- Jó reggelt gyerekek!  - Aha, jó reggelt fél 5 van. Milyen jó reggelt? - Ma elkezdünk azaz elkezdtek igaziból edzeni, hogy növeljétek a képpeségeitek erejét.  Erre azért van szükség, hogy mielőbb megszerezhessétek az ideiglenes hősengédéjt. A gonosztevők száma szinte kritikusan megnőtt, és én az a feladatom az, hogy felkészítselek titeket minden veszélyre.  Térjünk egyenesen a lényegre.  - Alig tudtunk pár órát aludni, egy hajszálon múlik, hogy itt helyben összeesünk ő pedig máris azt akarja, hogy eddzünk. - Kezdjük Bakugou-val.  - Aizawa odadob neki egy labdát.  - Dobdd el ezt a labdát, amilyen messzire csak tudod.  A korábbi rekordod 705 és fél méter volt.  Lássuk, mennyit fejlődtél

Bakugou nagy lendülettel eldobja a labdát.  Elég magasan repül, de nem annyira, mint amire számítani lehetne.

- 709 és hat tized méter.  - Nos, Bakugou-tól nem vártam semmit, de mégis csalódtam benne.  - 3 hónap alatt rengeteg tapasztalatot szerzetetek, de ez csak az érzelmi és technikai összetevőket érinti.  Nyilvánvaló, hogy mindannyiótoknak dolgoznia kell a képessége erősítésén, ezért ezen a héten  pontosan ezt fogjuk tenni. Biztos hogy nehéz lesz, megsérülhettek, sőt meg is halhattok.  - Értem én hogy őszinte, na de hogy ennyire...   - De arra kérnélek titeket, hogy ne tegyétek ezt.  - Ööö ... köszönjük?  Asszem…

És ettől a pillanattól kezdődik (vagy folytatódik) a kinzásunk.

***

Az edzések javában fojnaknak.  Mindkét képességemet egyszerre próbálom használni.  Ehhez pedig arra van szükség , hogy mind a kettőt tudjam irányítani, és ha ez a jéggel minden további nélkül sikerül, akkor a tűzzel akad némi probléma.  Sokkal nehezebb uralni a tüzet, mert szinte egész életemben nem voltam hajlandó használni.  "Bizonyítsd be neki, hogy másképp is hőssé tudsz vánlni, ,nen úgy ahogy ő akarja, nem olyanná, amilyen ő, és nem úgy, ahogy rád akarja erőltetni.  Ha ez sikerül, akkor valóban erősebb leszel, mint az apád. " Ezek Izuku szavai, ezt a harcunk előtt mondta nekem.  Igaz, akkor nem szenteltem nekik nagy jelentőséget, de most ... Most sokkal jobban motiválnak engem, mint az,  hogy a bütények egyre gyakoribbak. Izuku támogatása mindennél sokkal fontosabb számomra.  De most ő is az edzéssel van elfoglalva.  Tigrissel dolgozik a képességén.

Edzés közben megjön a B osztály is, nem nagyon figyelek rájuk, de így is észreveszem az arcukra kiült sokkot és félelmet.  Egyértelműen nem számítottak ilyen képzésre.

A fájdalmas, hosszú és még egyszer fájdalmas edzés után elindulunk az ebédlőbe.  Mindannyian éhesek vagyunk, mint a farkasok.

- Emlékesztek mit mondtam nektek tegnap?  - Mondja a szőke köszönés helyett.  - A vacsorátok már nem a mi gondunk!

- Most magatoknak kell főznötök!  - A zöld hajú folytatja.  (Meg kellene volna tanulnom a neveiket, hiszen egy teljes hetet töltünk velük)

Csak fáradtan sóhajtunk erre a kijelentésre.

- Nézd, hogy letörtek! - Úgy tűnik jól szórakozik rajtunk, de mi ezt rohadtul nem élvezzük ennyire - Eszetekbe se jusson, hogy nyersen egyétek meg az ételt.  - Már majdnem elfelejtettem hogy mennyire szeretnek "hasznos" tanácsokat adni.

- Egy mentési akció során hasonló helyzet állhat elő.  - gondolkodil hangosan Iida.  - Ez a képzés része! A UA-től nem is vártam volna kevesebbet!  Srácok, készítsük el a legjobb curry-t!  - Próbál lelkesíteni minket.

Egyébként jól sikerül neki, társaságunk nagy része a zöldségekhez lép és elkezdi felvágni azokat, a többiek (köztük én is), felismerve, hogy nincs más választásunk, szintén elindulnaj és segítenek.  Meggyújtom a tűzifát - nagyjából ennyit tehetek, teljesen haszontalan vagyok a konyhában, kulináris képességem teteje egy egyszerű omlett.

Végül a curry egész jónak bizonyult.  Talán azért, mert egész nap nem ettünk semmit, ezért is úgy tűnik, hogy ez
a curry volt a legfinomabb az életünkben.

A szemem sarkából észreveszem, hogy a kis srác (igen, már el is felejtettem a nevét ennek a a kis rohadéknal) elmegy valahová.  Úgy öszintén nem igazán érdekel mit csinál, menjen amerre akar.  De aztán Izuku is feláll az asztaltól, és egy tányér curryvel a kezében sétál abba az irányba, ahova a gyerek ment.  Ismét bebizonyítja, hogy képes bárkinek segíteni, még annak is aki nem volt vele túl kedves...

