Chi szemszöge:

Nem akartam Higuchi-val aludni! Utál engem és tudom, hogy szereti Ryuu-t. De ő az enyém! Szerintem mi ketten sosem leszünk jóban, hacsak le nem mond arról, hogy Ryuu után futkos. Nem hiszem, hogy rossz ember, de ez a feszültség már az első találkozásunk óta köztünk van. És nemcsak, hogy nem enyhült, de még inkább élesedik. Főleg most, hogy már tudom, mit érzek a társam iránt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer lesz ilyenben részem. Hogy is sejthettem volna? Én egy hasonló szituációban? Egy pasi és két nő... Olyan távolinak tűnt mindig az ilyesmi és most itt vagyunk.

- „Ugyanazt a személyt szeretjük. Kimondatlanul is tudjuk, hogy elenségek vagyunk. És Bár tudom, hogy nem kell féltenem a helyemet. Zavar, hogy körülötte van. Ryuu engem kedvel jobban. Ez 100%. Éppen ezért nem kellene így viselkednem. Tudom, hogy már tulajdonképpen nyertem. Egy egyszerű féltékeny munkatársként kellene tekintenek Higuchi-ra. Hiszen nincs esélye. De akkor miért rettegek attól, hogy elveszíthetem miatta Ryuu-t? Nem! Ez nem fog megtörténni! És egyébként is most nem ezen kellen járnia az eszemnek! Gondolj a munkára! Csak alszunk és kész. Nem kell sem egymáshoz szólunk, beszélnünk, sem hozzáérnek egymáshoz. Csak ki kell pihennem magamat holnapig az akcióra. És ha olyan lesz a helyzet, akkor Higuchi-t is ugyanúgy védelmeznem kell, mintha más lenne. Az, amit érzünk egymás iránt, nem lehet a munkánk kárára. Maffiózók világában nincs helye érzéseknek! Legyenek azok pozitívak vagy negatív."

Végül is sikerült a kétségbeesés nélkül a takaró alá kerülnöm. De mégsem tudtam elaludni. Valami nem volt jó. Lehet attól, hogy egy új idegen helyen voltam. Lehet, hogy a kellemetlen társaság miatt. Nem tudtam biztosan. De mire nagy nehezen elaludtam rossz érzésem támadt. Amit csak még rosszabbat tett mikor meghallottam a kattanó hangot, amit Higuchi pisztolya adott ki. Nem akartam bepánikolni, de szinte éreztem a vérszomját. Lassan átfordultam a hátamról az oldalamra, hogy az ajtó felé tudjak nézni. Amitől hallottam, hogy berejti a fegyvert a párnája alá. Nagyot sóhajtottam, hirtelen felültem, majd letettem a lábamat a talajra.

- Hova mégy? – kérdezte.

Meg se próbálta tettetni, hogy eddig aludt.

- A mosdóba... Tán tilos?

- Nem... - fordult vissza az ágyba puffogott tovább.

Én felálltam kinyitottam az ajtót onnan néztem vissza.

- Amúgy... kibiztosított fegyverrel a párnád alatt aludni nem egészen biztonságos. - mondtam pont mielőtt becsuktam volna az ajtót magam mögött.

Szinte láttam magam előtt a kiakadó fejét, ahogy reagál. Mosolyogtam ezen, míg elértem a mosdóig. Mert azért mégis csak elég mulatságos, hogy ő akar engem bántani én meg tök nyugodtan tudatom vele, hogy bárhogy is akarta eltitkolni, hogy percekkel korábban még rám szegezte a fegyverét. Én ezt pontosan tudtam. Akárhonnét néztük Higuchi ha féltékeny nem tűnik annyira okosnak. És más közegben pedig nem ismerem... Visszafelé megakadt a szemem a nappaliban alvó személyen. Mikor otthagytam a szőkét a vendégszobában nem volt tervben, hogy oda megyek Ryuu-hoz. De nem bírtam ki. Halkan lépdeltem felé, mert nem akartam felriasztani. Holnap nehéz napunk lesz jobb, ha rendesen kipiheni magát. Elég mélyen aludt, hogy ne vegye észre a jelenlétemet. Leültem a földre, a kihúzott kanapé szélére támaszkodtam, pont úgy, mint anno a kórházba. Szeretem nézni, ahogyan alszik. Ilyenkor úgy láthatom, ahogyan senki más. Hiszen nincs az a feszült arca, amivel a világra tekint. Bár rám is máshogyan néz. Az a szürke szempár engem kivételes bánásmódban részesít. És csak akkor látom mosolyogni is, ha rám tekint. Különleges személy lehetek neki, ha ennyire máshogyan bánik velem. Megsimogattam az arcát, amire lassan, ugyan de felébredt.

