Akutagawa szemszög:

Bejött néhány plusz munkám arra a napra. Chuuya san mellé lettem beosztva, hogy pótoljam az elmaradásaimat, amiket a szabadnapjainkban felhoztam, míg Chi-vel randevún- akarom mondani vásároltunk... Most nem kellett senkit sem likvidálunk csak kis rutin munkák voltak. Amikor odaértünk az egyik raktárépülethez, akkor a város irányából robbanás hangja jutott el hozzánk. Mindketten az irányába kaptuk a fejünket és láttuk is a felgomolygó füstöt. De nem lehetett pontosan beazonosítani, hogy mi történt. A felhőkarcolók dzsungelében elveszett a pontos helyszín.

- Ez meg mi volt? - figyeltem a feketeséget.

- Nem tudom, de rákérdezek Mori-nál. Ha valami gáz van, akkor jobb, ha mi is odamegyünk.

- Rendben. De addig is menjünk be.

- Igaz. Ha nem kell, a segítségünk ott, akkor legalább itt haladjunk.

Én is így gondoltam, hiszen amint végzünk, én már megyek is Chi-hez, hogy ne kelljen sokat várnia rám. Bementünk a raktárba. Megkerestem az irattartó szekrények között a nekünk megfelelőt, mialatt Chuuya san mellettem érdeklődött a főnöknél, hogy mi történt a városban.

- Aham... - beszélt a vörös - Értem főnök. Akkor semmi olyan nem volt, ami ránk tartoznak? Rendben. Igen. Mindjárt végzünk. - ezzel letette és sóhajtott egyet ezek szerint nem kell mennünk oda.

De ettől még kíváncsi voltam rá, hogy mi történhetett, aminek ekkora hangja volt. És nagyon komolynak is kellett lennie, ha a füstöt ilyen messziről is láthattuk.

- Mi volt az a korábbi? - fordultam felettesem felé.

- A belvárosban bombát robbantottak. Elég nagyot, de nem a mi dolgunk. A maffiát nem érte kár, így egyelőre nem kell foglalkoznunk az üggyel.

- Pontosan hol történt?

- A pláza felett robbantották fel az egyik irodaszintet.

- Értem... - pislogtam kettőt még mikor leesett - A plázánál?

Kirohantam a raktárhelyiségből, és bár a kalapos utánam lépett, nem álltam meg.

- Oi! Akutagawa! Mi ütött beléd?

- Chi is ott van! - kiáltottam vissza válaszként és rohantam tovább nem törődtem azzal mi lesz a következménye az engedetlenség ennek.

Vészjelzők az agyamban úgy kapcsoltak fel szirénázva és adrenalint pumpáltak a testembe. Ha Chi-nek bármi baja esik, nem érdekel semmilyen következmény, nekem most ott kell lennem! A lehető legrövidebb úton és idő alatt kellett elérnem a plázához. Közben próbáltam felhívni Chi-t telefonon, de nem vette fel. Halott volt a túlsó vége a vonalnak. Tudtam, hogy történt valami, hiszen ő nem ignorálná a hívásomat, ha jól van.

- „Kérlek, ne legyen bajod! Chi! Legyél biztonságban messze attól a helytől! Kérlek, add, hogy ne essen baja! Érjek már oda."

Lélekszakadva rohantam átvágtam a városon nem álltam meg. És már minden lehetőség megfordult a fejemben. Persze a legrosszabbak is. Hogy Chi a törmelékek alatt van. Hogy megsérült, és az áldottsága nem gyógyította meg valamiért. Hogy fél, retteg és engem szólítgat remélve, hogy megtalálom. Hogy nem érek oda időben. Nem akartam belegondolni ennél rosszabb lehetőségekbe. Abba pedig főleg nem hogy lehet, hogy elveszítem. nem akartam erre gondolni! De mégis ott volt a lehetősége ennek is. Ez még inkább gyorsította lépteimet. Nem akartam elveszíteni! Meg kellett őt találnom!

Megérkeztem a helyszínre, de sokkoltak a látottak, a füstölgő épület, a rengeteg törmelék, a mentősök, tűzoltók, rendőrök. A környéket üvegszilánkok és por borították. Hatalmas zaj és pánik. Újra felhívtam Chi-t de még csak ki sem csöngött. Le volt zárva a hely, így nem vetettem magam a törmeléket közé, hogy megtaláljam, és nem is lett volna logikus döntés. De meg kellett keresnem. Addig nem tudok megnyugodni, amíg nincs mellettem épen és egészségesen. A romok köré, a biztonsági kordonon innen, sok járókelők gyűlt, aggódva figyelték, hogyan meddig ki az embereket. Láttam, hogy találtak még valakit egy nagyobb betondarab alatt és nem tudták felemelni. Közelebb mentem és le emeltem a törmeléket Rashomon segítségével. A tűzoltók nem sokáig csodálkoztak rajtam, inkább kiemelték a bent ragadt személyt. Nem Chi volt. Átléptem a kordon felett, hogy biztosabb helyre tudjam letenni a törmelékdarabot. Ne legyen útban, a későbbiekben. Ezalatt az egyik mentést végző férfi mellém lépett.

