A lány elszántan vetette át az íjat a bal vállán. Pár másodpercig azonban még tétovázott.

Az előtte álló fiúval nézett farkasszemet. A sajátjába fúródó zöld tekintetben kétkedő hullámok verdestek. Kedvelte Percy-t... de ez, és az irányába mutatott aggodalma sem bírta huzamosabb ideig maradására.

Mély levegőt véve kihúzta magát, majd egy kurta biccentés után hátat fordított neki, és futásnak eredt.

– NE! – üvöltött utána Percy. – Zinajda, állj meg! A vesztedbe rohansz!

– Ha ez a sorsom, akkor nem menekülhetek előle! – kiabálta vissza a fiatal lány. Hangja eltökélt és határozott volt. Az alkony hűvös szellőjével szállt. Az ifjú szívébe sajgó sebet vájt.

Zinajda szélsebesen suhant az árnyai közt. Léptei mentén a fák elmosódott csíkokként kísérték lépteit. Szíve a torkában dobogott az erőltetett tempótól, de az istenekért se lassított volna! A menetszél a fekete hajfonatából elszabadult tincseit tépázta.

Tudta, hogy nincs sok ideje - ahogy azt is, hogy minden rajta áll, vagy bukik...!

A rohanás közepette szájához emelte jobbját, s furulyaszóhoz hasonló füttyentést hallatott. Olyan volt akár az erdei énekesmadarak csengő dala. Lágy visszhangként járt a korosodó, odvas fatörzseket súrolva.

A mohás sziklákon szökellve haladt egyre mélyebbre, és mélyebbre az erődben. A hátán viselt tegez zötyögve követte mozdulatait. A benne tornyosuló nyilak aprókat pattantak minden egyes léptére. Monoton, halk zajt csaptak a természet csődjében.

Egy ezüstös árny bukkant fel a fák sűrűjében. Mozgása kecses volt, akárcsak az eltökélt félvér lányé. Bal oldalról közelített hívója felé.

Zinajda fellendült az előtte fekvő sziklák legmagasabbikára, majd a levegőbe ugrott. Zuhanása az eddig mellette nyargaló gímszarvas hátára huppanva ért véget. Az állat egy nagyobb szusszanást hallatva érzékelte „lovasa" érkeztét. Hatalmas mivolta biztos irammal haladt a lány alatt.

A lány vak bizalommal kapaszkodott a méltóságteljes állat ezüst bundájába. Fejében továbbra is ott visszhangzottak a Percy-vel váltott mondatok rövidebb, lényegesebb foszlányai. De ez a tény csak még nagyobb eltökéltséggel töltötte el. Eszébe sem jutott meghátrálni. Pláne nem visszafordulni!

Gyorsabb iramra ösztökélte a terebélyes aganccsal büszkélkedő jószágot. Szúrós tekintettel meredt az előttük húzódó csapásra. Lelki szemei előtt csak is kizárólag küldetésének célja lebegett.

~♐~

Poszeidón fia a tarkóját vakarva ügetett vissza a táborba. Bűntudat gyötörte, s ezen a szikrányit önzőbbik énje sem segített...

Aggódott. Semmiféle jó megérzése nem volt azzal a küldetéssel kapcsolatban, amit a sors Zinajda vállára mért. De nem tudta mi tévő legyen... Nem mehetett csak úgy utána. Annabeth-t egy életre magára haragította volna, ha szó nélkül felszívódna. És a barátai is zokon vennék, ha nem kérne a segítségükből. Pedig szíve szerint már pattan is volna Fekete Péter hátára, és a lány nyomába szegődött volna!

Kell neked olyan makacsnak és önfeláldozónak lenned, gondolta, s grimaszolva baktatott tovább a bungalók közt.

– Héj, Percy!

A hirtelen megszólításra úgy összerezzent a tengerek urának sarja, hogy egy Parkinson kóros is megirigyelhette volna.

Senkivel sem akart összetalálkozni, míg visszasomfordál a saját priccsébe. De ezzel a félvérrel meg aztán végképp nem!

Nyakát kissé beljebb húzva fordult meg:

– Nico? – A másik nevének kimondása olyan elnyekergettre sikeredett, hogy még a saját füle is érezte benne a kételyt. Így nem csoda, hogy Hádész fia szemöldökét felhúzva méregette. Az ő figyelmét végképp nem kerülte el a furcsa hanghordozás.

