Elegem lett a világból, ezért döntöttem. Eldöntöttem, hogy hátrahagyok mindent, az addigi kényelmes életemet, a munkámat, a barátaimat, vagyis akiket barátoknak hittem, a srácot, akit igazán nem is szerettem, csak jó volt, hogy van valaki mellettem. Szüleimtől elbúcsúztam, szép csokrot vittem a sírjukra, felmondtam az albérletemet, és mindenemet pénzzé tettem. Fogtam a macskámat, és vettem egy kis házat északon. Teletöltöttem az éléskamrát ennivalóval, a fészert fával, és készültem a télre. A ház valóban nem volt nagy, alul konyha, étkező, kis nappali egy hatalmas kandallóval, fent három szoba, amit nem is használtam. Volt egy kis baromfiudvarom, tyúkokkal és egy kakassal, ezeket még a tulaj hagyta itt. Elkapirgáltak a ház körül, ellátva tojással. A ház mellett kristálytiszta, de jéghideg kis tó, benne finom húsú halakkal. Sosem szerettem a halat, és ez enyhe kifejezés, de magamnak megfogni, megpucolni és megsütni, az már más tészta. A szomszédomban lakott egy idős bácsi, aki hetente hozott nekem kenyeret, én pedig adtam neki olyan valamit, amit senki mástól nem kapott. Figyelmet. Az hogy szomszéd, az nem azt jelentette, hogy kinyitottam az ablakot és ráláttam a kertjére, nem. Azt jelentette, hogy kb félórányi nyugodt tempójú gyaloglásra lakott az erdőben. Neki kevesebb időbe telt az út, mert lovaskocsin járt. Minden nap fél négykor bekopogott, és néha estig beszélgettünk.

- Negyven évig laktunk itt a feleségemmel, aki hét éve halt meg. Volt egy lányunk, iskola után a fővárosban keresett munkát. - belekortyolt a forró teába, amit az erdőben szedett gyógyfüvekből főztem. Láttam rajta hogy jól esett neki, a tea is, és a beszélgetés is. - Aztán valaki úgy gondolta, hogy jó ötlet részegen a volán mögé ülni. Azonnal meghalt. A feleségem a temetés után nem szólalt meg többé. - sokáig hallgatott, a lángokba meredt, ott kutatva az emlékek után. - Eleinte próbáltam vele beszélgetni, de aztán feladtam. Éjjelente viszont hallgathattam, mert akkor be nem állt a szája. Átkozta a régi isteneket, Lokit, hogy unalmában megrázta a Világfát, a Nornákat, hogy túl rövidre fonták Helga életfonalát.
- Kicsodákat? - kaptam fel a fejem.
Úgy nézett rám, mint egy buta gyerekre: A régmúlt idők istenei kedvesem. Az őseink bennük hittek. Akkor még tele voltak a hegyek óriásokkal, törpékkel, a Föld nem a Nap körül keringett, hanem a Világfa ágán feküdt, közvetlenül Asgard alatt. Az istenek álruhában köztünk jártak, Odin a bölcs, öregembernek öltözve. A védelmezőnk, Thor aki igazságos és jószívű, és Loki az ármányos. Ne nevessen ki, de még én is hiszek bennük.
Elmosolyogtam. - Emlékszem, olvastam ezeket a meséket... - aztán az öreg szemének villanására lehervadt a mosoly az arcomról.
Szó nélkül megitta a teát, biccentett a fejével, amit érthettem úgy, hogy köszöni szépen.
- Maradjon még. - kérleltem, mert furdalt a lelkiismeret, de arra hivatkozva, hogy késő van, felállt és elköszönt, de éreztem hogy ez csak kifogás. Sokáig néztem utána amíg alakja el nem veszett az alászálló ködben. Szekerének nyikorgását hallottam, még egy ideig, aztán elnyelte a fenyők suhogása. Megborzongtam és felnéztem az égre. Sötét felhők kavarogtak az égen, a szél pedig egyre erősödött. Aggódva néztem az erdő felé, féltettem az öreget, csak hazaérjen időben.