- Köszönjük. Segíthetek valamiben? – látta rajtam hogy nem éppen ezért jöttem ide.

- Keresek valakit! – fordultam felé - Elvileg itt volt mikor a robbanás történt. Nem láttak egy kék hajú lányt.

- Én nem, de várjon, megkérdezem a többieket.

Amint a rádiójához nyúlt a társai találtak még három személyt. Segítettem a mentésben, amíg a korábbi infót keresett nekem Chi-ről. A közbenjárásom miatt sikerült hamarabb kivenniük az embereket. És ezért az egyiket még időben el tudták látni. Nem halt meg. De ennek a tudta nem javított az én helyzetemen. Minél több ember került elő, aki nem Chi volt egyre jobban aggódtam.

- „Hol lehet? Miért nem találom meg? Hol keressem? Jól van?"

- Azt mondják a többiek, – jött oda megint hozzám a korábbi illető – hogy a kék hajú kislányt az Iroda egyik tagja elvitte.

- Micsoda? – sápadtam el e hallottaktól.

- Az irodától is volt itt valaki, de a rendőrök elküldték és a lány vele ment. Kár, mert hasznunkra lett volna a srác. - gondolkodott el.

- Köszönöm az infót. – szettem össze magamat, szinte meg sem hallva későbbi mondatait.

- Mi köszönjük a segítséget. Menjen, innen már megoldjuk.

Bólintottam és otthagytam a romokkal teli helyet. Már nem volt több dolgom itt. És a jelek szerint eddig sem lett volna. De hála nekik már tudom, hol van Chi. De nagyon nem örülök neki! A fegyveres nyomozó iroda felé vettem az irányt, remélve hogy Chi-nek nem lesz baja abból, hogy találkozni fog velük, köztük Dazai sannal...

Chi szemszöge:

Fájt, amikor rám zuhant az épület. Hogy ne fájt volna? Éreztem a súlyát, ahogy rám nehezedik, durvaságát, ahogy bőrömet sebzi, még fel is ordítottam, régen nem ért ekkora fájdalom. Már kezdtem elszokni is tőle amióta nem akarnak hetente legalább egyszer lelőni. A hangja is rettenetes volt. Ahogy felrobbant minden, összetörtek az üvegek, ahogy becsapódtak a darabok a talajba, ahogy recsegve, ropogva engedték el magukat a vasbeton elemek és törtek darabokra. Fülsüketítő volt, szinte hallottam, ahogy a dobhártyáim felsikítanak az elviselhetetlen zaj miatt. Füleimet védeni akartam, de mégsem tehettem, mert a csomagot kellett biztonságban átmenekítenem az eseményen. Nem érdekelt velem mi fog történni de Aku ajándékának sértetlenül kellett átélnie ezt az egészet. Testemmel védtem, nem engedhettem el. Erőlködnöm kellett reflexeim ellen, hogy nehogy kezemből kiejtve a táskámat hallójárataimra tapasszam tenyereimet. Aztán elmúlt minden és sötét lett, némaság, hideg vett körbe, mielőtt a testem újraindította magát. Meghaltam, de csak egy pillanatra, viszont azt is le tudom írni, milyen érzés. Már elégszer tapasztaltam ahhoz, hogy tisztán éljenek bennem az emlékek róla és össze tudjam rakni milyen. Hideg. Ezzel a szóval lehet a legjobban jellemezni. Az időpont mindig lényegtelen volt. Lehetett télen vagy nyár közepén. Ez a hely ahova ilyenkor kerülök mindig ugyan olyan hideg. Körülbelül 4 fokos. És nedves. Olyan, mintha vízben lennék. És valami mindig nyom, lefelé. Képekben úgy tudnám elképzelni, hogy hideg, sűrű vízben lennék. És kezek húznának lefelé és tolnának, nyomnának bele ebbe a víztömegbe. Amíg ott vagyok sokáig és valamennyire ijesztőnek tűnik... Aztán mintha elvágták volna a fogva tartó láncokat, kezeket. Felemelkedek a víz tetejére, és mint ilyenkor az élő embereknél is szokás...

