Akutagawa szemszöge:

Bár a pillanat hangulatát megtörte az a kiáltás ettől még Chi-t nem engedtem el. Továbbra is szorosan fogtam és suttogtam a fülébe.

- Mi történt Chi? Miért nem jelentkeztél? Azt hittem a törmelék alá kerültél. Ezért már mindenre gondoltam.

- Hé... - suttogott egy kicsit és elhúzódott tőlem egyik kezét arcomra tette ezzel nyugtatott engem is – Látod, jól vagyok! Összetört a telefonom ezért nem tudtalak értesíteni. Sajnálom Aku, hogy aggódnod kellett miattam.

- Chi... Téged? - öleltem magamhoz megint.

- Eltemetett a törmelék? Igen. De meggyógyultam. Látod? És aztán Atsushi kimentett.

A név hallatára ledermedtem lassan toltam el magamtól Chi-t és megkerestem a teremben a tigrisfiút, akit egyértelműen zavart a jelenlétem. De nem csak őt, az irodában nagy volt a feszültség, amiért éppen én voltam ott. Most jobban meg tudtam figyelni a társaságot. És Dazai sant nem láttam sehol. Reméltem, hogy nincs a közelben. Minden tag ugrásra készen állt, hogyha esetleg bármi hirtelen mozdulatot tennék, ők viszonozzák a támadást.

- Jinko...

- Akutagawa...

Miközben farkasszemet néztünk a fehér hajúval Chi hol rám, hol rá kapta szemeit.

- A-Aku? I-ismeritek egymást?

- „Ami azt illeti..." - kicsit szorítottam a fogásomon, ahogy Chi-t jobban magamhoz fogtam.

Nem gondoltam volna, hogy valaha is ki fogom mondani azokat a szavakat, amikre abban a pillanatban gondoltam, de most kénytelen voltam. És tulajdonképpen úgy is éreztem, ki akartam mondani. Elengedtem Chi-t és oldalra lépve meg hajoltam egy kicsit.

- Arigatou Jinko, amiért kimentetted őt.

Mondatom hallatán szinte megállt az idő a teremben, valószínűleg a tigris sem fogta fel teljesen, hogy mit mondtam neki. Elvégre, mikor legutóbb találkoztunk meg akartuk egymást ölni. És ez az érzés nem múlt el Sőt! Meg amúgy is még elég magas vérdíj van a fején ahhoz hogy el akarjam kapni vagy tenni láb alól egyszer. De ez alkalommal el kellett tekintenem ettől. Hiszen mégiscsak segített Chi-n. Kihasználva azt, hogy mindenki így lefagyott kiegyenesedettem és Chi-hez fordulva megfogtam a vállait.

- Menjünk... Rendben?

- Jó! – bólintott – Indulhatunk, a táskám és a kabátom az ajtó mellett van felakasztva.

Már megfordultam, hogy a nyitott ajtón át távozhassunk. Mikor meghallottam azt a személyt, akiről reméltem, hogy nem tartózkodik bent, mert nem láttam eddig.

- Állj csak meg egy pillanatra Akutagawa!

A barna hangjától azonnal megtorpantak lábaim és ezt Chi is észrevette. Hátrafordult, hogy megnézze ki szólt. Én viszont nem mertem odafordulni, csak hallgattam, hogy mi történik.

- Te lennél Dazai san? – nagyon magabiztos volt a hangja – „Sejtettem volna Chi okos. Hát persze, hogy rájött..."

- Nocsak? - döbbent meg - Pedig tudtommal nem mutathatta be a többiek.

- Meséltek rólad mások. - felelte egyszerűen

Dazai san nem válaszolt erre. Gondolom, csodálkozott Chi magabiztosságán. Aki közben megfogta a kezemet. Le pillantottam rá és tudtam mit szeretne kérdezni. A szemeibe volt írva, hogy szeretné tudni, felfed heti-e magát. Ezek szerint még nem tette meg, de nem is vártam tőle kevesebbet. Ő is tudta, hogy nem igazán ildomos a jófiúknak elárulni azt, hogy ő kicsoda. De ha már így alakult, akkor már mindegy. Sóhajtottam egyet és most már én is képes voltam szembenézni a kötszeressel. De ezen sokat segített, hogy Chi nem engedte el a kezemet. Dazai san még mindig érdeklődve figyelte párosunkat.

- Dazai san... - hajtottam fejet köszönésképpen

- Akutagawa... - egyértelműen nem örült annak, hogy megint elé kerültem.

Chi közben még mindig engem nézett és várt az ítéletemre. Megszorítva kezét fordultam felé és bólintottam, jelezve, hogy elmondhatja nekik. Ő erre pislogott egy nagyot és elengedett. Feléjük fordult, de még így is láttam, hogy mosolyog.

- Azt hiszem, ideje lenne, hogy teljesen bemutatkoznak. Chi Inochi vagyok. Akutagawa partnere a Port Maffiában.

Ehhez meg is hajolt egy kicsit, majd velem együtt szemlélte a ledöbbent társaságot. Úgy jött ki a szemük, mint a csigának. Fel sem merült bennük korábban ez a dolog. De nem is csoda mert Chi még csak pár hónapja tag közöttünk. Nem sok küldetésünk volt eddig együtt. Így nem is tudhatták meg az irodatagok a létezését. A döbbent némaságot végül az előttünk álló Dazai san törte meg.

- Nahát, erre a fordulatra nem számítottam. De így már értem honnan ismersz Akutagawa mesélt rólam igaz? – bár mosolygott, de közben engem nézett, szemében mégsem láttam az azt a hangulatot, ami a mosolyához illett volna.

- Aku is. - a becézés hallatán megrezdültem - De még anno Mori is beszélt rólad. Amikor meg akarja győzni, hogy érdemes csatlakozni.

- A hangsúlyból arra következtetek, hogy az árulásom ellenére mégis pozitív dolgokat mondott rólam az öreg...

- Meglehet. - hagyta nyitva a kérdést.

- Ettől függetlenül örülök, hogy megismerhetlek Chi chan. - emelte fel a kezét Chi irányába tartva.

A kékség lepillantott az előtte lévő kötszerrel fedett kézre, majd vissza a barna szempárra. Várt még egy kicsit majd ujjai elindultak, hogy elfogadják a kézfogást. Viszont abban a pillanatban rossz előérzetem támadt, és ahogy egyre közelebb került annál nagyobb félelem kerített hatalmába. Bár először nem tudtam, mi az oka ennek, de hamar rájöttem. Ha megérinti kezét abban a pillanatban el fog tűnni az áldottsága. Ez volt az oka annak a félelemnek és rettegésnek, ami körbefonta mellkasomat.

- „Nem érintheti meg! Nem szabad! Nem engedhetem neki. Ha megszűnik az ereje, akkor halandó lesz! Semmi sem fogja megakadályozni abban, hogy meghaljon. Végezhet magával! Nem hagyhatom! Chi nem halhat meg! Főleg nem így! Nem... Chi sehogy sem halhat meg! Neki élnie kell! Meg kell állítanom! Nem érintkezhetnek! Nem lehet! Nem akarom! Chi!"

Elkaptam a kezét és visszarántottam magamhoz miközben másik kezemmel hátulról átöleltem őt. Már az megnyugtatott, hogy eltávolodott tőle. Dazai san már nem érintheti meg. Elég messze van már a kezétől. Dazai san nem veheti el az Itteki no Inochi-t.

