Chi szemszöge:

Másnap hamarabb érkeztünk a helyszínre, mint gondoltuk. De így legalább felmérhettük a terepet. És bár nagyon alaposan átgondolt, kidolgozott tervvel érkeztünk, arra nem számítottunk, hogy aznap nem fogják kinyitni a pajzsot. Chuuya san szerint valaki elárulta nekik, hogy érkezünk. Már vártak minket. Vagy legalább is megnövelték a védelmüket. És ezen annyira feldühödött, hogy cifrábbnál cifrább káromkodások mellett, majdnem földhöz vágta a kalapját. Az csak tetézte a mérgét hogy az ő áldottságával sem lehet átjutni a pajzson. Amit tulajdonképpen egy elektromos mező volt. Egy pontból indult ki a rejtekhely fölül, minden irányba egyenletesen eloszlatva az áramot. Ami olyan erős volt, hogyha bele tartottunk egy fadarabot, az abban a minutumban elporladt. Amíg a kalapos szidta a történteket, illetve azt, aki kiszivárogtatta az információt, én odasétáltam megint a védelmi vonalhoz. Figyeltem egy darabig, hogy mi alapján működhet, és hogy vajon van e valami gyenge pontja, míg a többiek nem figyeltek rám. Ők azzal voltak elfoglalva, hogy lefogják a vöröst, ha annak eldurranna az agya. Kezdtem rájönni miként is lehetne megkerülni ezt az izét. De még kellett valami, amivel bizonyosságot kap az elméletem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve bele tartottam a kezemet a mezőbe.

- Ittai! – kiáltottam, ahogy elkaptam onnan ujjaimat.

- Chi! Te meg, mégis mi a fészkes fenét művelsz? - kapták rám a tekintetüket

- Csak leteszteltem valamit... - simogattam még egy kicsit fájó kezemet.

- Chi... - lépett elém Ryuu - Ugye nem nyúltál bele abba az izébe?

- Hát... öm... - vakartam a tarkómat.

- Baka! - kaptam egy barackot a társamtól - Ez mire volt jó?

- Au! – dörzsöltem a fejemet - Arra hogy találjak egy módot a bejutásra

- Hoe? - néztek rám mindhárman értetlenül

- Ez a pajzs csak fentről lefelé áramlik, alulról nem táplálja semmi. Vagyis ha valami tartósabbat teszünk az útjába, akkor az alatt lesz akkor a rés, amin be tudunk jutni.

Magyaráztam miközben mutogattam nekik. Ők némán végighallgattak, megnézték alaposabban ez a valamit és láttam rajtuk, hogy kezdenek igazat adni nekem. A csendet Higuchi törte meg egy lényeges kérdéssel.

- Mit értesz tartósabb dolog alatt?

- Saját magamat – mutattam a fejemre.

- Nem! – kapta el Ryuu a csuklómat és fordított maga felé – Chi, ezt most azonnal felejtsd el! Hallottad! Nem fogsz élő akadály lenni!

- De ha ez az egyetlen módszer, hogy elkezdjük a küldetésünket? Csak az én regeneráció elég gyors ahhoz, hogy megállítsa a pajzsot, míg ti átmentek adta!

Farkasszemet néztünk egymással. Éreztem, rajta hogy miért csinálja, nem akarja, hogy kockáztassam az épségemet. Még akkor sem, ha tudja, hogy meg fogok gyógyulni. A fájdalmat érzem és Ryuu ettől is meg akar védeni. Még szép hogy ellenzi a tervemet. De most kénytelen lesz elfogadnia ezt. Mert a munkát el kell végeznünk. Nem torpanhatunk meg a küszöbön.

- Sajnos Chi-nek ebben igazad van... - morgott az orra alatt Chuuya san.

Hallani lehetett a hangján, hogy ő is úgy gondolta, hogy hülyeséget csinálok. Ő is aggódik értem, ennek örülök. A mentorom nem akarja, hogy olyat csináljak, ami árt nekem. De tényleg nem volt más út! Vagy ez, vagy lefújhatjuk az egészet talán örökre. Mert nem hiszem, hogy pár napon belül találnánk olyan megoldást, ami jó lenne a problémánk megszüntetésére. Sőt lehet, ennyi idő alatt ez még nagyobbra nőne. Hiszen tudják, hogy be akarunk jutni. És tisztában vannak azzal is, hogy milyen szándékkal érkezett a Port Maffia ma reggel ide. A döntés Chuuya san kezében volt. És ő döntött. Én leszek az, aki bejuttatja a csapatot.

- De gyorsan leszünk, hogy a lehető legrövidebb ideig kelljen kibírod ezt. Rendben?

- Igen... Ryuu... Engedj most el... - néztem rá, mert még mindig szorosan fogta a kezemet.

- Nem vagy normális Chi... Miért csinálod ezt?

- Mert én is Maffiózó vagyok. Elvégzem a rám kiszabott munkát.

Erre már elengedett. Bár még mindig láttam rajta, hogy szenved. De bármennyire is akartam most nem vigasztalhattam meg. Nem védhet meg mindentől. Főleg nem ilyen munkakörülmények között.

Egy nagy levegővétel után ismét belenyúltam. Fájt, de próbáltam megszoktatni a testemmel az érzést, mielőtt egészen alá állok. Háromra beléptem és oldalra tartottam a kezeimet, ezzel két rést is nyitottam. Ami alatt pillanatokon belül át jutottak a többiek. De én már nem bírtam mozdulni, annyira koncentráltam, hogy ne ordítsak. Fájdalmamban nem vittek tovább a lábaim. Szerencsére Ryuu azonnal észrevette és magához rántott Rashomon-nal. Mint egy rongybaba hullottam a karjaiban. De szinte azonnal összekaptam magam és kiegyenesedettem. Volna, ha nem szédülök meg... De ismét elvesztettem az egyensúlyomat és dőlni kezdtem. Ryuu azonnal elkapott, és magához fogott, álló helyzetben tartva engem. Kapaszkodtam a kabátjába, amíg kitisztult a fejem.