Vettem egy nagy levegőt. Életben voltam és a fájdalom megszűnt. Ahogy az a hideg is most másfajta hideg vett körbe. A fagyott talaj és a törmelékek hidege. De még is valahogy ez a mínusz, ami most körbevett sokkal melegebbnek tűnt, mint ahová pillanatokkal korábban kerültem. Így nem csoda, ha jól esett megint itt lenni. Furcsa volt magam is meglepődtem ezen. Most először örültem ennyire annak, hogy nem haltam bele valamibe. Máskor mindig kicsit csalódott voltam illetve néha mérges, azért ha megint feléledtem. De most nem. Megkönnyebbültem és örültem. Tényleg örültem annak, hogy élek. És rájöttem arra is, hogy miért. Aku nagyon szomorú lett volna, ha most itt hagyom. Nem akarom szomorúvá tenni. Nem tudott volna elengedni. És talán sosem lesz képes rá. Sosem éreztem még olyan ragaszkodást, mint ahogyan ő, a maffia egyik végrehajtója ragaszkodik hozzám. Kellemes melegséggel öntött el megint ez a tudtad. De megijedtem egy kicsit. Hiszen belegondoltam, hogy mennyire fog aggódni miattam, ha megtudja mi történt. Ki kell jutnom innen!

Az oldalamon feküdtem, magzatpózban és magamhoz szorítottam a táskámat. Úgy tűnt így elsőre, hogy annak sem esett baja. Ettől fellélegeztem. Már felmérhettem a körülöttem lévő világot is. Egy nagyobb laposabb törmelék volt felettem, nyomta a karomat, lábamat, míg két amorf darab fogott közre megtartva azt, amelyik még jobban Rám esett volna. Megmozdulni nem tudtam, annyi helyen nem volt. Éreztem, hogy a lábamon is van valami, nagy és hideg. Némi fény beszűrődött a romok között, ezért láttam hol vagyok és hallottam a kintiek zaját. Bár a hallásom csak szépen, fokozatosan jött vissza, így egy darabig még a csend fogságában vártam. Aztán mikor kitisztult minden, meghallottam valakit.

- Hahó? Válaszolj! Tudom, hogy valahol itt vagy! Láttalak kisasszony! Kék hajú kisasszony!

- I-itt vagyok... - hangomnak nem volt ereje.

Talán, mert éppen csak annyi helyen volt, hogy egy kis levegőt tudjak venni, de jobban már nem tudott tágulni a tüdőm. Aki keresett egy fiatal fiú volt a hangja alapján. Ezen kívül azt is ki tudtam érezni belőle, hogy aggódik miattam. Ez meglepett, hiszen én azt sem tudtam, hogy néz ki. Ő mégis aggódott. Lehet, hogy csak egy pillanatra látott, mielőtt eltemettek a törmelékek. És reménykedik abban, hogy sikerült túlélnem. Tudatni akartam vele, hogy itt vagyok, hiszen ő volt az adott pillanatban az egyetlen személy, aki kimenthetett innen. Hisz ő maga mondta, tudja, hogy erre kell lennem. Lassan szívtam magamba annyi levegőt, amennyit csak bírtam. Feszegettem magamat a helyhez mérten, hogy minél több erőt tudjak gyűjteni ehhez a segélykéréshez.

- ITT VAGYOK!!! - kiáltottam torkomszakadtából, remélve, hogy elér a fiúhoz, aki engem keresett.

- Kisasszony? - kérdezett vissza egyből - Hallasz engem?

- Igen! - próbáltam továbbra is hangos maradni - Segíts, kérlek!

- Beszélj folyamatosan! Akkor meg tudlak találni.

- Rendben. – kezdett elfogyni a lendületem és ezt meg is hallotta beszédemen.

- Nem lesz semmi baj! Kiszabadítalak! Csak tarts ki még egy kicsit! Hogy hívnak?

- A nevem Chi.

- Mesélj magadról Chi.

- 17 éves vagyok. A közeli iskolába járok. Nincs, semmi bajom csak nem tudok kimászni innen. – közölni akartam ezt a tényt vele, hogy ne aggódjon annyira tovább értem.

- Ezt hogy érted? - hallottam már egészen közelről hangját és a lépteit is.

- Áldott vagyok! A testem már regenerálódott. Nincsenek sérüléseim.

- Áldott? Ez szuper! Akkor nem fogsz meglepődni azon, hogy én is az vagyok.

- He?

- Megtaláltalak! – és igaza volt, láttam, hogy egy kicsit elállja, a fényt előlem- Leszedem ezt rólad! - és hozzá is látott.

