Chi szemszöge:

Sokáig voltunk az áruházban és több helyre is bementünk. Szinte minden boltban voltunk, aztán beültünk az egyik kávéházba is. Aku rendelt nekem forró csokoládét, ami remekül passzolt az időjáráshoz, hiszen odakint már teljesen tél volt és repkedtek a mínuszok. Nagyon jól éreztem magamat. És jól esett a figyelmessége is. Emlékezett, hogy milyen dolgokat szeretek, de ami a legjobban meglepett az az volt, hogy gyakran megfogta a kezemet. Először csak azért, hogy ne keveredjen el tőle a tömegben, amíg átvágtunk rajta. De utána már ott is megtette, ahol csak kevesen sétáltak rajtunk kívül. Ilyenkor mindig felpillantottam rá és ő mindig máshogyan reagált. Először sehogy, csak húzott magával. Aztán elkapta a tekintetét egy halvány pírral az orrán, és a füle hegyén. De mikor már mosolyogva, az arcát elöntő pirossággal nem törődve nézett a szemembe, miközben megszorította a kezemet, már én sem bírtam pirosodás nélkül. Mellkasomban is érdekesen kezdett lüktetni a szívem. Különös volt. maga a helyzet, ez az érzés, minden. Délutánra randevú hangulat telepedett közénk. Vagy legalábbis szerintem... Mert még nem voltam egyen sem, de úgy gondoltam ilyennek kell lennie. Kellemes melegség töltött fel belül. Eszembe jutott, mikor egyszer azt kívántam bárcsak így sétálhatnánk egymás mellett, kézen fogva. És most valósággá vált. Nem tudom, mikor kerültünk ennyire meghitt kapcsolatban. És még mindig nem tudom, milyen viszony van köztünk, ami ezt megalapozza. De úgy érzem, nem akarok visszakerülni a régibe. Mellette akarok lenni. Így, hogy foghatom a kezét és közben belül érzem, hogy fontos vagyok a számára. Már nem zavar, hogy kötődni kezdtünk egymáshoz.

- „Nem is olyan régen még foggal, körömmel ragaszkodtam volna, az eredeti felálláshoz. Ahhoz a tervemhez, amit akkor találtam ki, mikor Mori meginvitált a Maffiába. Akkor az volt az elképzelésem, ha egy olyan veszélyes személy mellett dolgozok, mint Akutagawa, akkor én is kerülök majd olyan veszélybe, amiből még az áldottságom sem képes kimenteni, és végre elragad, fehér, csontos ujjaival a halál. De már nem akarom ezt annyira. Átvette a helyét az, hogy Aku mellett boldog vagyok. És meg akarom élni ennek a boldogságnak minden pillanatát. Aztán, ha eljön az alkalom, akkor nyugodt szívvel fognám meg a fekete köpenyt és csuklyát viselő alak kezét. A halálvágyam nem múlt el. De már nem keresem olyan kétségbeesetten, mint korábban. És ezt a mellettem sétáló és a kezemet fogó, szürke szempár tulajdonosának köszönhetem. Azzal hogy Aku kimutatta a ragaszkodását irántam, megváltoztatott. A jó irányba és én nem akarom semmibe venni ezt az erőlködését. Hiszen ő olyan sokat tesz azért, hogy életben tartson. Bár az indokait nem ismerem. De így is nagyon jól esik ez nekem."

Gondolataimat az zavarta meg, hogy egy galéria el értünk. Felkeltette a figyelmemet a kiállítás, ami még a kirakatban is látványos volt. Ősi japán témájú festmények, technikák, szobrok és kalligráfia voltak kiakasztva. Bentebb nagyobbak és színesek, de ott előttem három fekete fehér festmény lógott az ablakban. Meg egy gyönyörű ecsetvonásokkal készült kalligráfia. Akaratlanul is megragadták a tekintetemet, főleg ez utóbbi, és megtorpantam. Mivel Aku most is fogta a kezemet, így ő is megállt egy lépéssel később, majd visszajött mellém.

- Mi az Chi? – kérdezte, míg követte tekintetével az enyémet.

- Gomenne... - feleltem le sem véve szemeimet a fekete írásról - Csak megláttam ezeket.

