Megvédeni az életedet és megmagyarázni a lépéseidet nem az én dolgom, nem igaz? Pedig tisztára akarom mosni a nevedet, megmutatni, hogy milyen jó vagy és voltál, a mocskos világ pedig hogyan taposott össze téged. Mert összetaposott, összetaposták a világváltó angyalt, aki annyi embernek segített! Aki barátságokat mentett, aki vigasztalt, aki bátorított mindenkit. Petőfinek igaza van: az emberiség eltapossa a megváltókat. Annyi neked, szegény Jézus, drága Szilveszter! Ha nem a külvilág öl meg, hát a szeretteidnek nevezett hozzátartozóid teszik.

Felvállaltad a hibáikat, magadra a bűneiket. Aztán elvesztetted a kontrollt, és téged ostoroztak meg. Szeretett kedvesed nem tartott ki, akit őrülten szerettél, elsőként hagyott el. Meg akarlak védeni az ő emlékei között is. Megmondani neki, hogy tévedett. Hogy te jó vagy. Nem te vagy a hibás, csak a szituációt nem bírtad felülírni, nem te tettél rosszat először.

Meg akarlak gyógyítani. Azt szeretném, ha újra nevetnél. Ha álmatlan éjszakákon, mikor meggyötört lélekkel görnyedek, gitároznál nekem. Olyan füstösen-rekedten, hamisan és tisztán, ahogyan csak te tudsz, énekelhetnél. Majdnem beléd szeretnék.

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Nem bírom, beleőrülök az élet igazságtalanságába!

De azt mondtad, neki nem kell tudnia az igazat. Engeded, hogy eltávolodjon tőled, csak mert egyedül a hazugságodat ismeri, amivel letagadtad az önzetlenségedet. Felelősséget vállalni más hibájáért.

Ordítani akarok a világnak, hogy majdnem megölted a barátomat. Mi lesz, ha nem érek oda időben? Ha egy pár nappal elkések...? Ha előbb feladtad volna?

Elviselhetetlen a gondolat.

Csak Ács Eszter nem létező pegazusai tudják kinyögni azt a világfájdalmat, életérzést, csalódást és mérhetetlen fájdalmat, amit érzek. Pedig nem is én érzem ezeket, hanem te. Nem tudok kibékülni a világgal, hogy nemtörődöm. 18 éven át én is az voltam, aztán beléptél az életembe, és megtanítottad, nem lehet a candide-i kertünkben elbújni, nem lehet bevonulni egy szobába kivonulva a világból. Az eszményképem, amely az egyedüllétet hirdeti egy sárga ablak mellett virágokkal, bűnös és önző.

Képtelen vagyok tanulni. Nem megy. A gondolatok egyszerűen csak kavarognak a fejemben, gyűlölöm magamat és az egész világot, amiért nem segít. Vagy segít? Mondd, drágám, tudtam én valamit is segíteni neked? Én tudom, hogy a könnyeim semmit nem változtatnak a helyzeteden, én tudom, hogy nem is beszélhetek helyetted, sőt, még csak beszélni sem tudok veled. Most egyedüllétbe vagy taszítva. De, csak hogy legalább egy picit megkönnyebbülhessek, tudd kimondatlanul is, hogy szeretlek.

Bárcsak a szeretet elég lenne ahhoz, hogy emberi életeket mentsen. Az összes szeretetet visszaadnám azoknak, akik engem szerettek. Az összes mosolyt, az összes kedvességet, az összes vigasztalást, az összes bátorítást a túléléshez. Reményt szeretnék adni, hogy létezik a boldogság az élet korlátai között. Mert létezik valahol, ugye?

___________________________________________________

"Lesz-e még csendes eső? Lehűteném forró fejem. Nem tudom, mi lesz velünk."
Bocsáss meg, nem bírtam tovább.