– Minden oké? – kérdezte, de az őszinte válasz halvány reményét sem igazán feltételezte. Ebben igaza is lett...

– Persze! Jah... Minden a legtutibb! – vigyorgott Percy erőltetetten. A gesztus inkább hasonlított egy elkínzott vicsorra, mint aminek valójában szánta.

– Aha... – Nico jobbnak látta, ha ezt ennyiben hagyja.

Percy már majdnem fellélegezett - gondolván, hogy megúszta a kínos magyarázkodást. De Nico szándékai nem egyeztek ezzel az elképzeléssel:

– Nem láttad Zina-t? – Valójában ez volt az a kérdés, ami tényleg érdekelte a fiatalabbikat... És az, amitől a kérdezett gyomra rögvest görcsbe rándult!

Percy teljesen megkukult. Nem tudta eldönteni mit feleljen. Nem akart hazudni a Hádész bungaló egyetlen lakójának, de az igazságot sem köthette az orrára - persze, kizárólag az ő érdekében! Ennek hála, zavartan kapta el a fiúról a tekintetét.

Nico nem volt hülye. Úgy olvasott már Percy minden reakciójából, mint a holtak szellemi létében... Azonnal sejtette, hogy valami nincs rendjén vele.

– Percy?! – Arca elkomorult. A faggatotté viszont csak még barázdáltabb lett a vívódástól.

– Te titkolsz előlem valamit...! – Nico halkan beszélt, de szavainak olyan éle volt, mint a Moriak ollójának.

Perszeusz tisztában volt a kialakult vereségével. Kertelhetett volna naphosszat, míg az este nappalba nem fordult, de Nico nyilvánvalóan beletenyerelt az igazság egy részébe. Felesleges lett volna tovább vergődnie. Lemondó sóhajjal törődött bele sorsába, s az elkövetkezendő kitörésre.

– Elment – nyögte ki végül, miután nem bírta tovább elviselni a másik várakozástól örvénylő pillantását. Ez viszont csak rontott a helyzeten... Pont úgy, ahogy azt ő is előre feltételezte.

– Mi van?! – bukott ki Nico száján a fulladozva. – Szórakozol velem, ugye!?

Percy szerette volna azt mondani, hogy igen, és hogy az egész csak egy rossz tréfa, amiért akár agyon is csaphatja. De nem tehette. Megfogadta - még mikor Bianca az ő hibájából lett oda -, hogy mindig őszinte lesz a fiúval.

Az igazság néha fájt... És ez is, ahogy a nővérének halálhíre is, az ilyen igazságok közé tartozott.

– PERCY! – rivallt rá Nico a hallgatását elunva. – Hová ment?

Újabb sóhaj szakadt fel Poszeidón fiából.

– Te is tudod... Tudod nagyon jól!

A sejtelmesnek szánt válasz egy égibronzpenge módjára fúródott Nico mellkasába. Eleinte levegőt sem kapott. Csak hápogva meredt Percy-re, mintha még mindig azt várná, hogy elneveti magát. De ez pár perces, hosszúra nyúlt csendet követően sem történt meg...

– Hogy engedhetted el?! – Nico ét íriszeiben vádló parázs szikrázott. – Megesküdtél, hogy nem hagyod hogy elhagyja a tábort! – Percy jobbját felemelve próbálta megfékezni lobogó haragját. De a lángok vészes hévvel harapództak el felette. – MEGESKÜDTÉL!

Nico üvöltésre madarak röppentek fel fészkeikből. Velőtrázó dühe elől iszkolva szárnyaltak a lehető legmagasabbra a dús lombozatú ágak közt.

– Tudom, sajnálom... – Mindössze ennyit volt képes kibökni Percy. Csak ezzel a sovány, tehetetlen válasszal tudott szolgálni.

Nico megragadta a fiú pólójának gallérját, majd fújtatva taszított rajta egyet. – Sajnálhatod is!

Mielőtt még Percy felocsúdhatott volna az erőszakos megmozdulás sokkjából, a másik már messze maga mögött hagyta a megszégyenült fiatal férfit. Az ingerült morgása térítette észhez.

– Várj! Nem mehetsz utána egyedül! – kapott ijedten Hádész fortyogó fia után.

De Nico meg se hallotta a szemrehányó, már-már nevetséges kijelentést. Egyszerűen elengedte a füle mellett, s lépteit megszaporázva futásnak eredt. Pontosan arra tartott, amerre Zinajda is. Oda, ahonnan talán egyikük sem tér vissza élve...