- Bemenjünk? Tetszenek az ilyenek? – tett egy lépést ugyan az ajtó felé, de mikor érezte, hogy továbbra sem mozdulok, inkább csak állt mellettem.

- Nem tudom... - töprengtem el rajta - Te mit gondolsz róluk?

Néztem most már rá. Szürke szemei engem figyeltek, de a kérdés után ő is megnézte magának jobban a kirakatban díszelgő alkotásokat. Majd azután válaszolt.

- Szerintem szépek a kalligráfiák és néhány festmény is. De nem igazán van időm ilyen kiállításokra járni. Pedig kedvem lenne hozzá.

- Értem... - tűztem fel magamban ezt az információt és találtam ki ezek alapján azt, hogy én mit gondolok, ha rájuk nézek - Én nem értek a művészetekhez. De valahogy megfogott az az írás. Gyönyörű, de nem tudom mit jelent. Az ilyeneket sose tudtam elolvasni. – vallottam be.

- Szeretlek.

Talán csak pár pillanatig tarthatott a csend, amíg agyam felfogta, milyen szót mondott Aku az imént. De egy örökkévalóságnak tűnt. Szinte hallottam, ahogy az ezredmásodpercek karistolják az időt körülöttem. És közben a hang megtette a távot Aku szájától egészen a füleimig. Az agyamig. Majd ott feldolgozták idegsejtjeim. Aztán szinte éreztem, hogy a tudatalattim felkapcsolja odament a lámpát, megvilágítva a „Szeretlek" szó jelentését. A tudatom pedig feldolgozta azt, amit talált a fényben. Az inger, mint az áram terjed végig a testemben. Életben tartó szervem rendezetlenül és indokolatlanul nagyokat vert. A légzésem elakadt. Hiába akartam nagy levegőt venni ahhoz, hogy megemésszem. A fülem hegyéig elvörösödtem, olyan piros lettem, mint gömbök, amiket az imént vettünk a fenyőre. Így fordultam Aku felé és csak egy „He?" hangot tudtam kierőszakolni a torkomon. De ebben sem voltam biztos, hogy kimondtam, mert a fülemben dübörgő szívverésem miatt nem hallottam semmit sem. Aku lassan fordította le rám szürke tekintetét a hangra. De nem volt változás rajta, ugyanolyan volt, mint máskor. Mintha nem is mondott volna semmit. Ahogy végig pásztázta elvörösödött arcomat összehúzta a szemöldökét. Mintha nem értené mi ütött belém? Miért viselkedek, úgy ahogyan? Majd összeszűkültek a pupillái, míg szemei kikerekedtek és pillanatokon belül csatlakozott hozzám a pirultak társaságához, mikor leesett neki a viselkedésem oka.

- M-mármint az-az van o-odafestve! – kezdett el kalibrálni a levegőben, elengedve a kezemet – Cs-csak fel-felolvastam!

Kívülről biztos nagyon humoros lehetett a jelenet, de én mégsem tudtam nevetni. Lassan 7 éve nem használt kapcsolók keltek újra életre mellkasomban. Egyszerre volt a testem forró és fájó. Nem voltam ura semminek. És a végére megeredtek a könnyeim is. Bár az okát nem tudtam, fájdalom járt a nyomukban. Láttam Aku-t elfehéredni mikor az első nagy csepp végiggördült az arcomon. Majd az államig folyt és onnan lecseppent a pláza hideg barna márványmintás kövezetére.

- Chi? Ne sírj! Kérlek! Nem akartalak zavarba hozni! Ne sírj!

Láttam rajta az aggodalmat és a kezdődő pánikot. És hallottam a hangján is hogy nem tudja, mit tegyen. Miért sírok. Karjaimmal eltakartam az arcomat, hogy ne lássa szenvedésemet, amíg megpróbálom elfojtani könnyeimet. Nem értettem magamat.

- „Miért sírok egyáltalán? Miért fáj? Miért szorít? Miért örültem egy pillanattal ezelőtt még? Miért ugrott ki a szívem majdnem a helyéről? Mi történik velem? Mi okozta ezt az egészet? Az az egy szó? Miért van rám ilyen hatással?"