Lassan és óvatosan emelte meg a hatalmas vasbeton szerkezetet, amely fogvatartott. Meglepődtem azon, hogy mennyire erős, hisz látszólag bármilyen gép vagy más eszköz segítsége nélkül kezdte el megemelni koporsóm fedelét. A fény bekúszott hozzám, ahogy eltűnt felőlem a törmelék, így már személyre vehettem megmentőmet. Bár előtte hunyorogtam még egy, kicsit mert már szemeim hozzászoktak a félhomályhoz így most nem szerették az éles fényt. Csak ez után emeltem kék íriszeimet az előttem állóra. Egyértelműen áldott volt és nem csak az ereje miatt, hanem hatalmas fehér szőrös macskaszerű végtagjai miatt is. Fehér furcsán vágott haja egyik tincsben hossza lógott a füle mellett. Fehér inget és fekete nyakkendőt viselt. Az időjáráshoz képest, meglehetősen rövid fekete nadrágban volt.

{Írói hozzászólás: Aki megmondja hogy Atsushinak mi a téli viselete az kap tőlem a szóbeli piros pontot, mert nekem fogalmam sincs.......🤔😥}

- Jól vagy? - nézett a szemembe, kicsit érdekes színezetű szivárványhártyáival, ami az ő esetében találó elnevezés volt erre a szervre, hiszen kicsit sárgán, kicsit lilán csillogott.

- I-igen... - csodálkoztam még mindig rajta, főleg az ő képességén.

Arrébb tette a betondarabot, majd mellém guggolt. Óvatosan mozgott és láttam a mozdulataiból, hogy szeretett volna megérinteni, mégsem tette, mintha nem lett volna neki szabad. Mancsait először felém nyújtotta, valószínűleg fel akart segíteni. De ahogy észrevette, hogy jobban szemügyre fettem csíkos végtagját, visszahúzta. És feltűnt neki az is, hogy még nem vagyok teljesen szabad.

- Gomenne... Nem akartalak megijeszteni! A fegyveres Nyomozóiroda tagja vagyok! Nem foglak bántani!

- Jaj, nem! - ráztam meg a fejemet, de azért meglepett, mert eddig még egyetlen taggal sem találkoztam a híres, áldottakkal telipakolt szervezetből - Nem ijedtem meg, csak meglepett az áldottságod. Nagyon menő! – mosolyodtam el, hogy még meggyőzőbb legyek.

- Köszönöm... - pirult el egy kicsit- Én Atsushi vagyok, Nakajima Atsushi. Nagyon örülök a szerencsének, Chi chan.

- Én is Atsushi! – nagyon kedvesnek találtam.

Még levette a lábaimról a törmeléket, utána fel segített visszaváltozva az eredeti alakjába.

- Biztosan nincs semmi bajod?

- Igen. – bólintottam, míg felvettem magam mellett heverő betört képernyőjű telefonomat – „Ez gáz így Aku-nak nem tudok szólni, hogy jól vagyok... Aggódni fog!" – gondoltam majd visszafordultam a fehér hajúhoz – Biztosan. Hiszen sokszor mentette már meg az életemet ez a képesség. Tudtam, hogy nem lesz semmi bajom... - mosolyogtam kicsit szégyenlősen most már.

- Akkor ezért nem menekültél el a robbanáskor? – szemében és hangjában éreztem még némi aggodalmat.

- Láttál? – lepődtem meg, tehát végignézte az eseményeket - Sokan sérültek meg?

- Szerencsére nem. – már ettől a válaszától megnyugodtam, de ettől még végighallgattam a mondandóját. Többeket még időben el tudtam vinni a lezuhanó dolgok alól. Gyors vagyok... De sajnos nem eléggé... Téged... már nem tudtalak elvinni. És még egy pár másik embert sem. Gomennasai! – hajolt meg mélyen

- Ugyan semmi baj! a lényeg hogy tudtál másoknak segíteni! – integettem magam előtt.

- Nagyon féltettelek! Mert... Csak azt láttam, hogy lekuporodtál a földre. – emelte megint rám a tekintetét.

- Arigatou. – jól esett, hogy vadidegen létére, így aggódott értem - De mást féltettem abban a pillanatban. Nem az életemet...

- Azt, amit körbeöleltél akkor? – egyenesedett fel.

- Igen. A táskámat védelmeztem. – mutattam a hátamon lévő tárgyra.

- Miért? – döntötte oldalra kicsit a fejét.

- Karácsonyi ajándék van benne. Egy számomra nagyon fontos személynek... - pirultam el saját szavaimtól, de tényleg így éreztem, jelenleg Aku, mindenmás ismerősömnél fontosabb a számomra.

Ezen Atsushi mosolyogni kezdett, ami kis idő múlva rám is átragadt. Ahogy belegondoltam jobban abba, amit mondtam, melegség keletkezett a szívem környékén. Eszembe jutott, hogy Aku is annak tart.