- Chi?

- Jól vagyok! Csak kicsit több életerőt fogyasztott ez a lépés, mint gondoltam. Kell egy perc, hogy helyre rázódjak.

- Chi... - halkan suttogott, hogy ne hallja a másik kettő – Igyál egy kicsit...

A tenyerét az arcomon simította, úgy hogy szinte meg se kelljen mozdulnom, ahhoz hogy megharaphassam. Felnéztem rá. A helyzethez képest nagyon aranyos volt.

- Így nem veszik észre... Jobb, ha nem tudják meg...

Bólintottam és sajátomba fogva az ő kezét, belemélyesztettem fogaimat a bőrébe. Egyből éreztem, hogy kezdek feltöltődni amint a vére ajkaimhoz ért. És egyet értettem vele. Nem tudjuk, hogyan reagálnának rá a többiek, ha megtudnák, hogy mi az ára a halhatatlanságomnak. Nagy az esélye annak, hogy semmi jó nem sülne ki abból. Egyedül Ryuu tud a titkomról. És szeretném, ha ez így is maradna. Így lesz a legjobb. Ezzel biztosan nem ártok senkinek. És biztosítva van az is hogy mellette maradhatok. Mert rettegek attól, hogy elvennének tőle, ha rájönnének mi is vagyok igazából...

- Chi-vel minden rendben? - nézett felénk Chuuya san.

Szerencsémre Ryuu úgy tartott, hogy takarta azt, amit éppen tettem. Abból a szögből nem láthatták, hogy a vérét kortyolom. És hála Rashomon-nak más irányból sem leplezhetett le senki. Figyeltem Ryuu viselkedését is. Nem zavarta, hogy a vérét veszem. Úgy tűnt még csak nem is fájlalta, amikor megharaptam. Viszont eszembe jutott hogyan kérlelt arra, hogy ha használom az erőmet, akkor utána minden alkalommal igyak az életadó folyadékból. Hiszen így tudta biztosítani, hogy ne fogyjon el még csak véletlenül se az időm.

- Igen. – válaszolt a kalapos kérdésére - Csak kell egy perc neki! Az előző kicsit lefárasztotta

- Rendben... De siessetek! - ideges volt és tudtuk mitől.

Mivel tudták, hogy jövünk olyan 90 % az esély arra, hogy felkészültek az ellentámadásra is. Bármelyik pillanatban tűz alá vehettek minket. Nem voltunk biztosak abban sem, hogy még nem lepleződtünk le. Mindenre fel kellett készülnünk. Hogyha kell, azonnal támadhassunk mi is. Ittam még két kortyot, majd adtam egy puszit is a tenyerébe a sebére, amit én okoztam. Csak ezután engedtük el egymást.

Akutagawa szemszöge:

Másnap a küldetés kezdeténél miközben Chi elkezdte magyarázni mire jött rá a pajzzsal kapcsolatban kellemetlen érzés kerített hatalmába. Villogtak a vészjelzők elmémben. Tudtam, hogy Chi valami butaságot akar tenni. Hiszen az előbb csak úgy belenyúlt az elektromos mezőbe. És fájdalmat okozott magának. Nem normális ez a lány! És a szívbajt hozza rám. Megint valami olyanra akar rávezetni minket, amiben az ő áldottsága is szerepet játszik. Megint fájdalmat akar okozni saját magának! Igy éreztem, ahogy beszélt. De nem voltam benne egészen biztos egészen addig amíg Higuchi meg nem kérdezett tőle még valamit.

- Mit értesz tartósabb dolog alatt?

- Saját magamat – ettől féltem

- Nem! – kaptam el a kezét és rántottam közelebb hozzám – Chi, ezt most azonnal felejtsd el! Hallottad! Nem fogsz élő akadály lenni!

- De ha ez az egyetlen módszer, hogy elkezdjük a küldetésünket? Csak az én regeneráció elég gyors ahhoz, hogy megállítsa a pajzsot, míg ti átmentek adta!

Nem hittem a fülemnek. Chi simán megcsinálná. Nem fél attól, hogy mennyi fájdalmat kell kibírnia. Túl felelőtlen. Megértem, hogy segíteni akar nekünk, de ez már túlzás. Képes lenne beleállni ebbe az áramba csak azért, hogy be tudjunk menni. Volt már részem áramütésben, amikor az iroda egyik kutyája ellen harcoltam. Tudom mennyire borzasztó érzés mikor az egész testedben érzed. Nem tudom, hogy Chi-nek volt e már része benne, de ha igen, ha nem akkor sem akarom, hogy kipróbálja. Szerintem bele sem gondolt ebbe! Csak én aggódok azért, hogy ne legyen baja? Ő miért nem gondol saját magára? Hiába néztem mélyen a szemébe sem múlt el az a tűz belőle, amivel megint mindenkit maga elé helyezett. Olyan mintha nem változott volna semmit sem. Mint mikor azért volt vakmerő, mert meg akart halni. De megígérte, hogy ezt befejezi. Azt mondta miattam nem akar meghalni. De akkor miért tesz még mindig mindent úgy, mint előtte? Egymást próbáltuk rávenni szavak nélkül, hogy a másik engedjen. Ezt csak Chuuya san morgása törte meg.

- Sajnos Chi-nek ebben igazad van...

Összeszorult a mellkasom amiért Chi-nek adott igazat. De a hangja mellettem állt. Jó volt kihallani belőle hogy egyet ért velem is. Nem tartotta jó ötletnek. És mivel már máskor is aggódott Chi-ért ezért tudtam jól, hogy most sem szeretné ölbe tett kézzel végignézni, hogy direkt sebzi saját magát. Hiába dőlt el hogy Chi tervét fogjuk használni én még mindig elleneztem és továbbra is fogtam a kezét. Nem akartam elengedni őt. Belesajdult a szívem, ha arra gondoltam, hogy én vagyok az utolsó dolog, ami visszatartja őt és nekem el kell majd engednem. Végig kell néznem, hogy belép majd abba a pajzsba.

