Akutagawa szemszöge:

Egy sarokkal a bázis bejárata előtt visszavettem Chi –től a kabátomat. Rendesen fáztam már addigra, de legalább ő megszáradt valamennyire. Odabent a főnök egyből fogadott minket.

- Chi kun, Akutagawa kun.

- Boss. – hajoltam meg egy kicsit és Chi is követte a példámat.

- Sikeresen átvittétek az ifjú hölgy holmiját?

- A nagy részét már igen Mori sama.

- Remek... Chi kun szeretném elkérni az adatokat az összekötődről. Ki az a személy, aki a vérdíjadról intézkedik?

Chi közelebb ment az asztalához és elkezdte magyarázni a dolgokat. Majd kapott egy lapot és írt is jelentés közben. Ahogy figyeltem sikeresen elkalandoztam.

- "Megint megtettem. Átszúrtam mérgemben. Megöltem volna ha nincs a képessége. De ő még csak nem is volt mérges rám."

Megjelent előttem a kép, ahogy a karjaimban tartom és ő póbál megnyugtatni.

- "Chi... Miért? Miért nem voltál dühös? Miért akar meghalni? Ennyire nem érdekelné az élete? Vagy inkább... Lehet, hogy csak tőlem fogadja el az ilyen viselkedést? Nem. Az nem lehet. Miért kivételezne velem?"

- "Semmi baj... Nem fogok meghalni." – hallottam a fejemben a hangját.

- "Miért mondta ezt? Ennek semmi értelme! Chi... Vajon, mikor fogok kiigazodni rajtad?"

Gondolataimból kizökkentett, hogy megint mellettem volt és kicsit meglökte a karomat.

- Akutagawa? – nézett a szemembe

- Igen? – néztem rá majd a főnökre – Végeztünk?

- Mára szünetet kaptok. Chi kun teljes átköltöztetése legyen az első dolgotok.

- Rendben. – feleltem.

- Értesítelek titeket, ha meglesz az új találkozó időpontja és helyszíne. – utalt az elmaradt munkánkra - Most mehettek.

- Igenis! – feleltük egyszerre, majd kimentünk az irodából.

A liftig megint némán haladtunk. De a fülkében már ő törte meg a csendet.

- Minden rendben? – kémlelte arcomat.

- Igen. - vágtam rá, azonnal ami nem lehetett meggyőző, mert odalépett a gombokhoz és megállította a liftet.

- Oi! Mit csinálsz?

- Addig nem megyünk tovább, míg el nem mondod, mi bajod van! Amióta leszúrtál furcsa vagy!

Ahogy kimondta összerezzentem. Olyan egyszerűen mondta ki mintha teljesen természetes lenne.

- Aham... - vett észre – Szóval ez bánt. Figyelj mondtam, hogy ne foglalkozz vele. Nem halok meg emlékszel? – lépett közelebb.

- Nem is az zavar. – kerültem vele a szemkontaktust – Hanem, hogy az után ugyan olyan vagy!

- He? – kerekedtek ki kék szemei.

- Ilyen sérülésekbe mások belehalnak. Te még csak mérges sem lettél. Miért?

Mosolyogni kezdett és még közelebb jött. Megfogta a kezemet, amitől kihagyott egyet odabent valami. Puha keze van. Az enyémnél kisebb kezével mégis könnyedén körbefonta ujjaimat. Magához húzta majd felnézett rám.

- A társad vagyok. Nem leszek rád mérges. Hiszen nem is volt szándékos. – nem tudtam kitérni a szemei elől.

Elvesztem bennük és elakadt a lélegzetem is. Sosem fordult még ilyen velem elő. Mellkasomban melegség kezedet el terjedni. Az a kék mélység a vesémig képes volt ellátni. Most is úgy nézett rám, hogy nem tudtam ellökni őt magamtól. Bár nem tudtam az okát, valahogy nem is akartam eltaszítani őt. Azt akartam, hogy bízzon bennem annyira, hogy elmondja, mi történt vele, amiért arra a döntésre jutott.

Várt még egy kicsit és csak aztán engedett el. Talán megérezte, hogy továbbléptem így ujjait elhúzta kezemtől. Én viszont belül még utána kaptam volna. Ahogy hátat fordított nekem csak a kezemet tudtam nézni.

