszed fiam, az édesanyád is lejön, ha átöltözik, ugye várod, levezesd Ravel művét? – válaszolja, kis mosollyal az arcán.

Percek múlva készen volt a szendvicsem, kezdtem a falatozásába, amikor anya lép a konyhába, a ruhája láttán elcsodálkozok.

Az óra tízet mutat, amikor úgy döntök, indulok.

- Akkor én indulnék is, tudjátok, mikor kell nektek megérkezni? – mondom.

- Nyugodt lehetsz, ott leszünk. – válaszolja édesanya.

Ami kell, azt magammal viszem, nem sokára el is hagyom a házat, az út gyalog tízen egy perc, így át tudom gondolni a vizsgát. Minden elő van készítve. Gondolatomba merülve azt veszem észre, megérkezek.

- Akkor lépjek be, remélem, már vannak? – mondom gondolatba.

Indulok fel a lépcsőn, a bejárati ajtót nyitnám ki, valaki a nevemen szólít, így a hang felé fordulok, Chatherinát pillantom meg.

- Szia Chatherina! Óvatosan a lépcsővel, a vizsga megvár. – mondom izgatottan.

- Jó hogy találkozunk! Meg szeretném köszönni, a szüleim eljönnek, elmondták véletlen találkoztatok az utcán, és sokat beszélgetettek, azóta változott meg édesapám, már nem szigorú. – válaszolja, boldog mosollyal.

- Ez tényleg jó hír! A vizsga után megkérem a szüleidet, megengedik, veled találkozhassak, ha neked is megfelel, - kérdezem érdeklődve.

- Örömmel megteszem. – válaszolja, az ő kedves mosolyával.

Azt követően egy puszit adott az arcomra, azután megfogja a kezem, úgy lépünk tovább, egyenesen a nagyteremhez. Belépve már mindenki ott van.

- Ti akkor most együtt jártok? – kérdezi megilletődve Camilla.

- Igen, szépséges Camilla! Már egy ideje, de nyilvánosan pár perce. – válaszolom.

Elcsodálkozik mindenki, ahogy a tekintetűket figyelem.

- Chaterina! Még meg sem dicsértem a ruhádat, olyan gyönyörűen áll rajtad, és persze minden lányon. Itt van mindenki, akkor a hangszert próbázni kellene, én előveszem az enyémet, hátha szűkség lesz rá.

- Hát nem úgy van, te vezényelsz a vizsgán? A próbán így beszéltük meg, a tanárunk neked adta a lehetőséget. – válaszolja Alphonse, csodálkozó tekintettel.

- Igen, de nem tudni a sors mit akar! – válaszolom.

Nem sejtik milyen meglepetésben lesz részűk.

14.

Ahogyan gyakoroltunk, úgy készítem elő a vizsgához is, a többiek csodálkozó tekintettel figyelnek. Az idő elérkezik, a szülők és a vendégek elfoglalhassák a helyűket, így Chaterina szüleit is láthatom.

- Casimir! A szüleim megérkeztek, bemutatlak nekik, elmondhassuk, barátok vagyunk, egy ideje. – mondja Chaterina, csábító mosollyal, amiért nem lehet nemet mondani.

- Rendben van, nem halogathatjuk sokáig, a szüleiddel találkozhassak. – válaszolom.

Úgy teszek, mintha most látnám őket először, az első sorban foglalnak helyet, így indulunk a nézőtér felé, ahogy a többiek fogadják a szüleiket. Meg is érkezünk nem sokára.

- Kedves szüleim! Bemutatnám az osztálytársamat, aki segített a próbák alatt Casimir Whitaker, így azt is elmondhatom, már barátok vagyunk, szeretem, és ő is engem.

- Igen, így van! Ha önök bele egyeznek, a vizsga után elvinném egy cukrászdába, ami lehetne randevú. – válaszolom.

- Szerbusz! Örülök, megismerhetem a lányom leendő szerelmét, sok jót hallottam rólad. – válaszolja a családfő.

Úgy tettem, mintha most látnám először a szülőket, a lány nem figyel, így a fülembe súg egy jó hírt, aminek nagyon örülök. Nem sokára vissza kezdünk indulni a színpadra, a helyünket elfoglaljuk. Az óra eléri az időt, kezdődhet a vizsga, egy hölgy lép a színpadon lévő mikrofonhoz lép, majd csend lesz.

- Hölgyeim és uraim! Köszöntöm önöket az 1986/1987-es tanév záró vizsga előadásán, a növendékek az Edgar Varése Collége nevű középiskola tanulói, ez az épület ad helyet számukra, ami minden évben megszokott. E falak között tanult Ravel is, akinek csodás művét fogják hallgatni, a Bolerót.

Azt követően még mondja, mit kell tudni a műről, de én másra kezdtem gondolni, remélem, a kedvesem meg fogja bocsátani a tettemet. Érte teszem meg, az igazságért, amit a szülőknek nem bocsátottak meg.

Nem sokára végez a beszéddel, a kezében egy kis doboz van, talán a karmesteri pálca lehet benne.

- A mikrofonhoz kérném azt a végzős diákot, aki le fogja vezényelni a vizsgát, fogadják szeretettel Casimir Whitaker nevű végzőst, aki az osztályát bemutassa.

A nevemet hallva kezdtem felállni a helyemről, lépni kezdek a mikrofonhoz, majd a fiatal hölgy átnyújtsa, amit én átveszek, ő indul le a nézőtér felé, a dobozt kinyitom, csak átfutom, ahogy gondoltam, a karmesteri pálca van benne. A mikrofonhoz lépek.

- Tisztelt vendégek! Én is köszöntöm önöket a végzős osztály nevében, a végzősök. Adele Rice- cselló, Camilla Spence- klarinét, Adrienne Shelburn- fuvola, Yvette Kraft- trombita, a zongoránál Chaterina McAndrew, a fiúk: Alphonse Taylor- klarinét, Bastien Share- fuvola, Dominique Teddleton- tuba, Joseph Wilson- hegedű, és én Casimir Whitaker szaxofon. Vajon miért van a kezembe a karmesteri pálca? Megkaptam a jogot én vezényelhessek, így tovább tanulhatok a karmesteri szakon ebben a csodás épületben.

A beszédem elmondása után lépek oda ahol elfoglalhatnám a karmesteri helyet, még egyszer végignézek az osztályon.

- Mi készen vagyunk. – mondja Yvette.

- Tudom, de pár dolgot át kell gondolnom. – válaszolom.

- Mit kell átgondolnod, a próbán sikerült, így amikor vezényeltél, még a tanárunk is megdicsért. – mondja Alphonse.

- Van egy dolog, ami hatalmasabb, mint hogy én legyek az, aki levezényeli az osztályt. – válaszolom.

Így már gyanakodni kezdenek.

- Miről beszélsz, már el kellett volna kezdeni! – mondja Adele.

- Amit most teszek, azt értetek teszem, remélem, meg fogjátok bocsátani, és te Chaterina.

A dobozzal a kezembe odalépek a mikrofonhoz, így mindenki elcsodálkozik.

- Már el kellett volna kezdeni! – mondja az egyik vendég.

- Igaza van a beszólónak, de van egy olyan dolog, ami sokkal hatalmasabb, és annak köszönhető, már a lányok is tanulhatnak zenét, ez az Akarat, ez az erő képes arra, ezt a vizsgát levezényelhesse. – mondtam.

Azt követően síri csend lesz.

16.