- „Hagynom kell, hogy fájdalmat érezzen. Sosem aggódtam senki épségéért. De Chi más. Iránta vannak érzéseim. Rengeteg fajta. És ezek irányítják a lépéseimet. Nem vagyok képes arra, hogy kikapcsoljam ezeket és úgy kezeljem Chi-t akár csak harc közben is, mint mást. Nem megy. Mindig aggódni fogok érte. Hiszen a legfontosabb személy az életemben! Én nem hagyom, hogy olyanokat éljen át, mint régen. A múltja árnyékát kitöröltem végre belőle. Most nem hagyom, hogy szenvedjen!"

A végső döntés megszületett a kalapos következő mondatával. Már nem volt beleszólásom. Nem tudtam tovább védelmezni őt. Ha a felettesünk is így akarja, akkor nekem is ki kell bírnom, amit Chi-nek kell majd.

- De gyorsan leszünk, hogy a lehető legrövidebb ideig kelljen kibírod ezt. Rendben?

- Igen...

Bólintott majd felém fordult. Ránézett a kezeinkre, ahogyan még mindig ragaszkodok hozzá. És feszengek a tudattól, hogy most kell megválnom tőle. Lassan nézett fel rám, mélyen a szemembe. Mintha amellett, hogy meg fog szólalni, a tekintetével is képes lenne majd meggyőzni. Sziklaszilárd volt már az elhatározása. Nem tudtam volna olyat tenni vagy mondani, amivel változtathatnék rajta.

- Ryuu... Engedj most el...

Fájtak a szavai. És nem akartam megtenni. És még mindig nem értettem miért? Miért képes ilyesmire Chi? Miért nem akar elmenekülni a fájdalom elől, ha már olyan sokat szenvedett.

- Nem vagy normális Chi... Miért csinálod ezt?

- Mert én is Maffiózó vagyok. Elvégzem a rám kiszabott munkát.

Szíven ütött, amit mondott és a döbbenettől el is engedtem kacsóját. Csak néztem rá és próbáltam felfogni, hogy mit mondott.

- „Chi? Miért? Miért látom saját magamat benned, amiért ezt mondtad? Miért érzem, hogy most olyanná váltál egy pillanatra amilyen én voltam. Amilyennek Dazai san kiképzett. Nem! Ezt nem hagyhatom! Nem akarom, hogy Chi is olyan legyen mit én! Belőle nem válhat egy gép, amit a Maffia kénye kedve szerint használhat! Nem engedem! Az én Chi-m nem ilyen! És soha nem is lesz olyan! Nem süllyedhet el abban a sötétségben, amibe én is belezuhantam a mentorom miatt! Még időben észrevettem! És még változtathatok! Meg fogom Chi-t állítani! Megmentem! Mindenképpen távol fogom tartani az alvilág mélyétől! Chi-nek a felszínen van a helye! Ott ahol még elérem. Mert még nem tartozik a fényhez."

Megszületett bennem az elhatározás. Bár még nem tudtam hogyan fogom megvalósítani. De most nem is voltidőm ezen gondolkodni. A küldetésünk folytatódott. Mostantól minden koncentrációmat erre kellett használnom. Nem volt más. Az elmémet ki kellett ürítenem és csak a feladatomra kellett volna figyelnem. De ez már ott meghiúsult amikor Chi képtelen volt kilépni a pajzsból miután beengedett minket. Láttam, hogy nem bír megmozdulni. Ezért Rashomont köré tekertem és kirántottam egyenesen a karjaim közé. Elgyengülten dőlt nekem. De még mielőtt átölelhettem volna összekapta magát és felállt. De szinte azonnal összeesett. Gyorsan elkaptam és megtartottam.

- Chi? – nem kiáltottam, de nagyon megijesztett.

- Jól vagyok! Csak kicsit több életerőt fogyasztott ez a lépés, mint gondoltam. Kell egy perc, hogy helyre rázódjak.

- Chi... - rossz volt nézni.

Megerőltette magát. És én tudtam, hogy ez lesz. Miért nem hallgat rám ez a lány sosem? De már nem állhattam neki leszidni ezért. Megsimítottam az arcát hogy ajkai is a tenyerembe kerüljenek. Ez volt a leggyorsabb módja, hogy visszaszerezze az erejét.

- Igyál egy kicsit... - felpillantott rám, tudta mire akarok kilyukadni.

Amennyire csak lehetett eltakartam a többiek elő. Nem vagyok biztos abban, hogy nem lesz baj belőle, ha rajtam kívül más is megtudja a képességének minden részletét.

- Így nem veszik észre... Jobb, ha nem tudják meg...

Nem ellenkezett. Csak mosolygott rám köszönetképpen majd megharapott. Gyors volt mégis óvatos. És egyáltalán nem fájt. Nagy kortyokban nyelte a vörös folyadékot. Megnyugvással töltött el hogy pillanatokon belül jól lesz. Mert az aggodalmam nem csak az állapota miatt volt nagy. Hanem mert már ellenséges terepen voltunk. És kell a francnak egy támadás, amikor éppen rajta akarok segíteni.

- Chi-vel minden rendben? – nézett felénk a kalapos, mikor feltűnt neki hogy nem vagyunk közvetlenül mellette.

- Igen. Csak kell egy perc neki! Az előző kicsit lefárasztotta. Válaszoltam a kérdésére.

- Rendben... De siessetek! – hallani lehetett a hangján, hogy kedve lenne, a földel tenni egyenlővé a terepet.

