Chi szemszöge:

Hirtelen ébredtem fel, patakokban folyt rólam a víz. Tudtam miért. Volt egy rémálmom. Nem emlékeztem tisztán rá. De annyi még mindig élethűen lebegett szemem előtt hogy Akutagawa a karjaimban feküdt, véresen, mocskosan. Az én hibámból és nem tudtam segíteni rajta. Még mindig remegtem. Nem tudtam kikerülni az álom hatása alól. Még egy könnycsepp is kigördült a szememből. Ujjaimmal felfogtam néztem egy darabig. Lassan fogtam fel, hogy ébren vagyok. Körbe néztem és a szobámban voltam. Ami furcsa volt, hisz emlékeim szerint pillanatokkal korábban még kint voltunk a hóban. Ott a park közepén játszottam Akutagawa társaságában.

- Aku! - ugrott megint szemem elé az a kép.

Kimásztam az ágyból. De ahogy felkeltem egyből megszédülve ültem vissza párnám mellé. Mintha elfogyott volna minden erőm. A fejemen volt egy kicsit még nedves kendő.

- „Borogatást kaptam? Miért? Szükségem volt rá? Biztos nem én tettem magamra. Akutagawa gondoskodott rólam. Mi történhetett? Miért kellett ezt tennie Aku-nak?"

Sok kérdésem volt még, de nem tudtam ezeken töprengeni. Látni akartam a társamat. Életben akartam tudni Akutagawa-t. Összeszedtem magam és lassan átsétáltam a szomszéd szobához. Kopogtam egy párat.

- Chi? - hallottam bentről – „Miért van még ébren, miért nem alszik? Bár azt se tudom, hány óra csak azt, hogy sötét van."

- Aku? Bemehetek.

- Gyere. – válaszolt egyből.

Benyitottam a szobájába. Az oldalán feküdt az ágyában, kicsit megtámaszkodva karján úgy figyelt engem, bár csak alig láttam a homályban. Kintről csak a hold világított be a függöny mellett. Végignéztem rajta. Semmi baja nem volt. Élt. Álmatlannak tűnt. De különben kutya baja se volt. A fekete póló, amiben aludni szokott most is rajta volt.

- Mi a baj Chi? - törte meg megint a csendet.

Annyira lefoglalt, hogy életben látom, hogy nem is találtam ki indokot arra, hogy miért is jöttem.

- N-nem tudok aludni... - feleltem végül egy ingertől vezérelve, és gondolkodás nélkül folytattam - E-esetleg... nem... Nem lehetne, hogy... - elfogyott a lendületem a mondat közben.

Nem tudom, hogy elpirultam-e, de biztos, hogy melegem lett. Be akartam fejezni a mondatom, mégsem jött ki hang a torkomon. Oda akartam Aku mellé feküdni. Úgy, mint ahogy a kórházban tettük. Akkor olyan jól esett mellette aludni. Minden békésnek tűnt és nem kellett a külvilággal foglalkoznunk. Ezt akartam most is. Hiszen megint félelem fogott el, mint az ébredésem után, és mellett akartam lenni. Biztonságban tudva őt is és magamat is.

- Szeretnél itt aludni? - segített ki, mint aki tudja, mit akartam kérni.

Bólintottam egy párat lassan. Talán túl kicsiket is, így féltem, hogy esetleg nem látta meg. De szerencsémre észrevette néma jelzésemet.

- Gyere... hajtotta félre a takarót így be tudtam mászni mellé.

Meleg volt a dunna alatt. Pont erre vágytam. És Aku közelsége nekem is melegséget hozott belül. Nem voltam túl közel, de mégis mellette lettem. Betakart, átkarolva egy pillanatra, de nem maradt a közelemben, tartotta a távolságot.

- Jobban vagy már? – kérdezett, némi aggódással a szemében.

- Azt hiszem... De még nagyon fáradtnak érzem magam.

- Azt elhiszem...