- A-Aku? - lepte meg a tetem a kis kékség.

- N-ne érj hozzá! - suttogtam először csak Chi-hez mert nem volt elég erőm, hogy annak is megmondjam, akinek komolyan szántam ezt a parancsot!

Hogy tartsa távol magát tőle! De utána, Chi közelségének hála, már képes voltam hangosabban is. Felkaptam a fejemet és egykori tanítom szemébe nézve ordította felé, remélve hogy ennyi elég lesz.

- Dazai san ne merj hozzáérni Chi-hez!

A kötésest meglepte a kirohanásom. Szemei kikerekedtek, szája elnyílt, mozdulatai megdermedtek. Úgy tűnt elértem a célom. Már nem akarta megfogni a kezét, de Chi még nem volt biztonságban. Addig nincs, amíg egy légtérben van a magas barnával. El kell vinnem innen és soha többé nem engedhetem a közelébe. Csak így védhetem meg tőle. Félek attól, hogy megtenné. Ha halandóvá válna, megölné magát, elérve azt, ami miatt belépett egykor a maffiába is. Már fejemben hallottam második feltételét, miszerint ha talál módot, nem állítjuk meg. Mérges voltam arra a kikötésére is.

- „De már megmondtam neki is, hogy nem érdekel, milyen őrültséget kért akkor, nem tartom be. Nem vagyok hajlandó karba tett kézzel végignézni, hogy eldobja az életét. Nem ezért dolgoztam. Képtelen vagyok őt elengedni! Nekem szükségem van Chi-re! Nem veszíthetem el!"

Már elragadtattam magam a gondolataim miatt, úgy szorította testét magamhoz mintha az életem függött volna tőle. Pedig éppen fordítva volt a helyzet. Homlokomat vállának döntöttem úgy suttogtam a fülébe, nem akartam, hogy más is hallja. Ez az üzenet csak Chi-re és rám tartozott.

- Nem érhetsz hozzá! Kérlek Chi! Ne fogd meg a kezét! Nem szabad. Maradj távol tőle! Ne engedd, hogy megérintsen téged!

- Aku? - fordította a fejét felém egy kicsit.

- Kérlek Chi!

- Shh~ semmi baj. – súgta olyan csendesen, hogy én is csak alig hallottam elengedtem a kezét ő pedig felnyúlt és ujjait hajamba csúsztatta.

Meg akart nyugtatni ezzel és működött, ahogy simogatott engedtem a szorításomon.

- Nem kell félned Aku. Megígértem neked, nem megyek sehova... Megkértél rá és én ígéretet tettem neked.

- Chi...

- Jobban vagy már?

Csak bólintottam egyet. De továbbra sem engedtem el. Nem akartam ilyennek mutatkozni senki előtt főleg nem egykori mentorom előtt. De most más volt a helyzet. Chi-t akartam meggyőzni arról, hogy ne csináljon örültséget. És úgy látszott sikerült. Hiszen azt mondta nem hagy itt engem!

- Mégis mi a csuda folyik itt? - kérdezett hitetlenkedve a magas.

Chi felé fordult, de továbbra is az egyik fehér benyúló fekete tincsemmel játszott ujjai között.

- Aku nem szeretné, ha el vennéd az áldottságomat...

- He? - pislogott nagyokat

- Többé nem ember. Ha jól emlékszem... Chuuya san mesélt róla többet még a kiképzésem alatt.

- Igen... ez az én áldottságom... De ennek mi köze van ehhez?

- Ha megérintenél, eltüntetnéd az én Itteki no Inochi-met. Ezzel halandó emberré téve engem. Aku pedig attól fél, hogy ha ez megtörténne, itt helyben, az első kezem ügyébe kerülő és arra alkalmas tárggyal lennék öngyilkos. Talán a saját késemmel oldalán ki az életemet, ha nem hagytam volna ma otthon.

Kis előadása után megfagyott a levegő. Ameddig az Irodatagok próbálták feldolgozni a hallottakat Chi megint felém fordult. Puha tenyerei arcomra simítva, emelte el vállától, hogy szemembe tudjon nézni. Egy kis aggodalom volt az ő kék íriszeiben is. De ő inkább engem féltett, mint saját magát.

- Aku... megnyugodtál?

- Nem vagy eszednél Chi! És nem! Addig nem nyugszom meg, amíg nem vagy tőle lehető legmesszebb. – nyomtam meg a Dazai sanra vonatkozó szót – Chi te magad is megmondtad hogy-

- Hé - vágott a szavamba, míg ujjaival simogatta bőrömet - Az imént azt mondtam el, hogy TE mitől rettegsz. Mert ez az, amiért nem engedett, hogy kezet fognak vele igaz?

- Igen... - fogtam sajátomba arcomhoz simuló kis kezét - Nem akarom, hogy elmenj Chi!

- Nem fogok elmenni Aku... Nem hiszel nekem?

- Hinni akarok Chi... Viszont féltelek. – és ez volt a teljes igazság

Már elég régóta féltem, aggódok érte, olyannyira, mint ezelőtt talán senkiért sem aggódtam így, ennyire. Őszinteségem meglepte, mert kitágultak a pupillái, de aztán becsukta a szemeit és mosolyogva nézett rám megint mielőtt megszólalt.

- Arigatou Aku! Nagyon örülök ennek, de kérlek, bízz bennem! Nem fogom megölni magamat! Nem kell félned.

Ahogy Chi szemébe néztem elmúlt a félelmem. Íriszei mélyén magabiztosságot láttam valamit élni akarást. Ez még jobban megdöbbentett. Hiszen még nem láttam ilyennek. De eloszlatta kétségeimet. Chi nem fogja eldobni a saját életét. fellélegeztem, elmúlt az a merev görcsös testtartásom is. Minden hitemet Chi döntésében vetettem.

- Bízol bennem Aku?

- Igen... Chi... bízok benned. De... sokáig fog tartani akár több órán keresztül is. Talán estére múlik majd csak el a hatása. Így is biztos vagy benne?

- Igen szeretném megfogni a kezét. De nem foglak hátrahagyni téged.

Odabújt hozzám azért, hogy még egy szót tudjon nekem mondani.

- Ígérem! - suttogta.

- Chi... - fogtam meg a kezét - Rendben legyen, ahogy szeretnéd.

Visszanéztem a barnára, aki persze már tűkön ülve várta, hogy mikor kaphatja már Chi-t a kezei közé. Ebbe és az önelégült vigyorába, belesajdult a mellkasom. Hiszen tudtam milyen, Dazai san, ha csinos lány van a közelében. Elbeszélések alapján, illetve Chuuya santól is hallottam. Ő látta élőben, amikor még társak voltak. Nem egyszer volt ahhoz a viselkedéséhez szerencséje. És Chi igen is csinos lány! Ezt pedig a kötszeres is pontosan látja! Rossz szájízzel ugyan, de beletörődtem abba, hogy valószínűleg bókolni vagy kedveskedni fog neki. Sőt direkt produkálni fogja magát. Hízeleg majd neki, vagy elhalmozza szép szavakkal. Biztosan észrevette, hogy én nem vagyok ilyen viszonyban Chi-vel. Nem tehetem meg ezt. Az orrom alá fogja döngölni, hogy még erre sem vagyok képes. Nem viselkedek vele úgy, ahogy egy ifjú hölgy jelenlétében, vele viselkedni illik. Pedig ha tudná, hogy csak úgy tudok rá gondolni. Igen is szeretnék én is úgy bánni Chi-vel! Szeretnék kedveskedni neki! De mi nem vagyunk úgy! És egyébként is mindketten Maffiózók vagyunk. Nem is nagyon kellene ilyesmire gondolnom... De akkor is. Nem tetszett az, ahogy Dazai san ránézett Chi-re, mégis kénytelen voltam Chi döntésének eleget tenni. Még mielőtt elengedtem volna adtam egy apró puszit a homlokára, remélve, hogy ennyi elég jelzés lesz, hogy ne fogdossa Chi kezét sokáig. Tettemtől Chi kicsit elpirult, majd bólintott egyet és ellépett tőlem. A kötéses felé fordult és most, ő nyújtottak a kezét felét.

