Új novella sorozatot találtam ki, valamikor 2013 ba, az Eltitkolt érzelmek címűt, az első rész lett a Három eltitkolt év, amely egy olyan lányról szól, akinek nem szokványos élete van. 2013 január 24 kezdtem el a kéziratát, és 2013 április 19. én lett vége. Az egyenlőség híve vagyok. Ezt a művet csak a blogomon olvasható, de nem a teljes történet.

Azért nincs itt a wattpadon, mert érdeklődik egy könyvkiadó a történet iránt. Különben ez a történet a leszbikus irodalomhoz kapcsolódik.

A történet főszereplője, egy női foci csapat tagja, és véletlenül találja szembe magát ezzel a dologgal.

Közölném az előszavát, hátha abba mindent elmond.

Előszó

Egy bölcs azt mondta, csak járd, az utat
a fény hajnaláig
a szél fújja majd arcod,
Ahogy maguk mögött hagynak, az évek
Halld e mélyről jövő hangot
Ez szíved üzenete
Hunyd le szemed és megleled,
a sötétből kivezető utat.
Scorpions -Send me an Angels

Fordította: Poison Heart

Kedves bátyám!

Nem is tudom, hogy is kezdjem! Először is bocsánatot kérnék tőled, mert olyan dolgot titkoltam el, amit más lányok titkolnak. Minden Frankfurtban kezdődött, viszonyom volt egy lánnyal Brigittel, nem csak barátnők voltunk, hanem több annál. Nem akartam ez legyen belőle, még csak tízen három éves voltam, nem tudom elmondani, mi hajtott, akkor kezdi egy lány felfedezni a testét, érzései lesznek. Azért mondom el! A szerelmedet ne bántsd! Egymáshoz illetek, kapcsolatom volt vele. Kérlek, bocsáss meg nekem, a húgodnak! Amikor kezdődött, még nem tudtam semmit, a női érzésekről.

Edzésen történt, három éve, amikor vége volt, akkor jött meg életem első havi ciklusa, még nem készültem fel rá. Brigitte segített, meg mutatta mit kell tenni, de valahogyan úgy jött a dolog, megtörtént az első csók. A testemben különös érzést éreztem, ami jónak tűnt, így kezdődött minden. Azért is kellett titkolnom, mert az ilyen lányokat megbélyegzik, nem tehetek róla, ezt az életet választottam. Így meg tudtuk beszélni a lányos dolgainkat, és elfogadtuk egymást. Vigyáztunk, ne áruljuk el egymást, hiába mellettem voltál, veled csak nem kezdhetek ki, a barátaink mit szóltak volna! Akkor volt a legrosszabb számomra, amikor a fiú iránti érzést éreztem. Le kellett küzdenem azt a vágyat, megtegyem azt az örült dolgot, mindenemet neked adjam, később ismertem meg Annemariet.

A szülők este jöttek haza, olyan alkalom is volt, hétvégén is dolgoztak, és mi ketten maradtunk otthon. Talán ezért választottam a titkolt életet, a szüleinket nem akartam hibáztatni, keveset foglakoznak velünk, elfogadtam a helyzetet. Bármi történik az életedben, ne feledd el! Szerettelek nagyon, és szeretni is foglak. Három éve mindig úgy ébredni, a viszonyomat ne áruljam el, mert biztosan megutálnál. Annyit tudsz! Boldog voltam Brigitte és Annemarie mellett, tényleg az voltam! A betegségem azt is megtanította nekem, aki nagyon szeret, az az igazi barát, főleg akkor, amikor minden szabad idejét veled tölti, így volt a te szerelmeddel, és a testvérével. Remélem, ott vagyok a szívedben? Nem csak testvérként szerettelek, hanem barátként is. Boldog voltam, amikor rád néztem, az emlékedben ott szeretnék lenni, a húgodként. Kérlek! Bocsáss meg nekem, a három eltitkolt évemért.

A húgod: Brünhilda.

Itt vagyok,
Küldesz nekem egy angyalt?
Itt vagyok
Az esthajnalcsillag földjén

Egy bölcs azt mondta, csak találd meg a helyed
a vihar szemében
Keresd, a rózsákat útközben
Csak vigyázz a tüskékkel

Itt vagyok,
Küldesz nekem egy angyalt?
Itt vagyok
Az esthajnalcsillag földjén

Szeptember volt, a fák elkezdték levenni a ruhájúkat, jó idő volt még. Főleg abban a városba, ahol Felicitas Woll tengeti életét, a sors úgy akarta! Küldetést vállaljon. Ez a város Berlin. Ja! Ez egy másik történet. Nem tudni melyik utcában lakott! Talán a Dorotheenstrasen vagy egy másikba. Azt tudom! Valahol a szomszédságában él az a fiatal lány, aki otthon a szobájában, az íróasztalnál ül. Csendesen, gondolataiba merülve néz ki az ablakon, a városába, amit annak idején még a Szlávok alapítottak, és köze van a mocsárhoz. Egy ötlet jutott az eszébe. Napló írásához kezd bele. Az asztal fiókjából elővett, egy olyan fűzet félét, amit a tervéhez felhasználhat, így zárni is lehetne. Egyedül volt otthon, így neki is kezdhet.