Akutagawa szemszöge:

Kellemesen alakult a napunk és Chi sokat mosolygott is. Úgy láttam már nyoma sincs a lázának. Jó kedve volt és élvezte a vásárolgatást. Mondta is, hogy még nem igazán volt alkalma ilyesmit csinálni. De örült annak, hogy most kipróbálhatta. És engedte, hogy fogjam a kezét! Eszembe jutott mennyire mocskosul rossz érzés volt mikor haldokoltam és tudtam többé nem tehetem ezt meg vele. Akkor azt hittem nincs rá több lehetőségem. De Chi megmentett. Adott nekem esélyt még. És én nem akartam elpazarolni. Most megint megtehettem, és nem tartott vissza semmi. Először akkor fogtam meg ujjait, mikor egy nagyobb embertömegen vágtunk át. Nem akartam, hogy elkeveredjen mellőlem és aztán, csak egyszerűen nem engedtem el egy darabig. De mikor a következő boltban Chi kihúzta kezét az enyémből, hogy megnézzem valamit, akaratlanul is nyúltam utána. Nem vette észre, de nem bírtam onnantól magammal. Újból és újból ujjaim közé fogtam a kezét. Nem akartam abbahagyni.

- „Fogni akarom a kezét! Amikor csak lehet! Puha apró ujjainak érintését akarom érezni a bőrömön! És azt a melegséget, amit a mellkasomban kelt, ha hozzám ér!"

Bár mindig meglepte, sose húzta el tőlem. Én pedig lassan legyőztem a zavaromat, ami ilyenkor elöntött. Már képes voltam a szemébe nézni közben, mosolyogni rá, míg összefonom ujjaimat az övéivel, még ha közben el is pirulok.

- „Nem állok le! Jól esik így sétálni vele! És végre őt is sikerült pirulásba hoznom. Nem bánom, hiszen örökké fognám a kezét!"

Az egyik boltban láttam, hogy Chi felfigyelt az ékszeres részlegre. Lopott az irányába pár pillantást, de nem ment oda. Nem is hord ilyeneket. Talán nincsenek is neki. Hiszen mikor költöztettem nem találtam, egyik dobozában sem hasonlókat.

- „Pedig jól állnának neki. Egy apró medál vagy csak egy szép lánc... Még aranyosabb és szebb lenne tőle."

Miközben válogatott az előtte lévő kínálatból, nyakára csúszott a tekintetem. Elképzeltem rajta és tetszett az eredmény. Az ezüst állna neki jól. És persze a kék. Bár nem hiszem, hogy találnék olyan kék ékkövet, ami szebben csillog, mint a szemei. Ahogy a bőrét figyeltem megakadt a szemem azon a ponton a nyakán ahová adtam neki egy puszit. Nyeltem egy nagyot. Az állához közel volt az a bizonyos pont. Még éreztem azt, hogy mennyire puha ott a bőre. Hogy milyen az illata, ha annyira közelről érzem. Hogy Chi mennyire beleborzongott abba, hogy bőrére leheltem a levegőmet. Még megvolt bennem, milyen olyan közelről hallani, ahogy ver a szíve. Beleszédültem az emlékeimben, és reméltem, hogy Chi egy darabig nem néz rám, mert a fejem biztosan vörös volt.

- „Hajnalban olyan közel voltam hozzá, mint még soha. Én bújtam hozzá és így aludtunk reggelig. Fejem végig kebleit pihent, míg átöleltem. Ha más pózban ébredtem volna fel, még magamnak sem hittem volna el hogy valóság volt. És megpuszilt négyszer! Plusz adott egy rövid csókot is akkor. Amit persze nem számíthatok bele, mert csak én emlékszem rá. De akkor is, most még közelebb vagyok hozzá. Olyan sok mindent megenged nekem. Félek, hogy ezek után, még inkább nehezemre fog esni, hogy ne tegyem meg mindazt, amire vágyok. Azt sem bírtam megállni, hogy a nyakán a bőrét ne csókoljam meg. És tudom jól, ha lehetőségem lenne rá, megint megtenném. Ezerszer is megtenném! És most olyan, mintha randevún lennénk. Majdnem igazi DATE-n vagyunk. Chi és én. A kezét fogva sétálhatok vele. A nyakát figyelve ábrándozhatok róla! Felfoghatatlan számomra, hogy mégis hogy? Hogyan tudtam Chi-be ennyire..."

Megráztam a fejemet visszaterelve messzire szalad gondolataimat.

