Úgy vágtam bele ebbe a nyárba is, mint a többibe: eseménydúsnak, pörgőnek és izgalmasnak terveztem. Olyannak, amelynek keretében valóra tudom váltani az álmaimat. Könyveket akartam és művelődést, programokat és feléledést a szürkeségemből. Olyan akartam lenni, mint a nagyvárosi péntek éjszakák, mikor minden test táncol és vonaglik, mikor fáradt az embert, de a lehető legfelszabadultabb is, vagy olyan, mint egy gubbasztó macska a könyvesbolt alsó polcai előtt; csak ül és olvas, csak nyugszik és telítkezik.

Igen, ez volt az idei nyári álmom is. Sajnos idén sem sikerült.

De sikerült más. Ezernyi más is sikerült, amik a terveimen kívül estek. Utaztam és a sok-sok élmény által új terveim és új álmaim lettek. Elindultam egyetlen úton, kereszteződésekhez jutottam, és választás nélkül mindegyiken mehettem egy kicsit. Nem sokat, nem szerves fejlődés része voltam, a progresszió konstanssá lett, és amint haladok előre, egyre messzebbinek látom azt a távoli kis fényt, mi azt hirdeti: teljesség. De hát ilyen lehet a teljesség felé az út, egyre pesszimistább és kiábrándítóbb, azonban nem a rossz szüli a jót? Hogy egyre idegenebb a világ, vagy inkább egyre jobban kibővül, az azt jelenti, hogy haladsz az úton. Aki egy lyukban él, az annak minden zugát ismeri, az összes talpalatnyi földet, amin jár és fekszik, ellenben aki a komfortzónán túlra merészkedik, az ismeretlent pillantja meg. Civódhatnánk arról, hogy műveljük az egy négyszögöl kertünket, avagy keressük Eldorádót, azt hiszem, embertípustól függ a választás. Sőt, talán életkortól is. Horác is megállt, osztályrésze volt a kikötés, de hogy valóban megtalálta-e Camoenával a harmonikus teljességet, tudja Isten.

Furcsa ez a nyár, őszintén furcsák ezek a nyarak. Az elején nem látod a végét, sőt, július vége felé időtlenné válik az éjjeli bogár hangicsálása, kabócák töltik ki a megolvadt perceket. Az ablakom behúzott függönyein át sejlő szellő suhogása szintén a végtelenséget hirdeti. Ilyenkor minden olyan nyugodt, jöjjön bár a nyári depresszió, jöjjön a romantika kora, vagy csak az alvásé, nem számít. A diák megszokja ezt a bús bájt, aztán augusztus csillaghullós éjszakáin rádöbben, hogy a remények összetörnek lassan, a szabadság pedig szeptember elsejével felőrlődik a lélekben. Jön a hajsza reggeltől estig. Néha a gyermekség és fölnőttség között ingadozva azon rágódom, én is olyan befagyott leszek pár év múlva, mint a csipp-csöpp problémával foglalkozó, buszon telefonáló és sivítozó nők. Nekik már nincs nyári szünet. Nincs szabadságremény. Nincs semmi, csak kötelességek, amikben meg kell találnod a boldogságodat, vagy örökre boldogtalan leszel.

Talán 25 évesen a diplomámat átvéve énbelőlem is elszáll minden egyediség. – Igen, ez egy gondolat, egy elkámpicsorító, fojtó valami. Őszintén állítom, hogy nem hiszem. Az emberélet a fejlődés történelme, szóval nekem is egyre csak boldogabbnak és jobbnak kell lennem. Hiszek abban, hogyha jól választok, a boldogságom határtalan lesz, s a szabadságom is. Felnőttként lehetőségeid vannak, ha teszel értük. Magadnak kell felállítanod őket, de ha elindulsz feléjük, az alagút végén eléred a fényt. Ha jól döntesz, mindegyik válaszutat megkaphatod a megfelelők közül. Ezernyi álmod lehet, és a legjobban akartakat beteljesítheted. Csak küzdeni kell értük.

Most szeptembertől újraindul a hajsza, hogy valóra válthassam az álmaimat. És én küzdeni akarok, jobban, mint valaha.

________________________________________

Drágák, minden támogatásotokat köszönöm Nektek. A minap ígértem egy gondolás novellát, rajta vagyok az ügyön, illetve volt, aki írt nekem, nagyon bodoggá tett, mihamarabb válaszolok. Remélem, hogy a Ti nyaratok is emlékezetesen telt, nos, csodaszép szeptembert kívánok!

I love you all.
H.