- Mi ez az érzés? Fáj, hogy elengedett? Miért akarom megint ujjai érintését érezni?

Chi szemszöge:

Ahogy ott fogtam Akutagawa kezét és mélyen szürke szemeibe néztem éreztem, hogy eltűnik belőle a korábbi kétség és továbblép a dolog felett. Mikor ez megtörtént elengedtem, hátat fordítottam neki és újra elindítottam a liftet. Ezzel megint némaságba merültünk.

Elmentünk a lakásomhoz, hogy összecsomagoljam a többi holmimat is. A házinénit nem találtam otthon, így nem tudtam szólni neki arról, hogy elköltözök. De mivel a következő két hónap még ki volt fizetve előre, így nem aggódtam miatta. Miközben a dobozokba pakoltuk a könyveimet és egyéb dolgaimat, rendet is raktunk. Hiszen mégsem kellene úgy itt hagyni a házat, hogy fel van forgatva. Közben nem sokat beszélgettünk, mindketten el voltunk foglalva a saját gondolatainkkal. Én főleg azon gondolkoztam, hogy mennyire megváltozott a viselkedése pár nap alatt. És, hogy milyen kedves is tud lenni, ha ő is úgy akarja. Azt nem tudtam, hogy ő min gondolkodhat, de gyakran éreztem meg magamon a tekintetét. Valahányszor kész voltam egy dobozzal, mellettem termett és kivitte, hogy még véletlenül se próbáljam meg megemelni egymagam. Észre sem vettem, hogy mikor, de eltelt az egész nap, és már leszálló pályáját járta be a fényes korong az égen. Végül is 6 banános doboznyi könyvet és két valamivel kisebb doboznyi egyéb dolgot szedtünk össze. Ezek az ajtón kívül lettek lerakva, hogy bent teljesen rendet tudjunk rakni. Mikor elkészültünk, már csak valahogy át kellett vinnünk Akutagawa –hoz őket. De szerencsére nem nekünk kellett átcipelnünk mindent. A fekete hajú telefonált egyet, ami után nem sokkal egy furgon állt meg a ház előtt. Kiszállt két csomagszállító egyenruhát viselő ember. Ők vitték át a dobozokat az új otthonomba. Mikor a sarkon eltűntek, Akutagawa a vállamra tette a kezét, miközben mögöttem állt.

- Menjünk haza. – ez a két szó megdobbantotta a szívemet.

Haza. Most már nem csak egy ház lesz, ami védelmet ad az időjárás ellen. Most már az otthonom lesz. Akaratlanul is elmosolyodtam gondolataimon. Majd egy bólintással egyeztem bele és elindultam mellette. Már nem néztem vissza a házra. Már elbúcsúztam tőle reggel. Mostantól nem itt van az otthonom, ha egyáltalán ezt annak lehetett nevezni.

Akutagawa továbbra sem szólt semmit, és én sem akartam megtörni a beállt csendet. Úgy fél úton járhattunk, bár nem voltam biztos benne, mert most egy másik úton mentünk. Keskeny utcákon át hogy ne keltsen feltűnést. Pár lépéssel előttem haladt, hogy figyelje, ki jön szembe. Így mikor én elbambultam ő meg hirtelen megállt, akkor nekimentem. Nem estem hátra csak a homlokomat és arcomat döntöttem neki a hátának. Megint megcsapott az illata, ami a pulcsijából már sajnos kiment. Így nem kaptam el onnan arcomat, hanem nagyot szippantottam belőle.

- Nem vagy éhes? – kérdezte mély hangján, hátra sem tekintve, de nem is zavarta, hogy nekidőltem.

- Kicsit... Miért? – emeltem el fejemet tőle.

- Otthon nincs semmi kaja, ha akarsz vacsorát, akkor főzni kell valamit. Már ha értesz hozzá, mert én nem vagyok otthon a konyhában.

- Az elmúlt években sikerült elsajátítanom ezt-azt. Csinálok vacsorát. Oké? – ajánlottam fel.

- Rendben. De ehető legyen –csipkelődött, erre belebokszoltam a vállába.

- Gonosz vagy! – De legalább megint beszélünk...

- És mit akarsz főzni? Ott minden alapanyagot összeszedhetsz.

