FIGYELMEZTETÉS:

Mindenki sírni fog! Én is sírtam miközben, kitaláltam, írtam a füzetembe, szerkesztettem, újraolvastam. Nem tudjátok elképzelni mennyiszer sírtam el magamat közben! 

De a legszebb dolog amit összehoztam eddig. Legalább is remélem. Ti mondjátok meg... Zsepkendő legyen a közelben!

-----------------------------------------------------

Akutagawa szemszöge:

Ahogy előkészültünk a főzéshez mégis sikerült megvágnia magát egy kicsit. Nem volt szándékos inkább annak mondható, hogy ha valamit nagyon nem akarsz, hogy megtörténjen az biztosan be fog következni. Chi is így volt ezzel. Akkor vetem észre, hogy baj van, mikor már egy pár perce nem mozdult meg. Akkor láttam meg, hogy az ujja hegyén összegyűlő piros vércseppet bámulja és szerintem belül azt várta, mikor tűnik el onnan. Még csak nem is pislogott annyira koncentrált. De most nem fog visszafordulni a vére, mint általában tette. Ez nem olyan, mint eddig. Ki kellett zökkentenem és el kellett látnom apróm sérülését is. Odaléptem hozzá és csuklóját megfogva magam felé fordítottam, majd bekaptam az ujja végét. Ez a normális reakció. Legalább is ennek kellett volna lennie, ha Chi korábban nem lett volna halhatatlan. Ha az ember megvágja, az ujját bekapja, hogy ne vérezzen össze mindent, míg a másik kezével előkeres egy sebtapaszt. De Chi-ben nem volt meg ez a rutin. Sőt kifejezetten ledöbbent, mikor ezt helyette megtettem.

- A-Aku?

Megszívtam a sebet, hogy a gyógyulását hamarabb elősegítsem. Reméltem, hogy az áldottságán kívül is van Immunrendszere és begyógyul úgy is, hogy a képessége nem dolgozik. A vére más volt most, mint legutóbb. Már kóstoltam nem is egyszer, de mindig olyan édes volt. Nem hasonlított a vér ízére. De ez alkalommal olyan volt mintha a sajátomat kóstoltam volna. Innen is látszott Chi vére különleges, mikor az áldottsága aktív. És még mindig nehezményeztem a kötésesre, amiért elvette ezt tőle. Mikor úgy éreztem már nem vérzik annyira elengedtem Chi-t. Viszont meg akartam nyugtatni is hogy már minden rendben van. Nem fog belehalni ebbe a kis vágásba.

- Nincs semmi baj... Látod Chi? Már kezd elállni.

Nézte egy kicsit a sebet és úgy tűnt nem esett pánikba. De nem akartam úgy nyitottan hagyni. hiszen még elfertőződhet. Vagy a csípős dolgok, amikkel nemsokára dolgoznia kell a sebbe jutva fájdalmat fognak neki okozni. Szereznem kellett valamelyik szekrényből fedést rá. Csak már elfelejtettem. hogy hova is raktam el az ilyeneket.

- Addig, amíg előkéritek egy sebtapaszt, csináld, amit az előbb én.

- D-de... az... - kezdett dadogni, mint aki nem érti, hogy mit akarok.

- Csináld! – szóltam rá, míg kutatni kezdtem.

Hamar meglett az a doboz, amelyikben a gyógyszereket és hasonló dolgokat tároltuk. És az alján találtam még egy sebtapaszt. Ha ott nem lett volna, akkor Dazai san által itt hagyott kötszerek között találhattam volna esetleg még. De szerencsére nem kellett azokat a dobozokat is áttúrnom.

- Megtaláltam. – fordultam vissza felé és nagyon meglepett a látvány - Neked meg mi bajod lett Chi?

Teljesen piros volt a feje. Még a füle is. Elbambult és csak akkor jött vissza a valóságba mikor megszólaltam. Nem tudom mi járhatott a fejében, de nem tudtam, belegondolni sem mert elkezdett hadonászva pánikba esni. Mintha rajtakaptam volna valami olyanon, amit neki nem lett volna szabad megtennie.

- S-Semmi!! N-nem történt semmi!

Elkaptam a sebesült kezét. És odahúztam vele Chi-t. Elhallgatott és pislogás nélkül figyelte, ahogyan bekötöm a vágást az ujja hegyén. Nézte egy darabig. Ami furcsa volt. Nem valami szép tudom, de a semminél jobb... Aztán rájöttem, hogy valószínűleg Chi most lát először sebtapaszt a saját testén. Hiszen eddig egyetlen alkalommal sem volt rá szüksége. Ezért bámulja olyan mereven. Lassan visszatért a főzéshez is és már több sérülést nem szerezet közben. De én is jobban odafigyeltem rá. Viszont a viselkedése változott. Még mindig nagyon óvatosan nyúlt a késért. De ez ugyan olyan volt, mint korábban. Ami változott az a reakciói voltak a közelemben. Ha mellé léptem megfeszült a teste. Kicsit elhúzódott tőlem, ha lehetett. Ha nem voltam annyira közel hozzá, akkor viszont engem figyelt. És ha ránéztem elpirulva elkapta a tekintetét rólam. Nem tudtam mi van vele egészen addig, amíg le nem esett.

- „Az egy közvetett csók volt!"- kondult hatalmasat fejemben az információ - „Chi és én közvetetten, ugyan de csókot váltottunk, azaz hogy inkább ő velem! Ezért vörösödött el, amikor bekapta az ujját egyből utánam! Mert neki hamarabb leesett ez! Én hülye! Hogy nem vettem ezt előbb észre? Marha! És még konkrétan rá is szóltam, hogy csinálja! Persze hogy zavarba jött utána! És ezért húzódik el tőlem! De... Akkor miért lop felém pillantásokat?"

Megint ránéztem és éreztem, hogy közben én is elvörösödtem. Most nem engem nézett. De láttam, hogy rajtam gondolkodik...

- „Vigyáznom kell! Most biztosan nehéz ennyire a közelemben lennie. Jobb, ha adok neki némi távolságot, hogy megnyugodjon. Remélem, rájön, hogy nem volt szándékos a dolog!"

Így is tettem, és úgy látszott működik a tervem. De mégis Chi vacsora közben sokszor nézett rám. Majd utána azt vettem észre, hogy magába fordult. Teljesen megváltozott a viselkedése. Valami máson gondolkodhatott már. És olyannyira rossz dolgon hogy már majdnem saját haját tépte idegességében. Megfogtam a kezét, hogy megállítsam. Nem akartam, hogy ártson magának. Aggódtam érte!

- Chi? Mi a baj?

- Nem tudom, mi van velem Aku... Gomennasai... Nem akartalak megijeszteni...

- Megint olyan gondolataid vannak?

- Nem ezek most mások. Ne foglalkozz velem...

- Már hogy ne foglalkoznék veled. Ne kérj tőlem ilyen butaságokat.

Magamhoz húztam. Tudom azt mondtam nem is olyan régen, hogy most kicsit nem leszek a közelében, de látom, hogy valami aggasztja, én pedig segíteni akarok neki. Hogy átöleltem hirtelen szívta be a levegőt. Majd lassan fújta ki és jobban hozzám bújt. Kapaszkodott a pulóverembe és éreztem, hogy kicsit nyugodtabb lett.

- Most nem tudok semmi mást csinálni. Addig, míg ilyen helyzetben vagy veled akarok csak foglalkozni Chi... - vallottam be neki, amire összerezzent.

- Aku... - elfordította a fejét, de nem húzódott el tőlem – T-teljesen zavarba hozol...

Válasza nagyon meglepett. Nem gondolkodtam mikor kimondtam szavaimat. És ezek miatt megint ilyen helyzetbe rántottam. A mai nap folyamán nem is először. Bár szerettem látni, ha elpirult most nem akartam, hogy zavarban legyen. Így nem szóltam semmit csak hagytam, hogy a védelmemet keresse és öleltem. Tudatni akartam vele, hogy rám mindig számíthat. Így voltunk még egy darabi utána egy pillanatra magára hagytam, hogy a desszertet is behozzam. Láttam, hogy az édesség is jót tett neki. Hiszen egy kicsit mosolygott is. De miután megettük nyújtózkodott. Fáradt lehetett. Ideje volt nyugovóra térni.

- Chi menj, el fürödni aztán szerintem aludjunk.

- Nem szeretnék... félek most a víztől... - felelte kicsit visszafogott halk hangon - Majd holnap, mikor már nem leszek halandó, letusolok reggel.

- Igazad van ez most nem éppen biztonságos. – láttam be, hogy most tényleg ki kell hagynunk ezt, és ha nem akar egyedül lenni, akkor vigyáznom kell rá.

- De te menjél nyugodtan.

- Én, viszont nem hagylak magadra, hogyha te se fürdesz, akkor én se. Osztozunk ebben. Majd ha minden rendben lesz, akkor bepótoljuk.

- Rendben. Akkor viszont azt hiszem, ideje lenne, elmennénk aludni... Nem gondolod? – felállt, hogy elinduljon.

- De igen...

Megfogalmazódott bennem még valami, amit ki akartam mondani. De nem tudtam hogyan reagálna rá. Ezért csak az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy megkérdezem. Mikor mellém ért elkaptam a kezét. De még mindig nem tudtam kimondani, mit akarok.