- Elnézést a korábbiért... örvendek a találkozásnak Dazai san. - hallottam a hangján hogy mosolyog.

- Én is nagyon örülök és szólíts nyugodtan Osamu-nak. – fogadta el a kézfogást.

Láttam, ahogy a Többé nem ember aktiválódik és az Itteki no Iochi elpárolog, ki tudja, mikor jön vissza. Izmaim megfeszültek, ahogy láttam az előttem álló lányból eltűnni a halhatatlanságot. A nap további részében halandó volt, vagyis sokkal nagyobb veszélyben, mint addig bármikor. És önszántából vállalta, ő választotta ezt magának.

- Nahát, de puha tenyered van Chi chan! - kezdett bele abba, amire számítottam.

Simogatta egy kicsit két tenyere közé fogta alaposan megnézte. Chi-t kicsit zavarta ezt láttam a megfeszüléséből.

- Nagyon apró és nagyon puha, aranyos kezed van akárcsak te magad Chi chan. Nem való ez maffiózónak. Nem kellene köztük lenned. Nincs kedved inkább itt dolgozni velem.

Megdöbbentem. Nem számítottam arra, hogy ilyesmit fog neki mondani. El akarja őt venni tőlem? Vagy csak tesztel minket? Egyiket sem akarom!

- Ilyenekkel nem győzöl meg Dazai san. - hangja remegett, ez aggodalommal töltött el.

- Mi a baj Chi chan, zavar valami?

- Csak furcsa érzés halandónak lenni... Ennyi az egész... - fordította oldalra a fejét zavarában.

Jól láttam, hogy kerülte a barna szempár figyelését. De ezt kihasználva fogva tartója megemelte kis kacsóját egészen a szájáig és megcsókolta a kézfejét, amitől Chi visszakapta tekintetét a barnára.

- Mond csak... Chi chan... - az a hang, ahogy csicseregte a nevét idegesítő volt, de rossz érzést is keltett bennem.

- I-igen?

Közelebb rántotta magához a szabad kezét a derekára fonta. Rossz volt nézni! Chi egy másik férfi kezei között van! Fájt látni! Úgy facsarta a mellkasomat az, ahogy Dazai san úgy foghatta Chi-t ahogy én akartam! De mégsem tehettem meg! Ez nem ér! Még csak nem is ismeri, de máris megérintheti! Én miért nem tehetem meg! Engedje el Chit! Nem akarom, hogy fogja őt! De türtőztetnem kellett magam! Pedig annyira ki akartam szakítani a kötéses karjaiból. Szinte fájt, hogy maradnom kellett.

- Neeee~ Chi... Nem lennél a társam egy kettős öngyilkosságra?

Megállt bennem az ütő! Komolyan megkérdezte tőle? Nem az nem lehet! Most tényleg meghalnak, ha megtennék. És amennyire szerencsétlen a kötéses túlélné csak Chi-t ölné meg. Ezzel elvéve tőlem az egyetlen személyt, akiért bármire képes lennék! Nem! Ez nem történhet meg!

- „Mondj nemet! Chi! Kérlek! Könyörgöm! Utasítsd vissza! Ne menj vele! Maradj itt! Nem mondhatsz neki igent!"

Már majdnem léptem volna, mikor Chi nagy levegővétele és sóhajtása belebegte a termet.

- Köszönöm az ajánlatot Dazai san... de nem fogadhatom el... Én Aku mellett szeretnék maradni...

- Biztos vagy benne? – „Miért nem adja fel?" - Ez egy olyan alkalom ami-

- Nem gondolom meg magam! - szakította félbe mielőtt folytathatta volna – De lenné szíves elengedni végre? - hangja magabiztos volt ez megnyugtatott, ahogy a válasza is.

- „Nem választotta a halált, engem választott helyette!"

Elengedte a kezét és derekát, mire a kék hajú lány megpördült és visszasietett hozzám. Megkönnyebbültem mikor átölelte törzsemet, homlokát az államnak döntötte. Viszonoztam ölelését. De éreztem, hogy valami nem stimmel vele.

- Chi? Mi a baj?

- Aku... Itt rengeteg olló van! Menjünk haza, kérlek!!

Ekkor esett le nekem is, hogy miért láttam feszengeni Dazai san kezei között. Chi retteget. Félt attól, hogy tényleg megtenné. Igent mondana az ajánlatra! Chi miattam próbálta visszafogni magát. Ha nem lettem volna, lehet, tényleg végez magával. A sok éles irodai eszközt látva a közelemben keresett menedéket, védelmet saját maga elől. Bár a helyzete ijesztő volt mégis megnyugvást hozott a lelkemnek, hogy Chi nem akar itt hagyni. Tényleg visszautasította a halál lehetőségét azért, hogy velem lehessen! Szorosan magamhoz öleltem, törékeny testét, úgy próbáltam csitítani

- Nyugodj meg Chi! ... Nem lesz semmi baj...

- Heeee~? Ez érdekes kijelentés tőled... - szólt megint a kötéses majd közeledni kezdett - Kíváncsi vagyok, vajon képes leszel e megvédeni a barátnődet saját magától - hajolt közel hozzám.

Az, ahogy az az önelégült mosoly végighúzódott arcán idegesítő volt! Kifejezetten élvezi azt, hogy szenvedést okozhat nekem és Chi-nek? Nem változtál Dazai san!

- Képes vagyok rá! Chi-t megvédem bármitől!

- Már várom, hogy hogyan oldod meg...

- Nem neked akarok bizonyítani Dazai san! - először éreztem tényleg így, most nem azért tettem valamit hogy elismerjen, nem most Chi miatt cselekedtem

- Ugyan... Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz

- Hagyd őt békén! - hallottam közülünk Chi ellökte tőlem Dazai sant – Aku bármit megtenne azért, hogy én ne sérüljenek meg! Képes lenne lelövetni magát vagy még nagyobb veszélybe sodorni magát, ha azzal engem megvédhetne! Ne sulykolt belé tovább, hogy képtelen megtenni a dolgokat, mert ez nem igaz! Nem tudom, miért nem akarod elismerni, de hagyd békén Aku-t!

Chi kirohanása meglepett, de nagyon jól esett, hogy ilyeneket mondott rólam. Melegség járt körbe a szavai hallatán. És igaza volt, mindenre rájött, tényleg bármit megtettem volna, hogy neki bántódása ne essen. Chi nagyon fontos nekem! Nem hagyom, hogy veszélyben legyen! kihasználva azt hogy az iroda tagjai ledöbbentek a jeleneten egy bólintással tulajdonképpen elköszöntünk tőlük. Chi-t az ajtó felé támogattam. A kabátjáról és táskájából sem feledkezett meg. Viszont a betört ajtó lapot csak átléptük nem került vissza a helyére.