Amerre nézett volt egy nagyobb áruház. Kikerülve a köpenyest gondolkodtam megfelelő ételen.

- Milyen rament szeretsz? – néztem fel rá

- Mindegy, csak csípjen. – válaszolta vállát megvonva.

Majd előkotorta a tárcáját, kivette belőle a bankkártyáját és átnyújtotta nekem.

- Eredj! Itt megvárlak.

- Miért nem jössz be te is? – vettem el a kártyát.

- Hülye! – pöckölte meg a homlokomat – Körözés alatt állok!

- Ja, tényleg! – vakartam kínosan a tarkómat – Elfelejtettem... Akkor mindjárt jövök!

- Csak siess...

Sarkon fordultam és elindultam befelé. Egészen addig, amíg az első soron be nem fordultam éreztem magamon, hogy figyeli minden lépésem. Hamar összekapkodtam a hozzávalókat, fizettem és visszasiettem hozzá. Szinte el sem mozdult arról a helyről, ahol hagytam. Ezen kicsit vigyorogtam, míg odaértem hozzá. Ez után pedig folytattuk az utunkat. A szatyrokat el akarta venni tőlem, de mondtam neki, hogy elbírom egyedül is. De a vége mégis az lett, hogy 3-4 sarokkal arrébb már nála volt a csomag...

Mire hazaértünk már narancssárga és rózsaszín árnyalatot vett fel az ég. A ház előtt már ott várt minket a 8 teli doboz a cuccaimmal. Akutagawa beparancsolt a konyhába, míg ő felvitte a dobozokat a szobámba. Miután végzett lejött és a konyha bejáratában az ajtófélfának dőlve figyelte mozdulataimat. Kicsit fura volt, de nem akartam elkergetni. Egy kis idő múlva megunta és eltűnt. Innentől a főzésre tudtam koncentrálni. Egészen addig, amíg meg nem jelent mellettem. Nem tudom, mikor jött vissza, csak azt vettem észre, hogy áthajol a vállam felett és beleszimatol a ramen levesének gőzébe. Hirtelen közelségétől megdermedtem. Óvatosan vezettem fel szemimet rá. Átöltözött, már nem a fehér inget és fekete kabátot viselte, mint amiben mindig lehetett látni. Hanem egy sötétkék pulóvert és fekete melegítőnadrágot. Ahogy élvezte az illatokat olyan átlagos srácnak tűnt. Nem olyannak, mint akiről el tudod képzelni, hogy nap, mint nap embereket öl. Gondolataimból kizökkentett, mikor kinyitotta szemeit és felém fordult. A szürke íriszek végigmértek, csak utána szólalt meg.

- Csinálhatod csípősebbre is, ha gondolod.

Először fel sem fogtam, hogy a kajáról beszél. Csak azt éreztem, hogy attól a tekintettől lángba borul az arcom.

- R-rendben! – kaptam félre fejemet, kiszabadítva magamat a szürke szempár fogságából.

Pillanatokkal később megint magamra hagyott a konyhában. És így meg tudtam nyugodni.

- Mi bajom van? Ilyesmi eddig még nem történt velem...

Nagy nehezen elhessegettem a gondolataimat és befejeztem a vacsora elkészítését. Majd átmentem a nappaliba és szóltam Akutagawa –nak hogy készen vagyok.

Akutagawa szemszöge:

A nappaliban olvastam a reggel félbehagyott könyvet. Bár azt nem mondanám, hogy figyeltem is rá. Nem tudtam kikerülni a gondolataimat. Csak az egy pár perccel korábbi kép lebegett előttem.

- "Az előbb egyértelműen elpirult! A közelségemtől? Eddig nem csinált ilyet! Mondjuk nem is vette észre, hogy visszamentem. Biztosan megleptem vele. De... Valamiért kellemes nézni őt... Ahogy tesz, vesz a konyhában. Amióta Gin nem lakik velem szinte nem is volt használva a konyha. De akkor sem csináltam ilyet. Nem tudok Chi –re úgy tekinteni mintha a húgom lenne. Csak úgy tudom kezelni, mint az ellenkező nem tagját... Elpirult... Belepirult a közelségembe..."