- Aku? – nézett rám, de nem tudtam belenézni a szemeibe.

- N-nem l-lehetne, hogy... - „Miért nem bírom kimondani? Gyerünk már! Kérdezd meg! Ne legyél már ennyire gyáva!"

- Mit szeretnél? – tűnt fel neki, hogy kerülöm a szemkontaktust ezért visszaült mellém, hogy a látóterembe kerülhessen.

- N- nem lehetne, hogy ezt az éjszakát... Az én szobámban töltöd...?

Leesett az álla, ahogy kimondtam és úgy nézett rám, mint aki nem hisz a fülének. De én sem akartam elhinni, hogy komolyan kimondtam. Ezért inkább nem is néztem rá. Csak kezemben tartott kézfejét simogattam várva a válaszát.

- „Te jó ég! Komolyan megkértem Chi-t hogy aludjon egy ágyban velem? Nem vagyok normális! De akkor miért könnyebbültem, meg hogy mégis kimondtam? Akarom, hogy mellettem maradjon! Védelmezni akarom mindaddig, míg az áldottsága vissza nem tér és utána is! Chi-vel akarok aludni! Egy biztos helyet nyújtva neki és magamhoz akarom ölelni! Kérlek szépen Chi mondj igent! Mond, hogy nem bánod! Aludj velem! "

- Rendben... - visszakaptam rá a tekintetemet.

Eltartott egy pár pillanatig, hogy felfogjam. Chi annyira könnyedén belement, hogy komolyan azt hittem félreértettem. De nem így volt. Chi mosolygott rám. Egyáltalán nem bánta azt, hogy mellettem kell töltenie az éjszakát. Olyan hihetetlennek tűnt. Chi egyszerűen bemászott az ágyamba és a párnámra hajtotta a fejét. Ő volt az ajtó felől, míg én a belső oldalon. Egymással szemben feküdtünk a csendben és a sötétben. Egy „Oyasumi" után egyikünk sem beszélt. Láttam, hogy csak maga elé bámul kettőnk közé a lepedőt figyelve. Szerettem volna megölelni, de az már tényleg nagy kérés lett volna a részemről, ha nyíltan azt kérem, tőle bújjon ide. Pedig vágytam rá. Lehunytam a szemeimet és megpróbáltam elaludni. nem sok sikerrel. A tudat, hogy ő fekszik velem szemben nem hagyott. Pedig nem az első éjjelünk lenne, hogy így alszunk. Valami mégis más volt. De nem tudtam mi. Talán a helyzet. Vagy az, hogy a mai nap folyamán egy pár óránként zavarba hoztam. Elmélkedésemből az zökkentett ki hogy Chi végig simított a karomon. Kipattantak a szemeim az érintésétől. És nagyobbat dobbant életben tartó szervem is. Kíváncsian nézett rám, mint aki meg akart volna szólalni. De nem mondott semmit.

- M-mi az? – szerettem volna, tudni mire gondol éppen akkor.

- Egy kicsit n-nem baj h-hogyha... - elhaltak szavai és csak várt.

Láttam, hogy még megpróbálja, előröl kezdeni, de nem jött ki hang a torkán. Valahogy mégis megéreztem, mit akart volna mondani. Pontosabban kérni. Ugyan így kérte tőlem azon az éjjelen, amikor belázasodott, hogy hozzám bújhasson. Nem képzeltem be, tényleg így kérte akkor is! Felemeltem a karomat pont, mint a legutóbb. És Chi nem várt, szinte azonnal az ölelésembe kúszott. Amint belefúrta arcát a mellkasomba összezártam karjaimat körülötte. Jólesően szusszant fel tettemre és éreztem, hogy kényelmesen elhelyezkedett. Tényleg erre vágyott. És én megadhattam neki, amit szeretett volna.

Ahogy ott feküdt a karjaim között, annyira jó volt. Amikor reggel felkeltünk aznap nem gondoltam volna, hogy megint lesz esélyem erre. De a mai nap hosszú volt és veszélyes. Chi most biztonságban van, és úgy láttam uralja magát. Nem keresi a lehetőséget arra, hogy ártson magának, helyette folyamatosan a védelmemet kéri. Nem akar elmenni. Ez megnyugtat. Viszont a vágya úgy tűnik, még megvan... De nem kapott az alkalmon. Megállta, hogy egyből végezzen magával. Méghozzá miattam. Hiszen azt mondta Dazai sannak is, nem akar vele kettős öngyilkosságot végrehajtani, mert velem akar maradni! Chi velem akar maradni! Engem választott a halál helyett! Visszatartó erő vagyok a számára. Legalábbis így érzem. Ezt akarom! Hogy ez így legyen!

- „Nem akarom elveszíteni Chi-t! Nem engedem el! Túl fontos nekem már hogy elfelejtsem! Képtelen vagyok rá! Főleg ilyen érzések mellett... Most közelebb vagyok hozzá, mint eddig bármikor. De nem testileg. Én bolond ma rávettem egy közvetett csókra is, mert annyira lefoglalt az, hogy megvágta magát. De neki leesett és elpirult. Belepirult abba, hogy mit tett a... a kérésemre? Vagy inkább parancsomra?... Nem tudom, minek nevezhetném... Olyanokat mondtunk és tettünk, amiket eddig nem mertünk. De igaz volt minden szó, amit neki mondtam! Bármire képes lennék, hogy megvédjem őt. Nem veszíthetem el. Nekem szükségem van Chi-re."

Észrevehette, hogy már remegek, és egyre jobban szorítom magamhoz. Tényleg nem akartam elveszíteni. Chi nélkül... Bele sem akarok gondolni, milyen lenne nélküle az életem! Nem akarok nélküle élni!

- Aku? – szólt halkan - Valami baj van? Egyre jobban szorítasz...

Szíven ütött az, hogy zavarta. Nem kellett volna annyira megölelnem! A legutóbb is baj lett belőle! Vissza kellett fognom magamat, ha nem akartam elkergetni! Lassan elengedtem.

- Go-gomenne... Ch-Chi... n-nem akartam...

- Ne engedj el! – kiáltotta viszonylag halkan mikor megérezte, hogy kezem lecsúszik a derekáról.

- Chi? – döbbentett le a reakciója.

- Jó így! Kérlek, ölelj át megint – bújt még inkább hozzám.

Kihagyott egyet a szívverésem. Chi könyörgő hangon kérlel, hogy öleljem őt tovább! Megtettem Erősebben húztam magamhoz, de közben próbáltam finom lenni vele. Nem akartam őt összetörni. De nem hagyott nyugodni az ahogy pánikolt arra, hogy elengedem.

- Chi... F-furcsán viselkedsz...

- Gomenn... De jól esik, ha itt lehetek... - suttogott.

- Nekem is Chi! Az hogy ennyire közel vagy hozzám! Ez jó...

- Aku?

Hallottam, hogy meglepte, hogy ilyen nyíltan kimondtam. De engem is, hogy azt kérte szorítsam magamhoz. De tényleg nagyon jól esett. Így akartam maradni reggelig... Nem is! Öröké! Chi-vel örökre! Akarom! Én Chi-t akarom, örökre!

- „Mondd el neki!" - szólt egy hang a fejemben – „Gyerünk! Most itt van, ilyen közel. És nem akar elmenni! Mondd el neki, mit gondolsz! M-mi van, ha elijesztem? Nem úgy tűnik, mintha el akarna szaladni... Nem fog itt hagyni! Gyerünk már, el kell mondanod neki! Nem lesz még egy ilyen lehetőséged! N-nem megy... Csináld!"

Végül hallgattam erre a hangra... A másik eszemre vagy éppen a szívemre? Igen talán inkább az szólt most hozzám. És vett rá arra, hogy lépjek egyet előre. Még közelebb Chi-hez.

- M-mondd csak Chi... H-ha- - elcsuklott a hangom, elveszett az erőm, amit nehezen szedtem össze, de ki akartam mondani!

- Igen?

- Ha... vi-visszatér az áldottságod... A-akkor is itt m-maradnál velem? Ve-velem maradnál reggelig? – „Kimondtam! Kérlek Chi maradj velem!"

- Igen Aku... Maradok! Nem akarok egyedül lenni!

- Arigatou Chi! – esett le egy kő a mellkasomról - Arigatou!

- Nem Aku... Én köszönöm, hogy védelmezel!

- „Velem marad! Chi maradni akar! Én meg kimondtam! Chi tudja, hogy szeretek ennyire közelében lenni. Szeretem magamhoz ölelni! Chi tudja! Előrébb léptem! Közelebb vagyok a célhoz! De vajon mennyire haladhatok gyorsan? Rettegek attól, hogy ha valamit nem jól csinálok, akkor Chi itt hagy. Nem akarom! Chi-nek maradnia kell! De... ha... lassan haladok... akkor... talán... egyszer elérem... elérhetem, hogy ő is úgy nézem rá rám, ahogy én őrá..."

Bár már csukva volt a szemem, még mélyebbre süllyedtem a körülöttem lévő sötétségbe és a meghittségbe amit Chi ölelésre hozott nekem. Felidéztem azt az álmot a parton és a csókot, ami sosem történt meg köztünk, bármennyire is vágytam rá. Azzal a csókkal álmodva aludtam el, miközben a lány, akivel meg akartam a valóságban is tenni, a karjaim között feküdt.