Chi szemszöge:

Amikor megfogtam volna Dazai san kezét Aku megállított benne. Magához ölelt így elrántva a kötszeres közeléből. Erősen fogott éreztem, hogy valami zavarja méghozzá nem is kicsit. Egyszerűen el akart egykori tanítója közeléből vinni. De nem tudtam miért. Mi változott meg hirtelen benne. Hiszen eddig nem zavarta, hogy beszéltem vele. Akkor most mi változott? Homloka a vállamon pihent így elrejtőzve a barna kutató tekintete elől. Tudom, hogy Aku szeretné, ha elismerné őt Dazai san. De akkor most miért viselkedik így előtte?

- A-Aku? - fordítottam felé kicsit a tekintetemet amennyire az ölelése, inkább szorítása engedte.

- N-ne érj hozzá! – suttogott a fülembe.

Akkor értettem meg. De gondolataimba belekiáltott. Szinte leordította a magas barnát előttünk. Fenyegető aurát vont maga köré. Éreztem a szoknyámnál ahol Aku kabátja hozzáért a lábamhoz, hogy Rashomon formálódni kezdett. De azt is hogy még a fekete démon is óvatos. Nem akar nyíltan rátámadni Dazai sanra. És az okait is tudtam már mindennek.

- Dazai san ne merj hozzáérni Chi-hez!

Tudtam miért cselekedett így. Elmémbe felugrott egy kép. Még a kiképzésem idejéből. Ami bár nem volt annyira nagyon régen mégis megfeledkeztem róla... Chuuya san mesélt nekem a képességéről. És a megszállottságról. Azért mondta el nekem, mert én is megemlítettem, hogy az Itteki no Inochi-nek van olyan formája, amiben támadásra is képes vagyok. Mikor megkérdeztem hogyan uralja az erejét, ő fogvicsorgatva jelezte, hogy nem uralja. Ekkor mondta el, hogy Dazai san miért is volt a partnere akkor. Derengett még az áldottságának a neve. A képesség, amellyel mások erejét lehet kitörölni, megszüntetni egy időre. Ettől tartott Rashomon is az imént. és ezért nem akar Aku sem közel engedni az ex-maffiózóhoz. És szavai is megerősítették a gyanúmat. A szavak, amiket halkan suttogott a fülembe, hogy rajtam kívül más a teremben ne hallhassa meg.

- Nem érhetsz hozzá! Kérlek Chi! Ne fogd meg a kezét! Nem szabad. Maradj távol tőle! Ne engedd, hogy megérintsen téged!

- Aku? – szorult össze a mellkasom attól, ahogy kérlel.

- Kérlek Chi!

- Shh~ semmi baj. – meg akartam nyugtatni.

Hiszen most retteget. Tudom hogyan viszonyul hozzám. Nem akarja, hogy elmenjek. És ezért nagyon sok mindenre képes. Megvédene engem bármitől. és jelen esetben ez a valami Dazai san. Aki Aku számára most egyet jelent a halálommal. Elengedte a kezemet így simogatni kezdtem a haját. Ez engem is megnyugtatott és ő is fellélegzett kicsit abból a sokkszerű állapotból.

- Nem kell félned Aku. Megígértem neked, nem megyek sehova... Megkértél rá és én ígéretet tettem neked.

- Chi...

- Jobban vagy már?

Aku bólintott, vagyis sikerült teljesen megnyugtatnom őt a szavaimmal. De nem engedett el. Még mindig féltett. Viszont nem mondhattam neki még olyan dolgokat, amikkel biztosíthatom arról, hogy nem lesz baj. Ugyanis Dazai san megtörte a beállt döbbenetet.

- Mégis mi a csuda folyik itt?

- Aku nem szeretné, ha el vennéd az áldottságomat... - néztem vissza rá egy pillanatra.

- He? - pislogott nagyokat

- Többé nem ember. – piszkáltam az egyik tincsét Aku-nak míg kifejtettem a dolgokat - Ha jól emlékszem... Chuuya san mesélt róla többet még a kiképzésem alatt.

- Igen... ez az én áldottságom... De ennek mi köze van ehhez?

- Ha megérintenél, eltüntetnéd az én Itteki no Inochi-met. Ezzel halandó emberré téve engem. Aku pedig attól fél, hogy ha ez megtörténne, itt helyben, az első kezem ügyébe kerülő és arra alkalmas tárggyal lennék öngyilkos. Talán a saját késemmel oldalán ki az életemet, ha nem hagytam volna ma otthon.

Teljesen ledöbbent és lefagyott a társaság. Így ki tudtam használni azt, amíg felfogják a dolgokat. Aku ugyan tényleg ettől félt. De én nem így láttam a helyzetet. Nem akartam semmit sem tenni magammal. Bár igaz, hogy korábban elfeledkeztem Dazai san erejéről és simán deaktiváltam volna az erőmet. De ebben szerencsére Aku megállított. Még időben. Most, azonban mint a társa és egy fontos személy az életében segítenem kellett a lelki állapotán is. Szembe fordultam vele. Kezeimet arcára téve kértem, hogy nézzen rám.

- Aku... megnyugodtál?

- Nem vagy eszednél Chi! – hordott le finoman - És nem! Addig nem nyugszom meg, amíg nem vagy tőle lehető legmesszebb. Chi te magad is megmondtad hogy-

- Hé – szakítottam félbe, bár nagyon aranyosnak találtam, hogy ennyire aggódik értem - Az imént azt mondtam el, hogy TE mitől rettegsz. Mert ez az, amiért nem engedett, hogy kezet fognak vele igaz?

- Igen... - fogta meg a kezemet - Nem akarom, hogy elmenj Chi!

- Nem fogok elmenni Aku... Nem hiszel nekem?

- Hinni akarok Chi... Viszont féltelek. – ez látszott a szürke szemeiben is.

Meglepett, hogy ennyire őszinte volt velem. De nem csalódtam benne. Aku nagyon is foglalkozik a hogyanlétemmel. És az hogy ma már rám zuhant egy épületnyi törmelék eléggé megalapozta azt a szintet, hogy mennyire akar félteni és védelmezni engem. Én meg közben egyre veszélyesebb dolgokat akarok tenni. Már nem fogja viasza magát. És ez melegséggel töltött el.

- Arigatou Aku! Nagyon örülök ennek, de kérlek, bízz bennem! Nem fogom megölni magamat! Nem kell félned.

Nem tudom miért akartam még ezek után is kiiktatni áldottságomat, de valahogy kíváncsi voltam rá. Nem az első a mai napon ez az érzés. Hiszen Aku megmondta pár nappal korábban, hogy ha találkozok Dazai sannal, akkor kerüljem el messzire. De én egyenesen az Irodába jöttem, amikor megtudtam, hogy találkozhatok vele.. Nem akarja, hogy megérintsem erre csak még inkább kíváncsivá tett. Milyen érzés halandónak lenni. Sohasem tapasztaltam. De annyi biztos, hogy amióta Aku mellett élek sokkal bátrabban vágok neki az ilyen kísérletezéseknek és nem is mindig fogadok szót neki. Talán azért mert belül tudom Aku bármit megtenne azért, hogy megmentsen akkor, ha valami balul sülne el. És most is szerettem volna, ha támaszt ad nekem az őrült ötletemhez. Akartam, hogy vigyázzon rám, arra az időre, amíg magamtól nem tudtam. Sőt lehet, én magam leszek a veszélyforrás saját magam számára...

