Chi szemszöge:

A sikátorban történt események után csak némán sétáltunk. Azt nem tudtam merre, de arra gondoltam, hogy vissza bázisra vagy haza. Bár egész úton nem szólt hozzám, de ez nem volt idegen tőle, mikor éppen nem velem veszekedett akkor eléggé szótlan volt. Általában szerettem a csendet, de ez most valahogy nagyon zavart. A nagy zaj mindig a múltat juttatta eszembe és nem szerettem visszaemlékezni. Mindig csak ordibáltak velem és én csak egy kis zugot szerettem volna ahol csendben és nyugalomban élhetek. De bármennyire is zavart a mostani némaság nem tudtam megtörni.

Még éreztem az illatát és a testének melegségét, ahogy átölelt erős karjaival. Már el is felejtettem mikor volt utoljára részem ilyenben.

- Nem emlékszem, mikor ölelt meg valaki utoljára.

Az a pillanatnyi melegség hihetetlenül jól esett, még ha nem is volt szándékos.

- Ne maradj le! - zökkentett ki a hangja.

- Bocsánat! - kaptam fel a fejemet és gyorsítottam a lépteimen.

Amióta elindultunk a sikátorból nem egyszer maradtam el. De ennek ellenére csak pár alkalommal szólt csak rám. A többinél csak megállt és bevárt, hogy mellé érjek. Ez alkalommal viszont nemcsak szólt, de meg is állt. Mikor odaértem felnéztem rá. Az engem fürkésző szürke szempár több gondolatot is elárult. Egyrészt, természetesen, ideges volt, amiért nem haladtunk. Másrészt viszont, mintha aggodalmat véltem volna felfedezni. Résnyire nyitottam számat, de meg mielőtt bármit is mondhattam volna ő törte meg a csendet.

- Ki vele... Mi bajod?

Meglepett nem is kicsit. Nem gondoltam volna, hogy érdeklem... De kellemesen csalódtam.

- Csak eszembe jutott pár emlék a múltból... - hajtottam le a fejemet - Amikre soha többé nem akartam volna emlékezni.

Nem tudtam felnézni rá hogy mit reagált. Csak a járdát tudtam bámulni. Akutagawa nem szólt semmit, de éreztem, hogy engem néz. Majd megfogta a kezemet és maga után rántott.

- Akutagawa?

- Nem csak neked volt nehéz múltad. Felejtsd el. Nem fog változtatni a jelenen.

Jól esett, hogy ezt mondta. Bár nem nézett rám úgy éreztem jelen pillanatban nem utál. De tudtam jól, hogy csak azért fogta meg a kezemet, hogy ne maradjak le többet. Viszont kellemes érzés volt.

- Ahhoz képest, hogy milyen fakó bőre van, kellemes meleg keze van.

Ujjai teljesen körbefontak az en kezemet. Akaratlanul is mosolyra húztam ajkaimat, ahogy figyeltem... De ez annyira elfoglalt, hogy szinte észre sem vettem, hogy megérkeztünk a lakásomhoz.

Az iskolámtól nem messzire volt egy társasház. Ennek a legkisebb lakását béreltem én. Egyedül laktam, az egyetlen, aki néha rám nézett az a házinéni volt. Az övé volt az összes lakás. Egymás felett két sorban helyezkedtek el. Bár az épület maga egységesen fehérre volt festve, az ajtók mind egyediek voltak. Én a földszinti lakások közül a legbelsőben laktam. Pont a főbérlők mellett. Egyszerű fehérre festett fa ajtóm volt. Amint most érdekes dolgot fedeztem fel.

Akutagawa szemszöge:

Már megint lemaradt. Min tudott annyira elgondolkodni? Biztosan nem történt vele még ilyesmi. Most ráébredt, hogy az emberek nem csak megölni képesek a másikat.

- Ne maradj le! - szóltam vissza neki, miközben megálltam.

- Bocsánat! - emelte fel tekintetét és mellém sietett.

Rám nézett és egyértelműen azt próbálta kiolvasni a szememből, hogy mit gondolok. Megint teljesen halottak voltak kék íriszei... Furcsa volt. Az a tekintet megint felidézte azt a régi képet. Ez a lány eszembe juttatja a saját múltamat.

- Ki vele... - szólaltam meg - Mi bajod?

Magam sem éttettem miért kérdeztem, de már késő volt kimondtam. Csodálkozott is rajta.

- Arra rájöttem, hogy azt nagyon tud. Bár majdnem felnőtt és mégis úgy rá tud csodálkozni a világra, mint aki nagyon keveset tud róla. Ez különös.