Chi szemszöge:

- N- nem lehetne, hogy ezt az éjszakát... Az én szobámban töltöd...?

Kikerekedtek szemeim, amitől ő elkapta a tekintetét rólam és egy kis pír is megjelent az orrán. Nem szólt csak simogatta kész fejemet a sajátjában, úgy várta a válaszomat. Tudtam mire gondol. Nem akar egyedül hagyni. Azt szeretné, hogy mindig a közelében legyek, amíg vissza nem tér az áldottságom. Bár nagyon meglepett, hogy megkérdezte mégis nagyon jól esett. Még az éjjel hátralévő részében is szeretne biztonságban tudni. Bár szerintem neki is feltűnt, hogy nem keresem a helyzeteket a halálra. És ezt neki köszönhetem. Meghoztam a döntésemet.

- Rendben... - mosolyogtam rá.

Mire visszavezette rám tekintetét. Láttam rajta, hogy megnyugszik, hogy még az éjszaka folyamán is maga mellett tudhat majd. Furcsa volt ez az egész helyzet. Hiszen ilyen még nem fordult elő egyszer sem. Felmentünk az emeletre, be a szobájába és egymással szembe feküdtünk le az ágyba. Éreztem rajta, hogy feszeng, de hasonlóképpen voltam én is. Nem tudtam mit kellene tennem vagy, hogy mi ilyenkor a szokás. Hiszen eddig, hogyha együtt is aludtunk annak más oka volt. Vagy nem volt két ágy, hogy külön tudjuk tölteni az éjjelt, vagy egyszerűen csak itt ébredtem Aku mellett, egyenesen a karjaiban. Nem kellett gondolkodnom azon, hogy mit csinálok. Próbáltam ugyanúgy viselkedni, mint máskor. Mint akkor, amikor kötelező módon voltunk egymásra utalva, egy ágyba a kórházban eltöltött két hét alatt. Vagy mikor beteg voltam és egyszerűen átjöttem és bekéredzkedtem az ölelésébe. Viszont most nem sikerült. Talán az új gondolataimnak volt köze ehhez. Csak ennek tudtam be. Mi másért ne lennék képes ugyan úgy viselkedni Aku mellett, mint eddig. Csak a mai képzelgések és visszaemlékezések lehetnek a hibásak ebben. De mégis... késztetést éreztem arra, hogy oda bújjak hozzá, úgy, mint máskor. De azokkal ellentétben most nem tudtam olyan egyszerűen megtenni. Pedig szerettem volna, nagyon is... Mégsem tudtam rávenni magamat. Zavartak a fejemben keringő, eddig ismeretlen gondolatok. Ki akartam őket verni a fejemből, hogy minden olyan legyen, mint eddig. De nem tűntek el... viszont már kezdtem eljutni odáig, hogy már egyenesen kíváncsi voltam. Mi ez az új dolog? Mi ez az új érzés bennem? Ideje volt nem foglalkozni a gondolatokkal. Hanem fejest ugrani az ismeretlenbe. Csak tenni azt, amit ösztönösen tennék. Éppen ezért közelebb kúsztam hozzá, majd kicsit megsimogattam a karját. Erre kinyitotta szemeit. Nem aludt még, eléggé éber volt.

- M-mi az? – kérdezett

- Egy kicsit n-nem baj h-hogyha... - elcsuklott a hangom bármilyen magabiztosan is kezdtem hozzá mondandómhoz.

De szerencsémre Aku rájött mit szerettem volna. Felemelte a karját helyet adva nekem. Emellett egyértelmű jelét adva annak, hogy szeretné, hogy úgy aludjunk, mint eddig minden alkalommal, mikor egy takaró alatt voltunk. Nem várakoztam sokáig, oda bújtam hozzá. Nagyot szippantottam az illatából és mikor átölelt egy kis nyüsszenés is kicsúszott ajkaim között. Sokkal jobb volt ott az ölelésében! Tudtam, hogy ez hiányzott és nagyon örültem annak, hogy rávettem magamat hogy mégis megtegyem. Egyszerűen jó volt a karjai között lenni. Megnyugtatott és már nem féltem semmitől. Éreztem, hogy neki is jólesik, de még pár percig szótlanul feküdtünk így. Nem tudom, mire gondolhatott, de erősödött az ölelése a derekamon. Gyorsabban vert a szíve és remegett is a teste.

- Aku? – törtem meg a csendet, amivel kizökkentettem abból az állapotból - Valami baj van? Egyre jobban szorítasz... - talán nem kellett volna ezeket a szavakat használnom, mert lassan elengedett.

- Go-gomenne... Ch-Chi... n-nem akartam...

- Ne engedj el! – estem kicsit pánikba, ami megdöbbentette

- Chi?

- Jó így! Kérlek, ölelj át megint! – nem akartam, hogy elengedjen.

Elakadt a lélegzete, de tette, amit kértem tőle. Éreztem, hogy tenyere visszacsúszik a derekamon oda ahol eddig is volt. Ebbe bele is bizsergett a testem. Majd jobban magához húzott. Nem erősen, éppen annyira hogy ne fájjon. De magabiztosan tartott a közelségében.

- Chi... F-furcsán viselkedsz... - suttogott

- Gomenn... De jól esik, ha itt lehetek... - vallottam be neki.

- Nekem is Chi! Az hogy ennyire közel vagy hozzám! Ez jó...

- Aku?

- M-mondd csak Chi... H-ha... - akadt el mondatában

- Igen? - akartam segíteni kicsit neki

- Ha... vi-visszatér az áldottságod... A-akkor is itt m-maradnál velem? Ve-velem

- maradnál reggelig? – fájdalmasan kérlelt és nekem attól, ahogy ezeket mondta összeszorult a mellkasom.

- Igen Aku... Maradok! Nem akarok egyedül lenni! – és őt is meg akartam nyugtatni.

- Arigatou Chi! – bújt a nyakamhoz, hogy még közelebb lehessen hozzám - Arigatou!

- Nem Aku... Én köszönöm, hogy védelmezel!

Csend állt be kettőnk közé. Talán Aku már kezdett bealudni is. De én még nem tudtam, csak kapaszkodtam belé, erőt gyűjtve az illatából. Az öleléséből. Testéből állandó melegségből. Szívének dobogásából. Nyugalom szállt meg, már a gondolataimtól sem féltem.

- „Olyan jó itt. Megint a karjai között lehetek... De mellette olyan különös is ez az egész. Nem ez a kellemes érzés a furcsa, hanem, hogy nem érzem azt, amit korábban. Nem érzek vágyat a halálra, sőt inkább elrettentő, ha belegondolok hányszor próbáltam már meg. Ez nem baj. Elvégre ez lenne a cél nem? De akkor is mi folyik itt? Ezt én nem értem. Mi történt? Odakint az utcán még hívogattak a veszélyes helyek azért, hogy végezzek magammal. Erre most kifejezetten félek attól, hogy megtegyem. Miért? Mi változott meg?"

- „Chi..." - hallottam a fejemben Aku hangját.

- „Bármit megadnék, megtennék azért, hogy biztonságban tudjalak."

- „Nem hagyom, hogy meghalj!"

- „Majd én, megvédelek!"

- „Higgy bennem Chi! Képes vagyok rá!"

- „Már értem... ez változtatott meg... Aku szavai fordítottak a kockán. Miatta döntöttem másként. Sikerült elérnie a célját. A véleményem és a hozzáállásom az élethez és a halálhoz lecserélődött. Találtam okot arra, hogy maradjak. Ez az indok pedig maga Akutagawa... Miatta akarok maradni! Nem akarom, hogy szomorú legyen. Hiszen ő nem akar elengedni engem. Nem akarja, hogy meghaljak. Már elég régóta védelmez. És dolgozik azon, hogy értelmet találjon nekem arra, hogy életben akarjak maradni. Milyen érdekes, hogy pont ő lett az, aki miatt maradni akarok. És rosszul esne neki, ha mégis elmennék. Tudom, hogy összetörne, ha itt hagynám. Még az is lehet, hogy fájna neki. Nem akarom, hogy szenvedjen. Aku meg mutatta nekem a boldogságot, vagy legalább is annak egy lehetőségét... Nem akarom ellökni magamtól többé ezt. Élni akarok ezzel az eséllyel!"

Éreztem magamban terjedni azt a melegséget, amit Aku élesztett fel bennem. Vagyis jobban mondva telepített belém, hiszen ez a fajta meghitt melegségben nem volt korábban részem Ezt Aku ültette el bennem és nem akarok mást érezni. Azzal, hogy azon az esős éjszakán nem hagyott ott „meghalni", hanem magával vitt, megváltoztatta az életemet. És ezt meg kell majd hálálnom neki valahogy. Ebben a melegségben kezdtem elbóbiskolni. Már majdnem elaludtam mikor megéreztem valamit. Valami nem stimmelt. Aku karjainak ölelése enyhült már a derekamon. Teljesen elaludt, de nem ez volt a különös, hanem az, hogy a lábaim maguktól mozdultak meg.