Gondolataimból ő ugrasztott ki. Szólt, hogy kész a vacsora. Kimentem hozzá a konyhába és segítettem neki tányérokba szedni. Ez a feladat már ott nem ment neki, hogy nem érte el őket a szekrényben. Hiába nyújtózkodott nem volt elég magas hozzá. Így mögé léptem és levettem neki. Megint megdermedt attól, hogy mögötte álltam. Gyorsan ki is tért mellém. A rament a nappaliban ettük meg. Finom lett és nagyon jól esett. Már régóta nem volt itthon főtt étel. Pontosabban azóta, hogy Gin elköltözött. Az óta egyszer sem csináltam többet előre elkészített kajáknál. De mivel Chi nagyon jó szakács így ez mostantól meg fog változni.

- Ízlik? – törte meg a csendet.

- Igen. Már jó ideje nem ettem ilyen finom rament. – néztem bele szemeibe, mire összerezzent és gyorsan tovább evett.

Ezen elmosolyodtam, de egyből észrevette.

- M-mi az? – pislogott.

- Semmi... Ha végeztél csak vidd ki. Mivel te főztél, majd én mosogatok. – álltam fel, hogy kivigyem az üres tányérom

- Besegítsek?

- Két tányért csak el tudok mosogatni egyedül is..

- Akkor is! – pattant fel és követett.

- Fura vagy... - tettem le az edényeteket a mosogatóba.

- Hogy értve? – állt mellém és a főzéshez használt eszközöket is bepakolta a tányérok mellé.

- Ingadozó a viselkedésed. Hol pánikolsz, hol meg olyan akaratos vagy, mint most. – engedtem a meleg vizet.

- Pont te mondod, aki egyszer ordibál utána meg tök kedves?

Nála volt a pont így nem szólaltam meg, csak majd egy perccel később.

- Ezt megcsinálom én. Te addig fürödj meg. Biztosan elfáradtál.

A tekintete elárulta, hogy egyet ért velem, így egy pillanatnyi tétovázás után bólogatott párat.

- Rendben. Akkor fent leszek... - ment ki a konyhából.

Pár perccel később hallottam, ahogy engedni kezdi a vizet a kádba. Én elpakoltam az edényeket és a maradék kaját beraktam a hűtőbe. Visszamentem a nappaliba. Annyit még hallottam az emeletről, hogy elzárta a vizet aztán, hogy belemerül a kádba. Innentől csend. Egy ideig nem foglalkoztam vele, de aztán úgy egy fél óra múlva furcsa érzésem támadt.

- "Túlságosan is csendben van..."

Felkeltem és a lépcső aljához sétáltam, onnan kiáltottam fel neki.

- Oi! Chi! Minden oké?

Nem kaptam választ, csak csendet. Még rosszabb előérzetem lett. Majd eszembe jutott, mikor Dazai san egyszer vízbe akart fojtani magát.

- Idióta! – rohantam fel az emeletre és nyitottam be a fürdőbe –Chi!!

Életben volt. Nem is csinált semmit, csak a kádban gubbasztott. Összegömbölyödve ült, a hátát a kád falának döntve. Lábait felhúzta és kajaival körbeölelte, így eltakarta mellkasát. Állát a térdein pihentette. És csak bámult maga elé. Érkezésemre viszont felkapta kék szemeit és rám nézett. De csak egy alig észrevehető halovány meglepettséget mutatott.

- Akutagawa?

Ekkor jöttem rá, hogy nekem semmi keresni valóm sincs itt. Éreztem, ahogy arcomat elönti a pír. Villámgyorsan hátat fordítottam a kádban ülő lánynak.

- Mi történt? – kérdezte.

- Nem válaszoltál! Azt hittem vízbe fojtod magad!

- Nem tennék ilyet. Meg, amúgy sem működne. Már próbáltam...

- Miért nem válaszoltál, mikor kiáltottam?

- Gomenne... Nem hallottam. Túlságosan elkalandoztam...

- Ne csinálj ilyet még egyszer! – morogtam, majd kifelé vettem az irányt.

De éppen mielőtt kiléptem volna, akaratlanul is rápillantottam. De megbántam abban a pillanatban. Már nem volt annyira összegömbölyödve így láttam olyat, amit nem kellett volna. Fehér bőrén csillogtak a vízcseppek miközben lefolytak rajta. Hirtelen lendülettel csaptam be magam mögött az ajtót. Kint nekivetettem hátamat a falapnak, úgy próbáltam leküzdeni a forróságot, ami elöntött. Közben viszont feltűnt valami, ami nagyon nem stimmelt.