***

Elgkezdődik a tábor harmadik napja.  A tegnapi edzéshez képest a mai még rosszabb.

- Ne veszítsétek el a koncentrációt!  Mozogjatok gyorsabban!  -  Ez aztán az inspiráció.  - Nem számít, hogyan, de meg kell értenetek miért csináljátok ezt.  Ehheze előrelépés szükséges.  - A sensei támogatása egyszerűen felbecsülhetetlen.

- Egyébként Aizawa tanárúr - lép mellé Izuku.  - Ez már harmadik nap és ...

- Térj rá a lényegre.

- Ömm..  All Might és a többi tanár ... nem jönnek el ...?  - Jó kérdés, én is szeretném tudni, hol vannak.  De miért kérdezi ezt Izuku?  Később beszélnem kell vele.

- Nem akarjuk felhívni a gonosztevők  figyelmét.  Nem szabad megengedni, hogy az emberek megtudják ezt a tábor holltét.  És mivel pont All Might a legfőbb céljuk, ezért nem hívhatjuk ide. 

- Srácok, nem fogjátok kitalálni, mi vár rátok ma este!  - Hívja fel magára a figyelmet Pixiebob.  (Nos, igen, a harmadik napon elkezdtem megjegyezni a nevüket) - Bátorságpróbát szervezünk az osztályok között!  Az intenzív edzést intenzív szórakozás követi!  - És most ennek örülnünk kéne?

***

Végre vége a napnak, és mindannyian és most vacsorát készítünk.  Úgy látom, hogy Izuku most egyedül van, és ez a tökéletes alkalom arra, hogy beszéljek vele.

- All Mighttól szerettél volna kérdezni valamit?  - Abbahagyja amit csinál és rám néz.  - Érdeklődtél felőle Aizawa tanárnál.

- Ó, nos - kezd motyogni.  - Kotáról szerettem volna vele beszélni.

- Kota?  Ő kicsoda?

- Az a fiú Mandali mellett.  - Ááá hogy az kis szemét.  Mindketten Mandali felé tekintünk, de nincs mellette senki.  - Mit?  Megint megszökött?  - Olyan idegesnek tűnik.  - Ez a gyerek utálja a hősöket és minden velük kapcsolatos dolgot.  Nem tudom, mit mondhatnék neki ... All Might biztos tudná, mit kéne mondani.

- Tényleg segíteni akarsz neki?

- Igen, hiszen még csak gyerek, és nem ő hibás, azért ami vele történt...

- Mi történt vele? 

- Hát, tudod, a szülei hősök voltak, de egy gonosztevővel fojtatott harc közben meghaltak.  Egy hős számára megtiszteltetésnek számít így meghalni, de egy szülő számára ... A fiúnak a szülei voltak a mindene, de ők meghaltak, az ő szemszögéből a szülei elhagyták.  És a társadalom tiszteli őket ezért.  Egy gyereknek lehet bármennyit mondani, hogy hőstett volt, hogy a közérdekért tették, hogy a szülei hősként haltak meg , de nem fogja megérteni ... - Szánalomból akar segíteni neki, mert nehéz gyermekkora volt?  - De megígértem Mandalinak, hogy senkinek nem mondom el, ezért kérlek, ne add tovább.  - Végül is segített nekem, miután megtudta a múltamat. Nekem  is szánalomból segített volna?

- Szánalomból akarsz neki segíteni?  - Lehet, hogy túl közvetlenül kérdeztem rá.

- Bizonyos értelemben igen.  Kota olyan kicsi, sok mindent nem ért még, és nem érdemli meg, ami vele történt.  - Vagyis nekem is csak azért segített, mert megsajnált engem?

- Tehát ... - Feltenni is félek ezt a kérdést.  - Nekem szánalombol segítettél...?  - Most már nincs visszaút.  Legjobb esetben csak igent mond, rosszabb esetben pedig bele se akarok gondolni  - Szerinted én ... szánalmas vagyok ...?

- Mi?  - Értetlenül néz rám.  - Nem!  Semm képpen sem!  Ami veled történt, szörnyű, nem érdemlted meg, és nagyon sajnálom, hogy  így történt.  DE, nem ezért segítettem neked!  Segítettem, mert szükséged volt rá.  - Még soha nem láttam ennyire ingerültnek.  - És ne feledd, soha nem hittelek szánalmasnak!  Soha!  Te vagy az egyik legerősebb ember, akivel valaha találkoztam!  Én fel nézek rád!  Hogyan hihetnélek szánalmasnak?  - Ő... engem... Mi?

- Én ... - Nem tudom, mit mondjak.  - Bocsáss meg

- Ne kérjen bocsánatot, nem kell bocsánatot kérnie.  Csak kérlek - megfogja a kezeimet, és  ó istenem, olyan puha a bőre, és most tökéletesen érzem a hegeket, a hegeket a sebektől, azoktól a sebektől, amelyeket  én hagytam ott, - ne becsüld alá magad.

- Rendben ... - Még mindig tartja a kezem, nem szeretném, hogy ez a pillanat bármikor is véget érjen.  Így maradhatunk úgy körülbelül, nem is tudom... örökre?