- Gyere Sába. - vettem fel a macskámat, aki élénken szimatolt a levegőbe. - Menjünk be mielőtt elázunk. - Eltökéltem hogy holnap reggeli után meglátogatom az öreget és bocsánatot fogok kérni. Halk morajlást hallottam a távolban, aztán nemsokára még egyet. Kinyitottam az ablakot, hogy meghallgassam, honnan is jön a zaj, de a szél kicsapta a palettát a kezemből. - Megharagudtak az istenek. - próbáltam elviccelni, de aztán rájöttem hogy egyedül vagyok, és nincs értelme becsapni magam. Régen, amikor még a városban éltem, a félelmet sokszor álcáztam így. Mókáztam, ha aggódtam, bohóckodtam, és a többiek azt mondták, milyen jó nekem, hogy ilyen könnyen veszem a stresszt. Pedig ez csak védekezés volt, az igazi arcomat elrejtettem mindenki elől.
Az égzengés hangja már egyértelműen jelezte, hogy a vihar közel jár. Nagyon közel. Aztán varázsütésre elállt a szél, és süket csend lett.
- Úgy látszik csak ijesztgetett. - súgtam a cicámnak, aki szőrét meresztve ugrott az ölembe. - Ennyi volt. - megsimogattam, de a kezembe karmolt, és beszaladt az ágy alá. Ebben a pillanatban kékes villanás töltötte fénybe a szobát, és azonnal csattant. A légnyomás olyan erős volt, hogy összerándult a gyomrom és nem kaptam levegőt.
- Jézusom! - kiáltottam fel Istenemhez fohászkodva. Vártam az újabb dörgést, de semmi. Talán megsüketültem? Vagy meghaltam? Egyik sem. Az óra kattogott, Sába előjött az ágy alól, és mintha mi sem történt volna, a lábszáramhoz dörgölőzött.
- Mi a fene volt ez? - suttogtam neki, amire dorombolással válaszolt. - Ide csapott be a közelbe. Gyere nézzük meg. - eszembe jutott hogy még egy porral oltó sincs itthon. Mi van ha kigyullad a tető? Vagy a kémény? Bele se mertem gondolni, hogy ha a fészerbe csapott, akkor oda a tüzelőm, én meg megfagyok a télen. Hiába vagyok erdővel körbevéve, nem vagyok favágó. Itt minden egyes fa törzse olyan vastag, hogy napokig fűrészelhetném.
Óvatosan kinéztem az ajtón. Füstnek, tűznek nyoma sem volt. A madarak énekeltek, lágy szellő borzolta a tó vizét, megtörve a hegyek tükörképét.
- Ezt nem értem. A fenyő is áll, Istennek hála a kémény is. Akkor hová csapott bele? - elindultam hogy megnézzem a fészert is, de ekkor meghallottam az ismerős nyikorgást. Az öreg jött vissza, és korát megszégyenítve ugrott le a szekérről.
- Semmi baja? Hova csapott be? - körbesietett a házon, de ő sem látott semmit. - Érdekes. - Dörmögte, hófehér szakállát simogatva. - Úgy látom hogy minden rendben. Akkor indulok is. Na jóccakát!
- Hans. Bocsásson meg nekem.
Megfordult, és összehúzta a szemöldökét. - Ugyan miért?
- Úgy érzem megbántottam.