Magam elé bámultam, furcsa volt a helyzet. Örültem annak, hogy beengedett. Egy takaró alatt alhatok vele. De mégis milyen kapcsolat van köztünk, ami ezt a helyzetet engedte? Tenyerét a homlokomra simította. Ezzel zökkentve ki az elmélkedésemből.

- Gomen... - szólt mikor megérezte, hogy összerezdülök - A lázad végre lement. Ez jó hír!

- Sokáig dőltem ki?

- Eléggé... - vette le a kezét rólam - Mi az utolsó képed a mai napból?

- A parkban voltunk. Elestem, majd magam mellé rántottalak téged is. Aztán még pár képkocka és képszakadás. A következő pedig az, hogy most felébredtem odaát.

Válaszomra furcsán reagált. Láttam, hogy megfeszül a teste és mintha Rashomon is formálódott volna mögötte. Valami felzaklatta és én voltam a kiváltó ok. Legalábbis így tűnt. Reménykedtem abban, hogy nem miattam viselkedik így.

- Aku? - ki akartam billenteni abból az állapotból.

- Bocsi... - tért vissza - Örülök, hogy jobban vagy, aggódtam miattad!

- Komolyan? - lepődtem meg – „Aku aggódott értem?"

- Igen... Egyszer csak elájultál. A frászt hoztad rám! Kérlek, ne csinálj ilyet megint!

- Gomennasai... - suttogtam

Nem akartam, hogy aggódjon értem, nem akartam kellemetlenséget okozni neki. De ezek szerint, mégis megtettem. Biztos volt mára dolga és mégis itthon maradt velem. Azért, hogy vigyázzon rám. Jól esik, hogy törődik velem, de nem kellett volna. Megint felugrott előttem a kép rémálmomból

- Semmi baj... - mondta halkan még az előző bocsánatkérésemre - A lényeg hogy gyógyulófélben vagy. És már tudatodnál... De most aludj és pihend ki magad!

- Aku... - valami volt a számon, ki akartam mondani, még sem bírtam, féltem...

- Igen? - hajolt egy kicsit közelebb, mintha nem hallotta volna, de valóban nagyon halkan beszéltem.

- Sza-szabad? ... O-oda bújhatok hozzád? – felpillantottam rá

Ki kerekedtek szemei és elakadt a lélegzete is. Gyorsan elkaptam róla a pillantásomat.

- „Nem kellett volna megkérdezem! Ez olyan ciki! Mit művelek? Miért tettem? Nem tudom... Ez nem igaz! Pontosan tudom, hogy miért akarok odabújni hozzá! Félek, attól az államtól. Nem akarom, hogy megtörténjen!"

Amikor megint rá néztem, láttam rajta, hogy mondani akar valamit, mégsem tette meg helyett te felemelte a karját. Kiolvastam szürke szemeiből, hogy nem tud megszólalni, ezért akarta így elmondani válaszát.

- „Ezek szerint szabad? Igen! Aku engedi nekem!"

Nem vártam semmit sem. Azonnal a karjai közé csúsztam, fejemet a mellkasához döntöttem. Végre hallottam, hogy ver a szíve. Itt volt velem. Aku élt! Vigyázott rám. Lassan, óvatosan, finoman ölelt át. Tudtam is hogy miért. A legutóbb, mikor ennyire közel voltunk egymáshoz, akkor annak egy teljes napig tartó szótlanság és szenvedés lett a következménye. Hiszen mondhatni összevesztünk azon a reggelen. De most nem akartam elmenekülni tőle. Itt akartam lenni vele. Annak a tudatában, hogy ő életben van. Mellettem fekszik, átkarol és nem fog eltűnni, mikor reggel felébredek. Megnyugtató volt az ölelése. Nagyokat szippantottam illatából. Az illatból, ami azóta nyugtatóan hat rám amióta először voltam ennyire közel mellkasához.