Ha kicsit mélyebben aludtam volna már, akkor talán meg sem érzem. De így félálomból is felriadtam rá. Nagyon megijedtem. Nem irányítottam a végtagjaimat. Azok maguktól cselekedtek. Próbáltam visszafogni őket, hogy ne tegyenek semmit az engedélyem nélkül, de nem tehettem semmit. Kimásztam Aku karjai közül és nem tudtam megszólalni. Hiába nyitottam ki a számat, hang nem jött ki a torkomon. Pedig kiáltani akartam, hogy felébresszem Akut. Azt akartam, hogy vegye észre, baj van! Nagyon nagy baj! Akartam, hogy segítsen rajtam. Állítson meg, ne hagyja, hogy otthagyjam őt. De nem sikerült, bárhogy is erőlködöttem. Tehetetlenül néztem végig, hogy uralmamat elveszve saját testem felett, lemegyek a konyhába. Elővettem egy kést, majd visszamentem az emeletre fürdőbe és vizet engedtem a kádba. Akkor már olyan kétségbeesetten akartam megállítani magamat, mint még soha azelőtt. Ordítottam volna, de csak fejemben hallottam a hangomat. Nem tudtam megállítani a testemet, ahogy azt sem hogy az első vágást több kövesse. De már sírtam, rettegtem, nem akartam megtenni.

- „Nem akarom! Elég! Ez fáj! Hagyd abba! Segítség! Könyörgöm! Aku! Ébredj fel! Én ezt már nem akarom! Nem akarok meghalni! Állj! Hagy békén! Vissza akarok menni Aku-hoz! Segíts! Aku! Segíts!"

De bárhogy is törtem magamat nem jött és a víz egyre vörösebb lett. Én pedig egyre jobban elgyengültem. De tovább próbálkoztam Hátha az egyik kiáltásom mégis eléri a hallható tartományt. Felébreszti Aku-t és megmenti az életemet!

- „Nem akarom! Itt akarok maradni! Élni akarok! Ez nem ér! Gonosz vagy! Eressz el! Ne irányítsd a testemet! Miért? Miért, akkor halok meg, amikor már találtam indokot arra, hogy éljek? Megtaláltam a boldogságot, vagy legalább az esélyt rá. És mégsem szerezhetem meg! Aku! Ryuu... Olyan szomorú lesz... Talán még meg is sirat majd... Vele akartam maradni! Mellette akartam élni!"

Akkor jöttem rá. Megvilágosodtam halál peremén. Megértettem az érzéseimet. Már tudtam.

- „Szeretem Akutagawa-t... Szeretem! És most itt kell hagynom. Ez nem igazság!"

Már csak könnyeztem... Vége volt... Túl sok vért vesztettem. És nem gyógyultam meg. A szememet sem tudtam már nyitva tartani. Elfehéredett ujjaim közül kihullott a kés is. Elterültem a csempéken. Elmúlt az a fájdalom, amit a vágások okoztak. Helyette a szívem fájt. Hiszen rájöttem, hogy szerelmes vagyok, és anélkül kell meghalnom, hogy ezt Aku tudtára hozhattam volna. Még egyszer utoljára megpróbáltam uralma alá vonni hangszálaimat. És sikerült, de nagyon halk voltam. Mégis el tudtam mondani, úgy az utolsó mondatomat, hogy azt emberi fül meghallhassa.

- Szeretlek, és annyira sajnálom Ryuu!

Akutagawa szemszöge:

A nevemet hallottam. Chi szólított. Mintha azt mondta volna, „Sajnálom Ryuu". Kinyitottam a szemem és Chi nem volt mellettem. Nem tudom, hogy mennyit alhattam? Mennyi az idő? De nagyon rossz előérzetem lett, és mivel kintről a folyosóról fény szűrődött be, így kiugrottam az ágyból. A fürdőbe lépve szinte összeestem. Levert a víz, de mégis magától mozdultak a lábaim és indultam el a vörös vízzel telt kád mellett, a csempén fekvő hófehér testhez.

- Nem! Nem! Nem! – zuhantam térdre mellette - Nem! Nem! Az nem lehet!

Karjaimba, ölembe vettem, húztam Chi-t, élettelen volt és fehér, mint a hó. A kés nem messze feküdt tőle, ahova kihullott a kezéből. Már nem vérzett, de a kádban pirosló folyadék elég vörös volt ahhoz, hogy tudjam, rengeteg vért vesztett. És nem adott életjelet!

- Nem! - ordítottam már - Nem veszíthetem el! Chi! Nem ezt, ezt nem akarom! - öleltem magamhoz - Ez lehetetlen! Nem! Miért? Miért történik ez? Chi nem halhat meg! Nem veszíthetlek el! Chi! Könyörgöm! Ébredj fel! Azt mondtad, azt ígérted nem teszed, hogy velem maradsz! Akkor miért? Miért dobtad el az életed és engem is? Chi szükségem van rád! Még nem tudtam elmondani! El akartam mondani! Meg akarom mondani! Nem teheted ezt velem! Nem hagyhatsz itt! Chi!!

Ráborultam a mellkasára így húztam még jobban magamhoz. Olyan történt, ami már nagyon régen nem. Könnyek gyűltek a szemembe. Zokogva, reszketve öleltem magamhoz élettelen fehér testét. A fájdalom, ami elöntött rosszabb volt, mint addig bármi, amit éreztem. A lány, aki a legfontosabb az életemben halott. És én tehetetlenül szorítom a testét. Elvesztettem őt. Őt, aki mindennél többet jelent nekem! Chi az egyetlen jó dolog az életemben és nincs többé! Mikor már kezdtem erőt gyűjteni, hogy elmondjam neki. Sose tudom már kimondani! Nem tudom megmondani neki! Ordítottam a fájdalomtól. Elbuktam. Nem tudtam sem meggyőzni sem megvédeni. Képtelen vagyok visszahozni őt. Elveszítettem Chi-t.

- Chi... - bújtam hozzá - Annyira sajnálom! Nem tudtalak megvédeni! Meg tudsz nekem bocsátani?

Abban a fájó hatalmas csendben, a saját életjegyeim, fájdalmaim, hangom zaja mögött meg hallottam valamit. Erőtlen volt és gyenge, mint a harmat és halk. De elég volt ahhoz, hogy még egy utolsó csepp nyeremény csillanjon fel bennem. Chi-nek vert a szíve!

- Chi? T-te még-?

Gyorsan kellett cselekednem. Már nem vérzett és bár a sebei még nyíltan tátongtak csuklóján és alkarján, úgy tűnt mélyebben bezáródtak már. Még dobogott a szíve, vagyis még van annyi vére, hogy keringesse. Talán... talán, már visszatért az Itteki no Inochi. Megragadtam a Chi által használt kést és egy nem túl mely vágást ejtettem saját csuklómon. Elejtettem az éles eszközt és a sebet a számhoz emelve fogtam fel annyit a véremből amennyit csak tudtam. Majd ajkaira hajoltam. Lassan átadtam Chi-nek és reménykedtem benne hogy még nem késő. A reflexei még működtek! Amikor az első kortyot lenyelte azt éreztem én is. Nőtt a remény bennem. Már nemcsak egy szikra volt, már meggyulladt, de még mindig törékeny és mulandó volt akár egy gyertyaláng. De nekem ennyi is elég volt ahhoz, hogy folytassam. Chi még feléleszthető! Még megvan a remény és én nem adom fel! Meg fogom menteni! Nem fogom elveszteni!

Miután az utolsó kortyot is átadtam, nem váltam el ajkaitól. Megcsókoltam. Finoman, gyengéden, de hosszan. Hátha ez is segít. Ha tudtára tudom hozni, hogy várok rá. Vissza várom. Hogy nem akarom őt elveszíteni. Remegtem, ahogy ajkaim mozgattam övéin és fájt! Nem akartam, hogy ez legyen, az utolsó alkalom mikor megtehetem ezt! Azt akartam, hogy érezze! Nem bántam volna, ha felébred és rajtakap. Akartam, hogy tudja! Ha felébred így csókolnám meg újra! Mindig így bánnék vele. Vigyáznék rá.

A fájdalmas csók után már csak figyeltem és reménykedtem abban, hogy felnyitja személyit. Könnyeim már elakadtak, de úgy éreztem bármikor újra eleredhetnek. Már arra sem emlékszem, mikor engedtem meg magamnak ezt utoljára. Ennyire gyengének talán még sosem éreztem magam. De most még ez sem zavart. Ha Chi-t nem tudom feléleszteni, akkor semmi értelme sem lesz a világnak.

- Chi... - suttogtam a fülébe - Gyere vissza hozzám! Chi! Kérlek szépen nyisd ki a szemed! Könyörgöm Chi! Nem hagyhatsz itt! Nem bírnám ki! Még valamit nem tudtam megmutatni. Még valamit nem mondtam ki és még mindig képtelen vagyok rá! Kérlek gyere vissza! Hallasz Chi? Ha igen kövesd a hangomat! Ébredj fel Chi! Gyere vissza hozzám!

Vártam és a másodpercek óráknak tűnve peregtek. Meg-meghallgattam a szívét, ami kezdett erősebben verni. Ez megnyugtatott egy pillanatra. De egy másik dolog hiányzott. És ez kezdte jeleit is mutatni. Chi bőre elkezdett kékülni. Nem lélegzett.

