Amint mindenki magához tér, egy rendőr jön be a szobákban.  Amit mond, enyhén szólva megdöbbentő számomra, de Midoriya és Iida arcából ítélve őket is sokkolja a dolog. Közli velünk, hogy az, amit csináltunk illegális. Hogy érti hogy illegális?!

— Akkor mégis mit kellett volna tennünk?! Csak állni és nézni, ahogy legelálisan emberek ölnek?! — Mérges vagyok, nagyon mérges.

— Todoroki… —  Midoriya óvatosan hozzá ér a kezemhez hogy lenyugtasson. Kettőnkön kívül senki sem veszi ezt észre. Furcsa, de ettől a gyengéd érintéstől azonnal megnyugszom.

Hogyan csinálja ezt?  Mindig olyan  nyugodt és pozitív tud maradni mindig .  Mindig mindenkinek segíteni akar ez egyszerűen csodálatra méltó, bár nem, ez így nem teljesen igaz, ugyanis az egész lénye csodálatra méltó.

Hirtelen a kórterem ajtaja becsukódik és azon kapom magam, hogy annyira belemélyedtem a gondolataimba, hogy nem hallottam semmit abból, amit a rendőr tiszt mondott.

Egy ideig csak csendben ülünk. Majd pár perc múlva Midoriyát felhívja Uraraka, de honnan van meg neki a száma, és miért?  Na várjunk csak...  Én most féltékeny vagyok?  De miért?  Amint Midoriya elmegy, Iidát kivizsgálásra hívják, én pedig egyedül maradok.

***

Iida szó szerint néhány perccel Midoriya előtt tér vissza.  Hamarosan egy zöld hajkorona jelenik meg az ajtóban.

— Iida, Uraraka most mondta ... —  kezdi Midoriya.

—  Midoriya  — nem akarom félbeszakítani, de muszáj —  Iida most tért vissza a vizsgálatról.

Ez után egy pillanatnyi kínos csend következik.

— A bal karom súlyosan megsérült, —  töri meg végül Iida a csendet. — A  a bal váll idegfonat súlyosan megsérült, ez azt jelenti, hogy csökkenni fog az érzékenységem és problémáim lesznek a finom motorikus képességeimmel.  Az orvosok azt  mondták, hogy egy műtéttel helyre lehetne hozni a karomat... Amikor megláttam a Hősgyilkost, hirtelen nem tudtam ésszerűen gondolkodni. "A gyűlölet úrrá lett az elméden, és az érseid irányították a cselekedeteidet, egy hősnek nem szabad ilyennek lennie."  - ezek voltak az ő szavai, gyűlölöm, de igaza van.  A bosszúvágyam erősebbnek bizonyult a józan észemnél, és elvesztettem az irányítást.  Ezért így hagyom a kezemet, emlékeztetőül.

— Iida, én megértelek. — Midoriya kinyújtja felé a jobb kezét.  Innen tökéletesen látni lehet a hegeket, amelyeket még én hagytam rajta, minden alkalommal, amikor meglátom őket, eszembe jut a sportfesztivál és az, ami akkor történt.  Ekkor jövök rá, hogy nem elég hogy meg sem köszöntem,  még bocsánatot se kértem azért, amit akkor tettem. — Legyünk erősebbek együtt! —  Iida csak komoly arccal bólint vissza.  Valószínűleg megértik egymást.

—  Valahogy kényelmetlenül érzem magam — mindketten kérdő tekintettel néznek rám.

— Ezt meg hogy érted? — kérdezi Midoriya.

— Úgy érzem, hogy amikor beleavatkozom valamibe, más emberek kezei sérülnek meg ... Lehet, hogy ... ez egy átok ...?  —  Megint csak értetlenül néznek rám.

És ekkor elkezdenek....nevetni. Nevetni! De miért nevetnek? Hiszen nem is mondtam semmi vicceset.

—  Todoroki, nem tudtam, hogy tudsz viccelni — mondja nevetve Midoriya .

— De én nem vicceltem."kéztörő"- nek kéne hívnom magam.  —  Komolyan beszélek, és ez a kettő meg csak röhög tovább.  Nem hiszem el ... És mi vicceset találtak ebben ...?