De még nem tehette. Addig, nem amíg a feladatunkat el nem végeztük. Chi közben végzett és megpuszilta a kezemen a harapást. Mintha elnézést kért volna a kellemetlenségért, amit okozott nekem. De persze ez nem így volt. Bármennyi vért odaadtam volna neki azért, hogy tudjam, hogy már nincs semmi baja sem.

Nem kellett sokat haladnunk befelé, hogy az ellenség észrevegyen minket. Közkatonák voltak többnyire. Alig találtunk áldottakat. Legalább is az első körben. Ahogy haladtunk bentebb úgy viszont kezdtek ők is feltűnni. Nem az erejük miatt haladtunk lassabban, hanem mert sokan voltak a zsoldosok. De közben mégis sikerült elválasztaniuk minket egymástól. Ez nem zavart volna, ha csak hárman lettünk volna. De így hogy Chi-ről sem tudtam semmit. Csak remélni tudtam, hogy nincsen semmi baja. És ha legközelebb látom sem lesz. Hallani lehetett, ahogy Chuuya san kiélvezi a harcokat és dönti romba a helyet. De meg kell hagyni én sem dolgoztam éppen csendben. Ahogy Rashomon konténereket, autókat, és fegyverszállítmányokat vágott ketté robbanások követték a létemet. Senki sem volt ellenfél nekem. Azt az egy-két áldottat, akinek nem volt akkora szerencséje, hogy elkerüljön, nem öltem meg. Hanem miután Rashomon lefegyverezte, a kábítópisztollyal elintéztem. Elvileg a kalapos találta meg a pajzsot üzemeltető illetőt. Amikor feloszlott körülöttünk hallottam, ahogy Tachihara kiált, amikor betörnek a helyre. Ezek szerint Gin-ék is elkezdték a harcot.

Valamivel később, amikor már nem jött következő hulláma az ellenfeleknek hallottam, hogy a szőke megtalált. Nagyot sóhajtottam, mert nem az ő keresésére akartam indulni. De rájöttem, hogy elvileg együtt kellene lenniük. Mert egyszerre szakadtak el tőlem. És Chi elég okos ahhoz, hogy tudja most nem ildomos, ha teljesen egyedül akar harcolni. Főleg amiért ő nem öl.

- Akutagawa senpai!

Hallottam, hogy közeledik. Már elegem volt belőle! Mert Chi-vel akartam foglalkozni.

- Minden rendben van? Ugye nem sérültél meg? Jól vagy?

- Igen... - válaszoltam neki.

De még mielőtt újabb értelmetlen kérdésekkel bombázott volna úgy néztem rá, hogy egyből meggondolta még egyszer, hogy meg akar e szólalni. Csak ez után kerestem meg Chi-t. Aki nem messzire állt tőlünk. Ahogy megpillantottam jobb lett a kedvem. Bár volt egy vérfolt az ingé, nem aggódtam. Mert a mozgásából láttam, hogy nincsen semmi baja. Mire ideért hozzám, a kalapos is megtalált minket.

- Minden oké? Mindenki rendben? – egyetértően bólintott mindenki, így folytatta - Rendben menjünk a központi épületbe. Ott vannak a többiek is.

Elindultunk a megadott irányba, de pillanatokkal később Chi nyögését hallottam mögülünk.

- A francba!

Chi Szemszöge:

A feladat adott volt. Az áldottakat elkábítani a főnököt pedig megölni. De mindenekelőtt a pajzsot irányító személy kell ártalmatlanítani, hogy az erősítés is utánunk jöhessen. Chuuya san adott nekem is egy pisztolyt. De csak altató lövedékek kell volt töltve. Még egy lovat is könnyedén és gyorsan kiütött volna az a szer, ami ezekben volt. Mégpedig azért, hogy az áldottakat gyorsan lefegyverzésesük. Szerencsére egyiknek sem volt olyan képessége pluszban, mint ami a vörösnek. Vagyis hogy valamilyen módon megállítsa ezeket. De sajnos igaz lett, amitől tartottunk, a fegyveresek száma sokkal több volt, mint ami a jelentésben állt. Rengeteg katonát kellett megölniük többieknek, mire megtalálhattuk a pajzsot, képesség tulajdonosát. Kár hogy ott nem voltam jelen. Megnéztem volna milyen ez a képesség, ha nem olyan nagy fokon van használva, mint a bunker körül. De erre nem volt alkalmam. Ugyanis, azt a vörös intézte el és sikerült elkábítani, hiszen amikor elájult, a pajzs automatikusan felszívódott. Ez látványos volt, mert a fényes pajzs szikrázva tűnt el az égről. Az erősítés megérkezett a segítségünkre, ami jól jött az ellenség száma miatt. Addigra viszont szétválasztották minket egymástól és nekem Higuchi mellett kellett küzdenem. A szőke nem éppen örült ennek, eleinte. De sosem célzott rám, még véletlenül sem és láttam, hogy később kifejezetten örült annak, hogy a keze alá dolgoztam a késsel. Aztán mikor mellette voltam megláttam egy mesterlövész a tetőn. A szőkét célozta és lőtt. Még időben el tudtam lökni így nem találta el.

- Lövész a tetőn 6 óránál! - kiáltottam a cselekedetem közben.

Mire a szőke odafordult és egyetlen lövéssel leterítette a távoli célpontot. Mindezt annyi idő alatt, amíg elértük a földet. Nem estünk nagyot, de ő felfogta az én ütközésemet.

- Jól vagy - kérdeztem még felálltam

- Én... Igen... Köszi az előbbit... Chi... - nézett félre, majd egy kicsit később vissza rám – Chi, te vérzel!

- Nyugi, begyógyul! - takartam a kezemmel a fájó lőtt sebet az medencém felett.

A vérzés elállt. De a fájdalom nem szűnt meg. Rosszat sejtettem, de nem foglalkozhattam vele, hiszen újabb hulláma érkezett az ellenségnek. És pontosan tudtam, amíg mindegyszálig meg nem halnak, addig nem mehetek Ryuu mellé. Pedig szívesebben harcoltam volna az ő oldalán. Nem mellesleg aggódtam is érte. Bár minden alkalommal mikor valami felrobbant vagy éppen pont lehetett hallani Rashomon morgását fellélegeztem egy kicsit. Mert tudtam, hogy még jól van. Menni akartam oda hozzá.