Nem gondolkoztam csak cselekedtem. Lélegeztem. Sokáig, hosszan és nagy levegő adagokat juttattam tüdejében. Bele sem gondolva, hány alkalommal érték ajkaim az övéit. Csak az érdekelt, hogy megint magától vegyen levegőt. És sikerült a lassan telő percek után végre éreztem, hogy segítségem nélkül is lélegzik. Hatalmas kő esett le a szívemről. Úgy tűnt az alap életjelei rendeződtek. De még mindig nem ébredt fel. Pedig már a színét is kezdte visszaszerezni. Attól féltem kómába esett az oxigénhiány miatt.

- Chi, nyisd ki a szemed! – folytattam a kérlelést, könyörgést, hátha eljut hozzá a hangom és segít neki visszatalálni – Gyere vissza Chi! Gyere vissza hozzám! Nee... Chi... Kérlek! H-hiányzol Chi!

Ahogy ki ejtettem éreztem, hogy megint feltörnek a könnyeim. Már nem zavartak. Most bármilyen gyengének is tűntem nem érdekelt. Nem éreztem magamat annak. Én csak vissza akartam őt kapni. Bármit megtettem volna érte.

- Chi ébredj fel. Könyörgöm Chi! Nem mehetsz el! Chi hallod nekem ... nekem ... Én-

Még így is, hogy ő eszméletlenül fekszik a karjaimban sem tudtam kimondani a szavakat, amelyek megfogalmazódtak bennem. Szorítottam őt magamhoz, homlokomat az övének döntöttem. A könnyeim az arcára hullottak, onnan folytak tovább. És én könyörögtem Chi-nek és az égnek, hogy adja őt vissza nekem. Hogy ébredjen fel. Még egyszer megcsókoltam, lassan és hosszan, de még mindig nem mozdult meg. Elváltam ajkaitól. Megsimítottam arcát. Mintha csak aludt volna. Ezért is volt nehéz felfognom, hogy lehet, képtelen vagyok felébreszteni őt.

- Nem veszíthetlek el Chi! Azt szeretném, ha örökre velem maradnál! Hallod Chi? Kellesz nekem! Szükségem van rám rád Chi! Nyisd ki a szemed! Gyere vissza hozzám-

Elcsuklott a hangom, nem tudtam folytatni. Még mindig annyira fájt a mellkasom. Fájt az, hogy lehet Chi-t még így sem tudom megmenteni. Csak remegve zokogtam tovább és öleltem, szorítottam őt magamhoz. Nem akartam nélküle élni!

- R-Ryuu... - hallottam meg erőtlen hangját.

Felkaptam a fejem, hogy lássam, mi történik vele. Lassan nyitotta fel a szemeit és emelte rám kék tekintetét. Felébredt. Életben volt!

- Chi! - öleltem magamhoz vállára hajtva a fejemet – Végre! Itt vagy! Visszajöttél! Annyira örülök! Azt hittem örökre elveszítettelek! Annyira sajnálom, hogy nem vigyáztam rád jobban!

- Ryuu? - hangja még mindig nagyon erőtlen volt

És az, ahogy lassan átölet szintén nagyon gyenge volt. Bár éreztem rajta, hogy mindenképpen meg akarta tenni. Át akart öleli, viszonozni akarta, amit én tettem! De közben tudtam szinte bármelyik pillanatban elájulhat.

- Chi igyál a véremből! Szerezd vissza az erődet! Nem akarom megint átélni ezt! Ne ájulj el! Maradj!

Nem felelt csak lassan tette, amire kértem. Ő is tudta, hogy most ez a leggyorsabb módja annak, hogy erőt szerezzen. Itt most a pihenés nem segített volna. Alig órái-napjai lehetek attól a kis mennyiségtől, amit én adtam neki. Azzal csak feléleszteni tudtam. De életben is kellett őt tartanom! Még így éppen újraéledt testel is óvatosan, a lehető legkevesebb fájdalmat okozva harapott meg. Nem akarta, hogy fájjon nekem. De az sem érdekelt volna, ha csak úgy nekiesik a nyakamnak, mint a horrorfilmekben. Viszont Chi nem olyan. Ügyel arra, hogy ne okozzon gondot nekem. Jobban öleltem őt hogy kényelmesebb pózban legyen.

- „Chi olyan jószívű. Megint maga elé helyezett. Egy kedves és jószívű maffiózó. Ritka kincs, amit nem veszíthetek el megint!"

Ez alkalommal többet ivott. Nem csak egy pár kortyot, mint az első alkalommal. Ez már is sokat segített a lelki állapotomon. Elvégre több időt nyer ezzel. Minden csepp véremet odaadnám neki azért, hogy örökre velem maradjon. Soha többé nem akarom azt a fájdalmat érezni, amit a halála hitében éreztem.

- „Sokkal jobban kell vigyáznom rá. Képtelen lennék nélküle élni. Nem akarom elveszíteni megint. Ha most később értem volna ide, lehet már túl késő lett volna. Ha nem hallottam volna meg."

- „Sajnálom Ryuu!"

- „Igen! Ezt hallottam. Azóta hogy felébredt is így szólít. Mintha elköszönt volna tőlem akkor. Egyáltalán miért tette ezt? Megígérte, hogy marad! Miért szegte meg az ígéretét?"

Befejezte az írást, így kicsit elhúzódtam tőle. Onnan figyeltem a szemeit, amiben egyszerre láttam örömöt, félelmet és még valamit, amit nem tudtam beazonosítani.

- Ryuu? - vége volt élet a hangjában is, de láttam, hogy észrevette törődésemet.

- Miért Chi? Miért tetted ezt? Azt mondtad nem hagysz itt! – megint magamhoz húztam arcomat a hajába temettem, úgy folytatta tovább, kitört belőlem minden, az összes felgyülemlett kérdésem – Megígérted! Akkor miért szegted meg? Ennyit jelentett ez az egész neked? Csupán ennyit értem én is? Hogy ilyen könnyen eldobj az életeddel együtt? Ez fájt Chi!

- Ryuu... én- akart valamit mondani, de a feltörő fájdalom miatt beléfojtottam a szót.

- Tudod mennyire rossz volt? Belegondoltál abba, amit éreztem, mikor beléptem a fürdőbe és megtaláltam a testedet? El tudod képzelni mennyire fájt ez nekem? Miért Chi? Miért tetted ezt velem? – megint sírtam, szánalmasnak éreztem magam, de muszáj volt tudnom.

- Sajnálom Ryuu! Annyira sajnálom! Én nem akartam! Kérlek, bocsáss meg nekem! Nem teszek ilyet többet! Itt akarok maradni! Nem akartam ezt!

- Akkor mégis miért tetted meg?

- Nem akartam! Nem én voltam! Ryuu soha többé nem teszem! Ígérem!

- Egyszer már megígérted! Sajnálom Chi de már nem tudok bízni a szavaiban!

Utolsó mondatomra remegés futott végig a testén, ami elhallgatatta. Úgy egy percig volt szótlan. De amikor meg akart kérdezni, hogy mi történt vele akkor megmozdult. Eltolt magától és keze közé fogta arcomat.

- Chi? - olyan határozottság volt a szemeiben, amit korábban még nem láttam.

- Ryuu. Én nem akarok többé ilyet tenni! És nem is fogok! Itt akarok maradni veled! Megígérem neked! Esküszöm! Hogy soha többé még csak meg sem próbálom. Nem leszek öngyilkos! Ryuu, én már nem akarok meghalni!

Közelebb rántott magához ajkait az enyémre nyomva. Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam reagálni, a szavai és a tette lefagyasztották mindenemet

Chi szemszöge:

Különös volt nem olyan, mint máskor, amikor meghaltam. Nem éreztem mást csak szomorúságot. Nem fájt. Nem volt hideg. Nem nyomott a vízbe semmi. Egyszerűen csak az a mérhetetlen szomorúság öntött el, amit azért éreztem, mert Ryuu-t ott kellett hagynom. Nem akartam meghalni. De még is megtörtént. Vissza akartam menni Ryuu-hoz. Megölelni. Megint a karjai között lenni. Szeretem őt! És vele akarok maradni!

Hallottam valamit. Ryuu hangja volt ez biztos. De nagyon távolinak tűnt. Nem értettem mit kiabált. De tudtam, hogy ott van. Megtalált. De túl későn. Folyamatosan beszélt hozzám. Mégsem értettem. Csak a hangja jutott el hozzám, de az értelmét már nem tudtam felfogni. Tudtam, éreztem, hogy neki is fáj. Fáj az, hogy így kellett megtalálnia engem. És én nagyon sajnáltam, hogy ez történt. Ha vissza tudnék hozzá menni-

- Szükségem van rám rád Chi! Nyisd ki a szemed! Gyere vissza hozzám-

Megértettem végre mit mondott. Ez adott erőt ahhoz, hogy higgyek benne. Vissza tudok menni hozzá! Még nem kell elválnom tőle. Még meg tudom mutatni neki hogy, szeretem! Vissza akartam menni. Bár Ryuu elhallgatott, a fejemben még éltek utolsó szavai. Ahogyan a többi is. Minden kedves szó és tett. Minden, ami miatt belé szerettem. Valami nedves cseppent az arcomra. És valaki átölelt. Szorított. Reszketett. És zokogott. Ryuu volt az.