- Gomenne Ryuu... nem akartalak felkelteni... - húztam vissza a kezemet.

- Mi a baj Chi? – kémlelete a szememet, pontosan tudta már az érintésemből is, hogy valami nincs rendben.

- Csak nem tudok elaludni... Nem olyan nagy gond...

- Ugye nem tehet veled semmit?

- Nem bántott. Ne félj! Más áll az álmatlanságom mögött. - néztem félre

- Akarsz velem aludni? – kérdezett miközben megsimította a karomat.

Erre visszakaptam rá a tekintetemet. Furcsa volt tőle ez a leplezetlen gyengédség, ahogyan megérintett, rám nézett. Az a csillogás a szemébe. Szinte bele volt írva az a vágyakozás, amivel kért. A hangja olyan máshogy csengett. Szinte tapinthatóan hozzám értek a szavai. Meglepett az is, hogy ilyen nyíltan kérdezett. Eddig sosem mondta ki. Nem kérdezett még így. Csak valami szinonimával. Sosem mondta még ki, hogy aludjak vele.

- Sz-szabad? – suttogtam, mert nem akartam, hogy más is hallja, de tényleg jobban örültem volna annak, ha mellette lehetek.

Felemelte a takaróját pont, mint mindig, ha a szobájába kéredzkedtem be hozzá, mert valamiért nem bírtam egyedül lenni. Kell a közelsége! Talán most, hogy tisztáztam az érzéseimet magamban még inkább.

- Gyere, bújj ide hozzám.

Beleborzongtam a hangjába, de nem vártam szinte semmit se, egyből a karjai közé vetettem magam. Ahogyan az ölelésében voltam megértettem, azt hogy miért nem tudtam eddig lehunyni a szememet, és egy nagy jóleső szusszanást is hallattam.

- Na, mi volt ez a nagy sóhajtás? – nevetett ki szinte a mondatával.

- Ez hiányzott...

- Chi?

- Gomenne Ryuu... Attól tartok... már nem tudok nélküled aludni - temettem arcomat a pólójába, kicsit melegem is volt már, zavarban voltam.

- Ne szégyelld ezt.

- Ryuu? - emeltem rá a tekintetemet

- Te is hiányoztál nekem Chi... - kezdte el piszkálni az egyik tincsemet - Jól esik, hogy megint itt vagy mellettem...

Fentebb húzott a derekamnál fogva és a vállamra hajtotta a fejét, majd egy nagyot szusszant. Tényleg élvezte, hogy megint az ő karjai között vagyok. Tudom, hogy nagyon nem tetszett neki, amikor egykori mentora így fogott. És azóta Ryuu egyre bátrabban és magabiztosabban érint meg. Simogat, suttog nekem, máshogyan viselkedik velem, mint korábban. Olyan mintha közelebbi kapcsolatban lennénk így, szavak nélkül, mint ahogyan beszédben.

- Chi te váltottál tusfürdőt?

- I-igen... Miért? Rossz?

- Nem. Csak meglepett. Eddig mandula illatú voltál... - szippantott még egy nagyot a nyakamhoz közelről – Most viszont vanília...

- T-tetszik?

- Igen! Most még édesebb, vagy mint ezelőtt. Szeretem az illatodat...

Arcomba szökött a vér. De ezt Ryuu nem láthatta. Hiszen még mindig a nyakammal volt elfoglalva. Tüdejében felgyűlt forró levegőét nagy sóhajtásokban fújta rám. Amiktől szinte elolvadtam. Majd éreztem, hogy megcsókolta a bőrömet. Lassan és hosszan, nem is egyszer. Nem szívta meg. De majdnem elájultam attól, ahogy kényeztetett. Sokáig csinálta ezt egészen addig, míg az első nyögés ki nem szaladt ajkaim közül.

- Ryuu... - szorítottam a pólóját.

- Gomenne... - engedett el kicsi, hogy meg tudjak nyugodni – De... Finom vagy Chi... Nem bírtam megállni...