Lehajtotta a fejét és úgy válaszolt.

- Csak eszembe jutott pár emlék a múltból... Amikre soha többé nem akartam volna emlékezni.

Milyen múltja lehetett? Meg akar halni, de közben, nincs tisztában a világ minden dolgával. Olyan mintha eddig egy kalitkában tartottak volna elzárva a világtól. Amint ezt végiggondoltam ismét magam előtt láttam a gyermeki énemet, akit örökre eltemettem magamban.

- Ez a lány olyan, mint amilyen én voltam. Még mielőtt Dazai san magához vett. Ő is szenvedett.

Megfogtam a kezét és magam után húztam. Így biztosan nem fog lemaradni.

- Akutagawa? - lepődött meg tettemen.

- Nem csak neked volt nehéz múltad. Felejtsd el. Nem fog változtatni a jelenen.

Nem szólt többször csak némán haladt kicsit mögöttem. Mikor hátrapillantottam láttam, hogy csak a kezemet nézi, ahogy fogom az övét. Valódi mosoly húzódott arcán. Nem tudom mit gondolhatott, de egy kicsit mintha el is pirult volna.

- Nem kellene ennyire figyelnem rá.

Mikor odaértünk a lakásához eszembe jutott egy eddig lényegtelen, de a lány számara fontos információ. Mégpedig az, hogy először a lakásán kerestem és betörtem az ajtaját, hogy bejussak...

- Itt meg mégis mi történt? - hallottam meg hangját.

- Valahogy be kellett mennem. - feleltem unottan

- Hhhh... Szóval ezért tudtad, hogy hol lakok. Mert már jártál itt.

Kihúzta a kezét ujjaim fogásából majd elsétált mellettem. Bement a házba átlepve a belökött ajtón. Néztem még egy darabig aztán hátat fordítottam, hogy induljak haza. De meghallottam, hogy visszatért. Egy szerszámos láda volt nála es az ajtó felemelésével kezdett bajlódni.

Chi szemszöge:

Megálltunk. Mikor felpillantottam láttam, hogy megérkeztünk.

- Honnan tudja, hogy hol lakok? - kerekedett el a szemem, de aztán feltűnt meg egy aprócska infó.

Az ajtóm nem volt a helyén. Kitört a keretéből és egy darabban bedőlt a lakáson belülre.

- Itt meg mégis mi történt?

- Valahogy be kellett mennem. - Akutagawa olyan hangsúllyal felelt a kérdésemre, mint aki szerint teljesen rendben van az, ha valahova nem tudsz bemenni, akkor betöröd az ajtót...

Mégis mire számítottam tőle... De ezek szerint először itt keresett aznap, mikor meg akart ölni es csak utána jött az iskolához... Remélem nem loptak el semmit azalatt a két nap alatt, míg nem voltam itthon.

- Hhhh.... - sóhajtottam egy nagyot - Szóval akkor ezért tudtad, hogy hol lakok... Mert már jártál itt.

Hallgatást kaptam válaszul. Lassan elhúztam a kezemet, amit még mindig fogott. Erre lenézett egy kicsit, de csak a szeme sarkából. Elsétáltam mellette és bementem a lakásba. Egészen a kamráig, de útközben letettem a táskámat. Előkerestem a szerszámos ládámat. Visszatérve az ajtóba láttam, hogy Akutagawa már éppen indul így nem szóltam továbbra sem semmit. Csak az ajtó helyretételével akartam foglalkozni. Elég vastag ajtóm van ezért szerencsére nem tört ketté. De pont emiatt baromi nagy volt a súlya is. Próbáltam felemelni, de túl nehéz volt. Majdnem megmozdítani sem tudtam aztán valahogy csak sikerült felállítanom. Legalábbis azt hittem egészen addig, míg meg nem láttam, hogy Akutagawa ott áll mellettem és ő emelte fel a nehéz fadarabot.

- Azt hittem elmentél.

- Láttam, hogy képtelen vagy felemelni ezt... - valamiért nem akart rám nézni, de jól esett a segítsége

- Köszönöm... odatámasztanád, amíg és előveszek pár új csavart?

Nem szólt csak csinálta, amire megkértem. Csendben volt. Mint mindig, mikor épp nem velem ordítozik. Ezen el is mosolyodtam. Előkerestem 3 új zongorapántot és a hozzájuk való 12 csavart. Elkezdtem visszaszerelni az ajtót a tokjára.

- Hogyhogy értesz az ilyen dolgokhoz? - figyelte a mozdulataimat

- Nem te vagy az első, aki itt akart végezni velem. Már sokszor kellett visszaszerelnem az ajtómat a helyére...