- „Nagyon nem szabadna ilyen messzire engednem az elmélkedéseimet. Főleg nem, ha a közelemben van... De olyan nehezen állom meg."

Végzett a válogatással, de megint az ékszereket nézte a pénztár mellett. Sőt amíg fizettem is azokat figyelte. Az egyiket meg is érintette. Egy vékony egyszerű láncon lógó kis figurát.

- „Ezek szerint az olyanok tetszenek neki... Azt hiszem, tudom, mit veszek neki karácsonyra."

Ekkor tudatosult bennem megint, hogy ez miért lesz sokkal fontosabb, mint az eddigi ünnepek, amiket eddig megéltem.

- „Ez lesz Chi első igazi karácsonya. Különlegesnek és felejthetetlennek kell lennie! És ehhez illő ajándékot kell neki adnom! De most nem vehetem meg. Hiszen észrevenni. Meg akarom lepni ezzel. Majd valamikor visszajövök egyedül. Még van időm, hiszen még csak most kezdődött a december. Van még, 20 napon karácsonyig, addig megtalálom neki a tökéletes ajándékot. Még biztosan nem kapott senkitől sem. Én leszek az első! Azt akarom, hogy lássa, mennyire fontos ő nekem..."

Ezekkel a gondolatokkal fogtam meg megint a kezét és mosolyogtam rá. És ő viszonozta a tettemet, így mentünk tovább. Nem sokkal később viszont megtorpant. Egy galéria előtt álltunk Chi pedig a kirakatot figyelte. Pontosabban a 4 kép közül a kalligráfiát. Nagyon megragadta a tekintetét, mert nem vette le a szemét róla még akkor, sem amikor megszólítottam.

- Mi az Chi?

- Gomenne... Csak megláttam ezeket.

- Bemenjünk? Tetszenek az ilyenek? – nem is tudtam, hogy neki is ilyen az ízlése.

- Nem tudom... - döntötte kicsit oldalra a fejét- Te mit gondolsz róluk?

Most már rám nézett, míg kérdezett. Különös volt, ahogy nem tudta tetszenek e neki vagy nem. Ezen gondolkozva vettem én is jobban szemügyre a festményeket. És olvastam el a festett szöveget. Majd válaszoltam a korábbi kérdésére.

- Szerintem szépek a kalligráfiák és néhány festmény is. De nem igazán van időm ilyen kiállításokra járni. Pedig kedvem lenne hozzá.

- Értem... - tartott egy kis szünetet, de lassan őbenne is megfogalmazódott egy vélemény - Én nem értek a művészetekhez. De valahogy megfogott az az írás. Gyönyörű, de nem tudom mit jelent. Az ilyeneket sose tudtam elolvasni.

- Szeretlek - segítettem neki, de furcsán reagált.

- He? – csak ennyit mondott.

Ránéztem. És azt kellett látnom, hogy Chi elvörösödött. Sosem láttam még ennyire piros árnyalatban arcát. Engem figyelt Szemei tágra nyíltan cikáztak ét szemem között. Aljai tátva maradtak, és ahogy láttam elfelejtett levegőt venni. Furcsa volt és nem értettem. Miért néz így rám? Miért pirult el? Mi történt benne? Mondtam valamit neki? - ... - Aztán egy pillanat múlva leesett. 

- „Úristen! Az imént azt mondtam, Chi-nek hogy „szeretlek"? Komolyan ezt mondtam neki?" 

Pulzusom az egekbe szökött, testem szinte lángolt. Elöntött a Chi-éhez hasonló pirosság. Normálisan levegőt venni sem tudtam.

- M-mármint az-az van o-odafestve! – próbáltam magyarázkodni – Cs-csak fel-felolvastam!

Magam sem értettem, miért akartam ennyire megindokolni szavaimat. Talán a reakciója miatt? Tegnap, azaz ma hajnalban simán elmondtam neki, hogy nagyon fontos nekem. Akkor most miért nem akarom, hogy ez a szó közöttünk lebegjen? Egyikünk sem áll készen arra, hogy ez így maradjon! Még akkor sem, ha talán az egyik oldalról igaz... Meg dermedten. Chi sírni kezdett. Hideg vizes zuhanyként ért, amikor legördült bőrén az a hatalmas könnycsepp.