- Bízol bennem Aku? – néztem mélyen a szemeibe.

- Igen... Chi... bízok benned. De... sokáig fog tartani akár több órán keresztül is. Talán estére múlik majd csak el a hatása. Így is biztos vagy benne?

- Igen szeretném megfogni a kezét. De nem foglak hátrahagyni téged.

Oda bújtam a nyakához mire megölelt. Úgy suttogtam a fülébe még egy szót, amivel teljesen elnyerhettem a bizalmát.

- Ígérem! – éreztem, hogy beleborzong abba, ahogy odaleheltem a levegőmet a bőrére.

- Chi... Rendben legyen, ahogy szeretnéd.

Még fogott egy kicsit, de közben észrevettem, hogy nem csak rám figyel. Dazai sannal nézhetett farkas szemet, mert nem akarta, hogy bármit is tegyen velem. Éreztem, hogy szorít az ölelésén. És mielőtt elengedett volna még visszahúzott, hogy egy apró puszit adjon a fejemre. Ahogy ajkai bőrömet érintették melegem lett. Nem tudtam miért kapom. De azt tudtam, hogy nagyon nem tetszik neki az, hogy ellene dolgozok. Talán azért kaptam, hogy szavak nélkül is elmondja, visszavár. De nem akartam elmenni. Mindenképpen visszamentem volna karjai közé. Elválva tőle ismét a barna szempár felé fordultam. És ez úttal én nyújtottam a kezemet neki.

- Elnézést a korábbi ért... örvendek a találkozásnak Dazai san.

- Én is nagyon örülök és szólíts nyugodtan Osamu-nak.

Ahogy hosszú ujjai és meleg tenyere bőrömet érintették bizsergés fogott el. „Ilyen lenne az ő áldottsága?" Gondoltam, először de aztán a bizsergés végig futott a testemen. Mintha láttam is volna kék fényeket cikázni körülöttünk, még a levegő áramlása is más volt. Éreztem, hogy valami eltűnik belőlem. Valami, ami mindig része volt az életemnek. Most hagyott el az Itteki no Inochi. Halandó lettem. Nagyon különös érzés volt. A tudat, hogy már fognak rajtam a fegyverek. És észrevehetően hidegebb is lett a világ. Valahogy szürkébb és keserűbb. Ennek nem tudtam magyarázatot adni.

- Nahát, de puha tenyered van Chi chan!

Dazai san két kezébe fogta enyémet nem engedettel. Megforgatta simogatta. Zavart! Még Aku sem csinált ilyet. Pedig neki hagynám! Feszengtem a kötéses közelében.

- Nagyon apró és nagyon puha, aranyos kezed van akárcsak te magad Chi chan. Nem való ez maffiózónak. Nem kellene köztük lenned. Nincs kedved inkább itt dolgozni velem. – megcsókolta a kézfejemet.

Magamon éreztem Aku tekintetét még így is tudtam mire gondol. Arra hogy nem akarja, hogy elcsábítsanak tőle. De amúgy sem mennék mellőle sehova. Nem akarom magára hagyni! Viszont egyre kellemetlenebbül éreztem magamat ott. És még a kötésesnek is válaszolnom kellett.

- Ilyenekkel nem győzöl meg Dazai san. – nyeltem nagyot.

- Mi a baj Chi chan, zavar valami?

- Csak furcsa érzés halandónak lenni... Ennyi az egész...

Bár ezt mondtam sokkal több volt feszengésem hátterében. Már nem éreztem magamat biztonságban. És nem tetszet az sem, ahogy vigyorog a barna. Közben pedig láttam, hogy Aku reakcióit is figyeli. Teszteli. Szórakozik vele. És látszólag nagyon is élvezi, hogy most az ő kezei között vagyok.

- Mond csak... Chi chan... - fordult komolyabba a hangja.

- I-igen? – rossze előérzetem támadt attól, ahogy megszorította kicsit a csuklómat.

Hirtelen rántott magához derekamnál erősen tartva hogy ne ugorhassak ki az öleléséből. Nem akartam ezt. Egy pillanatra elnéztem róla. De ahogy megláttam az irodai eszközök között több éles tárgyat, mint olló borítékvágó kés és egyebek Elfogott egy ijesztő érzés. Így inkább mégis visszatekintettem Dazai sanra. Ő amint megtalálta tekintetemet az övével nem hagyta, hogy megint elforduljak tőle.

- Neeee~ Chi... Nem lennél a társam egy kettős öngyilkosságra?

Kihagyott a légvételem és a szívverésem is. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy ilyen helyzetben ő tényleg képes volt ilyesmit kérdezni tőlem.

- „Úr Isten! Mit tettem? Teljesen elfelejtettem azt, hogy Dazai Osamu ugyan olyan öngyilkos hajlamú, mint én! Hogy felejthettem el? Nem lett volna szabad! Aku biztosan tudta ezt! Ezért féltett annyira! Mert volt rá esély, hogy megkérdezi tőlem! Nem jó! Ez így nagyon nem jó! Érzem, hogy a testem szeretne igent mondani neki! Nem lehet! megígértem Aku-nak, hogy maradok! Nem akarom, hogy szomorú legyen! Még meg akart mutatni nekem valamit! Nem hagyhatom hátra!"

Ezeket ismételgetve sikerült olyan nyugalmat szereznem magamnak, hogy meg tudjak szólalni méghozzá a helyes választ kimondva. Nagy levegővétel után néztem megint mélyen a barna szempárba.

- Köszönöm az ajánlatot Dazai san... de nem fogadhatom el... Én Aku mellett szeretnék maradni... - sikerült elutasítottam!

- Biztos vagy benne? Ez egy olyan alkalom ami-

- Nem gondolom meg magam! – hallgattattam el mielőtt még meggyőzne - De lenné szíves elengedni végre?

Ő elengedett. Már nem voltam a kötszerrel fedett karok fogságában. Ez jól esett, ahogyan az is hogy sarkon perdülve visszarohanhattam Aku karjai közé. Ő széttárta őket, hogy átölelhessen. Végre megint biztonságban lehettem. De egyből feltűnt neki, hogy valami nagyon nincs rendben velem.

- Chi? Mi a baj?

- Aku... Itt rengeteg olló van! Menjünk haza, kérlek!!

Csak kapaszkodtam belé és ő átölelt engem. Éreztem, hogy sikerült még több aggodalmat támasztanom benne, elvégre most jobban félek, mint eddig bármikor. És jogosan! Meghalhatok. És rettegek attól, hogy a saját kezem végezne velem. Hogy miért kezdtem félni? Nem attól féltem, hogy itt van mindennek vége. Nem az ijesztett meg hogy tudtam Aku összetörne, ha eltűnnék mellőle! Ezt pedig nem akartam! Nem akarok fájdalmat okozni Aku-nak!

- Nyugodj meg Chi... - suttogott a fülembe míg simogatta a hátamat - Nem lesz semmi baj...

- Heeee~? Ez érdekes kijelentés tőled... - Dazai san szólalt meg és hallottam a hangján hogy mg vannak tervei velünk.

Közelebb jött hozzánk és mivel én meggörnyedve reszkettem Aku ölelésében egyszerűen átnézett a fejem felett, hogy még piszkálhassa Aku-t. Már kicsit hátrafordítottam a fejemet hogy lássam, mi történik. Alulró figyelhettem a farkasszemet néző párost.