Nem nézett rám ő is annyira zavarban volt, mint én. Sosem csinált még ilyet velem. És nem tudtam kitalálni, hogy mi vette rá, hogy pont akkor tegyen ilyeneket velem, amikor éppen a felettesünk lakásán vagyunk. De kezdtem azt is látni, hogy feszeng. Biztosra vettem, hogy most belül átkozza magát, amiért ennyire messzire elment velem. És nem akartam, hogy ostorozza magát miatta. Hiszen jó érzés volt, amit csinált. Élveztem. Mert ő csinálta ezt velem. És akartam, hogy tudja, nem akarok elmenekülni tőle emiatt.

- Ryuu... Azért ugye maradhatok?

- Chi?

- Látom, hogy zavar, amit az előbb tettél... - kaptam el a pillantásom – De ettől még nem zavar a jelenlétem... Ugye?

A homlokomat puszilta és éreztem rajta, hogy megnyugodott.

- A jelenléted sosem fog zavarni Chi... - odabújt hozzám - Tudod, hogy minden este így akarok aludni veled...

Halkan mondott minden szót. Hiszen csak egy ajtó választott el minket mind a szőkétől, mind a vöröstől. Fülelnem kellett, hogy halljam mivel a fülemben lüktető vér elnyomta a hangokat. Úgy dübörgött a szívem.

- Nem akarlak megint elveszíteni Chi!

- Ryuu? – nem hittem a fülemnek, mi történhetett vele, hogy most ilyen könnyedén kezdett el beszélni arról, amit gondol.

- Nem bírnám ki azt a fájdalmat, amit akkor éreztem. Nem akarom megint megtapasztalni. Remélem megérted ezt Chi... Nagyon rossz volt és rájöttem valamire... Nem akarok olyan életet, amiben te nem vagy velem Chi!

Elakasztotta a szavaimat, a lélegzetemet, de még a szívverésemet is egy pillanatra. Ryuu olyan őszinte volt most velem, ami miatt gombóc nőtt a torkomba.

- Ryuu... - szólaltam meg nagy nehezen – É-én... nem tudom, mit mondhatnék erre...

- Ne mondj semmit Chi... Csak aludj... Reggel nagy feladatunk lesz. Pihend ki magad mellettem. – adott még egy puszit a fejemre.

Simogatott, cirógatta a bőrömet. Félálomban volt már, mert a szíve nyugodtan vert. Nem úgy, mint az enyém, az majdnem kiugrott a helyéről, azoktól a dolgoktól, amiket mondott nekem az imént. Ugyan, úgy ahogyan attól is, hogy még éreztem ajkait a nyakamon. A fejemben hallottam, hogy mondja, finom vagyok. Forrónak éreztem a környezetemet. De nem akartam egy centire is eltávolodni tőle. Bár megint biztonságban éreztem magamat a közelében. Az, ahogy megérintett teljesen másként hatott rám, mint korábban. Ahogy magához fogott fentebb csúszott a pólóm a derekamon így ott a bőrömet érinthette. Libabőrös lettem attól, ahogyan Csupasz testrészeimen siklottak az ujjai. Minden ponton ahol hozzám ért szinte szikrázva bizsergett minden idegsejtem. Annyira felpezsdített, hogy még jobban hozzá bújtam. Minél több testrészemen akartam érezni, hogy hozzám ér. Még jobban érezni akartam, hogy hozzá tartozok. Bár ez nincs kimondva... de én így érzem. Ryuu-é a szívem. Őt szeretem! És az hogy már megengedett magának ilyet, mint az előbb azt jelenti, hogy talán lassan elér arra a pontra, hogy elmondja, majd ha megkérdem tőle, mit érez irántam. Ezekkel a gondolatokkal aludtam el.

Nem tudom mennyit alhattam, de amikor felébredtem Ryuu valakivel beszélt. Beazonosítottam, hogy Chuuya sannal. Ezek szerint lebuktunk... Tudatosult bennem. De valahogy nem zavart, hogy ő megtudta... Valahogy benne bízok annyira, hogy tudjam, nem csinál nagy ügyet belőlünk. Addig nem amíg Ryuu-val lehetek, nem izgat más.

- Már egy ideje mindig együtt alszunk... pontosabban, amióta Chi járt az Irodában.

- Hogyhogy?

Mielőtt válaszolhatott volna hallottam, hogy a negyedik, kéretlen személy is bebotorkál a helyiségbe. Nem tudtam hány óra, de elvileg nem kellett volna még felkelni, így nem értettem mi ez a nagy nyüzsgés, hiszen engem fel sem ébresztettek.