- Chi? Ne sírj! Kérlek! Nem akartalak zavarba hozni! Ne sírj! - meg akartam nyugtatni.

Letettem a csomagokat és elkapva a vállait magamhoz rántottam. Mivel addigra már kezei arcát takarták, így még jobban meglepte a tettem. Megöleltem. Reszketett, ahogy a könnyeivel küzdött.

- Chi... sajnálom! - suttogtam neki – Annyira sajnálom... Ne haragudj rám Chi... Nem akartalak megríkatni...

- Aku? - nézett megint fel így engedtem az ölelésemen.

- Gomenne... Chi... J-jobban fogok figyelni a szavaimra.

- Ne... - rázta meg a fejét - Nem a te hibád. Nem tudom mi ütött belém... Ne kérj bocsánatot...

Ahogy rám nézett megnyugtatott. Tényleg nem haragudott rám. Késztetést éreztem, hogy még közelebb legyek hozzá... A homlokához hajoltam és adtam egy apró puszit neki. Mivel nem vagyok sokkal magasabb nála ezt könnyedén és gyorsan tehettem meg. Hogy miért tettem? Magam sem tudom. De belül, azt éreztem:

- „Ha már ajkait nem csókolhatom, akkor legalább néha a bőrét..."

- A-Aku? - kikerekedtek kék íriszei, kérdéseire választ keresett az én szememben.

Még volt pár könnycsepp a szeme sarkában. Ujjaimmal letöröltem őket onnan. Megint teljesen zavarba hoztam. És bár így még aranyosabb, mint egyébként. De ettől még nem kellett volna... Kicsit megsimogattam a fejét. Amitől úgy tűnt teljesen megnyugszik. Csak ez után szólaltam meg megint.

- Menjünk haza... tereltem el a témát.

Hiszen nem tudtam volna logikus magyarázatot adni, korábbi tettemre. Arra hogy miért adtam egy apró csókot a homlokára. Az nem lett volna jó válasz, hogy:

- „Ezt szerettem volna megtenni."

Felvettem a csomagjainkat. Mire Chi megfogta a kabátomat. Ahogy rá pillantottam kicsit zavarban volt. Csak lopott felém pár pillantást nem nézett egyenesen a szemembe.

- Igen?

- H-hadd vigyek én is párat.

- Elbírom egyedül is.

- Kérem! - emelt a hangján, ami elég magabiztosságot adott neki ahhoz, hogy már mélyen a szemembe nézzen.

Amíg lefoglalt a már majdnem parancsnak számító kérése, ő kivette egyik kezemből az összes zacskót és helyettük összefonta ujjainkat, enyhe pírral az orrán. Én még pislogtam párat, míg feldolgoztam, de aztán egy kellemes sóhajtással szorítottam meg a kezét.

- Mondhattad is volna, hogy ezt szeretnéd... - néztem kicsit félre, mert éreztem, hogy átragadt rám a pirossága.

Nem felelt, csak mosolygott az orra alatt. Örültem ennek. Hiszen visszabillent az előző sokkból. Mintha meg sem szólaltam volna korábban. De persze ez nem így volt. Kimondtam korábban azt a szót. Nem tehettem semmissé. Még hatással volt mindkettőnkre. De az hogy most Chi akarta megfogni a kezemet hihetetlenül jól esett. Ezek szerint nem zavarta annyira a korábbi, hogy most távolságot akarjon tartani tőlem. Haza indulhattunk... kézen fogva...

Chi szemszöge:

Szótlanul sétáltunk hazáig, de egyszer sem engedte el a kezemet. Jólesett, hogy „az" után is ugyanolyan maradt velem, de lehet, hogy csak azért tette, hogy megnyugtasson. Ha tényleg ez volt a célja, akkor sikerrel járt. Elgondolkodtam.

- „Miért reagáltam én úgy arra, amikor elolvasta nekem a festményt. Azért pirultam el, mert az a szó hagyta el a száját, hogy „szeretlek"? Miért volt ilyen hatással ez rám? Senki sem mondta ezt még nekem... Vajon akkor is így reagáltam volna, ha nem Aku mondja nekem? Nem hiszem... Ez mind azért volt, mert ő mondta. Másként nem akart volna kiugrani a szívem a helyéről. Belül nem éreztem volna azt a forróságot. Nem esett volna rosszul, amikor magyarázkodni kezdett. Valamiért akkor összeszorult a mellkasom. Egyszerűen nem akart összeállni. Egyszerre hozott ez az emlék örömöt, szomorúságot, reményt és fájdalmat a mellkasomba... Vajon ha egyszer tényleg kimondja akkor-..."