- „Fontos vagyok neki, nagyon! Hogy az ő fogalmazását használjam... Ő olyan könnyen kimondta... Én meg... még más előtt sem bírom ki pironkodás nélkül... Vajon képes leszek elmondani egyszer neki szemtől szembe? Mit fog szólni hozzá? Mit mondana rá? Örülne neki? Igen, biztosan. Ebben nem kételkedek. Aku örülne annak, ha egyszer elmondanám neki, hogy mit gondolok róla őszintén... De még nem állok rá készen... Ez a múltkori esetből is kiderült... Ha úgy reagáltam egy tévedésből félreértett szónak, akkor mást sem tudok megtenni még... De talán... Talán a jövőben már felkészülök majd rá..."

A gondolkodásomból és a hangulatból egy rendőrtiszt ugrasztott ki minket, ugyanis odarontott hozzánk és elkezdett ordítani Atsushi-nak. A fehérhajú fiú, tincseihez hasonló árnyalatot vett fel, amikor meglátta az illetőt közeledni. Nagyon agresszív volt és egyértelműen látszott, hogy ismerik egymást valahonnan, mert egyből letegezte, ahogy a haját is lekiabálta. Atsushi pedig vagy 20 centivel lett kisebb, ahogy próbált összehúzni magát.

- Megmondtam, hogy nem kérjük az Iroda segítségét! Hordd el magad innen! Csak megijesztett az embereket!

- E-elnézést kérek érte... Én... én csak segíteni akartam...

- Nincs rá szükség! Már eleget segítettél! Menj vissza a többi zakkanthoz és hagyj minket dolgozni!

- H-hai... - törődött bele végül szegény Atsushi. – A-akkor én már megyek is...

- Helyes!- morgott rá továbbra a férfi majd otthagyott minket.

Kicsit olyan volt a helyzet mintha a rendőr lett volna az, aki megijeszti az embereket és Atsushi az, aki csak védelmezné őket... az utóbb említett személy eléggé elszontyolodott ettől a lehordástól, érthető módon... Biztosan nem esett neki jól, hogy elküldik, Mikor ő segíthetne a mentésben. Lehajtott fejjel fordult sarkon és indult el.

- Viszlát Chi chan. Vigyázz magadra! - szólt még vissza nekem, majd folytatta az útját.

Annyira lehangoló látvány volt, ahogy ott lógatta az orrát és távolodott a helyszíntől ahol az ő áldottsága igazi segítségnek számított. Biztosan olyanok szóltak a fejében hogy vajon, nélküle is képesek lesznek kimenteni a többi sérültet? Tagadja meg a rendőr parancsát és mentsen embereket úgy, ahogy azt tenni szeretné. És gondolom még számtalan ilyen, vagy ezekhez hasonló. Legalább is a helyében én ezeket a kérdéseket tenném fel magamban. Ahogy figyeltem, mellém lépett az egyik mentős.

- Jól vagy? - kérdezte.

- Igen, hála neki, kimentett. – feleltem le sem véve szemeimet róla - De az az ember elküldte. – mutattam az ellenkező irányban lévő rendőr alakjára.

- Jaj... már megint ezt csinálja? ... Utálja az áldottak az meg az Irodát. Pedig most sok hasznunk lenne belőle, hogyha maradna. Nem csak rólad emelte le a törmeléket.

Figyeltem még egy pillanatig, majd engedtem annak az érzésnek, ami nem hagyott nyugodni, ha a megmentőmre néztem. És mivel, amióta elköszönt, nem vettem le róla a tekintetemet, így ez az érzés egyre erősödött bennem. A hallgatásom miatt a mentős ott akart hagyni, pont, amikor meghoztam a döntésemet.

- Elnézést. – kaptam el az egyenruháját, hogy maradásra bírjam.

- Igen? – fordult vissza érdeklődve.

- Ha keresne engem itt egy fekete hajú és kabátú fiú, akkor megmondaná neki, hogy vele mentem? - mutattam Atsushi távolodó alakjára.

- Igen persze. De miért?

- Eltört a mobilom... - mutattam fel neki - És szerintem Ő ide fog jönni, mert aggódik értem. De nem tudok neki szólni...

- Értem. Átadom az üzenetet.

- Köszönöm szépen. - hajoltam meg kicsit és már futottam a fehérhajú nyomába.

- Atsushi! Várj meg!

- He? - fordult hátra meglepetten - Chi chan? Te? Miért?

- Olyan szomorúnak tűntél. – értem mellé - Gondoltam jól esne egy kis társaság.

- Arigatou... - vidult fel megint egy kis pírral az arcán, ami egész aranyossá tette - Én most visszamegyek az irodába. E-esetleg nincs kedved velem tartani? A többieknek biztos nagyon tetszene az áldottságod.

