A leány esti sétáját befejezvén leült a lakása előtti lépcsőkre. Minden este napnyugta előtt fél órával elment szívni egy kis friss levegőt, megmártózni a Szent Márk tér csillogásában és csavarogni a sajátos, fatáblás sikátorokban. Szeretett megállni a hidakon is és nézni a gondolákat, bár még sosem volt része egy igazi hajókázásban a csatornák mentén, hiába élt kislánykora óta Velencében. Ő mindig csak kívülről figyelte az eseményeket, vágyódott és gyönyörködött bennük.

Éppen a lassan megnyugvó víztükröt figyelte, amelyben már láthatta saját bérháza feketés sziluettjét, később valamivel élesebben a saját maga arcát is, aranybarna tincseit és zöld szemeit. A kanális vize szinte elérte a nyugvópontot, a kellemes simaságot, mely oly vigasztalóan, harmóniát adóan hat a lélekre, mikor hirtelen újra hullámok lepték el a felszínt, aztán egyre vertebbek és habosabbak, míg a látómezőjében egy gondola hosszúkás, igen keskeny, csillogó feketére lakkozott vége tűnt fel.

A gondolából egy hang szólt hozzá:

– Elvigyem egy körre, Signorina? – Mély, dallamos férfihang zendült fel, hogy a leány egy pillanatra egészen beleveszett annak hangulatosságába. Aztán feleszmélt, gyorsan megrázta a fejét.

– Nincs nálam a bukszám, Signore. Nem tudnám kifizetni.

– Ajándék. A nap még fönt ragyog, maga meg itt búsul a lépcsőkön gubbasztva. Jöjjön!

A gondolás kinyújtotta felé a kezét, a leány pedig, ugyan félig a ruhája csipkéjét igazgatva, de elfogadta a segítséget és belépett a dülöngélő, hullámokkal dacoló gondolába.

Félszegen, mondhatni mereven ült az első percekben, aztán szép lassan ellazult, később újra megmerevedett, mikor realizálta, hogy a gondolás szemei szinte keresztbefúrják a testét, szinte a melle közepéig, a szívéig hatolnak. Merevségét ledobva mocorogni kezdett.

– Signorita, csak nincs valami baj?

– Egy kicsit melegem lett, ennyi az egész – próbált meg mosolyogni.

– De hát alig lehet meglenni kabát nélkül. Én mindjárt megfagyok, pedig igazán sokat mozgom.

A Signorita elpirult. Eldöntötte, inkább nem szólal meg, hiszen újra csak valami butaságot fog mondani, amin a férfi átlátna. Persze, amikor egyszeriben egy ismeretlen lépcsőnél a gondolás megállt, a lány nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg.

– Miért álltunk meg?

– Mert szeretném meghallgatni a történetét, miért ücsörgött egyedül egy szép nő szombat este egy kihalt velencei utcán.

Ilyen kényes helyzetekben nincs mit tenni, az ember megadja magát, sodródik az árral. Beszélni kezd, egyre hevesebben loholja magát a történetbe, az érzései ott ülnek minden egyes kiejtett szavában, remeg a hangja, szinte sír, de persze nem tud, örül, hogy legalább képes volt valakinek elmondani, amit eddig senkinek nem tudott megfogalmazni. Mosolygásokat, szemkörnyéki ráncokat kapott viszonzásul a szavaira.

A férfi meghatározhatatlan korú volt, a lány ugyanolyan biztossággal mondott volna rá húszat, mint negyvenet. Szemei szarkalábjai azonban árulkodtak mindarról, amiken keresztülment mindaddig, hogy egy gondolában üljön együtt egy eddigi életében ismeretlen nővel. Szép ráncok voltak ezek, melyeket mintha az élet szomorú pillanatai – amikor kiabáltak, bántották, megverték, érzelmileg meglincselték –, hihetetlen precizitással vésték volna arcbőrébe. Sok-sok aprócska ránc volt a fekete pillák körül, ahogyan a férfi mélyfekete szemeiben is ezernyi fájdalom, ezernyi elveszés és megtaláltatás ült. Emlékek, melyekben elhagyták és kitartást öntöttek belé, pillanatok, amikor a halál túl közeli volt, olyan borzalmak, amikor a halál az egyetlen szerethető és elfogadható megoldásnak tűnt, mikor az élet csak tőrdöfésnek hatott, és mások, mikor küzdtek érte, mikor mellette álltak. Aztán volt egypár olyan is, mikor az elhullani készülő virágokat ő támogatta, ő tartotta a mellén apró kis fejecskéjüket, ő hallgatta sírásukat, ő szagolta meg őket, hogy illatozik-e még bennük a szenvedély és az élethez való ragaszkodás tüze.

Ezúttal egy új, letörőfélben való virágnak szeretett volna támaszt nyújtani.

Már napok óta üldögéltek a ladikban, hullámzóan, néha nyugodtan, szenvedélyben egyesülve, zaklatottan sírva, csivitelő feketerigókként, csókolózó, tereken szálló galambok képében, szabadszívű forradalmárokként, bűnt viselő nőként és férfiként, örökkévalónak hitt szerelemben csücsülve.

– Örökké boldogok leszünk, szívem – mondta a leány, miközben a lemenő nap fényében gyönyörködött, mely a kanálisok zöldes vizét arannyá változtatta.

– Örökké – hangzott a válasz és csók kísérte.

– Örökké – újabb csók.

– Örökké – és jött a szenvedély.

Újabb hetek múlva viszont megváltozott ez a fogadalom.

– Az örökkévaló boldogság gondolata szinte megijeszt, de mérhetetlen áldásnak tartanám – mosolygott a férfi. A hangja azonban most kevésbé volt dallamos. Kevésbé megnyerő és sokkal bizonytalanabb, mint például a megismerés óráiban.

A gondola megingott, a férfi kiszállt belőle, hosszú percekre elment. Mikor visszatért, más utcák és más házak illata érződött a gallérján.

– Egy nőnél voltál.

A következő napokban a kis ladik egyre instabilabbá vált, a férfi képtelen volt kormányozni, a nő pedig már nem tudott úrrá lenni rajta. Sok-sok megállás és egyedül töltött órák voltak azok, melyek a rózsás naplementét kiszürkült estékké alakították a szemében. Aztán egy nap a férfi már nem jött vissza, és idővel a gondola is eltűnt alóla.

Kitéve ült a bérház előtt, este volt, és sóhajok hagyták el az ajkát. Képtelen volt elmondani, hogy mi is történt vele. Ha megkérdezte volna bárki is, csak ennyit tudott volna kinyögni: szerelem.

_________________________________________________

Leányok, fiúk, ezt még augusztusban terveztem megírni rövidke velencei utam után. Akkoriban neki is kezdtem, de csak most jutottam el odáig, hogy valamelyest befejezzem.

Köszönet az ismeretlen, nekem udvarló gondolásnak, a gyermekkori szerelmemnek, Velencének, Thomas Mannak és LoverOfASkeleton - nak, akik nagyban inspiráltak! No meg persze a fenti videónak, amely eléggé irreleváns tematikailag- mármint a taking pictures of you téma, nem az én Tadzióm - , ellenben bele vagyok szerelmesedve.

Ja, ez egy hajótoposzos szerelmi allegória.
Love you, guys,
Haru