- Chi... - szólítottam meg mire hallottam, hogy megmozdul a vízben.

- Igen? – szólt az ajtó túloldaláról.

- Mi volt ez a reakció?

- Nem te vagy az első férfi, aki meztelenül lát... Már megszoktam...

- Ezt hogy érted? – "Nem értem! Mégis hogy szokhatott meg ilyesmit?"

- Az előző tulajdonosom sokszor látott így...

- Tulajdonos? Miről beszélsz?

Nem válaszolt azonnal. Vár pár pillanatot. Aztán vett egy mély levegőt és elkezdett mesélni.

- Két évvel ezelőttig nem voltam szabad. Egy férfi birtokában voltam. Mint egy háziállat... Nem is, mert azoknak jobb dolguk van. Tulajdonképpen rabszolga voltam...

Lesokkolt, amit hallottam. Chi rabként volt tartva, mint egy állat?

- Nehéz elhinni igaz? – felelt a hallgatásomra –Még mindig van ilyen...

Várt arra, hogy kérdezzek. Vagy bármi jelét adjam annak, hogy folytathatja.

- Most már beszélsz a múltadról?

- Megérdemled, hogy tudj róla. De ha nem akarod, nem kell meghallgatnod.

- Ki volt az az ember?

- A gazdám? Magát mindig csak Brain –nek nevezte. Az igazi nevét sosem mondta meg és senki mástól sem tudtam meg. Csak egy használati tárgy voltam neki, nem osztott meg velem ilyeneket.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy- kezdtem bele, de befejezte helyettem.

- Nem, úgy ahogy te gondolod... Kihasználta a testemet? Igen. De inkább az áldottságomat. Tulajdonképpen folyamatosan lecsapolta a véremet tudván, hogy úgysem halok bele és úgy is újratermelődik. Majd eladta olyanoknak, akik eleget fizettek a gyógyító csodaszerért...

- Várj! Nem azt mondtad, hogy csak akkor működik, ha engedélyezed?

- Eleinte elhitette velem, hogy a rászorulóknak adja, ingyen. Én meg bedőltem neki. Aztán miután rájöttem az igazságra megfenyegetett. Azt mondta, ha nem adom neki önként a véremet, akkor a környékünkön élő gyermekeket egyesével fogja lemészárolni.

Elhallgatott, de hallottam, hogy kiszáll a kádból és felöltözik. Közben folytatta.

- 10 évig voltam nála. Ebből 7 éven át hazudott nekem utána még 3 évig zsarolt. Csak ezek után tudtam tőle megszökni. Két évvel ezelőtt... - nyílt az ajtó és kilépett rajta egy fehér hálóingben.

- Chi... - álltam előtte.

- Most már ismered a múltamat.

Nem tudtam szóhoz jutni. Ez a törékeny lány ilyen dolgokon ment át és mégis tud mosolyogni. Egy férfi ennyire kihasználta. Ezek után mégis képes bízni bennem. Úgy mondta el az életét, mint aki teljesen lezárta és nem néz vissza többé. De ha lezárta, akkor miért akar meghalni?

- Minden rendben Akutagawa? – lépett közelebb hozzám.

- Hogy tudsz ilyen nyugodtan beszélni erről?

- Lezártam. De attól még nem szeretek beszélni róla. Van még kérdésed? – ahogyan rám nézett teljesen megbízott bennem.

- Folytassuk ezt odalent. – indultam el lefelé ő pedig egy bólintással követett.

Ahogy lefelé mentem kavarogtak bennem a kérdések. És mindre választ akartam találni.

- Mi van ezzel a lánnyal? Egyáltalán nem olyan, mint az átlagos. Bár ilyen múlttal nem is csoda. De... magamat sem értem. Eddig még senkinek sem érdekelt az élete. Akkor most az övé miért? Mert hasonlítunk? Mondjuk az ő múltja ezerszer rosszabbnak hangzik, mint az enyém. De akkor mi az oka ennek az érzésnek? És egyáltalán mi ez? Miért kezdtem el kötődni Chi –hez?