***

Egész nap beszélgettünk.  A hősökről, arról, hogy kinek milyen zene tetszik ( Iida a klasszikusokat preferálja, Midoriya pedig minden zenét szeret, nem is vártam tőle kevesebbet), arról, hogy ki mivel tölti szabadidejét.  Iida elmondta, hogyan csodálta testvérét gyermekkorában.  Midoriya pedig a naplóiról beszélt, amelyeket gyermekkora óta ír és őriz a hősökről és az erőikről, nem meglepő, hogy ennyit mindent tud róluk.

Fokozatosan besötétedik, de nem vesszük észre, túl elfoglaltak vagyunk a beszélgetéssel.  Hirtelen Iida lassan lehajtja a fejét.

—  Midoriya — emeli fel rá a tekintetét —  Köszönöm.  Köszönöm, hogy segítettél nekem, és nem engedted, hogy a bosszúvágyam eluralkodjon rajtam.  Nagyon sajnálom, hogy belekevertelek ebbe az egészbe.

—  Iida, mindenkinek joga van hibázni.  A lényeg, hogy ezt fel tudtad vállalni és ki tudtad javítani.  — Néz magabiztosan Iidára.  —  Amúgy  — folytatja
—  ha valakinek is köszönetet kell mondani, akkor az Todoroki.  Amikor lebénultam, nem tudtam, mit tegyek, teljesen összezavarodtam.  Gondolom, ha nem ő lett volna, nem valószínű, hogy most itt lehetnénk.  Tehát ... Köszönöm, Todoroki.  —  A szemembe nézve mosolyog.

— I-igazán nincs mit.  Csak azt tettem, amit jónak láttam ... —  Miért kezdtem el hirtelen dadogni?

— Remek!  Csak így tovább, Todoroki!  Szép munka! —  Iida ismét abban az állapotban van, amelyet nála "normálisnak" nevezünk, úgyhogy nincs miért aggódni.

***

Két nappal később Iidát kiengedik a kórházból.  Összeszedi a holmiját, és miután elbúcsúzott tőlünk, elmegy.  Most csak ketten vagyunk, és ez egy tökéletes alkalom arra, hogy beszéljek Midoriyával

— Midoriya — Rám emeli az érdeklődő tekintetét — Beszélni szeretnék veled. 

—  És miről ? 

— Először is szeretnék köszönetet mondani.  Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem, hogy megmutattad, hogy a tűz az én erőm és nem az apámé.  Köszönöm, hogy bebizonyítottad, hogy jobb tudok lenni, mint az apám.  —  Kinyitja a száját, hogy válaszoljon, de én felemelem a kezemet, jelezve, hogy még nem fejeztem be. — Másodszor meg, miért döntött úgy, hogy segítesz nekem?  A barátodnak tartasz?  Mi barátok vagyunk…?

—  Várj, várj, várj.  Hadd fogja fel mindazt, amit eddig mondtál, és hadd válaszoljak először az első kérdésre.  —  Midoriya egy ideig hallgat, valószínűleg összeszedi a gondolatait, olyan hirtelen zúdítottam rá mindent... —  Először is, ahogy te is kezdted, nincs mit.  Örülök, hogy segíteni tudtam neked és hogy elkognolkodtál azon, amit mondtam... Másodszor pedig számos oka van annak, hogy segítettem neked: Először is ha nem használtad volna a tüzet, akkor megfagyhattál  volna, ezen kívül, ez a te erőd, és ez igazságtalan lenne,  ha csak azért nem használnád, mert apádnak is ilyen ereje van.  Ami a második kérdést illeti, igen, barátomnak tartalak, főleg azután, hogy megmentetted az életemet, és örülnék, ha barátok lehetnénk,  természetesen ha te is szeretnéd.  —  Ezek a szavak után olyan őszintén mosolyog, ahogy csak anya mosolygott, vagy talán még ő sem.

—  Igen, szeretném, nagyon szeretném.  De valójában ... nekem még soha nem voltak barátaim ...

—  Ebben az esetben örülök, hogy én lehetek az első barátod!  — Most már biztos vagyok benne, hogy csak ő tud, így mosolyogni.

— É-én is — Miért dadogok megint?

Midoriya felkel, hogy távozzon, de én még nem ...

—  Midoriya, várj!

—  Hmm?  Mi az?  —  Fordul felém.

—  Én ... — Mit is akartam? Á, tényleg —  bocsáss meg ...

—  Mi?  De miért?

