Azonnal felöltöztem, mintha ez bármin is változtatna. Még jó, hogy nem erőszakolt meg. Aztán kezdtem azt gondolni, hogy ez a besurranó tolvaj nem is olyan gonosz. Hiszen itt voltam egyedül, védtelenül, és semmit nem vitt el, bennem sem tett kárt. Mivel éhes volt, evett, aztán halkan lelépett. Egyetlen értékes holmim van itthon, a laptopom, ha elvitte volna, hiányoznia, de meglennék nélküle. Amióta ide költöztem, sosem jutott eszembe, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok, még egy kutyám sincs, csak ez a szürke lusta macska, aki nem védene meg senkitől.

- Sába, sajnálom kislány, de vennem kell egy kutyát. Egy jó nagy kutyát. Holnap be is utazom a városba, és addig nem jövök haza, amíg nem találok egy nekem valót. Te meg szépen itthon maradsz, és őrzöd a házat. - válaszképp Sába rám nézett, nyávogott, ami ásításba ment át. Összekuporodott a kandalló előtt, és elaludt. Most vettem észre, hogy egy szemernyi parázs sincs. Kellett nekem olyan sokáig olvasni, most rakhatom meg a tüzet.

Felöltöztem, kesztyűt húztam, és a kosarammal elindultam a fészerbe, fáért. Már alig vártam, hogy pattogjon a fa a kandallóban, és meleg legyen odabent. Ezt az egyet kihagytam volna ebből a nomád életből. A favágást, a tűzrakást és az örökös takarítást. A hamut és a pernyét ki kell vinni, és évente kétszer ki kell takarítani a kéményt, és utána az egész házat. Az első kéménytakarításra úgy emlékszem mintha csak tegnap lett volna. Az egész ház úszott a pernyében és a koromban. A szomszéd bácsi pedig pont akkor jött látogatóba. Úgy nyitottam ajtót, olyan feketén a koromtól, hogy meghátrált ijedtében.

- Odin szakállára, maga az Tíra? - Nem tudom kinek gondolt, de még egy imát is elmormogott magában valamilyen ismeretlen nyelven.

A fészer ajtaját kinyitottam, és a szemem lassan hozzászokott a félhomályhoz. Megpakoltam a kosarat, és már épp indultam volna vissza, amikor valami megmozdult a sarokban. A baltát olyan pillanatok alatt a kezembe kaptam, mintha kiképzést kaptam volna önvédelemből, valamelyik hegyi faluban. - Azonnal gyere elő, hallod? - nem jött válasz. Vagy nem hallotta, vagy nem értette, vagy amiben reménykedtem, nincs is ott senki.

- Még egyszer mondom, hogy gyere elő, mert különben szétcsapom a fejed. Vagy tudod mit? Rád zárom a fészert, és nem jövök egy hétig vissza. Itt fogsz éhen halni - meresztgettem a szemem, de nem láttam semmit. Leengedtem a baltát, és kezdtem átkozni magam a paranoiám miatt, amikor ismét megmozdult a sarok, és egy alak lépett elő a sötétből. Óriási volt, majdnem olyan magas, hogy a feje a gerendát érte. Torzonborz, szakállas medve volt, de emberi nyelven beszélt.

- Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj. - Kellemes megnyugtató volt a hangja, de nem dőltem be neki.

A kezem remegett, de továbbra is rá szegeztem a baltát. - Meg ne mozdulj, mert lecsapom a fejed! - kiáltottam rá, nem túl meggyőzően.

Elmosolyodott és gyönyörű hófehér fogai láttán elcsodálkoztam. - Most akkor jöjjek elő, vagy ne mozduljak? A kettő egyszerre nem fog menni. Mi lenne, ha azt te letennéd, és én bemutatkoznék? - kezét nyújtotta - Thor vagyok. És nekem is van ám fegyverem, tessék, itt van. — Meglóbált egy nagy fejű baltának kinéző valamit. Ormótlan volt, és nem volt sem hegyes, sem éles. Egy vastag, rövid nyélen díszesen megmunkált jókora téglának nézett ki, ami szürkésen fényes fémből készült.