- Engem ugyan nem. - mosolygott ezer ráncot varázsolva az arcára. - Aki meg haragszik, majd megbékél. - kacsintott, és felugrott a ló mögé. Egyet suhintott a gyeplővel, és a szürke ló unottan elindult. Ugyan mit értett azalatt, hogy megbékél, aki megbántódott? Még este is ezen tanakodtam. Forró fürdőt vettem, rövid hajam megmostam. Direkt vágattam rövidre, hogy ne legyen vele bajom. Megtörölköztem, és mielőtt lefeküdtem volna, belenéztem a tükörbe. A városi gyorskaja nem hiányzott, és meg is látszott rajtam, hogy már fél éve nem ettem semmi káros szénhidrátot. Olvadtak le rólam a kilók, és a fizikai munka áldásaként rakódtak rám az izmok. Vékony lettem, de inas. A derekam karcsú lett, a melleim pedig legalább két kosárral lettek kisebbek úgy, hogy közben nem ereszkedtek meg. Végigsimítottam rajtuk, és felsóhajtottam. Kevinbe nem voltam szerelmes, de legalább ott volt, ha kellett. Most jól jött volna, vágytam az érintésére, a csókjára, mert valljuk be őszintén, piszok jól csókolt. De inkább elhessegettem a gondolatot, mert nem akartam kínozni magam. Inkább lefeküdtem, és kezeimet a fejem alatt összefontam. Hogy eltereljem a figyelmemet nulla szexuális életemről, inkább azon gondolkodtam, amit Hans mesélt, és a plafont bámultam.
Aztán kiszálltam az ágyból, és felnyitottam a laptopot. A kinti világból ehhez az egyhez ragaszkodtam. Internet az kell. Visszafeküdtem, és az ölembe fektettem a gépet. Keresőben villog a kurzor, csak begépelni kell, és mindent megtudok az elfeledett istenekről.

Odin. Félszemű, őszhajú agg férfi, vállán két varjúval, aki az ősi rúnákért feláldozta magát, bölcsességéért pedig a fél szemét. Ő mindenek atyja, de ezen felül még sok neve van. Fia, Thor, aki viszont nem örökölt semmit apja eszéből, de jószívű és hatalmas az ereje, és aki legnépszerűbb isten. Kecskefogatán közlekedik kezében pörölyével. Elhiszem, hogy a legnépszerűbb, a képek alapján baromi dögös, szőke vagy vörös hosszú haja és szakálla, attól függően, hogy a kép milyen régen készült róla, na és azok a bicepszek és hasizmok... Nézzük most meg Lokit. Jóképű, szuggesztív, írja róla az Internet, pontosan úgy, ahogy Hans mondta. De a képek mást mutatnak. Azokon egy vörös hajú, ravasz arcú és szemű, csenevész fickót láttam, aki rögtön az első látásra ellenszenvesnek tűnt. Ő testesítette meg mindazt, amit akkor a vikingek megvetettek, míg Thort istenítették, és minden harcos rá akart hasonlítani, őt gyűlölték. Fél éjszakán át olvastam történeteiket, nevettem és sírtam rajtuk, amíg laptoppal az ölemben el nem aludtam. Azt álmodtam, hogy Thor áll az ágyamnál, és engem néz, aztán fura mosollyal a szája szegletében elmegy. Felriadtam, persze senki nem volt a szobában. Megdörzsöltem a szemem, és meglepetten láttam, hogy a Nap már magasan jár. Átaludtam az egész délelőttöt. Ilyen ezer éve nem történt velem. A hűtőhöz léptem, hogy igyak egy pohár hideg tejet, de üres volt a kancsó. És nem csak a tej hiányzott, hanem a vaj és a sült is. Sőt, a kenyér fele, az asztal viszont tele volt morzsával.
- Mi a fene ez? - kiáltottam fel. Az ajtóhoz léptem, a zár nyitva volt. - Hogy rohadj meg! - aztán felrémlett az álmom. Az nem Thor volt, inkább egy betörő. De ha betörő vagy tolvaj lett volna, az elviszi a laptopot. A laptop viszont ott hevert az ágyon, halkan duruzsolva.
De hogy jött be? - Tuti hogy este bezártam az ajtót. - vagyis ez azt jelenti, hogy akkor jött be, amikor kimentem megnézni a villámot. - Atyaúristen, itt volt amikor fürödtem, és... - éreztem hogy lángba borul az arcom - látott meztelenül!