- „Az első nap mikor az oldalán sétáltam. És mikor először mutatta meg, hogy érdekli, hogy mi van velem. Hiszen akkor megmentet. Pedig akkor még csak nyűg voltam a számára. Mégis a segítségemre sietett. Furcsa volt visszaemlékezni arra az időre. Hiszen most itt fekszek a karjai között. Közelebb vagyok hozzá, mint eddig bárkihez. De nem testileg, hanem lelkileg. Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek ennyire kötődni valakihez. És azt még kevésbé sem hittem volna el, hogy lesz egy személy, aki annyira fog aggódni értem, mint ahogy Akutagawa teszi. Már nem akarok elrejtőzni a saját suicid világomban. Akutagawa kinyitott egy ablakot a mellkasomon beengedve a fényt. Most már csak az a kérdés, hogy engem ki tud e rántani a sötétségből, ahová saját magamat zártam. Tudom, hogy meg fogja próbálni. Nem fogja feladni. Hiszen ő is megmondta. Nem akar elengedni, lemondani róla, nem akarja, hogy meghaljak. Vajon miért? Mi vagyok én Aku számára, hogy ennyire törődik az életemmel?"

Aku biztonságot, megnyugvást, melegséget nyújtó ölelésében, végre képes voltam lehunyni a szememet. El is tudtam aludni, abban a tudatban, hogy biztonságban vagyok. Reménykedve, hogy többé nem kell azzal az állommal találkoznom. De sajnos nem így lett. Nem tudom mennyit aludtam. De mikor ismét kinyitottam a szememet Akutagawa már szólítgatott. Hallottam a hangján, ahogy nevemet ismételte, hogy féltett. Aggódott. Fel akart kelteni. Még párszor meg is rázott. Az utolsó pár alkalommal már kétségbeesés is keveredett hangjába.

- A-Aku? – sírtam, nem emlékeztem arra miért, de volt rá tippem.

- Végre felébredtél Chi! - sóhajtott fel megkönnyebbültem, amin érződött hatalmas kő esett le szívéről, mikor kinyitottam a szememet, éreztem, hogy ő is remeg akár csak én, de ő, azért mert sokáig nem ébredtem fel – Egyszer csak elkezdtél sírni. – Ölelt át szorosan, mintha magát akarta volna nyugtatni - A nevemet kiáltottad. Meg azt hogy: „Ne! Bármit, csak ezt ne!" Nagyon megijesztettél! Mi történt Chi? Rémálmod volt?

- Azt hiszem igen... megint...

- Megint?- ismételt a legutolsó szavamat, miközben elengedett, hogy arcomat tudja nézni.

Még mindig szorítottam a pólóját. De az, hogy egyszerűen megpuszilta a homlokomat egyszerűen kiűzte a rettegést belőlem. Már képes voltam elengedni a fekete anyagot. Kezeimet felcsúsztattam a mellkasán és átkarolta a nyakát. Csak hagytam, hogy könnyeim végig folyamat arcomon. Némán hangtalanul sírtam, de Aku egyből észrevette testem remegését. Magához fogott úgy próbált csitítani.

- Shhh~... Semmi baj Chi... bármit is álmodtál... már vége van... Hallod? Chi... Itthon vagy... Biztonságban... Elmúlt, bármi is történt az álmok földjén.

Simogatta a hátamat, a fejemet. Én pedig mind jobban próbáltam hozzá simulni. Hosszú percek múlva sikerült csak legyőztem a kényszer tovább bőgjek. Elapadtak a könnyeim. Ekkor egy kicsit eltolt magától.

- Már jobban érzed magad Chi? - kérdésében aggodalmat fedeztem fel.

- Igen... - szipogtam egy kicsit – Gomenne a miért aggódnod kellett.

- Baka... - mosolyodott el - Nem te mondtad nem is olyan régen, hogy azért vagyunk társak, hogy aggódjunk egymásért?

Elakasztotta a szavaimat a válasza, ami egyben egy kérdés is volt. Emlékeztem mikor mondtam ezt neki. Mikor a köhögése miatt először esett össze az utcán és meggyógyítottam. Az óta javult az állapot, a csak nagyon ritkán jött rá megint egy kis köhögés. Mégis a szavaimat magában eltette és most viszont hallottam őket. Nem kis meglepetést okozva. És ő ezt kihasználva folytatta mondandóját.