- Nakahara san máris kelünk? Amúgy nem láttátok Chi-t? Nem jött vissza amikor – megakadt a mondata, és éreztem, ahogy az első képzeletbeli kést beleállította a hátamba. - Ez meg hogy került ide? – Emelte meg egy kicsit jobban a hangját mérgében.

- Higuchi halkabban! Felébred! - mordult rá Ryuu.

- Akutagawa senpai, miért hagytad, hogy-

- Azért, hogy ki tudja aludni magát – vágott közbe.

- Miért talán nem tud egyedül?

- Higuchi én a helyedben vissza fognám magam – hallottam a kalapos figyelmeztetését.

- Talán maffiózó létére fél az éjszakától? – folytatta

És itt lett elegem. Nem akartam, hogy kis gyengusznak nézzen. Hogy úgy kezeljen, mint valami óvodást. Felbőszített az ahogyan Ryuu-val beszélt. Ahogyan az is, ahogyan rólam. Mintha nem is emberként tekintet volna rám. Inkább valamiféle féregként.

- Ha téged akart volna valaki öngyilkosságra kényszeríteni miközben végig tudatodnál lettél volna, akkor te is ilyen lennél így lennél ezzel! - emeltem meg azonnal a hangomat, de közben ugyanúgy hozzá bújtam Ryuu-hoz.

- Te mióta vagy ébren Chi? - éreztem magamon a tekintetüket, Ryuu-ét még inkább, hiszen ő szólított meg.

- Nem olyan régóta... - motyogtam orrom alatt.

- Hogy értetted azt az előzőt? - lépett egyet fennénk a kalapos.

Nem akartam elmondani nekik viszont Ryuu magyarázattal tudott szolgálni. Tudta jól, hogy bármiről lenne hamarabb kedvem beszélgetni, mint arról az éjszakáról. De még is kellett valami, ami után leszállnak erről a témáról. És hagynak engem tovább Ryuu karjai között.

- Amikor az irodánál volt Dazai san megérintette, elvéve az áldottságát. azon az este valaki irányítása alá vonta és felvágatta vele az ereit. Én az utolsó pillanatban értem oda. Ha nem lettem volna időben ott és nem akkor jött volna, vissza az ereje akkor Chi már nem élne.

Ledöbbentette a másik két személyt a halottak és tartottak egy pár pillanatnyi szünetet. Tudtam, hogy nehezen hisznek a fülüknek, ha egyáltalán hisznek. De ez volt az igazság. Bármennyire is rossz volt beismerni. Akkor este nem én irányítottam, hogy élek e vagy halok. A nagy csendben rendesen lehűlt a levegő, majd valamivel később a vörös törte meg a csendet

- Chi... biztos, hogy holnap akarsz-

- El tudom végezni a munkámat! – vágtam a mondandójába és néztem hátra most már - Maffiózó vagyok én is, ahogy itt mindenki! Nem hátrálok meg egy ilyen miatt! Nem erre képeztél ki! Az éjjeleket nehezen bírom, ki miért nem tudom aludni, ez igaz. De most kipihentem magam hála Ryuu-nak. Meg tudom csinálni Chuuya san ezt a feladatot! Számíthatsz rám!

Láttam a szemében, hogy elismerően csillog. Már nem akart lebeszélni a küldetésről, de nem is tudott volna. És egyébként is, úgy tervezték a bejutást, hogyha kell, meggyógyítom őket. Szükségük van rám és nem akarom cserbenhagyni őket. Higuchi persze még duzzogott, amiért Ryuu-val aludtam, de szerencsénkre a vörös mindenkit még egy óra pihenésre küldött, mert még volt időnk rá.

Miután elvonultak a többiek Ryuu jobban magához húzott. Éreztem, hogy próbálta elterelni a gondolatait, meg az enyémek ez is az előzőekről. Éreztem rajta, hogy még zavarja, hogy el kellett mondanunk, mi történt azon az estén, de nem akarta feszegetni ezt a témát. Belül jól tudtam, hogy Ryuu-t talán még jobban megrázta az az éjszaka, mint engem. Megint remegni kezdet, muszáj volt segítenem rajta. Nem akartam, hogy szenvedjen!

- Ryuu... - suttogtam – Jól vagy?

- Nem akartam többé visszaemlékezni arra... Nem veszíthetlek el megint Chi!

Megszakad a szívem mikor így kell őt látnom. Így az összetörés határán. Simogattam a karját. Hátha megnyugszik ettől. És úgy tűnt segített rajta.

- Nem fog megint megtörténni Ryuu. Hiszen megígértem.

