Chi szemszöge:

Beköszöntött a december. Bár már hetekkel korábban leesett az első hó Yokohamába, de az nem maradt meg sokáig én nem is volt igazából túl sok. Viszont ez a mostani sokkal nagyobb pelyhekben hullott. Mintha hatalmas vattapamacsok potyogtak volna az égből, lassan és lomhán téve meg az utat a talajig. Hideg volt, de nem annyira, inkább közeledett a hőmérő pozitív skálájához a hőmérséklet. A tájat befedte a hatalmas fehér takaró. Akik jártak az utcákon otthagyták a nyomaikat a fehérségben. De nem maradnak meg ezek sokáig, mert az erőteljes havazás hamar betette őket mintha senki sem járt volna arra. Legalábbis a házunk környékén így volt. Éppen ezért tűnt annyira kihaltnak is minden. Alapból sem a legzsúfoltabb negyedben éltünk, de most még inkább lakatlannak tűnt a környék. A belvárosban már más volt a helyzet. Eltakarították az utakról a havat, és seperték a sétányokat is, éppen ezért ott nem mutatott olyan szép látványt. De mikor én kinyitottam a szemem és kinéztem az ablakon, nagyon meglepődtem. Sosem volt még ilyenben részem, hiszen Eddig nem ilyen helyen éltem. A régi lakásomnál midig hamar eltolták így nem igazán gyönyörködhettem benne. Meg nem is volt sosem fontos. Most már más a helyzet. Már lehetnek fontosak az ilyen egyszerű dolgok is. Kipattantam az ágyból és átsiettem a szomszéd szobában. Úgy nyitottam be mintha meg sem történt volna az a bizonyos összeveszés pár nappal korábban.

- Akutagawa! - szaladtam az ágyhoz.

Ő nyögött egyet, mint aki még maradni akart volna a takaró alatt az álomvilágban. Én viszont ragaszkodtam hozzá, hogy felkelljen és megnézze ezt a látványt. Felmásztam az ágyába és lehúzta a fejéről a takarót oda hajoltam hozzá és szólongatni kezdtem. Nem reagált így a becenevére váltottam.

- Aku... – szusszant egyet, de nem ébred fel.

- „Mi van, most már tetszik, ha így hívlak?" - puffogtam magamban kicsit.

Aztán eszembe jutott valami. Közelebb húztam hozzá, mire felém fordult. Nagy mély légvételi voltak. Egyik fehérbe csapó tincse a szemébe lógott. Óvatosan simítottam ki belőle, mire mosolyogni kezdett. Nem húztam el tőle a kezemet. Ujjaim között játszottam a hosszabb tincseivel. Majdnem el is feledtem, hogy miért jöttem be a szobájába. Jól éreztem magamat mellette. Aranyos volt, hogy élvezte a simogatásomat. Bár a kórházban sem volt ellene. Gyakrabban kellene megtennem. Kíváncsi vagyok, mit szólna hozzá. Ahogy figyeltem kellemes érzés öntött el.

- Ryuu... - csússzon ki a számon a keresztnevének becézett alakja.

Hirtelen vett levegőt, megfeszült a teste is egy pillanatra. Majd lassan nyitotta fel szemhéjait. Rám nézett, de feltűnően nem fogta fel, hogy ébren vagy van. Kábult tekintettel nézett ki a fejéből, csak arcomat figyelte. A szemeinek érdeklődése lecsúszott az íriszeimről ajkaimra. Sokáig elidőzött ott a tekintette, mielőtt megmozdult. Felkelt kezeivel hozzám közel támasztotta meg magát és az irányomba hajolt.

- Aku? - ijedtem meg és elhátráltam.

- Chi? - most ébredt fel igazán.

Megmerevedett és megint a szemembe nézett. Furcsa volt, nem tudom mit akart tenni, de megszólalásom egyértelműen megszakította benne. Láttam az íriszeiben, hogy éppen most dolgozza fel a helyzetet. Elpirult. Ezen megdöbbentem. Elhátrált tőlem és majdnem leesett az ágyról.

- Akutagawa! - kaptam el a kezét és visszahúztam a takaró és párnák közé.

- T-te m-mit keresel itt Chi?

- Gomen! Nem akartalak meglepni. Csak felkelteni.

- M-micsoda miért?

Felálltam az ágyról, megkerülve azt, miközben Aku minden lépésemet követte. Az ablakhoz mentem és lassan húztam el a függönyt vigyázva, hogy Akutagawa-t ne bántsa a kívülről betörő világosság. De még így is összehúzta pupilláit, mielőtt reflexből becsukta szemeit.

- Bocsi. - suttogtam érte - Ezt akartam megmutatni.

Lassan kimászott az ágyából és mellém lépett. Hunyorogva nézett ki a fehérben úszó külvilágra. Egy éjszaka leforgása alatt egy méter hó esett. Gyönyörűen nézek ki. A feketehajú kissé még mindig álmos lakótársam nézte egy darabig majd rám pillantott és megint kifelé. Láttam rajta, hogy még nem igazán értette, hogy mire akarok kilyukadni. Óvatosan megfogtam a kezét. Erre picit megfeszült és lassan vezette rám szürke szemeit.