- Mit álmodtál? Azt mondják, ha kibeszéled magadból az álmokat, akkor azok nem történnek meg. Talán segít most is.

Vissza bújtam hozzá a nyakához. Ez kicsit meglepte, de nem ellenkezett. Erőt akartam gyűjteni, ahhoz hogy elmondjam. Nem attól tartottam, hogy mit fog szólni hozzá. Tudtam, hogy megérti majd. Én nem akartam emlékezni megint arra a rettenetes és fájdalmas képre. De vettem egy pár nagy levegőt. Ez és Aku biztató simogatásra nagyon sokat segített abban, hogy összeszedjem a gondolataimat. Úgy kezdtem bele, hogy nem mozdultam meg, hanem továbbra is neki döntöttem fejemet.

- Nem tudom, hogy mi történt pontosan. Csak az utolsó pár kép van előttem. A földön ültem, vagy térdeltem. Hideg volt körülöttem és sötét... És-... - akartam meg.

- Mi történt?

- Halott voltál... - suttogtam.

- Micsoda? - döbbent meg.

- Az ölemben feküdtél. Én szorítottalak, de nem tudtalak megmenteni. Az orrom előtt haltál meg! Én pedig tehetetlenül én néztem végig.

Megint megeredtek a könnyeim és ezúttal a hangom sem írtam visszafogni. Csak annyira voltam képes, hogy kapaszkodjak Akutagawa-ba minden erőmmel. Ő persze közbeni próbált megnyugtatni, suttogott nekem, erősen tartott, éreztetni akarta velem, hogy ott van.

- Kérlek, Chi nyugodj meg! Élek! Hallod Chi? Itt vagyok! Nem megyek sehova! Itt maradok veled! Én itt vagyok neked-

Hirtelen hallgatott el. Ha mondott volna még valamit, akkor fel sem tűnt volna, mi hagyta el utoljára a száját. De így nekem is eljutott a tudatomig. És az is rátett valamennyit a felismeréshez, hogy szíve jobban kezdett dübörögni, mint korábban. Nem értettem, mi ez a reakció? Annyit tudtam:

- „Aku-nak igaza van! Itt van nekem. Eddig nem volt senkim. Ez már nem így van! Most már van olyan személy, akinek fontos vagyok. Őszintén törődik velem. Vigyázz rám! Nem tudtam ez milyen érzés. Fontosnak lenni valaki számára? De most hogy már tudom milyen kellemes meleg bizsergető. Soha többé nem akarok enélkül az érzés nélkül élni!"

A közénk beállt némaságot ezúttal én törtem meg, miután abbahagytam a sírást és a szipogást.

- Aku... - szólítottam.

- I-igen? - érződött a hangján, hogy még az jár a fejében, hogy mit mondott az imént.

- Arigatou... Nekem sosem volt senkim. Így nagyon jól esett, amit az imént mondtál...

- Chi... - erősített kicsit az ölelésén. - Már itt vagyok neked! Vigyázok rád! Mert- elharapta mondata végét.

Ezért kicsit eltoltam magamat tőle. Látni akartam az arcát. A szemeit. Azt, hogy mire gondol éppen.

- Aku? - néztem mélyen szürke íriszeibe.

- É-Én... C-csak azt akartam mondani, hogy fontos vagy nekem Chi! N-nagyon!

Annyira meglepett ezzel a két mondattal, hogy nem is jutottam szóhoz. Nem számítottam arra, hogy ilyen nyíltan kimondja majd. Fel sem merült bennem ez a lehetőség.

- C-Chi... É-én - megint megakadt - A francba!

Morogta, majd most ő bújt hozzám. Arcát nyakamba rejtette, úgy szívta be élesen a levegőt.

- A-Aku?? - döbbentett le a tette és el akartam egy kicsit hátrálni tőle.