- Tudom Chi. És hiszek neked... De féltelek. Meg akarlak védeni Chi! De félek, hogy nem vagyok elég erős ehhez...

- Ez nem igaz Ryuu. Már nem egyszer segítettél rajtam. Elég erős vagy. Képes vagy rá. De nem kell egyedül csinálnod. Azért vagyunk egy csapat. Vigyázunk egymásra. Én rád, ahogyan te is rám.

- Chi... - hunyta le egy kicsit a szemeit – L-lehetne hogy... most egy kicsit megint...

Nem fejezte be csak lepillantott a mellkasomra, nyakamra. Hirtelen azt hittem, hogy folytatni szeretné azt, amit pár órával korábban elkezdett. De nem most máshogyan nézett rám. Valahogy másfajta vágy volt a tekintetében.

- Aludhatnánk megint úgy? – nyögte ki végül

Akkor esett le. Hogy szeretne hozzám bújva aludni. Úgy, ahogy eddig csak egy alkalommal. Nagyot nyeltem és bólintottam. Kikerekedtek szürke szemei az örömtől. Majd lassan mellkasomra engedte a fejét. Úgy ölelt tovább. Én pedig simogattam őt. Egészen, míg el nem aludt. De minden légvételén éreztem, hogy tökéletes kényelemben érzi magát.

Furcsa volt ez az egész. Azóta nem beszéltünk arról, ami akkor történt. És most emiatt kérte, hogy rajtam fekve alhasson. Kimondás nélkül is tudtuk, hogy fontosabbak lettünk egymásnak, mint előtte. Még közelebb kerültünk a másikhoz és nem akarunk messzebb lenni. Ez rám még jobban igaz. Hiszen azon az estén tudatosult bennem, hogy pontosan, mit is érzek iránta. Bár addig is foglalkoztatott ez a kérdés. De amióta tudom, hogy szeretem Ryuu-t, egyre többször vannak ilyen gondolataim. Hogy ő vajon hasonlóan érezz-e mint én? Illetve azon, hogy miért nem tudom én sem kimondani. Ryuu is feszeng, sőt rohama is lesz, mikor megpróbál az érzéseiről beszélni. De én sem tudom elmondani, hiába szeretném. Mondjuk, erre tudok egy lehetséges választ. Hogy miért? De nem akarom, hogy igazam legyen. Ahogy Ryuu rajtam fekve pihent óvatosan mozdultam és megérintettem a lakatot a combomon...

- „Nem akarom, hogy emiatt legyen!"

Akutagawa szemszöge:

Ideje volt nyugovóra térni. És bár láttam Chi-n, hogy nehezére esik elfogadni, hogy Higuchi-val lesz egy szobába, nem ellenkezett. Így én sem puffoghattam emiatt látványosan. Pedig nagyon nem tartottam jó ötletnek ezt. Felugrott bennem, hogyan nézett Chi-re, amikor a pisztolyát rá szegezte. Az az élezhető vérszomj még mindig aggodalmat keltett bennem. Ahogyan Chi szavai is utána. A szőke vetélytársként kezelni Chi-t. Éppen ezért féltem tőle még inkább.

- „Én Chi-t akarom! És ha az a némber ezt megtudja, biztosan bántaná őt. Meg kell tőle óvnom őt. Chi-t választottam. Hamarabb is, mint ahogy én magam gondoltam volna. Már azelőtt toronymagasan győzedelmeskedett Higuchi-val szemben, hogy Bennem egyáltalán felmerült, hogy ők egymás ellen küzdenek. Vagyis... Hát... Vajon Chi tényleg küzd? Mert bár az tény, hogy elnyert belőlem egy nagyon fontos darabot... De vajon, ha szembesíteném őket, akkor akarná ezt a darabot belőlem? Remélem igen! Arra vágyok, hogy Chi akarjon a kedvesem lenni! Chi és én... Legyünk egy pár! Ez a kívánságom. Illetve még az, hogy ezt el is tudjam mondani neki is."

Végül is szó nélkül tűrtem a helyzetet, és néztem végig, hogy nélkülem tér nyugovóra. Az ajtó becsukódott mögöttük, elválasztott tőle... Bár csak egyetlen ajtó volt, nem esett jól. Nem akarok nélküle aludni! De muszáj lesz! Holnap munka van, méghozzá nagyon fontos! Nem hibázhatok. Most nem figyeltek arra, ami a mellkasomban zajlik. Most csak az eszem irányíthat, hogy elvégzem a küldetést!