Felnevettem.
— Ó, hát persze. Maga a mennydörgés istene jött el hozzám, hogy ennivalót csenjen a hűtőmből, és elbújjon a fészeremben? — A férfi nem mosolygott, de a szeme sarkában egy apró ránc mutatta, hogy nem haragudott meg azért, amit mondtam. — Az pedig a híres Pörölyöd, ha nem tévedek. Várj, bemutatkozom, én Tíra vagyok — mondtam, és megráztam a kezét. Erős marka volt, de a bőre nem kérges, hanem meglepően puha. Kemény a kézfogásom, de az övé egyenesen csontropogtató volt.

— Szép neved van. Van jelentése? — kérdezett, aztán hirtelen lehajolt, hogy felvegye a kosarat. Egy pillanatra összerezzentem ahogy a közelembe hajolt. — Nyugi, csak segítek bevinni a tűzrevalót.

Olyan könnyedén emelte meg a tűzifával teli kosarat, mintha lepkék lettek volna a karomnyi fadarabok helyén. Otthonosan mozgott a házban, tudta hol van a gyufa, hol talál papírt a fa alá, és pár perc múlva már lobogott is a tűz.
— Honnan tudtad hogy hol van a gyufa? Jártál már itt?

Megmelengette a kezét a tűz felett. Most volt időm megnézni tüzetesebben. A ruhája rettenetesen régiesnek tűnt, mintha egy skanzenből jött volna. Vörös, sűrű haja hátul össze volt fogva, és ahogy mellé léptem, hogy én is átmelegedjek, megcsapott valami ismeretlen illat. Azt hittem mosdatlan szaga lesz, füsttől lesz kesernyésen fanyar, de nem volt büdös, sőt inkább kellemes illat áradt belőle, olyan, amilyet még sosem éreztem. — Minden ház egyforma ezen a környéken.

Vagyis már minden házba betört. Ez nagyszerű, gondoltam

— Itt laksz valahol a környéken, még nem láttalak erre? — kérdeztem érdeklődve, és leültem az asztal mellé. Ő nem mozdult, továbbra is a tűzbe bámult. Néztem a profilját, bozontos szakállát, vastag, izmos nyakát, és arra gondoltam, hogy egyáltalán nem bizalomgerjesztő, sőt inkább félelmetes. De ennek ellenére biztonságban éreztem mellette magam.

— Én mindenhol lakom, de legfőképp nem itt.

Eltűnődtem. Ez mit akar jelenteni? — Itt laksz a tó körül valahol? Vagy az erdő túloldalán? Ha igen, akkor ismered az öreg Hanst, jó barátom. Hamarosan itt lesz, minden nap átjön hozzám.

Thor rám nézett, és megvillant a szeme, és úgy fordult felém, mint a szülő, aki éppen hazugságon kapja a gyermekét.
— Tudom, hogy minden nap átjön, de nem ebben az időben. Majd csak sokkal később.

Elindult felém, én pedig megdermedtem a félelemtől. Egészen közel hajolt, az orrunk majdnem összeért, és minden izmom megfeszült, hogy ha kell, akkor védekezzek. De ő csak a maradék kenyeret ragadta el az asztalról, és kaján vigyorral beleharapott.

— Te félsz tőlem, ugye? Ne aggódj, már megszoktam. A halandók félnek tőlem, de egyben tisztelnek is. — Elmélázott, miközben élvezettel rágcsálta tovább a kenyeret. — Vagyis régen így volt. Ma már azt sem tudják, hogy ki is vagyok igazán. Folklórrá váltunk, idegenforgalmi látványossággá, a történeteinkből filmet csinálnak, de valójában semmit nem tudnak rólunk. Pedig hajdan verseket zengtek rólunk, áldozatokat mutattak be nekünk.