A feladat elvégzése közben nem is foglalkoztam azzal milyen állapotban van a seb. Meg is feledkeztem róla. Mert egy ponton a szúró fájdalom is megszűnt. Ezek szerint begyógyult és nincs több bajom. Mire elintéztük mindenkit a többiek is végeztek, hiszen nem hallottunk már harcra utaló hangokat semelyik irányból. Higuchi-val az oldalamon indultunk Ryuu keresésére és egész ne hamar megtaláltuk. De persze nyomait nehéz nem észrevenni és követni. Amerre a fekete démon járt és harcolt felismerhető jeleket hagyott maga mögött. Robbanások nyomai, még kisebb kupacokban álló lángoló törmelékek, itt-ott egy-két félbevágott ember szegélyezte és a talajon sok Rashomon által vágott barázda futott. Nagy pusztítást végzet. Egy-két embert hagyva csak életben. Ezek voltak azok az áldottak, akiket csak elkábított.

Így látni a nyomokat nehezen hinné el az ember, hogy az, aki ezeket csinálta az a személy, akit szeretek. És aki mellett érzem magamat csak tökéletesen biztonságban. Nem tudom, hogy keveredtünk ide a kapcsolatunkban. Hiszen ugyan ilyen viselkedést tanúsított az első találkozásunk alkalmával is. Egy személy volt, aki meg akart engem ölni. És most egy ágyban alszok vele. Élvezem, ha megölel. Szeretem Ryuu-t. És nem akarok elválni tőle.

Ahogy haladtunk a csatatéren. Feltűnt az egyik füstfelhőben a gyilkos fekete kabát és tulajdonosa. Már attól, hogy láttam, nincs semmi baja öröm gyűlt a szívembe. De nem maradt sokáig. Mert alkalmi társam megszólalt.

- Akutagawa senpai! - szaladt előre a szőke, én meg egy kicsit morogva néztem utána

- „Talpnyaló..." – sóhajtottam - „Ezzel nem is megy semmire..."

- Minden rendben van? Ugye nem sérültél meg? Jól vagy?

- Igen... - felelt röviden.

Ahogy hátrafordult úgy nézett az előtte állóra, hogy az még véletlenül se akarjon még kérdéseket feltenni. Ide éreztem az auráján, hogy nincs kedve vele beszélni. És kifejezetten zavarja, hogy ott van. Higuchi közelebbről érezhette ezt a negatív aurát. Így befogta a száját. Ezzel a kedvére tett a feketehajúnak. A szürke szempár mintha tudná, hogy valahol a közelében kell lennem egyből engem keresett és mosolyra húzta ajkait mikor meglátott. Attól a mosolytól nekem is jobb lett már nem zavart annyira, hogy a szőke ott legyeskedik körülötte. Bár a kapcsolatunk elég sok mindennek nevezhető azt leszámítva, hogy egy pár vagyunk, most mégis úgy éreztem. És azt is tudtam, hogy ha egyszer megtörténik Ryuu nem fog engem elhagyni valaki másért. Hiszen csak rám néz azzal a szépen csillogó tekintetével.

Melléjük értem pont akkor mikor Chuuya san leereszkedett a levegőből közénk. Még mindig ámulok a képességein hiába láttam már sokszor. De hamarabb megszólalt, mint hogy én üdvözölni tudtam volna Ryuu-t.

- Minden oké? Mindenki rendben? – kérdezett, mire bólintottunk - Rendben menjünk a központi épületbe. Ott vannak a többiek is.

Egyetértő hallgatással indultunk el. Én követtem a társaságot, de nem jutottam messzire, mert az ötödik lépésnél megint oldalamba hasított a fájdalom. Mintha kést döftek volna a csípőmbe. Odakaptam a kezemet, és próbáltam visszafogni a feltörő hangokat, amiket a testem akart kiadni. Ahogy megnéztem a kezemet ledöbbentem. Vérzett az oldalam, vagyis a lőtt seb még megvolt, a seb felszakadt hiába állította el a vérzést korábban az Itteki no Inochi. Nem múlt el, mint ahogyan gondoltam és ennek csak egyetlen oka lehetett. A lehető legrosszabb oka.

- A francba! - szűrtem ki fogaim között miközben elkezdtem összegörnyedni.

- Mi a baj Chi? – fordult Ryuu azonnal felém, ahogy meghallotta elfojtott káromkodásomat.

- Van egy kis problémám... - nyögtem, majd egyszerűen összeestem

A talajjal való találkozástól egyedül Rashomon mentett meg, aki miután elkapott óvatosan Ryuu karjaiba emelt. Ő letérdelt velem, úgy fogott az ölében, közben egyik karjával tartva a hátamat, hogy valamennyire ülő helyzetben legyek. Láttam a szemében a félelmet. És hogy nem tudja mi történt velem.

- Chi? – aggódott - Mi folyik itt?

- Meglőtték! - világosította fel Higuchi - Engem védett. De azt mondta nem lesz baja belőle!

- Nem is lett volna! –nyögtem fel - Ha nem maradt volna bent a golyó! - összeszorítottam ajkaimat, iszonyúan fájt és nehezemre esett nem kiabálni.

- Bent maradt a golyó? - jött közelebb a vörös.

- Ryuu ki kell venned - ragadta meg a kabátját

- Micsoda? Mégis hogyan?

- Ha nem veszed, ki körbenövi a testem és sokkal nagyobb gondot fog okozni! Segíts Ryuu! Nem maradhat bent!