- Maradj! - állított meg – Kérlek... Chi... Cs-csak egy kicsit... Hadd legyek itt! Ennyire közel hozzád! Csak még egy kicsit!

- Aku... - belesajdult a mellkasom abba, ahogy kérlelt, és ahogy most ő kapaszkodott belém.

Csak egy kicsit mozdultam meg egyből erősebben fogott.

- Kérlek! Ne menj el!

- Hé... - suttogtam megnyugtatásból - Nem megyek el... Csak kényelmetlen ez a póz. Helyezkedni akartam.

- Chi? - engedett az ölelésén.

Kihasználva ezt fentebb csúsztam a párnán. Egyik kezemet nyaka alatt átvezetve, majd fejét a másikkal húztam a mellkasomra. Meglepetten szívta be a levegőt. De egy megkönnyebbült szusszanás után Aku a karjaim alatt nyúlt át és átölelt engem, a derekamat fogta már meg, úgy szorított magához.

- Így már kényelmesebb, nem igaz? - kérdeztem.

- Sokkal! ... Chi... Köszönöm... Hogy itt vagy...

Mintha megfordult volna a helyzet. Egyik pillanatról a másikra történt minden. Most Akutagawa kapaszkodik belém, úgy ahogy percekkel korábban én tettem. Melegség járt át miatta, mellkasomból indult ki, de bejárta egész lényemet. Valahogy, nagyon kellemes volt ez a helyzet. Aku nyugodtan feküdt karjaim között és már csak egy kicsit remegett a teste. Miközben kérlelt sokkal erősebb volt, még inkább szorongatta a mellkasomat az a pillanat. De már mindkettő elmúlt. És a jelenlegi helyzet teljesen más volt, mint a korábbiak. Még senki sem ölelt így engem. Hogy én legyek „kívül".

Valamit mondanom kellett, de nem jött semmi értelmes a számra. Hosszú perceken keresztül. Csak annyira futotta, hogy a nevét kimondjam.

- Aku... - ahogy megtettem feltűnt valami, és mivel mulatságosnak találtam egy kicsit nevettem is.

- Mi ilyen vicces?

- Amióta bejöttem hányszor szólítottalak Aku-nak?

- Nem tudom... nem figyeltem.

- Mindig így neveztelek, és egyszer sem szidtál meg érte, csak ezen kuncogtam.

Elhúzta a fejét tőlem, de továbbra is fogott. Talán egy kicsit fentebb siklottak kezei a hátamon. Ő is fentebb csúszott, hogy egy magasban lehessen velem és a szemembe nézhessen.

- Ha most piszkálódni akarsz akkor... Ne tedd! Vagy... Ha annyira akarod ki is engesztelhetsz...

Puffogott egy kicsit, miközben felnézett a plafonra, megszakítva a szemkontaktust. Ez volt a jó alkalom. Oda hajoltam hozzá és egy hosszú puszit nyomtam arcára. Ami hatására megfeszült és elfelejtett levegőt venni. Mikor elváltam tőle, megint rám nézett.

- E-ez... e-elég, hogy megbocsáss?

Várt a válasszal. Gondolom megleptem nem csak a tettemmel, kérdésemmel is. Ahogy nézett engem ezt láttam szürke szemeiben. Aztán lassan félre nézett mielőtt megszólalt.

- Esetleg e-elondolkozok rajta... H-ha talán... K-kaphatok még egyet?

Éreztem, hogy elönti arcomat a pír, de szavaimat már nem vonhattam vissza. Megkapaszkodtam kicsit benne, úgy húztam magam közelebb. Nem egy, hanem három, lassú, hosszú pillanatokban át tartó puszit nyomtam arcára, és lesütött szemek eltávolodtam el tőle.

- Chi... Úgy szólítasz, ahogy akarsz!