Két hümmögés jelezte, hogy a válaszom kielégítette. Utána sem szólt semmit, de éreztem, hogy minden mozdulatomat követte. Azt viszont nem igazán értettem, hogy miért. Az ajtóm elkészült és sikeresen be is tudtam zárni. Egész szépre sikerült ez alkalommal.

Még egyszer megköszöntem a segítségét. Meg akartam volna, kínálni valamivel mielőtt elmegy, de láttam rajta, hogy nagyon mehetnéke van. Még gyorsan elmondta, hogy holnap hol és mikor kell találkoznunk. Ezt az infót gyorsan felírtam a noteszembe, hogy biztosan meglegyen. Ezek után kikísértem, de az ajtón kívül megállt és hátrafordult.

- Igen? - kémeltem tekintetét.

- Bocs az ajtó miatt... - kapta el szürke szemeit oldalra

- Semmiség - mosolyodtam el - Már megszoktam.

- Akkor holnap. - köszönt el gyorsan és már indult is.

- Viszlát, holnap! - intettem utána.

Amit szerintem még látott, mert egyik kezét felemelte és visszaintett nekem.

Becsuktam és bezártam az ajtómat majd átsétáltam a konyhába és főztem magamnak egy teát. Ezek után bevonultam a nappaliba. Bevackoltam magam a kanapéra a forró üdítővel a frissen vásárolt könyvemmel és az Akutagawa -tól kapott péksüteménnyel, hogy kipihenjem a mai napot. Ahogy beleharaptam a finomságba megjelent előttem a fekete hajú fiú képe.

- Tálán nem is utál annyira...

Akutagawa szemszöge:

Másnap, azaz szombat reggel a megbeszélt helyen és időben vártam a kékséget. A kikötőben voltam, mert el kellett intéznünk egy új ügyet, amit pár nappal korábban kaptam a főnöktől. Úgy volt, hogy ma találkozunk az informátorral. De kaptam egy telefont, hogy nem tud jönni, mert követték. De ettől még a lányt meg kellett várnom.

- Késik... Pedig mondtam neki, hogy időben legyen itt.

Vártam még egy 10 percet aztán úgy döntöttem, hogy érte megyek.

- Biztosan elaludt. Legalább lesz indokom lehordani.

Odaérve a lakásához az ajtaját tárva nyitva találtam.

- Ez furcsa tegnap meg be tudta zárni...

Belépve az ajtón ledöbbentett a látvány. A bútorai felborítva és minden szétdobálva volt odabent. Mintha egy földrengés rázta volna meg a lakást.

- Oi! Merre vagy? – kiáltottam

- Akutagawa? - hallottam meg a hangját az egyik szobából.

A hangot követve haladtam miközben félrelöktem az utamban lévő dolgokat. A hálószobájából szólt. De mikor bejutottam nem láttam sehol.

- A könyvespolc alatt vagyok... - nyöszögte

A szoba közepére volt bedöntve az említett bútor. Nagy keményfából lett faragva így nem is csoda, ha nem tudott kimászni alóla. Az egyik szelénél fogva felemeltem és visszabillentettem a helyére. A kékség ott feküdt alatta rengeted könyv társaságában és igencsak kitekeredett pózban.

- Fel tudsz állni - guggoltam le mellé.

- Kicsit még el vagyok gémberedve... – felelte, ami jogos volt.

Elég régóta ebben a pózban feküdhetett nem is csoda, ha nehezen mozdul meg. Lelöktem róla a könyveket és ülő helyzetbe segítettem.

- Köszi... - pillantott félre.

- Mi történt?

- Este, miután elmentél érkezett még valaki a megölésemre. Ő csinálta ezt a lakással.

- Az meg hogy lehet?

- Nem csak hozzatok jutott el a vérdíjas papír.

- De már visszavontad akkor-

- Csak az az egy került visszavonásra, ami a Port Maffiához került. A többi még él...

- Mégis hányat küldtél szét?

- Nem tudom, nem én kezelem...

- Mi?

- A munkáról szóló felhívást egy ilyenekkel foglalkozó úrnak adtam. A megállapodásunk szerint, ha valaki elvállalja, de nem jár sikerrel, köteles visszaadni a felkérést és bizonyos összegű pénzt is kell fizetnie. Aminek fokozatosan ment fel az ára. Ennem a pénznek a 30%át megkapja az az úr, amiért intézi. A többi az enyém. Ebből fizetem a lakást, az iskolát és a többit.

