Szeptember 4.

- ÉBRESZTŐŐŐ!!!! - üvöltötte a képembe Sonia.

Mit ne mondjak, nincs is kellemesebb, mint egy vidám, meleg, őszi napon a legjobb barátnőd rikácsolására kelni. A hűvös szellő cirógatja a madarak tollát az erdő fáin, ők mégis szakadatlanul fújják a magukét. A pillangók a fűszálak végén pihennek, és a frissen sült tökös derelye illata átjárja az egész Roxfortot. Aztán egyszer csak bekerül a képbe Sonia kétségbeesett pofázmánya ahogy össze-vissza hadonászva Piton professzorról magyaráz. Ah, micsoda idilli pillanat!

- Mi van a bájitaltan tanárunkkal? - bambultam rá fél-holtan.

- Mi lenne? Ja, hogy az! Hát semmi csak... TÍZ PERC MÚLVA ELKEZDŐDIK AZ ÓRÁNK VELE!

Egy pillanat alatt fölpattant a szemem.

Előkerestem a bordó farmeromat, felvettem a fehér blúzt aztán jött a kék-sárga csíkos nyakkendő. Való igaz, még csak kerek három napja járok a Roxfortba, de eddig mindig megszenvedtem azzal a... khm... szép ruhadarabbal.

Nagy nehezen magamra erőltettem, ráhúztam a talárt és indulhattunk is. Felkaptam a tankönyveimet, és lecsörtettünk a lépcsőn. Éppen Piton professzor előtt léptünk be a terembe, így megúsztuk egy "látják, hogy megárt az éjszakai trécselgetés na kotródjanak a helyükre"-vel.

Nos, ha az emberek azt gondolták hogy Piton professzor a griffendéleseket gyűlöli a legjobban, sajnos ki kell ábrándítsam őket. Na nem mintha szeretné őket, de körülbelül annyira utálja a hugrabugosakat is. És hogy miért? Ezt könnyedén meg lehet magyarázni. A mardekárosok ravaszok, szemfülesek és barátságtalanok, míg a hugrabugosok kedvesek, barátságosak és békepártiak.

Egy viszonylag kellemes (csak 20 pontot veszített a Hugrabug) bájitaltan után, Soniával mágiatörténetre siettünk a folyosón.

- Végre péntek van! - sóhajtott fel.

- Igen, az év eleje sok tanulással és odafigyeléssel kezdődött - helyeseltem.

- De jön a hétvége, és már tudom mit csináljunk! - dörzsölte össze a kezét Sonia titokzatosan.

- Ööö... félnem kéne? - rémültem meg.

- Dehogy! - nevetett fel.

- Vigyázz már! - visított fel egy mardekáros lány. Tejföl szőke haja hullámokban omlott a vállára. Kék rókaszemében ravaszság csillant. Oldalán egy lány ácsorgott ugyanolyan magabiztos vigyorral a képén.

- Bocsi, véletlen volt - szedegettem össze az elejtett tankönyveit.

- Nem gondoltam volna, hogy az összes hugrabugos ilyen izé. De a társaságodat elnézve nem lepődök meg - mérte végig Soniát.

- Barbie-baba - morogtam.

A szőkeség elindult, aztán visszafordult. (Biztos meghallotta. Upsz.) Úgy tűnt még valamit mondani szeretne. Kinyitotta a száját, de végül inkább becsukta és felszegett állal eltipegett.

Oké! Elismerem hogy nem figyeltem a lábam elé, de ez azért túlzás. Úgy tűnik lett egy ellenségem.

- Ő Tina Diamond. Az aranyvér a legfontosabb nála. Én már tavalyról ismerem, de nem hazudtolta meg önmagát. Természetesen mardekáros. De úgy, tényleg olyan szívesen...

Sonia pedig elkezdte magyarázni nekem, hogy mit csinálna vele ha megtehetné. A húsklopfolónál már nem figyeltem mert elgondolkoztam.

Igen, ez várható volt. Egy legjobb baráttal jár egy ellenség is. Komolyan mint a filmekben!

- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs mi az a húsklopfoló. Valami mugli-cuccos lehet, ugye? - tudakolta.

- Majd elmagyarázom - legyintettem, és beléptünk az osztályterembe.