- Végül is... Miért is ne? Kíváncsi vagyok milyen az Iroda. Hallottam már pletykákat róla... de... Az mégsem mindig a valóság...

- Tetszeni fog! Legalábbis szerintem. Gyere, mutatom az utat! – ezzel Atsushi oldalán elindultam a hírhedt Fegyveres Nyomozóiroda felé.

Nem tudtam, mire kellene számítanom, de nagyon kíváncsi voltam. És izgultam is! De szerintem nem csoda, ha izgatott voltam emiatt. Vajon milyen emberek dolgozhatnak ott, ha még a Port Maffiának is képesek keresztbe tenni néha. A teljes személyazonosságomat nem kell megtudniuk, és nem is tervezem megadni, főleg nem azt, hogy én is maffiózó vagyok. Odaérve és belépve az iroda épületében a nagyon meglepődtem. Annyira fellazult volt bent a hangulat, hogy komolyan azt hittem Atsushi rossz helyre hozott. Akiktől közben megtudtam az áldottsága lényegét és még azt, hogy csak nemrég került az Irodához. Csak egy évvel idősebb nálam, vagyis ő 18 éves. Talán ezért is jöttünk ki olyan jól már az elejétől. De ehhez köze lehet annak is, hogy kimentett, és hogy mindketten áldottak vagyunk... Valamint megtudtam még egy agyon lényeges információt. Mégpedig azt, hogy a mentora, aki bevitte őt a szervezetbe, az nem más, mint egy bizonyos Dazai san. Nagyon kicsinek találtam az esélyét annak, hogy ez nem ugyan az a Dazai san, aki Aku-t is kiképezte. Így mikor megtudtam még inkább fellelkesedtem, hogy találkozhatok a társam egykori tanítójával. De visszatérve a helyre, ahova megérkeztem. Nagyon fura volt a Maffia szervezettsége után, ezt a szedett-vedett társaságot látni. Pont egy civakodás közepére léptünk be a terembe. Egy szemüveges, szőke illető akart éppen megfojtani egy barna hajú másikat valamilyen okból. Először nem fogta vissza magát még akkor sem mikor bentebb mentünk. Viszont mikor feltűnt neki a váratlan látogató személyében jómagam, akkor azonnal rendezte vonásait és elengedte munkatársát, aki kicsit nyekkenve ért földet az asztal mögött, majd nem kelt fel.

- Atsushi, visszatértél? És ki ez az ifjú hölgy melletted?

- A neve Chi. – mutatott be – Chi chan ő Kunikida san akiről már korábban említést tettem. Chi chan is ott volt robbanásos incidensnél. Kimentem és kedve volt velem jönni.

- Értem... De miért jöttél vissza ilyen hamar?

- Elküldött a tábornok...

- Jaj már megint az idióta ember volt ott? – hallottam az ablak mellett ülő másik tagtól, aki éppen egy zacskó cukorka elpusztításán dolgozott.

- Hát akkor nem tehetünk semmit. –sóhajtott fel az előttem álló.

- De hogyha ott volt, akkor jól van? Nem sérült meg? - lépett közelebb egy fiatal nő sötét hajában pillangó csattal és indokolatlanul nagy, kicsit ijesztő mosollyal az arcán.

- N-nem. – húzódtam kicsit közelebb Atsushi-hoz védelmet keresve - Már nincs semmi bajom.

- Már? Ezt hogy érted?

- Nagyon gyors rehabilitációs áldottságom van.

- Kegyed áldott? - csodálkoztak a többiek, míg Kunikida san kérdezett.

- Igen, de ezen, maguknak kéne a legkevésbé meglepődni. Elvégre tudtommal az Irodában szinte minden személynek van valami képessége. - fejtettem ki gondolataimat.

- Igaz... - köszörülte meg a torkát - Elnézését kérem a nevem Kunikida Doppo.

- Örvendek a találkozásnak. – mosolyogtam és közben láttam, hogy többen is közelebb jöttek szemügyre vettek engem.

- Miért jöttél az irodához? - kérdezte egy szalmakalapos szőke fiú.

- Kíváncsiságból. – válaszoltam őszintén.

- Ezt hogy érted?

- Atsushi meginvitált ide, én pedig kíváncsi voltam milyen az a szervezet, amiről már olyan sokat hallottam.

- És mi a véleményed? – kérdezett most már az említett személy.

- Őszintén? – fordultam felé - Teljesen más, mint amilyennek elképzeltem.