— Ugye nem gondolod, hogy elhiszem, te az a Thor vagy? Hogy te vagy Odin fia, a mennydörgés istene? Asgardból jöttél a Szivárványhídon át? Ne szédíts már, nagy vagyok már a mesékhez.

Thor megpördült, és a szemei olyan dühöt szikráztak, hogy felugrottam, a nehéz szék pedig h csattanással terült el mögöttem. A hang kizökkentette, és egyben észhez térítette. — Szerinted a villám tegnap, és a mennydörgés, az ki volt? — Elindult felém, és dühösen kimutatott a házból. — A nevemen szólítottál, és tisztelettel hívtál ide. Gyere, ha nem hiszed el — kiáltotta, és megragadta a csuklómat. Minden tiltakozásom ellenére kirángatott a ház melletti füves területre, és körbemutatott. — Ezt nézd, ha nem hiszel nekem!

A fű egy nagy körben megfeketedett, és a fűszálak összeégve lapultak a földre.

— Ezen a helyen értem földet. Látod? Nézd, és higgy. — Végre elengedte a karom. — Ha nem hiszel bennem, akkor miért hívtál, mi oka volt, hogy megidéztél engem?

Remegtem a félelemtől. Kétség nem férhet hozzá, egy őrülttel van dolgom. Körbesandítottam, de semmi nem volt a közelben, amivel megvédhettem volna magam. —  Én ugyan nem hívtalak. Olvastam a mesékről és a történetekről gyerekkoromban, de hidd el, hogy nem én hívtalak ide.

Azt hittem most lesz végem. Itt fog megölni a megégett gyep közepén, lehet azért gyújtotta fel az éjjel, hogy valami bizarr áldozatot mutasson be. Talán altatót tett a vizembe, és azért aludtam ilyen sokáig. Biztosan így volt. Imádkozni kezdtem. Fohászkodtam Jézushoz, és Istenhez, hogy ha már itt a vég, akkor legalább gyorsan haljak meg, de Thor nem bántott. Állt és nézett rám kérdőn az égkék szemeivel. —Te kihez beszélsz?

— Imádkozom — feleltem gyorsan.

Közelebb lépett, egészen közel hajolt és a fülét a számhoz tartotta. — Kihez imádkozol?

— Jézushoz.

— És miért? — suttogta.

— Gyors halálért.

Megrázta a fejét. — Nem úgy értettem. Miért hozzá imádkozol? Tudom, hogy kicsoda ő, hallottam már róla, de ő is csak ember, nem?

Félbeszakítottam a rögtönzött imát, és értetlenül bámultam rá. — Csak ember, csak ember? Te nem tudod, hogy ki Jézus? Nem tudod, hogy ki a Megváltó?

Most ő rázta a fejét. — Mit jelent az hogy megváltó? Mitől vagy inkább kitől vált meg téged? Rabszolga vagy talán? És ő kifizeti a gazdádat?

— Nem vagyok rabszolga! Miért, úgy nézek ki?

Leült a fűbe, és játszani kezdett a fűszálakkal, aztán leszakított egy hosszú szárút, és a szájába vette. Aztán hanyatt feküdt, és a türkiz égbolt visszatükröződött a szemében. — Nem éppen. Túl nagy a szád, a rabszolgák alázatosak, és te nem vagy az — rágcsálta tovább a fűszálat — Ha nem te idéztél meg, akkor ki?

Melléültem, és komolyan kezdtem hinni a meséjében. — Tegnap itt járt a szomszédom, tudod, aki minden nap átjön, és ő mesélt nekem Thorról. Odinról is és Lokiról. — Úgy ugrott fel, mint akit hangya csípett meg. Ökölbe szorította a tenyerét és idegesen tekintgetett körbe.

— Ő is itt járt?

Én is felugrottam. — Kicsoda?

— Loki. Az ármányos. Ő is itt járt? Itt van valahol? — Ijedten tekingetett körbe. — Már jó ideje nem láttuk, és ez így van jól.

Az arca riadalomról árulkodott. — Thor, csak nem félsz az öcsédtől? — kérdeztem huncut mosollyal.