De mégis Chi nélkül furcsa volt egyedül feküdni a párnán. Csak bámultam a plafont. Hallhatóztam, hogy ki mit csinál. De csak Chuuya san halk horkolását hallottam a saját szobájából. Chi-ék irányából semmit. Ami nem feltétlenül jelentett rosszat, de ha legalább a szuszogását hallottam volna, lehet, könnyebben jön álom a szememre. De nem így lett. Kínkeserves forgolódásba fáradtam el annyira, hogy végre sikerüljön elaludnom.

Ezzel szemben, amikor már mellettem volt, akkor képtelen voltam visszafogni magamat. Az a pár óra, amíg távolságot kellett, tőle tartanom olyan volt, mintha hetek, vagy hónapok teltek volna el anélkül, hogy láthattam volna őt. Ezért engedtem az összes kísértésnek, ami megszületett bennem. Vágytam arra, hogy megérintsem, finoman gyengéden, ahogy eddig még nem. Úgy ahogyan kellene vele bánnom. És ahogy fogok vele viselkedni, ha egy pár leszünk. Mert hiszek abban, hogy ez megtörténhet egyszer! Ahogy elöntötte orromat Chi édes illata, már nem volt visszaút. Őt akartam csókolni, az ajkait, de be kellett érnem a bőrével. És megérte. Minden pillanat, amíg érezhettem őt. Az illatát, az ízét, azt, ahogy beleborzong minden tettembe, hogy kapaszkodik belém, amíg remeg a karjaim között. De élvezte! Chi élvezte az, amit tettem vele. És ez volt az, ami miatt nem bírtam magammal és folytattam. De mikor először nyögött fel tudtam, hogy ha tovább megyek, nem állok meg, amíg meg nem csókolom! Ezért torpantam meg. De a reakciói és a hangja elég magabiztosságot adott, hogy egy pár dolgot elmondjak neki azokból, akiket érzek a közelében. Nem is... Nem csak ott. Hanem mindig, ha Chi-re gondolok.

Olyan jó érzés volt megint mellette, vele aludni. Tényleg hiányzott. És csak akkor ébredtem fel mikor egy - „He?" - hangot hallottam mellőlünk. Nem volt kedvem felébredni, de valami azt súgta muszáj lesz. Plusz éreztem egy tekintetet is magunkon. Nem volt durva ebből tudtam, hogy nem Higuchi talált ránk. És a tippem bejött. Chuuya san állt a kihúzható kanapé mellett. Egy bő fekete pólóban meg boxerben. Hát nem mondom felszaladt a szemöldöke, ahogy minket figyelt. És már éreztem, hogy mit fog kérdezni.

- Hát ti?

- Chi nem tudott aludni... Ezért jött ide hozzám.

- És te csak úgy engeded neki? Biztos nincs köztetek semmi?

- Ez... - éreztem, hogy elvörösödök, de a félhomályban reméltem, hogy nem látszik – Ez bonyolultabb, mint aminek tűnik...

- Tényleg? Miért? – tette karba a kezeit.

- „Na, ezt most hogyan magyarázzam meg? Tényleg olyan mintha Chi már a kedvesem lenne. És én szeretek is így tekinteni rá. De még nem az! Bármennyire is szeretném ez még nem igaz! Ő még csak az a lány, akiért olyan tűz ég bennem, ami sosem fog kialudni. Chi az a lány, akiért bármire képes vagyok. És akivel le akarom élni az életemet! De ezt nem mondhatom el csak úgy a kalaposnak! Valami megfogható magyarázat kell..."

És végül úgy gondoltam az az ürügy, amivel Chi is egy darabig velem aludt az most is jó lett. Hiszen tulajdonképpen igaz. Az más kérdés, hogy most már nem ez az oka annak, hogy így összebújva alszunk. Hanem, mert szeretünk így aludni!

- Már egy ideje mindig együtt alszunk... pontosabban, amióta Chi járt az Irodában.

- Hogyhogy?

Kinyitottam a számat hogy feleljek a kérdésére. De akkor nyílt a vendégszoba ajtaja is. A szőke kómásan mászott elő onnan. Ami nem volt jó. Most pont rá van a legkevesebb szükségem! Éreztem, hogy valami baj lesz.

- Nakahara san máris kelünk? Amúgy nem láttátok Chi-t? Nem jött vissza amikor – ahogy meglátta a társaságomat megtorpant, és láttam, ahogy elkezd benne felmenni a pumpa. - Ez meg hogy került ide?