- Kíváncsi vagyok, vajon képes leszel e megvédeni a barátnődet saját magától - hajolt közel hozzám.

- „B-bbb-b-b-b-b-bb-barátnőőőőőő???????"

- Képes vagyok rá! Chi-t megvédem bármitől!

- „A-Aku?" –dobbant meg bennem valami – „Hihetetlen hogy csak így kimondod! Olyan jól esik, hogy védelmezel! De nem akarom, hogy a kötéses tovább bántson! Le kell állítanom!"

- Már várom, hogy hogyan oldod meg...

- Nem neked akarok bizonyítani Dazai san!

- Ugyan... Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.

- Hagyd őt békén! – kiáltottam és ellöktem a kötésest Aku-tól, nem akartam, hogy a közelében legyen! – Aku bármit megtenne azért, hogy én ne sérüljenek meg! Képes lenne lelövetni magát vagy még nagyobb veszélybe sodorni magát, ha azzal engem megvédhetne! Ne sulykolt belé tovább, hogy képtelen megtenni a dolgokat, mert ez nem igaz! Nem tudom, miért nem akarod elismerni, de hagyd békén Aku-t!

Azalatt amíg a társaság megpróbált kijózanodni a döbbenetből mi ketten gyorsan meglógtunk. Aku lefelé húzott a lépcsőn és láttam rajta, hogy ideges. Nem is csodálom, hiszen halandó lettem. Nem tudom, mennyi időre, de most csak egy egyszerű lány vagyok, ő pedig aggódik értem. Főleg azután, hogy menedéket kerestem a karjai között. És szinte tuti biztos, hogy az rátett még egy lapáttal, hogy azt mondtam, olyan sok éles eszközt látok a teremben. Most biztosan ő is a legrosszabb lehetőségeket és gondolatokat pörgeti a fejében. De igaz amit Dazai sannak mondtam, én mellette akarok maradni. Nem akarok elválni tőle. Aku-nak még tervei annak velem és nem akarom eldobni őt. Már nem lenne olyan egyszerű meghalnom. Eddig nem kellett gondolnom másra, csak magamra, de ez már nem így van. Aku része az életemnek. Olyannyira, hogy ő az a „hely" ahol az otthonom is van. Nem tehetek vele ilyesmit. Nem akarom, hogy miattam szenvedjen, amiért eltűnök mellőle. És ma be is igazolódott, hogy változik a véleményem. Amikor feléledtem örültem. Örültem annak, hogy még mellette lehetek, és nem kell itt hagynom őt. ... Viszont akkor, miért tűnik olyan kívánatosnak minden autó vagy busz, ami elmegy mellettünk? Miért érzem azt, hogy ha Aku nem fogná a kezemet, eléjük vetném magamat? A sok magas épület, aminek a tövében elmentünk. Miért hívogat a tetejük? Megtorpantam, így társamat is megállásra késztettem. Aku hátrafordult, ezt még éppen láttam, de már nem mertem más nézni csak a járdára. Hátha attól nem keletkeznek bennem ilyen sötét gondolatok. Szorítottam a kezét, hogy eszébe se jusson az előtt elengedni, hogy hazaérünk.

- Chi, jól vagy? Nagyon elfehéredtél.

- Félek Aku... - vallottam be – Félek, rettegek attól, hogyha nem fognál, már őrültséget tettem volna. Kínoz ez az érzés, hogy mi lesz, ha enyhülne a kezed szorítása az enyémen. Kicsúsznék e belőle és elé vetném magamat valaminek? Aku én –

- Chi! - rántott magához és ölelt át szorosan.

Szíve riadtan kalapált az enyémhez hasonlóan. Mégis képes volt, még így is megnyugtatni. Viszont azt éreztem testének rezdülésein, hogy amiket az imént mondtam csak fokozták az aggodalmát.

- Nem kell félned Chi. - törte meg a csendet a hóesésben eléggé kihalt utcán - Te magad is megmondtad, bármire képes lennék azért, hogy neked ne essen bajod!

Nagyot dobbant a szívem odabent. Tudtam, hogy így gondolja, de kimondva ilyen nyíltan teljesen zavarba hozott. Kicsit elhúzódtam tőle. Látni akartam a szemét. A szürke szempárt, ami teljesen máshogy néz rám, mint másra. Ezt már figyelem egy ideje. Ha Aku mással beszél nincs benne az a különös csillogás, amivel rám tekint. És most még jobban csillogtak íriszei. Megsimogatta a fejemet.

- Te megígérted nekem, hogy nem hagysz itt. Én pedig megígérem, hogy megvédelek téged Chi! Képes vagyok rá! Nem hagyom, hogy kárt tegyen magadban. Így jó lesz Chi?

Szavaitól elöntött a pír. De így is nagyot könnyített a lelkemet és már biztosabbnak tűnt a sorsom. Éreztem, hogy képes leszek túlélni azt az időt, amíg halandó testben vagyok kényszerítve. Ki kell bírnom addig, amíg vissza nem tér az Itteki no Inochi. Onnantól Aku is pihenhet majd, mert tudom, hogy most nem fog. Minden pillanatban csak engem akar majd megóvni.

- Igen. válaszoltam az orrom alatt, mert eléggé zavarba jöttem.

Most még jobban rá lettem utalva, mint korábban bármikor. Konkrétan az életem függött tőle. Bár eddig is ezt mondhattuk. Aku szeretné megmenteni az életemet. Az okokat nem ismerem, de a tényeket igen. Aku-nak szinte fontosabb az életem, mint saját magamnak...

Tovább vezetett maga mellett hazafelé ügyelve, hogy mindig én menjek a járda belső oldalán az autóktól távolabb. A forgalmasabb kereszteződéseknél vagy a zebrákon éreztem, hogy még Rashomon is a derekamra tekeredik, annak érdekében, hogy nehogy meggondolatlanul cselekedjek. Ahogyan néha-néha rám emelte a tekintetemet idegesnek láttam, teljesen jogosan. Elvégre fontos vagyok neki. És most életveszélyben vagyok. Ahogy néztem mégis megnyugodtam. A tudat, hogy bármi is történjen, nem hagyja, hogy meghaljak bennem élt. Éppen emiatt tudtam még most is mosolyogni rá egy kicsit. Láttam, hogy észrevette és a szemeiben is feltűnt, hogy örül. Még ha meg is lepte a jókedvem, örült annak, hogy próbálok normálisan viselkedni, úgy ahogy szoktam. De közben elgondolkodtam.

- „Mi lesz most velem? Halandó lettem, ki tudja mennyi időre, és az egyetlen, aki visszatarthat a haláltól az Akutagawa. Biztosan meg fog védeni, hiszen már mióta ezt teszi. De vajon mi vezérli? Már pár nappal a találkozásunk után is aggódott értem... Miért? Fontos vagyok neki. Ezt már elmondta. De... miért érzem azt, hogy van még valami a tettei mögött?"

- „É-én csak a-azt akartam mondani Chi... hogy fontos vagy nekem... N-nagyon! Chi... É-én-... A francba!" - hallottam a fejemben a szavait mielőtt hozzám bújt azon a reggelen.

- „Vajon mit akartál mondani akkor Aku? Mi járhatott a fejedben? És mire gondolsz most, hogy fogod a kezemet?"