Olyan érzés kerített hatalmába, mint korábban még soha. Egyszer sem tapasztaltam még csak hozzá foghatót sem... Szerettem volna tőle halni, hogy mondja nekem. Megint elpirultam, fejemet megrázva próbáltam elkergetni a gondolataimat.

- „Miért akarom hallani, hogy ezt, mondja nekem?"

- Minden rendben Chi? - vette észre zavarodottságomat.

- I-igen. N-nincs semmi bajom.

- Biztos? Elég piros vagy. – aggódott értem, ami jól esett, de csak még pirosabb lettem tőle az adott helyzetben.

- Cs-csak a hideg miatt. Siessünk haza. - tereltem el gyorsan a témát.

És kicsit gyorsabbra vettem a lépteimet. Így nem hozta fel megint. Hazaérve elfelejtődött ez az egész egy darabig.

Ugyanis megtudhattam végre, hogy mi van azokban a dobozokban az étkezőben. Már szinte meg is feledkeztem róluk, hiszen nemigen jártunk be abba a szobába. De most mégis ott volt dolgunk. Ahogy bementünk jobban megfigyeltem. A kékre festett hely nem volt túl nagy, csupán 3 méter lehetett az egész szoba hossza, de lehet, hogy még annyi sem. Egy nagyobb ovális asztal feküdt középen körülötte 5 szék. (Mivel a hatodikat már rég kiszabadítottam onnan és átvittem a konyhába.) Ezenkívül a belső falon volt egy nagyobb vitrines szekrény, ami jelenleg üresen állt. A másik oldalon egy nagy ablak, amin keresztül látni lehetett az udvart és a szomszéd házakat. Még is nagyon zsúfoltnak tűnt a szoba, hiszen elég sok kisebb nagyobb doboz hevert bent. Előkerestük azokat a dobozokat, amikben a karácsonyi díszeket tarthatták. Aku tudta, hogy vannak izzósorok otthon, de nem volt biztos abban, hogy még működnek. Hiszen már évek óta nem lettek használva. Amíg Aku próbálgatta őket, addig én megnéztem, hogy mi van ráírva a többi dobozra. Minden szépen fel volt cetlire, így nem kellett a fényekkel teli dobozokat sem sokáig keresni. Ezenkívül volt még egy, amin a „karácsonyi díszek" felirat díszelgett.

A többi dobozra viszont már más témájú dolgok voltak írva. „Gin kinőtt ruhái." Ebből kettő. „Gin könyvei, amiket itt hagyott." Ebből 4 db. Ezen mosolyogtam kicsit, hiszen jó sok könyv lehetett akkor a házban. „Dolgok amiket Dazai san itt hagyott." Egy doboz. „Dazai san váltás ruhái, csere öltönyei." Még egy doboz. „Kötszerek és egyéb elsősegély felszerelés, ha Dazai sant megint el kell látni." Négy doboz. Na, ezen, nagyon csodálkoztam. És nem bírtam ki hogy ne kérdezzek rá. Miért van ennyi doboz, ami mind „Dazai san" cuccaival van tele? Nem folytattam a többi karton átolvasását, visszaléptem Aku mellé.

- Aku...

- Igen?

- Ez az a Dazai san, akiről annak idején beszéltetek, mikor először találkoztam Mori-val? – mutattam az egyik címkére, ő ránézett és sóhajtott egyet.

- Igen...

- Ő is itt lakott?

- Nem... De ő képzett ki, így néha igénybe vette a lakásunkat. És néha el kellett látnom, ha öngyilkos akart lenni csak félresikerült neki valami...

- Milyen személy volt? Miért hagyta el a maffiát?

Valamiért érdekelt, milyen személy lehetett az, akihez Aku láthatóan kötődik valamennyire, így a válasza még inkább meglepett.

- Nem volt kedves ember... Legalábbis velem nem. Sosem ismert el. Még most sem. És elárulta maffiát már az ellenségünk. Ha találkozol vele, ne bízz meg benne!

- Ezek szerint nem voltatok jóban...