- R-Ryuu... - szólaltam meg.

Erre már nem szorított annyira, de a teste hirtelen feszült meg. Kinyitottam a szemeimet. Ryuu a karjaiban tartott és szorosan fogott magához. Éppen csak fentebb emelte a fejét tőlem így is nagyon közel volt. És sírt! Akutagawa Ryunosuke sírt! Miattam. Amiért meghaltam. Az a megtört tekintet azonnal elkezdett kisimulni amint kinyitottam a szemem. Öröm és csillogás költözött szürke íriszeibe és elmúlt az a remegés, amivel eddig tartott. Éreztem, ahogy megkönnyebbül. Visszatértem hozzá!

- Chi! – a nyakamhoz bújva szorított megint magához – Végre! Itt vagy! Visszajöttél! Annyira örülök! Azt hittem örökre elveszítettelek! Annyira sajnálom, hogy nem vigyáztam rád jobban!

- Ryuu? – belül szorítottak a szavai, tényleg nagyon hiányoztam neki

Lassan amennyire erőmből telt én is átöleltem őt. Erőlködnöm kellett, hogy ne essek össze, mert meg akartam tenni. Meg akartam ölelni, hogy tudja. Itt vagyok! Nekem is hiányzott ő és nem akarok elmenni többé!

- Chi igyál a véremből! – suttogott és úgy húzott magához, hogy pont elérjem a nyakát - Szerezd vissza az erődet! Nem akarom megint átélni ezt! Ne ájulj el! Maradj!

Megtettem. Ahogy a legutóbb is tettem finomvoltam és óvatos. Jól esett a vére. Éreztem, hogy az életidőm egyre nyúlik. Még tovább maradhatok azzal, akit szeretek! Olyan sokszor gondolok erre! Talán, mert azt hittem vége. És most hogy kaptam még egy esélyt nem akarom, hogy feleslegessé váljon Ryuu tette. Visszahoztak a szavai az életbe! Vele akarok maradni! Örökre! Ahogy kortyoltam a vérét éreztem, hogy valami nincs rendben. Máshogy vert a szíve és furcsán vette a levegőt. Negatív dolgokra gondolt. Amikor befejeztem elhúzódott tőlem. Már a szemében is láttam, hogy jól éreztem. Ryuu most máshogy néz rám, mint korábban. Hasonlóan ahhoz, ahogy a korházban, mikor megtudta a véremet elajándékoztam.

- Ryuu? – nyeltem egy nagyot.

- Miért Chi? Miért tetted ezt? Azt mondtad nem hagysz itt! – átölelt és elbújt azzal, hogy arcát még jobban hozzám a nyakamhoz túrta, remegett és nekem ez fájt, minden szava fájt – Megígérted! Akkor miért szegted meg? Ennyit jelentett ez az egész neked? Csupán ennyit értem én is? Hogy ilyen könnyen eldobj az életeddel együtt? Ez fájt Chi!

- Ryuu... én- el akartam neki mondani, hogy nem én voltam, hogy nem akartam ezt.

- Tudod mennyire rossz volt? Belegondoltál abba, amit éreztem, mikor beléptem a fürdőbe és megtaláltam a testedet? El tudod képzelni mennyire fájt ez nekem? Miért Chi? Miért tetted ezt velem? – elhalhatott.

Egész teste, úgy remegett, mint, amikor nem akarta, hogy elmenjek. Ryuu annyira ragaszkodik hozzám, hogy már fájdalmat okozok neki. Ettől nekem is elindultak a könnyeim. Szerelmes vagyok belé és mégis miattam, az én hibámból fáj neki. Szenved. Nem akarom, hogy szenvedjen! El akarom mondani neki!

- Sajnálom Ryuu! – sírtam fel hangosan és öleltem én is őt - Annyira sajnálom! Én nem akartam! Kérlek, bocsáss meg nekem! Nem teszek ilyet többet! Itt akarok maradni! Nem akartam ezt!

- Akkor mégis miért tetted meg? – jogosan kérdezett mégis szíven ütött a vád.

- Nem akartam! Nem én voltam! Ryuu soha többé nem teszem! Ígérem!

- Egyszer már megígérted! Sajnálom Chi de már nem tudok bízni a szavaiban!

Ez fájt a legjobban. Ryuu már nem bízik bennem. Eljátszottam az esélyemet! Pedig még csak most kaptam meg! Lehet, most azt sem hinné el nekem, ha a szemébe mondanám, hogy szeretem őt! Nem akarom! Nem veszíthetem el! Döntést hoztam. Egy merész tettet, de tudtam ez az egyetlen lehetőség még arra, hogy bizalmát visszaszerezzem. Eltoltam magamtól és mélyen a szemébe néztem.

- Chi? – láthatta rajtam a változást és szerintem kíváncsi is volt mi bújik meg tetteim mögött.

- Ryuu. Én nem akarok többé ilyet tenni! És nem is fogok! Itt akarok maradni veled! Megígérem neked! Esküszöm! Hogy soha többé még csak meg sem próbálom. Nem leszek öngyilkos! Ryuu, én már nem akarok meghalni!

Magamhoz rántottam még mielőtt bármit mondhatott volna. Lehunytam a szemem mielőtt megcsókoltam. Bar ezt annak talán nem is lehetett nevezni. De az biztos, hogy ez pecsét volt az ígéretemre. Amit soha többé még csak meg sem fogom próbálni megtörni. Ryuu-val akarok élni! És szeretni akarom őt!

- Ch-Chi?? E-ezt mi-miért? T-te-

- Cs-csak megpecsételtem az ígéretemet! –közbeszóltam, nem akartam, hogy kimondja, bár nagyon örültem volna neki, ha ő is azt érzi, amit én, de még nem akarom elmondani neki, talán kedvel engem annyira, de biztosra akarok menni– N-ne go-gondolj bele többet! Kérlek... - teljesen elvörösödtem attól, ahogy bámult rám, és ahogy éreztem, hogy a szíve gyorsabban vert tettem után, ezért odabújtam hozzá, elbújva előle – R-Ryuu... Hiszel most már nekem? Elhiszed, hogy többé nem teszek ilyet? Én már nem keresem a halált! Fájt! Maradni akartam és akarok most is és ezután is! Nem én irányítottam!

- Chi? Miről beszélsz?

- Nem tudtam uralni a testemet. Magától cselekedet. Hiába erőlködtem, kiabáltam nem tudtam megállítani. Sírtam! Féltem Ryuu! Rettegtem attól, hogy többé nem láthatlak téged. Annyira ijesztő volt. – megint sírni kezdtem és reszkettem a félelemtől.

- Cshhsss~ Semmi baj Chi... - csitítgatott és simogatott, ez nagyon jól esett - Már minden rendben! Látod, itt vagyok. Itt vagyok neked, és te is itt vagy nekem. Nem hagyom, hogy elmenj!

- Kérlek Ryuu, ölelj még erősebben! – nem tudtam megállítani a szavaimat csak jöttek elő belőlem.

- Chi?

- Segíts Ryuu! Nem tudom, mi történt, miért történt? De nem akarom, hogy megint megtörténjen! Nem akarok meghalni! Veled akarok maradni Ryuu! Kérlek, segíts ebben. Öld ki belőlem azt, ami még mindig a halálomat kívánja!

Tényleg rettegtem nem akartam elválni tőle. Ő volt a menedékem magam elől. És valahogy el kellett tűntetnem azt, ami meg akart ölni. Mert az nem én voltam, de mégis.

- Megteszem Chi! Én sem akarom, hogy eltűnj az életemből! Chi... Nekem... Én... Nekem szükségem van rád Chi!

Kihagyott egyet a szívverésem. Kimondta azt, ami visszahívott a halálból is. Kimondta úgy is, hogy ébren voltam. Akarta, hogy tudjam! Mégsem bírtam választ adni neki. Pedig a tudtára akartam hozni, hogy nekem is szükségem van őrá! Jobban, mint eddig bármikor! Mégsem szóltam egyetlen szót sem. Csak elvesztem annak a személynek az ölelésében, aki a világot jelentette nekem. Csak akkor szólalt meg, megint amikor érezte, hogy reszketek. De nem csodálom decemberben éjjel, hajnalban, a fürdőszoba hideg csempéjén, Ryuu ölelése volt az egyetlen, ami melegen tartott.

- Chi? Minden rendben?

- Uhum... Cs-csak fázom... Kérlek Ryuu menjünk vissza a szobádba!

- A-az én szobámba Chi? B-biztos?

- Igen nem akarok messzebb lenni tőled, mint most!

- Rendben... kapaszkodj!

Nyaka körülkapaszkodtam belé ő pedig felemel. Odabújtam a nyakához hogy ne lássa mennyire elpirultam attól, hogy menyasszonypózban vitt a hálószobájába. Mikor bevitt és letett már elég sötét volt körülöttünk hogy ne tűnjön fel neki és egyből bebújtam a takaró alá, hogy még inkább elrejtőzzek. Viszont megint ott akartam lenni. Akartam, hogy átkaroljon. Hogy megvédjen. Ezért, mikor bemászott mellém akaratlanul is kaptam keze után. Ami nem kis meglepetést okozott neki.

