Most az egyszer le mentem az emberek közé. Nehéz volt megtennem mert itt minden meg van ami nekem kell. A Pokol maga az örömforrás. Lucifer gúnyolódott is hogy nem vagyok épp elméjű. Hát tudom. Amint le értem pont hogy egy sikátorba érkeztem. Ott gyors az emberi alakomat vettem fel.

Azért csak feltűnő lenne ha megjelenne egy pasi szarvakkal a fején. Ki is mentem majd oda sétáltam a zebrához. Egy lány véletlen nekem jött. Rám nézett és bocsánatot kért. Nem tudtam róla le venni a szemem folyton csak őt néztem. Olyan aranyos volt hogy a  szemeiben elvesztem. Azt akartam hogy engem nézzen csak velem legyen.

-Bocsánat.-szólaltál meg. A hangod akár az angyaloké. Mindig is utáltam őket de most valahogy megkedveltem mindegyiküket.

-Legközelebb figyelj jobban.- förmedtem rád. Nem akartam de ilyen a természetem bunkó paraszt vagyok amióta csak az eszemet tudom. Át néztél a túloldalra. Nem engem néztél és ez nagyon zavart. Nem szóltam hisz nem is ismertél. De hazáig követetlek és egy percre se hagytalak magadra. Furcsa érzés öntött el. Szerintem szerelmes vagyok. De a démonok soha nem lehetnek szerelmesek.