Hadarta el válaszát és újra megölelt, visszatérve abba a pózba, homlokát a vállam megdöntötte. De még így is láttam, hogy a füle hegyéig elvörösödött. És én váltottam ki ez belőle. Éreztem, ahogy össze simultak testeink, hogy majd kiugrik a szíve a helyéről. Nagy levegőt vett, lassan fújva ki, majd kicsit mozdítva a fején, már a nyakamhoz bújt. Egyszer mintha meg is puszilta volna, de ezt lehet, hogy csak én meséltem be magamnak. Aku kapaszkodott belém, magához ölelt, nem akart elengedni. Én is megöleltem, így aludtunk el, hogy most ő feküdt az én karjaim között. És most először úgy éreztem, én adhatok neki védelmet. Innentől végre jól aludtam. Megnyugtató volt érezni, hogy veszi a levegőt, majd a bőrömre fújja. Bizsergető érzés volt, de nem izgatott fel. Egyszerűen csak jól esett ez a leplezetlen közelsége.

...

Sokáig voltunk ágyban. Mori sama kiírt egész a hétvégéig, így rendesen kipihentem magamat. Mégis furcsa reggelünk volt. Elvégre Aku ugyanúgy rajtam aludt, ahogy az este. Láttam, és éreztem, hogy feszeng, nem akarta felhozni a témát, így én is inkább más irányba tereltem a beszélgetést, mielőtt még bekezdtem volna. Úgy tettem, mintha természetes lenne, hogy együtt alszunk. Egymás karjaiban... Reggeliztünk és mivel már sokkal jobban éreztem magam, így rábírtam beszélni, hogy menjünk be a városba. Belement, ugyan de láttam rajta hogy még félt. Amikor készülődtünk előkeresett egy vastagabb sálat és rám adta. Mondván tegnap nem volt rajtam, nem akarja, hogy visszaessek. Jól esett, hogy így törődik velem. Félt, gondoskodik rólam. Vigyáz rám...

Bementünk az egyik plázába. Már mindent karácsonyi díszekkel borították. Elvégre már egy pár napja beköszöntött a december. Ahogy nézegettem a hatalmas fenyőfát az épület közepén belém hasított egy érzés. Akkor ott jöttem rá valamire. Méghozzá arra, hogy nekem ez lesz az első igazi karácsonyom. Ez pedig azt is jelenti, hogy valamit vennem kell majd Aku-nak. De fogalmam sem volt, hogy mit. Nem jutott eszembe semmi, aminek örülhetett volna. És ez aggasztott. Hiszen már kevesebb, mint egy hónap van hátra karácsonyig. Valamit ki kell találnom neki! Lassan felpillantottam a mellettem sétálóra. Talán kicsit túlságosan is hosszan néztem, mert megtorpant és rám csúsztatta szemeit.

- Mi az? - érdeklődött.

- Semmi - vágtam rá, majd már nem annyira magabiztosan folytattam – A-Aku... Milyen egy normális karácsony?

- Chi... neked?

- Nem volt egy sem... sokat láttam... de én még nem tapasztaltam meg... milyen a karácsony?

Ahogy magam elé bámultam éreztem, hogy engem néz. Majd egy kellemes, nem idegeskedő szusszanást követően fejemre tette kezét és simogatni kezdett.

- Aku? - néztem vissza rá.

- Megmutatom. Élvezni fogod. Eben biztos vagyok. Bízol bennem Chi?

- Igen, bízok benned.

- Akkor gyere. Odahaza már nincs annyi díszünk. Gin elvitte őket, nekem meg nem kellett új. De itt az ideje, hogy változtassunk ezen. Segítesz válogatni?

- Szeretnék segíteni!

A kezét nyújtotta nekem, amit készségesen elfogadtam. Így összekulcsolt ujjakkal vezetett tovább egy bolt felé. Nem engedte el a kezemet, odabent sem. Megint új dolgokat ismertem meg hála neki. Aku nagyon komolyan vette azt, hogy mindent megmutat, ami az életben tarthat. Ideje lenne nekem is tenni azért, hogy változzon a véleményem. Hinni akarok neki, hogy van, ami itt tartson.