- Chi?

- Visszabújhatok a karjaid közé?

Nem felelt, de még a sötétben is láttam, hogy tányér nagyságúra kerekedtek a szemei. Egyből magához rántott mintha ő is erre vágyott volna. Én oldala mentén megöleltem őt, ahogy még jobban hozzá akartam simulni szinte téptem fölsőjét. Ott akartam lenni még közelebb hozzá! Nem messzebb csak még inkább Ryuu karjainak ketrecében. De nem ketrec ez inkább maga a mennyország. Némán bújt ő is hozzám elmulasztotta a fájdalmaimat. De a félelmemet nem.

- Chi? – megérezhette, hogy valami nincs rendben - Jobban vagy?

- Ne engedj el Ryuu! Kérlek!

- Csss~ Nyugodj meg Chi... Már nincs baj. Megvédelek! Látod? Képes vagyok rá! Nem engedlek el! Soha többé!

- So-soha? – látni akartam, tényleg azt mondta nekem, hogy soha?

- Én... - nézett a szemembe - Én mindig itt leszek neked Chi! Nem kell félned. Vigyázni fogok rád!

- Ryuu... - mondanom kellett valamit, de az nem jött a számra, amit tényleg éreztem - Köszönöm, hogy megmentetted az életemet!

- Bármikor megtenném hiszen... - megakadt, így befejeztem helyette

- Fontos vagyok neked?

- Igen Chi az vagy!

- Ryuu... - el akartam neki mondani, hogy é is így érzem, sőt nekem ő még többet jelent - Nekem csak te vagy! Nekem te jelentesz mindent Ryuu! És elérted a célodat...

- Ch-Chi?

- Miattad nem akarok meghalni! Ezt ma értettem meg. Ironikus, hogy meg kellett halnom ahhoz, hogy most tudjam, nem akarom többé. Veled akarok maradni Ryuu!

Hirtelen hajolt közelebb hozzám, de megtorpant pont mielőtt megtette volna. Nem bírtam megmozdulni, de ha tehettem volna, én fejezném be lendületet. Akartam, hogy ajkaink elérjék egymást! Annyira vágytam rá!

- „Ryuu könyörgöm, tedd meg! Csókolj meg!! Nem tudok megmoccanni de, akarom! Kérlek érezd, hogy én is akarom! RYUU CSÓKOLJ MEG!!"

Nem tette meg. Elhúzódott tőlem és nem nézett rám.

- Go-gomenne... - suttogta

Annyira fájt! Akartam a csókját! De nem tette meg! Ez olyan volt mintha azt mondta volna, nem szeret engem. Pedig erre vágytam! Hogy Ryuu viszonozza, amit érzek iránta! Fájt.

- C-Chi? – nézett vissza rám

Az ölelésébe menekültem. Nem akartam, hogy úgy nézzen rám, és hogy úgy lásson engem. Csak hangosan sírtam, mert ezt nem bírtam visszafogni. Ryuu nem csókolt meg! Nagyon fájt ez nekem!

- Sajnálom Chi! – ölelt erősen, de nem hallgatott el és minden szava csak növelte a szorítást a szívemen - Annyira sajnálom! Nem kellett volna megtennem! Nem volt helyes! Bocsáss meg nekem Chi!

- Ryuu, most ne mondj semmit! – nyögtem a sírásom között - Csak ölelj! Szoríts magadhoz! Kérlek! De ne szólj!

Elnémult csak simogatással é a fejemre adott sok apró puszival próbált segíteni a helyzetemen. És ez végül sikerül. Könnyeim lassan elapadtak. Tudtam, hogy nem azért nem tette meg, mert nem érzi, amit én. Nem ennek más oka volt. Lehet, hogy meg akarta tenni. De nem akart letámadni. Ryuu mindig úgy vigyáz rám. Nem akart rám mászni. Ez jól esett. De most nem bántam volna. Szerettem volna, megtudni ő mit érez irántam. De nem kérdezhettem rá nyíltan. Viszont nem akartam lemondani róla. Akartam, hogy szeressen engem! És meg akartam neki mutatni, hogy nem bánom, ha úgy érint meg.

- Ryuu...- szóltam halkan, tudtam hogy még nem aludt el.

- Igen?

- Kérhetek tőled valamit?

- M-mit szeretnél Chi?

- Ha... H-hogyha úgy érzed... M-meg akarsz ölelni engem a-akkor t-tedd meg! Kérlek

- C-Chi, T-te most arra kérsz h-hogy-

- Sokszor ölelj magadhoz!

- De ez-

- Kérlek Ryuu! Tu-tudom, hogy te is élvezed, hogyha megteheted! É-és én is örülök neki! Szóval ne fogd vissza magad! Ha úgy érzed, hogy akarod, akkor tedd meg! N-nem fogsz zavarba hozni vele! H-hiszen é-én is örülnék neki...

- Chi~! – hallottam a vágyat a hangjában, és ahogy derekamnál fogva magához rántott, hogy a nyakamhoz férje egy kis nyögést is kiváltott belőlem - Rendben legyen, ahogy szeretnéd Chi! D-de nem kellene ennyire közel engedned magadhoz! – ahogy a nyakamra és fülemre lehelte a szavait beleborzongott a testem!

- Már nem akarok meghalni! – akartam, hogy tudja - Én-

- Nem úgy értettem!

- Ryuu...?

- Te egy nagyon okos, kedves és szép lány vagy Chi. Ne engedj ennyi mindent meg nekem.

- Ryuu... Én nem félek tőled – tudatnom kellett vele, hogy tényleg nem bánom, sőt kifejezetten szeretném, akarom!

- Nem félsz?

- Nem... Ryuu... megváltoztattad az életemet és megmentettél! Miattad vagyok még életben és akarok még tovább az élők között maradni. Így hát nem baj, hogy ennyire közel vagy hozzám. Hiszen nekem csak te vagy! Ryuu... te vagy a családom... az otthonom... a... jövőm... ... Az... indok ami... miatt... szeret...nék... még... tovább... maradni... ... veled... Ryuu~

Nem tudom meddig mondhattam el a mondandómat, mert éreztem, hogy az álomvilág elrabol Ryuu-tól. De éreztem még ott is, hogy ölel engem. És hogy soha többé nem fog elengedni!

Akutagawa szemszöge:

Mintha a fejemben felrobbant volna valami. Úgy éreztem magam, mikor Chi ajkait éreztem a sajátjaimon. Nem tartott egy másodpercig sem. Szinte csak egy puszi volt. De akkor is!

- „Miért? És hogyan? Chi? Miért tette ezt? M-megcsókolt? ... Nem ... De mégis! Ez mégis mi akart lenni? És egyáltalán-"

Hamarabb elvált tőlem, minthogy reagálhattam volna. Így csak bambán néztem, ahogy egyre jobban elpirul és nem tudtam mihez kezdeni az információval. Miszerint Chi és az én ajkaim összeértek. Szándékosan! Nem volt vér! És mindketten emlékszünk rá!

- Ch-Chi?? E-ezt mi-miért? T-te-

- Cs-csak megpecsételtem az ígéretemet! – vágott a szavamba mielőtt feltehettem volna kérdésemet – N-ne go-gondolj bele többet! Kérlek... - odabújt a mellkasomhoz pirosságát palástolva – R-Ryuu... Hiszel most már nekem? Elhiszed, hogy többé nem teszek ilyet? Én már nem keresem a halált! Fájt! Maradni akartam és akarok most is és ezután is! Nem én irányítottam!

- Chi? Miről beszélsz?

- Nem tudtam uralni a testemet. Magától cselekedet. Hiába erőlködtem, kiabáltam nem tudtam megállítani. Sírtam! Féltem Ryuu! Rettegtem attól, hogy többé nem láthatlak téged. Annyira ijesztő volt.

- Cshhsss~ Semmi baj Chi... Már minden rendben! Látod, itt vagyok. Itt vagyok neked, és te is itt vagy nekem. Nem hagyom, hogy elmenj!

- Kérlek Ryuu, ölelj még erősebben!

- Chi?

- Segíts Ryuu! Nem tudom, mi történt, miért történt? De nem akarom, hogy megint megtörténjen! Nem akarok meghalni! Veled akarok maradni Ryuu! Kérlek, segíts ebben. Öld ki belőlem azt, ami még mindig a halálomat kívánja!

Hangja és teste is úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Összeszorult a szívem attól, ahogy belegondoltam mennyire félhetet. Chi is ugyan úgy rettegett attól, hogy elmegy, mint amennyire én féltem attól, hogy örökre elveszítem. Elszégyelltem magam, amiért korábban olyan dolgokat mondtam neki. nem az ő hibája volt!

- Megteszem Chi! – feleltem neki - Én sem akarom, hogy eltűnj az életemből! Chi... Nekem... Én... Nekem szükségem van rád Chi!

Elakadt a lélegzete, de már nem vonhattam vissza a szavaimat.