Nem bírtam ki, elnevettem magam és a kis szünet után Atsushi is csatlakozott hozzám. Valahogy körbejárt ez a vidámság a többiekre is hatással léve, ami még inkább meglepett. Az Iroda úgy tűnt totális ellentéte a Maffiának, legalábbis így első meglátásra. De biztosan nem véletlenül terjednek olyan típusú pletykák az erről a szervezettől. És még inkább nem véletlen hogy tulajdonképpen vetélytársa tud lenni Port Maffiának. Jó volt látni az itteni embereket. Elvégre, most már meg fogom őket ismerni, ha egyszer megint elém kerülnek.

Beszélgettünk egy kicsit és mivel fontos szemtanúja voltam az eseménynek ezért elmondtam az én szemszögemből, hogy mi történt a robbanáskor. Kunikida jegyzetelt is elég sokat ez alatt. Viszont miközben beszéltem, nem igazán figyeltem oda rá. Ugyanis, csak az asztal mögött eltűnt személyre tudtam koncentrálni. Mert ennyi idő eltelte után, még mindig nem kelt fel. Reméltem, hogy Kunikida san nem tett nagyobb kárt benne, de nem mertem rákérdezni arra sem, hogy mégis mi volt a bűne a barna hajú illetőnek, amiért így ellátták a baját... Viszont a többiek sem foglalkoztak vele. Vagyis vagy jogosan kapott ki. Vagy már hozzászoktak ehhez a jelenethez, ami akkor zajlott, amikor megérkeztem.

A „kikérdezés" befejezése után szólaltam meg újból, kicsit más témában.

- Nekem lehet, hogy lassan mennem kellene. – lettem én az, aki robbantja a bandát...

- Miért? – kíváncsiskodott a kistigris.

- Haza kell mennem, mert biztosan aggódik miattam A- - haraptam el a mondat végét, mikor eszembe jutott, hogy körözött személy és az iroda tagjainak kellene utolsónak meg tudniuk azt, hogy vele lakok.

- Az anyukád? – kérdezett a sensei, akiről közben kiderült, hogy Yosano Akiko-nak hívják, de azt még mindig nem tudtam meg, miért volt olyan lehangolt, amiért nem sérültem meg...

- N-nem... Nem éppen, d-de nagyon fontos személy számomra... - éreztem, hogy kicsit melegem lesz, amiért erről kell beszélnem.

- Ki az talán a barátod? - hajolt közelebb egy fiatalabb lány aki Naomi-ként mutatkozott be korábban.

A „barátod" szóra már forróság gyűlt mellkasomba. És minden eszembe jutott, ami abban a pillanatban, pont nem kellett volna. Köztük az a bizonyos szó is, ami napok óta kerget engem. Nem hagy nyugodni és csak fokozza ezeket a tüneteket rajtam. Már egy normális mondatot sem voltam képes összerakni és kiejteni.

- A-ami a-azt i-illeti... - pirultam el, kb. a fülem hegyéig és olyan árnyalatban, ami már egy ideje nem kúszott arcomra...

Ekkor a hátam mögött valaki berúgta az ajtót. Hátrafordultam, ahogy mindenki más is odafigyelt helyettem. Nem más, mint az emlegetett fontos személy állt az ajtóban. Akutagawa egyetlen mozdulattal törte be az Iroda ajtaját. Ami nagyot durranva dőlt be a terembe, jókora figyelmet keltve magának. Aku ideges tekintete egyből megnyugodott, amit meglátott.

- A-Aku? - lepett meg a megjelenésre.

De ő nem szólt semmit csak két lépéssel ott termett előttem és egyből átölelt egy hatalmas felsóhajtás kíséretében.

- Chi! – szólított a nevemen, hallottam a hangján, nagyon aggódott értem.

Akutagawa szemszöge:

- „Csak érjek már oda! Nem hagyhatom Chi-t egy helyen azokkal!"

Gyors léptekkel haladt az iroda felé, amikor is megcsörrent a telefonom a zsebemben. Megcsillant bennem még egy cseppnyi remény hogy talán Chi akarja felvenni velem a kapcsolatot. Hamar előkerestem, de sajnos nem Chi hívott vissza. Ebbe megint belesajdult a mellkasom. Minden pillanattal, amivel tovább van távol tőlem, annál rosszabbul esik, hogy nem tudom, mi van vele. Chi neve helyett viszont Chuuya san számát írta a kijelző. Kicsit megtorpantam. Bármennyire is siettem volna megfagyott ereimben a vér, mikor felismertem a számot. Teljesen elfelejtettem, hogy csak úgy otthagytam munkával. Muszáj volt felvennem. És elfogadnom az engedetlenségem következményeit. Kicsit megköszörültem a torkomat és felkészültem arra, hogy most a kalapos le fogja szedni a fejemet.

- Chuuya san... Sajnálom! - kezdtem bele miután megnyomtam a zöld gombot.