Egyre több és több emlékem került elő az ilyen helyzetekről. Amikor megfogta a kezemet miután megmentett az osztálytársamtól. Hogy mennyire elpirult mikor megpusziltam a segítségéért azon az este. Az, amikor kijelentette, hogy meg akar védeni és nem szeretné, hogy fájdalmat érezzek. Amikor vissza akart csókolni a kórházban, És ahogy fájdalmasan kérlel álmában, hogy ne menjek. Már akkor is ezt mondta! Pedig akkor még egy hete sem ismertük egymást... szinte... Amikor megígértette velem, hogy többé nem adok annyi vért másoknak. Emlékeztem a szemeiben csillogó vágyra, amikor ő csókolt meg engem, hogy véremet vehesse. És hogy nem akart elválni tőlem még egy pillanatig. Testének remegése még mindig élt bennem és még fáj, ahogy könyörgött nekem, hogy maradjak vele. És hogy nekem is mennyire fájt az a levél, amit írt nekem. Amit még mindig őrzök... Az öröme a tekintetében, mikor aznap még otthon talált mikor hazaért. Felderengett bennem mikor hócsatánk reggelén, ugyanazzal a vággyal a szemében hajolt én felém. Még látom magam előtt elvörösödött arcát és zavarát miután aranyosnak nevezett. Még érzem magamon minden ölelését. A legfrissebbeket még inkább. Fejemben hallom a szavait, ahogy kéri, ne érintsem meg a kötésekkel fedett kezet. Minden emléktől megdobbant a szívem. De attól még inkább, ahogy azt az egy szót, azt a véletlenül kiejtett „Szeretlek"-et mondta. És hogy még mindig vágyok mélyen arra, hogy megint halhassam ezt a szót tőle...

Ahogy mellette haladtam a fejem már olyannyira eltörte a pirosság, hogy ha akartam volna se tudtam volna kimagyarázni magamat belőle. És csak reménykedtem, hogy most egy kicsit nem néz majd ide.

- „Így összegezve ezt a sok emléket annyira furcsának tűnik. Teljesen zavarba jöttem tőlük és a gondolataimtól, amiket hozzájuk fűztem... Most még inkább nem értem mi folyik itt? Lehetséges lenne, hogy Aku-nak nemcsak hogy fontos vagyok, de ennél még többet érez? Mit gondolhat rólam? M-mi van ha k-kedvel engem? De... D-de, ha tényleg kedvel... É-és úgy kedvel... Akkor mit tegyek? Én nem tudnám... nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni? Vagy egyáltalán...-"

Felpillantottam a mellettem sétáló fiúra, aki körül járt most az összes gondolatom. (De legalább nem a halálon...)

Már kicsit nyugodtabban járt. Nem volt az a feszes testtartása, ami a belvárosban. Talán mert a kietlen kertvárosban, az üres szürkületben kevesebb veszély leselkedett rám és kevesebb helyen tudtam saját magamban ártani. Bár most nem is akartam. A gondolataim annyira lefoglaltak, hogy nem töprengtem az öngyilkosságon. Csak Aku-t néztem a hóesésben. Éreztem, hogy fogja a kezemet és vigyázz rám.

- „Egyáltalán mit gondolok vagy érzek én Akutagawa iránt? Mi az, ami köztünk van?"

Feltűnt neki, hogy hosszú percek óta figyelem arcát és egy pár lopott pillantás után teljesen felém fordult miközben megállt az utcán.

- M-mi az Chi?

- S-semmi... - magam sem értettem a zavarom okát - Csak elkalandoztam... Gomenne...

- Jobban vagy már?

- Igen... egy ideje már nem gondoltam semmi meggondolatlan hülyeségre.

- Ezt örömmel hallom... Mond... Még nem tért vissza?

- Nem... - ingattam a fejemet - Sajnos még mindig meghallhatónak érzem magamat. De ... szeretném már, hogy visszajöjjön.

- Chi? - szerintem észrevette remegést a hangomban, én még is folytattam

- Butaság volt a részemről kipróbálni. Nem jó érzés. Ijesztő. Vissza akarom kapni az Itteki no Inochi-t! Hiányzik!

Pont mikor ez első könnycsepp megjelent a szemem sarkában, akkor rántott magához és ölelt át. Hozzásimultam és kapaszkodtam belé.

- Kérlek, Chi nyugodj meg! Ne sírj! - suttogott a fülembe - Ne félj... Vissza fog jönni... Tudom, hogy most rossz érzés, hogy nincs meg az áldottságod. Tudom milyen érzés... sokszor tapasztaltam meg. De vissza fog jönni. Csak tarts k! Addig, majd én megvédelek! - kicsit eltolt magától, hogy szemembe tudjon nézni - Hiszel nekem Chi?

- Igen hiszek neked...

- Akkor higgy bennem. Higgy abban, hogy képes vagyok megvédeni téged. Higgy abban, hogy Dazai sannak nincs igaza. Képes vagyok rá. Meg tudlak védeni bármitől. Akár még saját magadtól is. - kezét arcomra simította, ujjai közé esett a fülem is. - Tudod jól, hogy bármit megadnék és megtennék ezért! Csak tarts ki! Nemsokára visszajön az erőd és megint minden olyan lesz, mint eddig. Chi... Nem hagyom, hogy meghalj!

- A-Aku? - pirultam bele a szavaiban és abban a tekintetbe, ahogy nézett engem, annyira közel volt.

- Jobban vagy most már?

- I-igen... de... kérhetnék még egy ölelést?

Kérésem hallatán felszaladt a szemöldöke és pislogott egy párat, de utána elmosolyodott sóhajtott egyet, majd magához ölelt, arcát a hajamba temetve.

- Bármikor Chi... amennyiszer csak szeretnéd.

Így maradtunk hosszú perceken át. Mivel nem akartam még elválni tőle. Ennek két oka volt. Az egyik hogy számomra Aku karjai között van a világ legbiztonságosabb helye. A második, pedig hogyha elváltunk volna kicsit kínosabb helyzetben estünk volna át... Ugyanis szavaitól elpirultam. És egymást megelőzve rohantak a fejembe korábbi szavai, ahogy azok is amelyeket hetekkel vagy hónapokkal azelőtt mondott ki. Minden olyan mondata eszembe jutott, amelyek kedveskedett, vagy bizalmat sugárzott felém... Valamiért ezektől pulzusom az egekbe ugrott. És ahogy ölelt bizsergést keltett bennem, minden pont ahol hozzám ért. Nehezen fogtam vissza arcon színét. De mikor mégis sikerült akkor már tovább kellett indulnunk. ezt kicsit sajnáltam. De mégsem lehettünk kin a havazásban egész éjjel. Későre járt már, mikor hazaértünk. A nap már rég lenyugodott. Némán sétáltunk, de azután az ölelés után is csak körülötte forogtak elmélkedéseim.

Valahogyan haza jutottunk bármilyen probléma nélkül. De otthon már kezdődtek a gondok. Egyből ott, hogy nem volt semmi vacsorára és megígértem Aku-nak tegnap, hogy a hidegre való tekintettel megint főzök olyan ráment, mint amit az első alkalommal készítettem neki. Azon az estén, amikor befogadott engem. Már egy ideje rágta a fülemet, hogy szeretne megint olyat enni. És eddigre sikerült is elérnie. Mellesleg még mindig úgy kell főznöm abban a konyhában, hogy van egy figyelő szürke szempár, aki minden mozdulatomat nézi. És így belegondolva, amikor éppen nem csinálja ezt, már hiányolom őt az ajtóból... Ámde visszatérve a vacsorakészítéshez ahhoz a késeket is használnom kellett.