- „Kimondtam! Tudja! Chi tudja, hogy viszonyulok hozzá! Hogy képtelen vagyok, megválni tőle! Hogy nem akarom elveszíteni őt! Mit fog felelni? Remélem nem ijesztettem meg nagyon! Kérlek Chi, ne hagyj el ezért! Azt nem bírnám ki!"

Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mit fog mondani. De nem szólt, csak kapaszkodott belém. Nem húzódott el tőlem, ezt jó jelnek vettem. Így tovább vártam és szorítottam őt magamhoz. De remegni kezdett.

- Chi? Minden rendben?

- Uhum... Cs-csak fázom... Kérlek Ryuu menjünk vissza a szobádba!

- A-az én szobámba Chi? B-biztos?

- Igen nem akarok messzebb lenni tőled, mint most!

- Rendben... kapaszkodj!

Bólintott és hümmögött egy párat, ahogy lassan nyakam köré fonta kezeit. Karomba vettem még mindig olyan gyengének és sebezhetőnek tűnő törékeny testét. Szorosan magamhoz fogva vittem át a szobámba. Elengedett mikor letettem az ágyra és visszamentem leengedni a vizet a kádról. Mire ismét a szobámban voltam már a takaró alatt volt, de már az ajtóban is láttam, hogy remeg. Amint mellé másztam elkapta a kezemet és riadtan tekintett rám.

- Chi?

- Visszabújhatok a karjaid közé?

Azt hittem rosszul hallottam, hogy álmodom. Chi ilyen nyíltan kéredzkedik vissza az ölelésembe? Nem szóltam csak magamhoz húztam, úgy zártam ölelésembe. Chi nemcsak, hogy nem ellenkezett, szinte ugrott oda hozzám, oldalam mellett csúsztatva karjait kapaszkodott a hátamba. Így simult hozzám. Egymáshoz bújva feküdtünk és éreztem a testén, hogy megnyugszik. Már nem remegett. Egyenletesen vette a levegőt. De kicsit nyüszögött. És bár ezek a hangok, amiket kiadott nagyon aranyosak voltak, muszáj volt kérdeznem.

- Chi? - törtem meg a csendet - Jobban vagy?

- Ne engedj el Ryuu! Kérlek!

- Csss~ Nyugodj meg Chi... Már nincs baj. Megvédelek! Látod? Képes vagyok rá! Nem engedlek el! Soha többé!

- So-soha? - húzódott el, hogy a szemembe nézhessen

- Én... Én mindig itt leszek neked Chi! Nem kell félned. Vigyázni fogok rád!

- Ryuu... Köszönöm, hogy megmentetted az életemet!

- Bármikor megtenném hiszen... - nem tudtam befejezni

- Fontos vagyok neked? – segített benne.

- Igen Chi az vagy!

- Ryuu... nekem csak te vagy! Nekem te jelentesz mindent Ryuu! És elérted a célodat... - nézett a szemembe.

- Ch-Chi?

- Miattad nem akarok meghalni! Ezt ma értettem meg. Ironikus, hogy meg kellett halnom ahhoz, hogy most tudjam, nem akarom többé. Veled akarok maradni Ryuu!

A testem magától mozdult és csupán egy ezredmásodperccel az előtt tudtam megállni, hogy ajkait elértem volna. Éreztem, ahogy meglepettségében kifúj egy adag meleg levegőt tüdejéből. Pont a számra. Beleborzongtam. De a józan eszem vészjelzői bekapcsoltak.

- „Úristen mit csinálok? Annyira közel van! Tedd meg! Csókold meg! Nem látod? Nem ellenkezik! Nem lehet! Most éledt fel! Ilyen trauma után nem támadhatom le! Nem tehetem! Ugyan! Te is akarod és ő is akarja! Tedd meg! Hallottad miket mondott! Mire vársz még? Most gyenge! Olyanokat is mondd, amiket lehet, később visszavonna! Nem látod, hogy vár? Nem húzódott el tőled! Csókold meg! Viszonozni fogja! Chi... viszonozná azt, amit... annyira közel van... annyira akarom!"

Mégsem tettem meg. Elhúzódtam tőle. Nem tehettem meg. Lehet, hogy így cselekedtem helyese, de akkor is fájt.

- Go-gomenne... - néztem más felé, de mikor rápillantottam Chi már sírt – C-Chi?

Megölelt így elrejtőzött a tekintetem elől és hangosan zokogott.

- Sajnálom Chi! Annyira sajnálom! Nem kellett volna megtennem! Nem volt helyes! Bocsáss meg nekem Chi!

- Ryuu, most ne mondj semmit! Csak ölelj! Szoríts magadhoz! Kérlek! De ne szólj!

Megtettem, szorítottam, ahogy kérte. És hiába fájt annyira hogy megríkattam, nem tehettem semmit, amivel jóvátehettem volna. Csak öleltem, simogattam a hátát és néha megpusziltam a fejét. Bármit is tettem, nem volt jó.

- „Mit tettem? Miért sír? Azért mert majdnem megcsókoltam? Vagy azért mert nem tettem meg végül? Egy idióta vagyok! Itt volt a lehetőség, hogy megmutassam neki mit jelent nekem! Erre elcsesztem! Sose lesz még egy ilyen lehetőségem! Nem! Nem szabad így hozzáállnom! Lesz, még alkalom! Lehet, hogy már Chi készen áll rá! Ha lesz még ilyen lehetőségem, akkor megteszem, meg fogom csókolni! Nem hagyom, hogy még egyszer el ússzon az esélyem rá!"

Sokáig zokogott a karjaimban, de mindvégig egyre inkább hozzám akart bújni. Ahogy mozgolódott csak jobban hozzám simult. Mintha valami elől védelmet keresett volna. De az a valami nem én voltam, hiszen akkor nem így reagálna. Elmenekülne, nem pedig jobban ide bújna. Ezt akartam hinni. Hogy most nem tőlem fél. Én váltottam ki a könnyeit ez biztos. De mégsem menekült el tőlem emiatt. Lassan alább hagyott remegése is, így már nem szorítottam őt annyira. Meg akartam szólítani, de inkább megvártam, hogy ő törje meg a csendet.

- Ryuu...- suttogott nem mozdul a mellkasomtól.

- Igen?

- Kérhetek tőled valamit?

- M-mit szeretnél Chi?

- Ha... H-hogyha úgy érzed... M-meg akarsz ölelni engem a-akkor t-tedd meg! Kérlek

- C-Chi, T-te most arra kérsz h-hogy-

- Sokszor ölelj magadhoz!

- De ez-

- Kérlek Ryuu! Tu-tudom, hogy te is élvezed, hogyha megteheted! É-és én is örülök neki! Szóval ne fogd vissza magad! Ha úgy érzed, hogy akarod, akkor tedd meg! N-nem fogsz zavarba hozni vele! H-hiszen é-én is örülnék neki...

- Chi~! - húztam feljebb, hogy nyakához hajthassam a fejemet, miközben Chi nyüsszentett egy párat - Rendben legyen, ahogy szeretnéd Chi! D-de nem kellene ennyire közel engedned magadhoz!

- Már nem akarok meghalni! Én-

- Nem úgy értettem!

- Ryuu...?

- Te egy nagyon okos, kedves és szép lány vagy Chi. Ne engedj ennyi mindent meg nekem.

- Ryuu... Én nem félek tőled - hangja másként csengett, valahogy eloszlatta kétségeimet azzal a pár szóval.

- Nem félsz?

- Nem... Ryuu... megváltoztattad az életemet és megmentettél! Miattad vagyok még életben és akarok még tovább az élők között maradni. Így hát nem baj, hogy ennyire közel vagy hozzám. Hiszen nekem csak te vagy! Ryuu... te vagy a családom... az otthonom... a... jövőm... ... Az... indok ami... miatt... szeret...nék... még... tovább... maradni... ... veled... Ryuu~

Szavai között egyre nagyobb szüneteket hagyott. Majd lassan elaludt. Úgy aludt, mintha semmi felkavaró nem történt volna aznap. Sem a robbanás a plázánál, ami maga alá temette, sem a találkozás az irodával és Dazai sannal is. Mintha nem is fogott volna kezet a kötésessel. Az áldott sárga egész nap meg lett volna neki. Mintha semmilyen veszély nem fenyegette volna odakint vagy itthon. Mintha egy fél órával korábban nem vágta volna fel az ereit a kád mellett térdelve. Csak egyszerűen aludt a karjaimban. Mintha minden csak egy rossz álom lett volna, amit az ölelésem elsöpört.

- „Ezt a nyugalmat, amit most sugároz, én adtam neki. Ebben biztos vagyok. Már Chi is ragaszkodik hozzám, ahogy én hozzá! Olyan dolgokat enged meg nekem, amiket senki másnak sem. Bízik bennem, hogy nem használom ki ezeket a pillanatokat. De azt előre tudom, hogy fel fog tűnni neki a változás a kapcsolatunkban. Hiszen az engedélye miatt, minden nap lesz olyan, hogy magamhoz fogom majd őt. Ölelni akarom! Pont, mint most! Minden pillanatot ki fogok használni, hogy így legyünk! Akarom, hogy Chi is érezze azt, amit én. El akarom érni azt, hogy ki tudjam mondani, amiket gondolok. Igen! El akarom, neki mondani mit érzek iránta! És remélem, viszonozza"