- Higuchi halkabban! Felébred! – el kellett hallgattatnom mielőtt elveszti a fejét, mert hajlamos rá, és Chi esetében még inkább agresszív!

- Akutagawa senpai, miért hagytad, hogy-

- Azért, hogy ki tudja aludni magát – fojtottam bele a szót, hátha végre befogja, mert egyre hangosabb volt.

- Miért talán nem tud egyedül? – morogta már olyan hangsúlyt is megengedve magának, amit eddig nem.

- Higuchi én a helyedben vissza fognám magam – tett egy figyelmeztetés a vörös, de a szőkének egyik fülén be, a másikon ki.

- Talán maffiózó létére fél az éjszakától? –

- Ha téged akart volna valaki öngyilkosságra kényszeríteni miközben végig tudatodnál lettél volna, akkor te is ilyen lennél így lennél ezzel!

Chi hirtelen visszavágása megdermesztette a levegőt. De nem csak az, hogy ébren volt, hanem, hogy csak így rázúdította Higuchi-ra azt, ami vele történt azon az estén. Láttam a szőkén, hogy nem tudja hirtelen felfogni sem azt, hogy mit is mondott Chi az imént. Ő nem áldott, teljesen máshogy viszonyul a képességekhez, mint mi. De nem figyeltem rá sokáig. Helyette a karjaimban egyre csak jobban hozzám bújó testet figyeltem. Éreztem, hogy kicsit remeg. Nem akart volna arról beszélni. De mégis saját maga tépett fel egy nagy sebet a lelkén.

- Te mióta vagy ébren Chi? - kérdeztem

- Nem olyan régóta... - nyüszögött egy kicsit és még inkább szorította a pólómat.

- Hogy értetted azt az előzőt? – Chuuya san jogosan kérdezett, erről az infóról ő sem tudott.

Láttam és éreztem Chi-n hogy most mindent szívesebben csinálna, mint kifejtené, hogy mi történt vele. De valamit mondanunk kellett. Ezért összegeztem nekik történteket. Közben jobban öleltem, hogy megnyugvást találjon mellettem.

- Amikor az irodánál volt Dazai san megérintette, elvéve az áldottságát. azon az este valaki irányítása alá vonta és felvágatta vele az ereit. Én az utolsó pillanatban értem oda. Ha nem lettem volna időben ott és nem akkor jött volna, vissza az ereje akkor Chi már nem élne.

Fagyos némaság telepedett ránk. De mégis Chuuya san majd felrobbant. Hol azt a döbbenetet láttam rajta, hol az a visszafoghatatlannak tűnő mérget, amivel tudom éppen kire gondolt. Dazai sanra, hiszen ha ő nem érintette volna meg, ez valószínűleg nem történt volna meg. De mégis sikerült kontrollálnia az érzéseit és a kitörni készülő erejét. Inkább Chi miatt kezdett el aggódni.

- Chi... biztos, hogy holnap akarsz

- El tudom végezni a munkámat! – kapta hátra a tekintetét, ahogy közbevágott - Maffiózó vagyok én is, ahogy itt mindenki! Nem hátrálok meg egy ilyen miatt! Nem erre képeztél ki! Az éjjeleket nehezen bírom, ki miért nem tudom aludni, ez igaz. De most kipihentem magam hála Ryuu-nak. Meg tudom csinálni Chuuya san ezt a feladatot! Számíthatsz rám!

A kalaposon látszott, hogy nem csak hogy elégedett a válaszával, de büszke is arra, hogy ilyen lány lett Chi-ből és ebbe az ő kiképzése is segített. Ez nekem is jó volt. Hiszen Chuuya san a mi oldalunkon áll. Nem fog ügyet csinálni abból, amit most látott és hallott. De a szőkében már nem vagyok biztos. Sajnos még mindig kinézem belőle, hogy ártana Chi-nek, ha azzal elválaszthatná tőlem. De ha ezt megteszi, én megölöm! Chi-t senki sem veheti el tőlem! Sajnos, amiért ilyen gondolatok keringtek bennem, ezért feszengtem az után is, hogy a vörös mindenkit visszaküldött aludni.

- Ryuu... - Chi észrevette és aggódott értem – Jól vagy?

- Nem akartam többé visszaemlékezni arra... - vallottam be és valamiért megeredt a nyelvem is, képes voltam kimondani valamit - Nem veszíthetlek el megint Chi!