- Ugye most csak szórakozik velem? Ez a kis vakarcs képes volt ilyen dolgot kitalálni? Konkrétan azzal keres pénzt, hogy nem tudják megölni?

- Nem hiszel nekem... igaz?

- Elég képtelen dolgokat mondasz...

Egyszerűen képtelenség kiigazodni rajta. Nem hiszem el, hogy ez ugyan az a lány, akit tegnap meg kellett mentenem... De ha igaz, amit mond akkor, bármikor újra, meg újra megtámadhatják. Nem maradhat ebben a lakásban. De... Ha a főnöknek elmondanám, akkor idegesítően nagy vigyorral az arcán jelentené ki, hogy mostantól nálam fog lakni....

- Aku?

- Mit mondtam neked a nevem rövidítéséről?

- Hogy nem kedveled

- Hogy tilos! Melyik részét nem érted? Az, aki az előbbihez hasonló pénzszerzési módot talál ki az elvileg okos...

- Baka! Ha tudnék mozogni most tutira, behúznék neked egyet!

- De nem tudsz!

- Egyébként is! Meg neked áll feljebb? Nem hiszem, hogy egyszer is a nevemen szólítottál volna! Mindig csak „Oi!" vagy „Hé!" ezeket váltogatod...

- Baromira az agyamra tudsz menni!

- Lehet, de nem sokat tehetsz ellene.

- Mit akarsz, mit tegyek?

- Segíts felállni...

- Még nem tudnál járni.

- Lehet, de már fázok... - és csakugyan.

Mivel nyitva volt az ajtaja így teljesen kihűlt a lakása. És már ő is igencsak didergett. Egy sóhajtás közben felemeltem és odaültettem az ágya szelére, majd rádobtam a takaróját.

- Mit csinálsz?

- Itt nem maradhatsz... Ha folyton rád támadnak, nem veszem hasznodat.

- Nahát, csak nem aggódsz értem?

- Egy frász! Csak a gond van veled!

- Gomenne....

Hirtelen változott meg a hangja. Tényleg bánthatta, mert csak lefelé nézett.

- Most meg mi bajod lett?

- Nem akarok az utadban lenni... Senkinek sem. Csak el akarok tűnni innen... Hogy ne legyek többé útban...

- De ehhez rendesen kihasználsz, nem gondolod? - kezdtem el összeszedni a ruháit.

- He? - kapta fel a fejét - Mit csinálsz?

- Nem maradsz itt. Velem jössz.

- Veled? Hova?

- Ha a főnök megtudja mi történt, akkor azt fogja mondani, hogy mostantól lakótársak vagyunk. Megspórolom ezt a lépést...

- Miért?

- Mert nem akarom tőle hallani.

- Nem azt! - erre hátrafordultam, hogy lássam - Miért engeded meg hogy nálad lakjak? - pirult bele kicsit a mondatba.

Chi szemszöge:

Reggel hangokat hallottam. Mivel az egész éjjelt a könyvespolc alatt töltöttem így mindenem fájt. Nem tudtam megmozdulni és nagyon fáztam.

- Oi! Merre vagy?

- Akutagawa? – nyöszögtem – Lehet, hogy értem jött?

Pillanatokkal később belépett a szobába.

- A könyvespolc alatt vagyok...

Olyan könnyen emelte fel a nehéz bútort mintha csak papírból lett volna, majd mellém guggolt.

- Fel tudsz állni?

- Kicsit még el vagyok gémberedve... - feleltem.

Erre ledobálta rólam a rám esett könyveket és óvatosan felültetett. Ahogy hozzám ért olyan elővigyázatos volt. Mint aki tudja, hogy minden mozdulat fáj. Gyengéd volt velem. Ebbe bele is pirultam kicsit. Ezért félrekaptam a fejemet.

- Köszi... - suttogtam remélve, hogy meghallja

- Mi történt?

- Este miután elmentél érkezett még valaki a megölésemre. Ő csinálta ezt a lakással. - magyaráztam el neki

- Az meg hogy lehet? - döbbent meg

- Nem csak hozzatok jutott el a vérdíjas papír. – feleltem

- De már visszavontad akkor- kezdett volna bele, de megszakítottam

- Csak az az egy került visszavonásra, ami a Port Maffiához került. A többi még él...

- Mégis hányat küldtél szét?

- Nem tudom nem én kezelem...

- Mi?

A munkáról szóló felhívást egy ilyenekkel foglalkozó úrnak adtam. A megállapodásunk szerint, ha valaki elvállalja, de nem jár sikerrel köteles visszaadni a felkérést és bizonyos összegű pénzt is kell fizetnie. Aminek fokozatosan ment fel az ára. Ennem a pénznek a 30%át megkapja az az úr, amiért intézi. A többi az enyém. Ebből fizetem a lakást, az iskolát és a többit.