Thor elhúzta a száját. — Loki nem az öcsém. Honnan vetted ezt a botorságot?

Visszaemlékeztem, hogy is volt a filmben? — Ja tudom. Bocsánat, ő csak a mostohatestvéred, és a jégóriások királyának a fia, akit Laufeynek hívnak.

A férfi felnevetett, olyan hangosan, hogy felrebbentek a madarak a közeli fa lombjából.

— Honnan veszed ezt a sok ostobaságot? Sosem volt a testvérem, még mostoha sem. Atyámmal kötött vérszerződést, és így került be közénk, Ász lett ő is, bár Jottunheimben született. És ki ne mondd még egyszer, hogy Laufey egy király, mert eljön érted, és elevenen felfal. Laufey jottuni király felesége. — Összeráncolt szemöldökkel rám nézett. — Ezeket hol hallottad?

Nem várta meg a választ, a mosolya egy pillanat alatt fagyott le. — De most komolyan kérdem, Loki itt van?

— Nincs, miért itt kellene lennie?

Thor lesöpörte a nadrágja ülepét, és besietett a házba. — Közülünk mára ő lett a legerősebb. — Eltorlaszolta az ajtót mögöttünk, aztán morgott valamit, és megkapargatta a parázsló hasábokat a kandallóban.

Vizet öntöttem a forralóba, és a parázs fölé akasztottam. — Ezt nem hiszem el. Ő a legerősebb közületek? Ez hogy lehet?

Megragadott egy nagyobb hasáb fát, és óvatosan a parázsra helyezte. Egyre hangosabban lehetett hallani a víz zubogását, és a főző halk sípolásba kezdett. Thor összerezzent a hang hallatán, és ijedten kapott a forraló felé.

— Nyugi, csak vizet forralok, ülj le az asztalhoz. — Amint leült dobolni kezdett az ujjaival az asztal lapján — Ne már ember, mitől vagy ilyen ideges?

Az ember szó hallatán elhúzta a száját, de nem kérte ki magának, hanem átült az ajtóval szembeni székre, mintha várna valakit. — Messze ő a legerősebb közülünk, bizony. Amit hallottál rólunk az csak mese, egy aprócska szelete az igaznak. A valóság az, hogy benne hisznek a legtöbben. Az ő nevét még ma is félik ebben a világban, és tisztelettel emlegetik. Ezért neki van egyedül hatalma, és nem is akármilyen. Sokunk ereje kellett ahhoz, hogy le tudjak jönni ide hozzád. Azt hittük, hogy te még hiszel bennünk, és így erőre kapok általad. Úgy látszik tévedtünk, és így már vissza sem tudok térni — folytatta a dobolást az ujjaival. — Attól tartok, hogy Loki ezt kihasználja, és megöl. Talán már itt áll az ajtó előtt. — A kalapácsot az asztalra tette. — Adj valamilyen fegyvert, a pörölyöm használhatatlan ellene.

Rám nézett suttogóra fogta. — Te is veszélyben vagy. Mindenki veszélyben van.

Nem akartam hinni a fülemnek. Oké, részt veszek a játékában, ha ez megnyugtatja, akkor legyen. Ő Thor, egy isten a mitológiából, aki villámon érkezett és itt ül a kicsinyke nappalimban. De mekkorának kell lennie az ő képzeletbeli Lokijának? Thor erőtől duzzadó, olyan széles a válla, amilyet még életemben nem láttam. Bármelyik testépítő versenyt erőlködés nélkül megnyerné. Ha Loki nála is nagyobb és erősebb, akkor be sem tud jönni az ajtón. Akkor nincs mitől félni. Vagy mégis? Ez a fickó akármilyen óriás, és színtiszta izom, Loki nevére összerezzent, és valódi félelmet, sőt rettenetet láttam az arcára kiülni. És ez nem volt éppen megnyugtató. Annyira jól játszott, vagy kiváló színész, vagy valóban igazat mond, vagyis ő azt hiszti, hogy az a valóság, amit lát. Már magam sem tudtam mit gondoljak.
— Fegyver nincs a háznál. Vannak kések a konyhában.