- Chi jól van?- szakított félbe azonnal - Ott volt a robbanáskor? Ugye nem esett baja? - hallottam, hogy ő is tényleg aggódik érte.

- Még nem találtam meg. De jól van nem érte sérülés, vagy ha érte már meggyógyult.

- Ezt hogy érzed? Ha nincs veled, akkor honnan tudod?

- A helyszínen azt mondták, egy Irodatag, magával vitte. De egészséges volt sérülésnek nyoma sem volt rajta. Most indulok az Irodához.

- Rendben. Hozd el tőlük, mielőtt tele tömik a fejét hülyeséggel. De azért ne robbants ki háborút!

- Felfogtam!

- Ja és ne foglalkozz a munkával, befejezem és Mori előtt is fedeznek. Csak vitt őt haza!

- Értettem és Köszönöm.

- Vigyázz rá Akutagawa! Hallod? - nem értettem Chuuya san viselkedését, de jól esett.

- Úgy lesz. –köszöntem meg majd letéve a telefont és haladtam tovább.

A kalapos viselkedését betudtam annak, hogy mivel ő képezte ki Chi-t ezért valamilyen kapcsolatba azért mégis csak kerültek. Hiába vagyok feszült, hogyha erre gondolok. Bár nem akarom, hogy más férfi Chi közelében legyen, ők ketten mégiscsak sok időt töltöttek együtt egy darabig. Érthető, hogyha egy kicsit aggódik érte. Ezt el kell fogadnom. Chi nem tárgy. Nem sajátíthatom ki magamnak. Viszont most mással kell foglalkoznom. Mégpedig azzal, hogy egy légtérbe került vele!

- „Nem akarom, hogy bármit is tegyenek Chi-vel. Egyáltalán miért vitték el magukhoz? És Chi miért ment bele ebbe? Nem is ellenkezett? Tudja, hogy a Maffia és az Iroda nem jönnek jól egymással. És akkor még finoman fogalmaztam. Akkor miért Chi?? Talán kíváncsiságból? Lehet, kinézem belőle. De féltem őt. Nagyon! Jobban, mint eddig bármikor! Elvégre Dazai san is ott van! Nem tudom milyen hatással lesz rá! De csak a legrosszabbakra tudok gondolni. És ki tudja, még kivel találkozott ott a robbanásnál. Nem akarom, hogy Chi közelében legyenek!"

Mire felértem az iroda épületében a lépcsőn, addigra annyira felhúztam magamat és az agyamat is, hogy egyszerűen berúgtam az ajtót. És készen álltam arra, hogy megtámadja őket, hogyha olyan helyzetben találom a társaságot. Ha azt kellett volna látnom, hogy Chi-vel valamit tettek, vagy fenyegetve érzi magát, gondolkodás nélkül rájuk uszítottam volna Rashomon-t. De ahogy beléptem Chi-vel találtam szembe magam. Nem volt semmi baja. Ott állt egészen közel az ajtóhoz, de azért elég távol, hogy a bezuhanó ajtólap ne érje el őt. Egyértelműen meglepte, hogy ott látott. Csillogó szemei kérdőn kerekedtek ki, ahogy hátrafordult felém. Nekem viszont minden haragom elpárolgott, ott abban a pillanatban, ahogy a szemébe néztem. Pár lépés volt csupán, hogy távolságot eltüntessem kettőnk közül.

- A-Aku? - szólított meg, míg megtettem azt a néhány lépést.

- Chi! - zártam karjaim közé.

Végre megint ott volt velem. A helyszín már nem érdekelt. Csak az, hogy megint velem van. Karjaim között tudhattam. Éreztem az illatát. És a haja cirógatta arcomat, ahogy hozzábújtam kicsit. Úgy szorítottam magamhoz, mintha évek óta nem láttam volna. Így is éreztem, de ez a mai nap rosszabb volt. Annyi mindenen keresztülmentem. És a legrosszabb lehetőségeket pörgettem agyamban. De szerencsére egyik sem történt meg.

- Azt hittem valami bajod esett Chi!

- Aku? - kapaszkodott a kabátomba és éreztem, hogy ő is örül annak, hogy láthat.

- Miért nem vetted fel a telefont? Annyira aggódtam miattad! Miért hozod a szívbajt mindig rám Chi?

- Gomenne... Aku... Nem akartam... - szipogott egy kicsit, ahogy még jobban hozzám bújva arcát kabátom anyagába temette.

- A lényeg hogy már nincs bajod!

Az igencsak meghittre sikeredett pillanatunkat az törte darabjaira, hogy az iroda tagok egyként kiáltottak fel, miszerint:

- HEEEEEEEE? AKUTAGAWA?

《A zöld inges Chi chanos képet szintén én alkottam! Hogy tetszik?》