Láttam rajta, hogy nagyon nem szeretne fájdalmat okozni nekem, ezért átvezeti tekintetét a vörös kalaposra, hátha tőle kap valami segítséget. Ő akart lenni az utolsó a bolygón, aki miatt nekem rossz. Tudom. Kiismertem már őt annyira. Ugyan úgy nézett rám a kérésem után, mint azon az esős napon, amikor dühében átszúrta a mellkasomat Rashomonnal. Akkor láttam rajta először, hogy érdeklem. Akkor mutatott meg magából valamit, amit senki másnak sem. Azt a gyengédséget, amit mélyen a gyilkos felszín alá elrejtett. És amibe később beleszerettem.

- Chuuya san nem tudnád-

- Nem... - ingatta a fejét - Ahhoz látom vagy érintenem kellene. Ezt Rashomon fonalaival tudod, csak kivenni. Sajnálom Akutagawa nem segíthetek.

- Könyörgöm Ryuu csináld! Mielőtt nagyobb baj lesz belőle. – már sírhatnékom volt, de vissza kellett tartanom.

Most sokkal erősebbnek kellett lennem, mint eddig bármikor. Nem engedhettem a könnyeimnek, mert akkor Ryuu nem vállalta volna. De ő volt az egyetlen esélyem hogy még most megússzam ezt. Ryuu a szemembe nézett. Tudom, hogy látta az íriszeimben hogy könyörgésem jogos. És egyébként is. Ezt csak neki hagytam volna. Csak benne bízok annyira, hogy engedjem ilyen fájdalmat okozni nekem.

- Rendben van. - ment bele végül.

Hiába éreztem még mindig azt, hogy nem akarja, megtette, mert én kértem rá. Felhúzta az ingemet, hogy jobban lássa, hol van a seb. Olyan rossz volt, hogy ilyen körülmények között kellett megint a bőrömet érintenie. Jobban esett volna, ha valami hasonló alkalommal tette volna, mint ma hajnalban. Nagyot nyelt és felmérte a terepet. A fekete démon megjelent mellettem és megbökdöste az arcomat. Majd hozzám simult, halkan morgásra nem hasonlító nyüszögést is hallatott, mintha bocsánatot kért volna, mielőtt újra nagyobb fájdalmat okoz nekem. Ez nagyon aranyos volt tőle és segített is elterelni kicsit a figyelmemet. Már nem is fájt annyira. Megnyugodtam és nem feszengtem annyira. Ezért lappadt a fájdalom is. Elhatároztam, hogy miután mindezeknek vége megköszönöm neki is. Ryuu is megsimította a karomat, összekulcsolta ujjait az enyéimmel. Akart adni nekem egy támaszt, amibe kapaszkodhatok majd. Rashomon egy vékony fonálként hatolt a testembe. Fogam között szívtam be a levegőt, ahogy megéreztem. Ez jobban fájt, mint átjutni a pajzson reggel. Nagyon lassan halad, hogy kevesebb kínt okozzon. Ryuu folyamatosan fogta a kezemet, amit szorítottam, ahogyan a másikkal is a kabátját. És végül elért a golyóhoz

- Megvan! - jelentette ki, amikor a démon megállt.

Így egy kicsit fellélegezhettem. A levegőt zihálva vettem. Össze kellett szednem magamat a folytatás előtt, hogy biztosan kibírjam. De abban már biztos voltam, hogy az már nem fog menni ordítás nélkül.

- Chi, tarts ki, kérlek! – döntötte homlokát az enyémnek

Szavai reszkettek. Ő is szenvedett. Amiért ezt kellett tennie velem. De nem volt más út. Csak egy, de azt nem akartam megint bevállalni.

- Azon vagyok minden erőmmel, ... de a neheze még hátra van... A seb kisebb, mint a golyó... - erőlködtem, hogy végig tudjam mondani.

Láttam Ryuu-t elfehéredni. Tudta ez mit jelent. Pontosan tudta már hogy ez egyet jelent azzal, hogy ki kell tépnie belőle fájdalmaim okozója. Ujjai megrándultak, ahogy fogták a kezemet. És szinte felnyögve mordult rám.

- Erről miért nem szóltál hamarabb?

- Mert tudtam, hogy nem tennéd meg... De muszáj! Ryuu, könyörgöm! Ki fogom bírni, de meg kell tenned!

- Nem akarok még több fájdalmat okozni neked

- Ezzel éppen attól mentesz majd meg!

- Chi én ezt nem-

- Ha nem veszed, ki magamnak kell kivágni a testemből!

Megfeszült a teste. Tudta, hogy nincs más választása. Hiába keresett alternatívát a tekintetemben. Nem talált. Mégsem akarta megszakítani a szemkontaktust.

Rendben megteszem... Chi kapaszkodj belém. És ha segít, szorítsd a kezemet. Ha nem bírod, azonnal megállok!

- Ne! – szuszogtam - Akkor csak rosszabb lesz. Ne állj meg addig, amíg nincs kint!

- Chi... - ott, mindenki előtt puszilt meg.

De nem a homlokomat, mint előtte már annyiszor. Ez alkalommal arcomra nyomta ajkait. Amibe beleremegte. Nem foglalkozott a külvilággal csak kettőnkkel. Az, ahogyan utána rám nézett mindent elárult. Csak azzal, hogy rabjává tette egy pillanatra a tekintetemet elérte, hogy ne fájjon semmim. Az, ahogyan nézett rám. Az a meleg tekintete, amit senki sem lát csak én. És most is úgy néz, hogy a többiek nem láthatják. Ryuu számára sokkal többet jelentek, mint korábban gondoltam.

- Kész vagy Chi? – bólintottam - Akkor háromra 1-2-3.

Rohadtul fájt! Nem bírtam visszafogni magamat. Ordítottam és szorítottam a kezét. miközben reméltem, neki nem lett még rosszabb. Hiszen tudom, hogy az, hogy most fájdalmat okoz nekem, neki is rossz. De a golyó lassan kiszabadul belőlem. Éreztem minden milliméternyi megtett utat a felszínre. Mindegyik kínzott. Ryuu próbált óvatos lenni, de ugyanakkor gyors is. Hogy minél hamarabb elmúljon minden szenvedésem.