— Ami a sportfesztiválon történt.  A kezed ... ez ... az én hibám ... sajnálom.

—  Todoroki, nem hibáztatlak ezért. Ez nem a te hibád.  Ami a karommal történt, csak az én butaságomnak köszönhető: a csontjaim eltörése nélkül is elháríthattam volna a támadásait.  Tehát kérlek, ne hibáztasd magad.  Renben?  — Aggodalmat vélek felfedezni a szemében.  Ő most... aggódik értem?  Ennek felismerése valamiért olyan jól esik.

—  N-nos még egyszer köszönöm ...

— Szívesen!  Bármikor számíthatsz rám, most nem szabadulsz meg tőlem olyen könnyen!  Barátok vagyunk!  - És megint  ez a mosoly...

***

Egy hét múlva engem is kiengednek a kórházból, Midoriyának pedig azt mondják, hogy maradjon még néhány napot.  Egyáltalán nem akarok elmenni.  Akkor haza kell térnem, ahol egy faszkalap vár rám, akit az apámnak kell hívnom.  Olyan jó és nyugodt volt Midoriyával.  De az orvosok nem engedik, hogy maradjak, mondván, hogy "Otthon könnyebben pihenhetsz", aha, csak éppenséggel ők még sose voltak nálam otthon

Kedvtelenül pakolom össze a dolgaimat és búcsúzom el Midoriyától.

— Írj majdd, kérlek, ha hazaérsz!

—  Rendben.  De ... nincs a számod ...

—  Tényleg?  Várj egy percet!  —  Felkel az ágyról, és az éjjeliszekrényhez megy.  Letép egy darab papírt a jegyzetfüzet végéből, és ráírja a számát.  — Tessék!
—  Nyújtja felém a papír lapot

***

Hazafelé tartok busszal.  A következő megállónál le kell szállnom, így felállok a helyemről és megpróbálok az ajtóhoz jutni.  Épp időben eljutok hozzá, kinyílnak az ajtók, és kimegyek az utcára.  Körülbelül 10 perc múlva hazaérek, a Pokolba.

Már közeledem a házunkhoz és lelkileg felkészülök arra, hogy apám ordibálni  fog, és veszekedni fogunk vele,megint.

***

Már vagy egy órája itthon vagyok, de csak most van végre időm írni Midoriyának.  Minden úgy történt, ahogy azt vártam.  Ez a gyökér lecseszett, mert nem azt tettem amit ő mondotz, teljesen megfeledkezve arról, hogy ezzel a cselekedettemmel három ember életét mentettem meg.  Természetesen hangot adtam elégedetlenségemnek, és ezután a veszekedés már elkerülhetetlen volt.

Szia! Hazaértem.

Szia! Örülök, hogy nem felejtették el írni.

Bocs, csak az apámmal veszekedtem.

Sokáig?

Hát igen…

És milyen gyakran történik ilyesmi?

Szinte minden nap.

Istenem, nagyon sajnálom ...

Miért?  Nem csináltál semmit

Csak valószínűleg nehéz, minden nap az apáddal veszekedni, ezt nem érdemlted meg.

Nyilván apám másképp gondolkodik.

Tehetek valamit, hogy jobban érezd magad?

Beszéltél velem, emiatt már jobban érzem magam.

Örülök, hogy legalább ezzel tudtam segíteni.:) Minden esetre, elég késő van már, valószínűleg fáradt vagy, úgyhogy inkább feküdj le.

Igen, jó éjszakát!

Szép álmokat!

Felteszem a telefonom töltődni és lefekszem.

Csak most van időm alaposan átgondolni mindent.  "Örülnék, ha barátok lehetnénk", "Örülök, hogy én lehetek az első barátod !", "Most már barátok vagyunk!".  Tényleg úgy gondolod, hogy méltó vagyok minderre - arra hogy a barátod legyek?  Mit találtál egyáltalán bennem?  Miért van szükséged az én barátságomra?  Miért van szükséged rám?  Hah, ... ezek a Midoriyával folytatott "beszélgetéseket" nyilván csak az ő jelenlétében mellékelhetők.

Oké, ma szombat van, megígértem anyának, hogy minden vasárnap meglátogatom, úgyhogy holnap biztosan elmegyek hozzá.  Elmondom, mi történt, és hogy most már tényleg van egy barátom.

És a kép a végén, ahogy ígértem.