- Figyelj Chi... Ha nem akarod, akkor nem kell. - fogta meg a kezemet, amikor az egyik éles eszközért nyúltam. Ehetünk mást is.

- De megígértem. - fordultam felé- és meg is tudom csinálni. Csak...

- Nem mozdulok mellőled Chi, ma mindent együtt csinálunk rendben?

Bólintottam, de minden óvatosságunk ellenére mégis sikerült megvágnom egy kicsit az ujjam hegyét. A kiserkenő vércseppet mereven bámultam. Hozzá voltam szokva ahhoz, hogy pillanatokon belül eltűnik. Visszaszalad a sebbe, majd az bezáródik. A heg eltűnik mintha sosem lett volna ott. De most a piros folyadék csak egyre nagyobb cseppben növekedett. Csak akkor tértem magamhoz a kábulatból, amikor Aku megfogta a kezemet és ujjam hegyét bekapta.

- A-Aku? - döbbentem lettél.

Éreztem, hogy egy kicsit megszívja a sebet. De csak azzal foglalkoztam, hogy ujjam ajkai között van. Lepillantott rám, amitől még inkább melegem lett. Majd csak egy pár pillanat múlva hagyta ezt abba és szólalt meg megint.

- Nincs semmi baj... Látod Chi? Már kezd elállni

Magamhoz húztam a kezemet és igaza volt. Már csak alig vérzett. Azért még próbált kicsurranni még egy csepp vérem. De úgy tűnt a halandó testem normális védekező rendszere is képes néha segíteni nekem.

- Addig, amíg előkéritek egy sebtapaszt, csináld, amit az előbb én.

- D-de... az...

- Csináld! - nyitotta ki az egyik szekrényt

Zavarodottságom oka az volt, hogy ha most én is bekapom az ujjamat az közvetett csóknak minősül! Közvetett csók Aku és köztem... Meredten bámultam még egy pillanatig aztán nyeltem egyet és elpirosodott arccal tettem, amit Aku mondott. Ujjbegyemet ajkaim közé fogtam. Bőröm még meleg volt attól, hogy korábban Aku csinálta ezt. Beleszédültem a gondolatba, hogy vajon milyen lehet tényleg csókját érezni... Szégyelltem magamat érte, de fel is idéztem magamban az összes alkalmat, amikor ajkaink egymást érintették. Nem volt sok ilyen alkalom. De valahogy mind nyomot hagyott bennem. és egyértelműen benne is. Hiszen utána mindig olyan piros volt, mint egy paradicsom. Eddig nem tulajdonítottam akkora jelenőséget egy csóknak. Most azonban változott valami. És már nem tudtam úgy nézni erre a dologra, mint eddig...

- Megtaláltam. - fordult vissza felém - Neked meg mi bajod lett Chi? - vette észre a piros fejemet.

- S-Semmi!! N-nem történt semmi! - hadonásztam minden felé.

Mire elkapta sérült kezemet, hogy nyugton maradjak és el tudja látni a vágást. A fehér sebtapasz érdekesen mutatott rajtam. Elvégre sosem volt még ilyesmire szükségem. De nem nagyon foglalkoztam vele vissza kellett térnem a főzéshez. Ami nehezen sikerült, mert Aku közelsége egyre jobban eluralkodott felettem.

- „Nem értettem saját viselkedésemet! Sosem fordult még elő ilyesmi! Mi van most velem?"

A nappaliban vacsora közben és utána is csak azok a szavak jártak az fejemben. És legalább 30x jött elő az az egy szó „szeretlek".

- „Miért akarom megint ezt hallani?"

Fogtam már a fejemet. Rápillantottam a mellettem ülő feketehajúra, akinek most nem én voltam a látókörében, viszont feltűnt neki furcsa viselkedésem. Mert egy kicsit távolságtartóbb lett amióta ujjamat ellátta.

- „Mi ez az érzés? Teljesen kifordulok magamból miatta! A fene enné meg a gondolataimat! Olyan dolgok jutnak az eszembe, amik miatt máshogy nézek Aku-ra. Nem kellett volna, fel idézném ezeket. Nem kellene, képzelegnem sem róla. Csupán csak egy használt találtam ezeknek. Amíg azon töprengek, hogy mit érzek irántad addig nem akartam megölni magamat. Már két órája bírom. De jobban érezném magam, ha végre visszajönne az Itteki no Inochi. Bár Aku karjai között sem volt olyan rossz... Nem! Felejtsd már el ezt. Miért történik ez velem.?"

- Chi? Mi a baj? - fogta meg a kezemet.

Már szinte tépte a haja hajamat és ez aggodalmat ébresztett benne. Szemében írva volt, hogy látja, hogy valami nincs velem rendben.

- Nem tudom, mi van velem Aku... Gomennasai... Nem akartalak megijeszteni...

- Megint olyan gondolataid vannak?

- Nem ezek most mások. Ne foglalkozz velem...

- Már hogy ne foglalkoznék veled. Ne kérj tőlem ilyen butaságokat. - odahúzott magához végre megint ott lehettem közel hozzá - Most nem tudok semmi mást csinálni. Addig, míg ilyen helyzetben vagy veled akarok csak foglalkozni Chi...

- Aku... - suttogtam, míg egy kicsit elfordítottam a fejemet – T-teljesen zavarba hozol...

Kapaszkodtam sötétkék pulóverben. Éreztem és hallottam is hogy korábbi mondatom rá is hasonló hatással van. És bármennyire is el akartam kergetni a gondolataimat jó volt ott lenni. Nagyot szippantottam az illatából. Ez ugyanaz a pulóverre volt, mint amit akkor is kölcsönadott nekem mikor ide költöztem hozzá. Melegség teljes szét bennem és rájöttem valamire. Nem akarom elnyomni az érzéseimet. Jó itt lenni. Szeretek mellette lenni. Kis ideig ölelt még. Aztán kiment a konyhába, de csak egy pillanatra hagyott magamra, míg két pudingot kivett a hűtőből. Miután megettük az édes finomságok nyújtóztam egyet. Már eléggé fáradt voltam a hosszú nap után.

- Chi menj, el fürödni aztán szerintem aludjunk.

- Nem szeretnék... félek most a víztől... Majd holnap mikor már nem leszek halandó, letusolok reggel.

- Igazad van ez most nem éppen biztonságos.

- De te menjél nyugodtan.

- Én, viszont nem hagylak magadra, hogyha te se fürdesz, akkor én se. Osztozunk ebben. Majd ha minden rendben lesz, akkor bepótoljuk.

- Rendben. - egyeztem bele akkor – Akkor viszont azt hiszem, ideje lenne, elmennénk aludni... Nem gondolod?

- De igen...

Kicsit furán mondta ezt. És mivel nem tudtam az okát felálltam, hogy fel menjek az emeletre. De mikor mellé értem elkapta a kezemet megállítva ebben.

- Aku? - fordultam felé

És bár én néztem rá Aku feltűnően kerülte a szemkontaktust. Kicsit idegesnek látszott. Zavarban volt valami miatt.

- N-nem l-lehetne hogy... - akadt meg a mondatában így visszaültem mellé a kanapéra.

- Mit szeretnél? - kérdeztem hátha segít egy kicsit abban, hogy kimondja.

- N- nem lehetne, hogy ezt az éjszakát... Az én szobámban töltöd... ?