- Nem... Bár ő talált meg és vett magához. De miután elkezdte kiképzésemet, nem volt kedves hozzám. De mégis sokat köszönhetek neki... Ezért tisztelem...

Valahogy éreztem, hogy nem kellene többet kérdeznem erről. Fájó pontnak tűnt Aku múltjában. Így lezártuk ezt a beszélgetést azzal, hogy nem kérdeztem róla többet...

Bár a gondolataimba több éjszakán keresztül is belekavarodott nem hagyva aludni.

- „Kíváncsi vagyok milyen most ez a Dazai san... És arra is, hogy miért nem ismeri el Aku-t. Szerintem tökéletesen jól végzi a munkáját. A Port Maffia egyik rettegett végrehajtója. És a társam. Nem értem mi baja lehet vele. De azt tudom, hogy nem kérdezhetem meg róla Aku-t. Nem akarom feszegetni ezt a dolgot. Főleg nem, hogy most ilyen szoros lett a kapcsolatunk.

Megint fejemben hallottam azt, ahogy azt mondja... és éreztem, hogy megint elpirulok.

- „Mégis mi folyik velem? Miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért dobban meg a mellkasom valahányszor visszaemlékezzek rá?"

Fejemet a párnába temettem kínomban, úgy próbáltam elaludni, ami végül sikerült, de több ilyen éjjelem is volt utána.

Telt az idő és éreztem, hogy kifutok belőle. A karácson egyre közelebb van. Én meg még nem vettem Alkunak semmit! Szerencsémre pár nap múlva suli után volt lehetőségem visszamenni a plázába. Ugyanis iskola közben kaptam egy üzenetet Aku-tól, hogy közbejött egy plusz munka. Ezért később fog tudni értem jönni. Visszaírtam neki, hogy nem baj, bemegyek a plázába. Addig is elütöm az időt. Belement, így nyugodtan kereshetem neki megfelelő ajándékot. Még mindig nem tudtam pontosan mi legyen az, de már voltak ötleteim.

A napokban „utánanéztem" Akutagawa-nak. Végigpásztáztam a könyveit és találtam egy olyan novelláskötet, amiből neki csak az első volt meg. Így jött is a terv, hogy akkor megszerzem a párját hozzá. Ez volt az egyik ötletem a másik, pedig hogy készítek, neki valamit. De végül is szerencsém volt, mert az egyik könyvesboltban, a régiségek között megtaláltam a folytatásait. Kettőt is. Így már teljes volt a trilógia. A küldetésem teljesítve volt, már csak meg kellett várnom, hogy Aku értem jöjjön.

Kimentem az utcára, mert odabent már kicsit melegem volt. Pláza előtt sétálgattam a hóesésben és a telefonomat figyeltem, mikor jelzi, hogy már itt van értem a társam. Az egyik ilyennél fülrepesztő zajt hallottam. Felkaptam a fejemet, hiszen felőlem érkezett a hang. A toronyház, ami előtt álltam nem csak a plázát foglalta magában. Felette magánlakások és irodaházak is helyet foglaltak. Az egyik ilyen robbant fel pont abban a pillanatban. Rengeteg törmelék zuhant felém. Szinte fel sem fogtam. A testem viszont automatikusan cselekedett. A telefon ugyan kiejtett a kezemből. Viszont a táskámat magamhoz ölelve kuporodtam olyan kicsire, amennyire csak tudtam. Nem magamat, az ajándékot akartam védelmezni. Hiszen tudtam én túl fogom élni. De Aku ajándékának nem eshet baja! Körülöttem mindenki kiáltozni, sikítozni kezdett. Rohantak az életüket mentve. Mintha lett volna értelme... Én persze túl nyugodt voltam. Vettem egy nagy levegőt. Hogy felkészüljek a fájdalomra. Aztán pár pillanat múlva elsötétült a világ...

-----------------------------------------------------------------

És tudom hogy most mind azt kéritek hogy legyen folytatás most azonnal........

És már írom!

Hozom amint tudom mert én sem akarom hogy sokáig várjon Chi azon a helyen.... 

(Amúgy hogy tetszik a két rajz ami az én kezem által született? Lassan egyre több kell majd az olyan képekből amin Chi és Aku együtt vannak rajta..... Ezeket is gyártom...)