— Azok mit sem érnek Loki ellen. Te nem ismered őt. Kegyetlen, ravasz, kiszámíthatatlan, és éppen ezért veszélyes. Megtanultam kiismerni az ellenfeleimet, de Lokival sosem boldogultam, mert őt nem lehet kiismerni. Régen a barátom volt, majdnem testvérként tekintettem rá, de megváltozott. Gőgös lett és irigy. Mindig egy lépéssel előttem jár, és ez bosszantó, egyben rémisztő. Hamarabb tudja, hogy mit akarok tenni, mint én magam. — Eltűnődött. — Mennyit jártunk ide régen. Ő hozott Midgardra először. Az emberek rettegtek tőle, és ezt élvezte. Azóta sok minden megváltozott, ti is halandók. Más ruhákban jártok, máshogy gondolkodtok, másban hisztek, vagy ami a legrosszabb, nem hisztek semmiben. Loki kegyetlenségét lenéztétek de egyben csodáltátok is. Senki nem akart rá hasonlítani, idővel mégis olyanná váltatok mint ő. És ez tartja őt életben, ez adja neki az erejét. És azok az erények, amikért minket, többieket csodáltak, ma már olyan ritkaságba mennek, hogy keresni kell, és ahogy kihalnak, úgy halunk velük mi is, hogy aztán végül ő maradjon egyedül.

— Valóban megváltozott az emberiség, de a fejlődésnek nem lehet gátat vetni.

— Én nem a fejlődésre gondolok. Ne érts félre, akkoriban egy ilyen nő, mint te, nem élhetett volna egyedül. Csak a kitaszítottak éltek így. A halandók segítették egymást, bízhattak egymásban, számíthattak a törzsükre. Most mindenki egyedül akar lenni, kizárni a többieket, aztán meg panaszkodni, hogy mennyire magányosak. Tíra, én nagyon sokat tudok rólatok, Loki meg még többet. Figyelte a változásokat, és tetszett neki, hogy minden rossz irányba megy. Sokszor még be is avatkozott, ahogy mondani szokták, a saját malmára hajtotta a vizet. Olyan háborúkat robbantott ki, amelyek láttán elborzadtunk Asgardban, pedig mi aztán nem rettenünk meg semmiféle csatározástól, sőt atyám Odin, maga a háború istene. A háborúkból erőt meríthetne, de senki nem hajít már dárdát a csata kezdetekor, és senki nem ajánlja fel haldokló testét neki. Mára Odin egy megfáradt, bölcs öregember lett.

És attól tartok, most hogy lassan feledésbe merülünk, hogy a kilenc birodalmat nem tudjuk már megvédeni, olyan világ közeledik, aminek a gondolatába is beleborzongok. - és valóban megremegett a teste.

Kizárt, hogy őrült. Egy elmebeteg nem beszél így, és nem ilyen jóképű, és megnyerő. Habár nem sok elmebeteggel találkoztam életemben, sőt Istennek hála egyel sem, nem tudtam elképzelni kényszerzubbonnyal megkötözve, begyógyszerezve valamelyik intézet sötét gumiszobájában.

Felálltam, és a szekrényhez mentem.
— Nyugodj meg kérlek. Mindjárt kapsz valamit, ami segít. Nem kell mindig a legrosszabbra gondolni.

— Tíra, ha Loki itt van, akkor csak arra szabad gondolni. Hidd el. Ő maga a gonosz. A sátán, az ördög, a patás szarvakkal, vagy akárhogy is nevezitek.

Vészjóslón hajolt előle — Nem véletlenül rettegtek tőle a halandók. Ez a sok név mind őt takarja, és ezen a sok néven emlegetik, és ő ettől olyan hatalmas. Hatalmasabb, mint az összes Ász együttvéve. Van mitől félni, van bizony.