Láttam a szemén, hogy hitetlenkedik. Nem is csoda. Ki gondolna ilyesmit rólam.

- Nem hiszel nekem... igaz? - néztem bele szürke szemeibe

- Elég képtelen dolgokat mondasz...

A válaszát követően elgondolkodott valamin így ki kellett zökkentenem.

- Aku?

- Mit mondtam neked a nevem rövidítéséről? - mordult rám szinte azonnal

- Hogy nem kedveled - mosolyogtam rá

- Hogy tilos! Melyik részét nem érted? Az, aki az előbbihez hasonló pénzszerzési módot talál ki az elvileg okos...

- Baka! - fújtam fel arcomat - Ha tudnék mozogni most tutira, behúznék neked egyet!

- De nem tudsz! - mintha kicsit nevetett is volna magában ezen.

- Egyébként is! - folytattam - Még neked áll feljebb? Nem hiszem, hogy egyszer is a nevemen szólítottal volna! Mindig csak „Oi!" vagy „Hé!" ezeket váltogatod...

- Baromira az agyamra tudsz menni!

- Lehet, de nem sokat tehetsz ellene.

- Mit akarsz, mit tegyek?

- Segíts felállni...

- Még nem tudnál járni. - felelte egyszerűen

- Lehet, de már fázok... - bárhol jobb, mint ezen a hideg földön

Ezen elgondolkodott majd feltett az ágyra és rám borította a takarómat, de csak annyira, hogy azért meg kilássak.

- Mit csinálsz? - kérdeztem kicsit zavartan

- Itt nem maradhatsz... Ha folyton rád támadnak, nem veszem hasznodat.

- Nahát, csak nem aggódsz értem? - komolyan érdekelt.

Ugyanis a sikátoros jelenet óta kicsit mintha máshogyan viselkedne velem. Mintha... minthogyha érdekelné a hogyanlétem...

- Egy frász! Csak a gond van veled!

Szíven ütött, amit mondott. Ez az egy dolog volt, amit egyszerűen nem akartam hallani. Hogy megint csak útban vagyok valakinek

- Gomenne.... – motyogtam, de meghallotta, mert hátrafordult felém.

- Most meg mi bajod lett. - kérdezte és én úgy ereztem el kell mondanom neki.

- Nem akarok az utadban lenni... Senkinek sem. Csak el akarok tűnni innen... Hogy ne legyek többé útban...

- De ehhez rendesen kihasználsz, nem gondolod? - jogosan mondta... - Ezek szerint rájött.

Felnéztem rá de csak azt láttam, hogy a ruhaimat kezdi összeszedni.

- Mit csinálsz? - néztem rá furán

- Nem maradsz itt. Velem jössz.

- Veled? Hova? - lepődtem meg

- Ha a főnök megtudja, mi történt akkor azt fogja mondani hogy mostantól lakótársak vagyunk. Megspórolom ezt a lépést...

- Miért?

- Mert nem akarom tőle hallani.

- Nem azt! Miért engeded meg hogy nálad lakjak? - ahogy kérdeztem éreztem, hogy kicsit melegedni kezd az arcom és tudtam, hogy ezt ő is észrevette.

De ennek ellenére belenéztem abba a szürke szempárba. Ő is az én kékjeimet figyelte miközben válaszát fogalmazta meg.

- Mert a társam vagy... vagy mi.... - vakarta meg a tarkóját, mint aki maga sem érti hogy miért teszi azt amit.

- Nee... Aku- Akutagawa... - nyújtottam felé a kezemet

- Igen?

- Segítesz egy kicsit...

Közelebb lépett és megfogta a kezemet. Segített felállnom. És a lendületemet kihasználva átöleltem őt. Bár fájt nem törődtem vele.

- Oi? Mi ütött beléd? - akart ellökni magától.

- Arigatou....

- He?

- Ígérem, a hasznodra leszek! - mondtam miközben még jobban hozzá bújtam.

A szívverése gyorsult, de azt nem tudtam eldönteni, hogy az idegességtől vagy mástól. Csak vártam. És egyszer megéreztem, hogy ő is átkarol engem.

- Azt ajánlom is hogy ne legyél útban... Chi...

[Tudom az utolsó kép nem éppen a legjobb... Mert azt már én készítettem.... De kellett ide egy ilyen ölelős kép.... Remélem azért annyira nem lett rossz........]