Főleg az a lány, aki otthon a szobájában, ül az íróasztalánál. Csendesen, gondolataiba merülve néz ki az ablakon, a városába, amit annak idején még a Szlávok alapítottak, és köze van a mocsárhoz. Egy ötlet jutott az eszébe. Napló írásához kezd bele. Az asztal fiókjából elővett, egy olyan fűzet félét, amit a tervéhez felhasználhat, így zárni is lehetne. Egyedül volt otthon, így neki is kezdhet.

- „Kedves Naplóm! Az első sorokban bemutatkoznék: A nevem Annemarie Bargel tizennégy éves vagyok: A szüleim dolgoznak, de hol? Média és Infokommunikációs vállalatnál, egy fiútestvérem van, és gimnáziumban tanulunk, ő tizenöt éves. Mit is mondjak róla? Megemlítem később, mi a hobbim? Nem más, mint a labdarúgás. A leány labdarúgó egyesületbe, a városi bajnokságot megnyertük, más díjat is bezsebeltünk, egy éve kezdtem el."

- Ennyi az idő? Mindjárt két óra, az edzésre menni kell! Még elkések.

A szobából éppen kiléptem, amikor bele botlottam Leopoldba, vigyorgott, mondtam neki, már sokszor jöjjön velem az edzésre. Találhatna magának barátnőt, de nem akarja.

- Na, hugicám! Edzésre mész? Siess, mert még elkésel.

- Drága Tesókám! Mondtam már neked sokszor, elmondom még egyszer! Ha eljönnél velem az edzésre, nem csak focizhatnál, hanem meg is ismerhetnél pár lányt. Ott van például Leonore, és Lisbeth, kérdezősködnek felőled.

- Sajnálom hugi, nem érek rá. – mondta Leopold

Megvontam a vállamat.

- Ha nem jössz, én léptem. – köszöntem el a tesómtól. Felhúztam a cipőt, és a mezemet rejtő táskámmal a hátamon, elhagytam a házat.

A drágalátos tesómtól elköszöntem, a cipőt felvettem, és a mezes táskámmal el is kezdtem hagyni a házat.

Kezd hideg lenni, biciklivel könnyebb az út, mert mire odaérek, felmelegszek.

Kezembe vettem a biciklimet, a táskámat a vállamra helyeztem, irány a csarnok. Az a jó az egészbe, a csarnok nem messze van tőlünk, pár perc az egész.

Odakint egyre hűvösebb lett a levegő, de mivel még nem volt hideg, úgy döntöttem, hogy biciklivel megyek. A táskámat a hátamra dobtam, felültem a biciklimre, és elindultam a csarnok felé, mely csak pár percre volt tőlünk.

Amikor odaértem, sietve körbepillantottam, hátha meglátom az edző autóját. Szerencsére még nem volt ott, így a kerékpár lerakása után nyugodtan sétáltam be a csarnokba.

Az öltözőbe lépve kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen késő.

- Szia! Még nincs itt Rosemarie és Ivone sem, szóval nyugodtan öltözhetsz, nem kell kapkodnod – köszöntött Kathe.

Éppen a nadrágomat vettem át, amikor a két hiányzó lány is megérkezett.

- Most jött meg az edző – lihegte Ivone, miközben Rosemarie a vállába kapaszkodva kapkodott a levegőért. – Éppen akkor szállt ki a kocsijából, amikor beléptünk a csarnokba.

- Akkor mire vártok? Öltözzetek át, de gyorsan! – mondta Agnes.

- Szerintetek ma mit fogunk gyakorolni? – kérdeztem a többiektől.

- Szerintem majd a pályán megtudjuk, mint eddig – mondta Florence bujkáló mosollyal a szája szélén.

Agnes felnevetett.

- Igen, Eleonore edző nem sieti el a dolgokat. Majd megmondja, amikor az eszébe jut – mondta.

Egy perccel később, mikor már mindenki a saját mezében feszített, belépett az ajtón Eleonore is. Lassan mért végig minket, mindenkin megállapodott a tekintete egy pillanatra, majd csípőre tette a kezét, és azt mondta:

- Örülök, hogy mindenki időben megérkezett. Ma a két kapus felállást gyakoroljuk, szóval két csapatra lesz szükségünk. Meg tudjátok oldani gyorsan?

- Persze, edzőnő – bólintott Agnes. – Majd Annamarie és én leszünk a csapatkapitányok.

A nevem hallatán elcsodálkoztam.

- Én? – kérdeztem.

- Nekünk megfelel – helyeseltek a többiek.

- Rendben, akkor választok először – mondtam, és végignéztem a lányokon, éppen úgy, ahogy egy perce Eleonore tette.