- Kint van! - kiáltotta

És hallottam amint eldobja a golyót mielőtt magához ölelt volna. Már két kézzel szorított és próbálok megnyugtatni, csitítani, ami én levegő után kapkodva gyengén pihegtem a karjaiban. A fájdalom megszűnt, szertefoszlott mintha sosem lett volna. De az a kimerültség, amit az eltüntetése okozott megmaradt. Remegtem, még ahogy ölelt. Csak a szívverésére akartam figyelni. Ryuu nem szólt semmit tudta, hogy a figyelő hallgatóság miatt most nem suttoghat megnyugtató szavakat a fülembe. Pedig jól jöttek volna. Hiányoltam őket. De a simogatása segített valamennyit.

- Honnan tudtad, hogy baj lesz belőle, ha bent marad a golyó? – kérdezett Chuuya san, miután úgy látta, hogy képes leszek felelni is.

- Nem ez volt az első ilyen alkalom. – fordítottam felé kicsit a fejemet - Azelőtt hogy Ryuu-t megismertem volna, két-három alkalommal volt már ilyenben részem...

- És akkor hogy oldottad meg?

- Felvágtam magam a lőtt seb helyén, hogy kiszedhessem a bent maradókat

A válaszomtól szinte mindenki megfagyott, ahogyan a levegő is. Tudom, hogy nehezen hiszik el rólam de Ryuu is tudja mennyire nem volt kellemes életem mielőtt csatlakoztam a maffiához. Majd Chuuya san megköszörülte a torkát és intett Higuchi-nak, hogy kövesse őt.

- Ha Chi tud majd járni, gyertek utánunk!

- Rendben. – felet helyettem is Ryuu - Mindjárt megyünk.

Amikor a másik kettő lépteinek hangja eltűnt Ryuu már megtehette, amit eddig nem. Simogatás közben apró puszikat nyomott a fejemre. Suttogva beszélt hozzám. Azokat a szavakat, amiket hiányoltam eddig.

- Chi... Már minden rendben van. Elmúlt. Most már jobb lesz. Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni. És hogy még több kínt kellett kibírnod miattam.

- Ryuu? – szavai fájóan csengtek, saját magát kezdte ostorozni a történtek miatt.

- Ha erősebb lennék ezt nem kellett volna átélned! Gomenne! Máris elbuktam pedig még csak most ígértem meg, hogy vigyázok rád. Meg tudsz nekem bocsájtani?

Fájt így látni őt. Csak azért mert én nem voltam elég óvatos. Most ő szenved. Egyik kezemmel megsimítottam az arcát. Megrezdült tettemtől. De ki bírtam vele rántani a sötétből, amibe saját magát kergette.

- Ryuu ez nem a te hibád volt. Kérlek, ne tedd ezt magaddal. Az én hibám.

- De ha nem engedtelek volna el a közelemből-

- Lehet akkor is megtörtént volna. Maffiózók vagyunk. Ez munkaköri ártalom.

- Én mindentől meg akarlak védeni Chi!

- De nem tudsz! – emeltem most már egy kicsit a hangomon – Nem vagyok cukorból Ryuu. Ne akarja még az esőtől is védelmezni. Így nem tudom elvégezni a munkámat. Nagyon jól esik, hogy ennyire aggódsz értem. De kezdesz túlzásba esni!

Nem felelt. Talán belátta, hogy igazam volt. Nem tudom biztosan. De mivel már fel tudtam állni, felsegített. És szó nélkül elindult velem a többiek után. De egészen hazáig nem szólalt meg többször. Magában gondolkodott. És nem is figyelt rám. Nem tudtam min töpreng ennyire, bár voltak rá tippjeim. De nem szóltam én sem. Nem akartam zavarni. Most úgy tűnt, nincs kedve beszélgetni. És egy kicsit féltem is attól, hogy lehet mérges rám. Amiért olyanokat mondtam, neki korábban. Hagyni akartam, hogy elrendezze magában a dolgokat.

Akutagawa szemszöge:

Miután Chi a karjaim között olyan dolgokat mondott nekem nem tudtam mit feleljek. Kicsit mérges is voltam rá. De nem akartam veszekedni vele. Rosszul esett, amit mondott, még ha igaz is volt. De mégsem tudtam elfogadni. Chi változott. Kezd igazi maffiózóvá válni. De én nem akarom, hogy olyan legyen, mint amilyen én voltam. Abból az állapotból megmenekültem, amiben csak ettem, aludtam, öltem és csináltam, amiket rám osztottak. Chi volt az a személy, aki kirántott abból az értelmetlen életből. És most a szemem láttára kezdett el közeledni afelé. Nem hagyhatom! Meg kell védenem Chi-t ettől. Ő túl jó ahhoz, hogy olyan gyilkológéppé, a maffia robotjává váljon amilyen én is voltam. Attól a világtól távol fogom tartani bármi áron, ha akarja, ha nem!

Azok, amiket ma mondott mind ott kavarogtak a fejemben egész úton amíg hazasétáltunk. Az hogy el akarja végezni a munkáit, legyen az bármi. Hogy simán kockára teszi az életét másokért. Ez becsülendő, és az ő erejével érthető, de akkor is ostobaság. Nem gondol bele abba, hogy mi lesz, ha valami balul sül el. Mit fognak érezni azok akiknek Chi épsége számít. Hogy mit érzek én minden alkalommal, amikor azt kell néznem, hogy ő veszélybe sodorja magát. Megsérül, fájdalmai vannak. Nem is sejti mennyire fáj ez nekem. Tudja, jól hogy fontos nekem. Ő a legfontosabb személy az életemben! És mégis ilyeneket csinál. Olyan mintha nem is figyelne erre. Mintha csak megígérte volna, hogy nem akar a saját keze által meghalni. De attól, még ha valaki más teszi vele azt nem bánná. De nem ezt ígérte nekem! Azt mondta, hogy velem akar maradni! Élni akar! Ezt ígérte!