- Nem fog megint megtörténni Ryuu. Hiszen megígértem. – simogatott.

- Tudom Chi. És hiszek neked... De féltelek. Meg akarlak védeni Chi! De félek, hogy nem vagyok elég erős ehhez... - rettegtem attól, hogy elveszítem, és ha nem vagyok elég erős, akkor ez megtörténhet, de azt nem bírnám ki.

- Ez nem igaz Ryuu. Már nem egyszer segítettél rajtam. Elég erős vagy. Képes vagy rá. De nem kell egyedül csinálnod. Azért vagyunk egy csapat. Vigyázunk egymásra. Én rád, ahogyan te is rám.

Szavaitól megnyugodtam. De még kellett valami, még egy érintés vagy egy tett, hogy képes legyek magam mögé dobni a félelmeimet, és bízzak Chi-ben és saját magamban. Hogy nem kell elválnunk egymástól. Jött egy gondolat. Egy vágyakozás arra, hogy hozzá bújjak. Hogy úgy öleljem, ahogyan eddig még csak egyetlen éjszakánkon.

- Chi... - meg akartam kérdezni tőle, de elbizonytalanodtam – L-lehetne hogy... most egy kicsit megint...

Ahogy Chi szemébe néztem láttam benne, hogy nem érti, mit akarok. Pontosabban elpirult. Máshogyan vette a levegőjét, és ahol megérintettem éreztem, hogy libabőrös lett. Kicsit még a szívének kalapálását is éreztem. Nagyon megugrott a pulzusa. Akkor jöttem rá, hogy arra gondol, amit nem olyan sokkal korábban csináltam vele. Hogy azt akarom folytatni, de ez nem volt igaz. Most nem akartam rámászni. Össze kellett szednem magam, hogy ki tudjam mondani, mert így csak félreértést generálok.

- Aludhatnánk megint úgy?

Sikerült kipréselnem magamból a kérdésemet. Mire elkerekedtek szemei. Rájött mit szeretnék. Hozzábújva, a mellkasára fektetni a fejemet. Erre vágyok, hogy közelebb legyek hozzá, mint bárki más. Elmosolyodott és lassan bólintott egyet. Megengedte nekem. Lassan mozdultam meg. Óvatosan bántam vele. Fejemet kebleire engedtem. Hallottam, hogy úgy zakatol a szíve, mint ahogy máskor nekem, ha olyan helyzetben vagyunk. De arra is rájöttem, hogy miért szeret Chi az én mellkasomhoz bújni. Most hogy hallgathattam, ahogy ver a szíve engem is megnyugtatott. És az is hogy Chi illata most még közelebb volt hozzám. Annyira puha a bőre, a mellkasa, mindene. Egyszerűen nem tudok betelni vele!

Megint vele álmodtam. Kivel, mással is álmodnék? Mindig csak vele. De valami lassan felébresztett. Kinyitottam a szemeim még mindig rajta feküdtem. Ő pedig mosolyogva aludt. Úgy tűnt nem csak, hogy nincs ellenére, de kifejezetten élvezte. Megtámaszkodtam a feje mellett egyik kezemmel. Úgy figyeltem tovább. Még mindig olyan nehezemre esik elhinni, hogy ő velem van. Még a saját érzéseimet is nehezen fogom fel. Hiszen olyanokat vált ki belőlem, mint korában senki. Szabad kezemmel megsimítottam az arcát. Az ajkait figyeltem. Amióta felélesztettem nem értem hozzájuk. De akkor olyan sokszor tettem meg. Hiszen ez indított el mindent. Hogy ő megcsókolt, hogy megmentse az életemet. Odahajoltam hozzá.

- Chi... - suttogtam – Most ne ébredj fel!

Megcsókoltam. Lassan és óvatosan, hogy ne vegyen észre. Vágytam erre a csókra, de nem tudtam volna kimagyarázni magamat belőle. Hiszen még mindig képtelen vagyok vallomást tenni neki. Csak ki akartam élvezni ezt az ellopott csókot. És nyújtani ameddig csak lehet. Gyengéden mozgattam ajkaimat az övéin. És belül egyre nőtt a forróság a mellkasomban. Ezt akarom! Hogy bármikor így csókolhassam meg Chi-t, hogy ő engedje nekem. Viszonozza, a csókjaimat is, azt is, amit érzek, és hogy élvezze azt, amit teszek vele! Akarom, hogy Chi az enyém legyen, csak az enyém!