- „De akkor miért nem cselekszik úgy, mint aki ezt komolyan is gondolta? Most is itt sétál mellettem, holott percekkel korábban még olyan fájdalmai voltak, amiket ordítás nélkül nem bírt elviselni. És most mintha mi sem történt volna, mosolyog. Mintha meg sem rázta volna. Miért? Chi? Miért csinálod ezt?"

- „Mert én is Maffiózó vagyok." – hallottam a fejemben a hangját és láttam magam előtt azt a tekintetet, amivel rám nézett, amikor ezt mondta.

- „Chi..." – sóhajtottam – „Miért nem érted meg hogy csak a te érdekedben akarlak megvédeni? Miért viselkedsz így? Hát nem látod, hogy ezzel ártasz nekem? Vagy tényleg nem látod mennyire fontos vagy nekem? Elmondtam, hogy nem akarlak elveszíteni! Akkor miért? Miért cselekedsz még mindig úgy? Nem akarok nélküled élni! Hogyan hozzam a tudtodra ezt?"

Mire hazaértünk, már minden bajom volt. Válaszokat akartam. És megértetni Chi-vel, hogy ezt azonnal be kell fejeznie! Éppen ezért amikor levette a cipőit és elindult a konyha irányába utána léptem. Megragadtam a vállait és a falnak döntöttem.

- R-Ryuu? – tekintete rémült volt, nem tudta mi ütött belém

- Miért Chi? Miért csinálod ezt?

- Miről beszélsz Ryuu?

- Miért nem érdekel téged, hogy mi történik veled?

Kikerekedtek a szemei. De nem tudtunk elszakadni egymás tekintetétől. Csak néztem rá és fájt, hogy nem érti mit jelent ő nekem. Láttam rajta hogy ledöbbent. Szabálytalanul vette a levegőt, és arcába is szökött a vér. Ez talán a helyzet miatt volt, amiért közel voltam hozzá. De most nem törődhettem ezzel. Még nem!

- Chi... Miért nem akarod hogy megvédjelek?

- Ryuu én ezt nem mondtam. Én-

- Vagy ha nem akarod rendben, nem segítek! De akkor ne sérülj meg!

- Ryuu?

- Chi nem bírom nézni, ahogy ilyen felelőtlenül használod az erődet! Miért nem vigyázol jobban? Az áldottságod meggyógyít, de a fájdalmat érzed. Akkor miért nem akarod elkerülni?

Megöleltem. Még mindig a falnak döntöttem. De nem bírtam tovább. Kellett a közelsége hogy folytatni tudjam. A vállára borítottam a fejemet. Így beszéltem hozzá tovább.

- Aggódok érted Chi! Nem akarom, hogy többet szenvedj!

- Ryuu? Te-

- Chi nekem te vagy a legfontosabb személy az életemben! Nem akarom, hogy fájjon valami! Meg akarlak védeni! Engedd ezt nekem! Vagy vigyázz magadra jobban! Chi nem veszíthetlek el! Értesz engem Chi? Nekem szükségem van rád!

Nem felet. Éreztem, hogy elakadt a lélegzete. Hogy a szíve úgy dübörög, mint egy gőzmozdony. Egy pár pillanat múlva lassan mozdította meg a kezeit. És viszonozta az ölelésemet. Hosszú percekig némán Öleltük egymást. Nem kellett most egyikünknek sem megszólalni. Csak annyira volt szükségem hogy a közelében legyek. Ez megnyugtatott annyira, hogy már ne legyek mérges rá. Vagyis... Eddig sem voltam az. Csak nem értem az indokait. És ez zavart. Chi sokkal fontosabb nekem, mint bármi és nem akarom, hogy baja essen. Ha ezt megérti és tesz is ezért az, nekem elég. Nem figyeltem, hogy mennyi ideig voltunk így, de aztán halkan megszólalt.

- Sajnálom, amiért ilyen buta voltam Ryuu... Észre kellett volna vennem, hogy ennyire szenvedsz miattam. Ígérem, ezentúl jobban fogok vigyázni. Nem akarom, hogy sokat aggódj miattam.

- Chi én mindig fogok érted aggódni. – néztem a szemébe, miközben továbbra is karjaim között tartottam őt.

- Tudom. És köszönöm! Nekem is te vagy a legfontosabb.

Ez az egy mondat megdobbantotta a mellkasomat. És éreztem, hogy elönti arcomat a vér. Chi ilyen könnyen vallotta be hogy mit jelentek neki. Nem hittem el. De igaz volt.

- Chi?

- Vigyázzunk egymásra. Rendben Ryuu? Hogy egyikünknek se kelljen folyamatosan féltenie a másikat. Ryuu... védelmeznél ezután is?

Lassan hajoltam a bőréhez és adtam arcára egy apró csókot. Forró volt, ahogyan a mellkasom is. Eddig csak a homlokát puszilhattam. De nem bírtam megállni. Ez sokkal többet jelent, mint a korábbiak. Chi libabőrös lett. És ahogy elhúzódtam tőle láttam, hogy ő s elpirult. Ő jelent nekem mindent!

- Örökké foglak védelmezni Chi!

- Ryuu? – nyíltak el ajkai a döbbenettől.

- Mindörökké vigyázni fogok rád! – öleltem megint magamhoz.

Chi borzongott a szavaimtól és attól, ahogyan hozzáértem. Ő a nyakamat karolta át. Én a derekánál és a hatánál húztam még közelebb magamhoz. Ahogy siklottak rajta az ujjaim nyüsszenéseket hallatott. Ami még mindig olyan aranyos volt tőle. Sosem fogom megunni.

- „Nem akarom elengedni Chi-t! Soha!"