- Chi?

- Én... még sosem... - akadtak meg a szavaim - Sosem csináltam hóembert... - nyögtem ki végül, lesütve szemeimet.

- Micsoda?

- A... Azt akarom mondani, hogy én még nem játszottam odakint a hóban...

Csukott szemmel már könnyebben jöttek a szavak. De még így is elég kínosan éreztem magam, míg ezt elmondtam. 17 éves vagyok, és most mégis szeretnék odakint olyanokat csinálni, amiket csak télen lehet hóban. Bár már két éve vagyok szabad mégsem tettem meg ezt soha. Még csak nem is gondoltam rá. De most, hogy elkezdett számomra is világosabb lenni a világ, eszembe jutott. Meg aztán, amíg egyedül voltam, addig nem is akartam volna ilyesmivel foglalkozni. Ez volt a leglényegesebb, de egyben leginkább zavarba ejtő része a mondanivalómnak. Én Aku-val akartam odakint szórakozni. De nem tudtam hogyan fejezzem ki magamat. Mi van, ha egyszerűen kinevet a gyerekességemért? Hiszen ő annyival komolyabb. Már rég felnőtt, ráadásul a Port Maffia nevelésében. Biztosan nem élvezné a dolgot. Nem fogok megsértődni, ha nemet mond. Vallomásom után csend telepedett közénk. Nem tudtam, hogy kellene-e még mondanom valamit. Közben persze nem is mertem ránézni lakótársamra. A kezét viszont még mindig fogtam, nem akartam elengedni, biztonságot adott nekem. De nem csak most máskor is. Éreztem magamon a szürke szempárt. Végigpásztázott rajtam többször is. Már nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fog mondani, ilyen hosszú hallgatás után. Bár az is lehet, hogy csak nekem tűnt olyan hosszúnak, míg az ítéletet meghozta. Végül kicsit jobban megszorította a kezem, majd kifújta az benntartott levegőjét.

- Előbb reggelizzünk. Utána elviszlek valahova.

Felkaptam tekintetemet rá és a mosolyával találtam szembe magamat. Ezen még jobban meglepődtem, mint a válaszán. Elakadt a lélegzetem. Nagyon ritkán mosolyog őszintén, és most az én kérésem után teszi ezt? Nem hiszem el! Kicsit megsimogatta fejemet szabad kezével, majd lecsúsztatta arcomra.

- Ha ilyen aranyosan kéred Chi, akkor nem tudok nemet mondani neked. - vitted az utolsó találatot.

Elpirultam és zavaromban megszorítottam ujjait is.

- „A-aranyos"? Jól hallottam? Ezt a szót használta?"

- Gyere együnk valamit. - kezdett el lehúzni magával a konyhába.

Nem tudtam elintézni, mert még mindig nem fogtam fel teljesen hogy aranyosnak nevezett. Egyszerűen nem volt kompatibilis a többi ténnyel. Akutagawa, aki a múlt héten minimum 20 embert ölt meg, azt mondta rólam, hogy aranyos vagyok. Ez nem stimmel. Valaki kicserélte Aku-t az éjjel.

Nehezen, de valahogy sikerült elterelni a gondolataimat, amíg csináltam reggelire omlettet. Pont, úgy ahogy mondta, hogy szereti. De ahogy reggeliztünk, megint ebbe a témába terelődtek gondolataim. És ez neki is feltűnt.

- Chi minden rendben? Amióta leültünk enni, szinte meg sem szólaltál.

És igaz, csak az előttem lévő omlettet piszkáltam és nem szólaltam meg, de még csak nem is ettem. Felvezettem szemeimet aggódó arcára. De amint találkozott az övével a tekintetem egyből fejemben hallottam, amit fent mondott. Éreztem, ahogy arcomba szökik a vér. Gyorsan kaptam el róla a tekintetemet. De a vörösségem nem múlt el, sőt attól hogy nézett még inkább forróságot éreztem. Loptam felé pár pillantást ezen még jobban csodálkozott.

- Chi? - kerekedtek ki szemei.

- Mi-miért hívtál úgy? – lestem megint felé.

- Ez zavar téged? Ha nem szeretnéd, akkor nem nevezlek megint aranyosak.

- N-nem mondom, hogy zavar... Cs-csak még senki sem mondott ilyet nekem.

- Pedig az vagy Chi.

- He? - néztem vissza rá.

Mint aki nem is mondott volna semmit, úgy evett tovább. Nem nézett rám, egyértelműen kerülte a szemkontaktust, de feltűnt valamit. A fülén mintha kicsit pirosabb lett volna a bőre. Nem képzeltem be magamnak! Akutagawa elpirult! Miután másodszorra is aranyosnak nevezett. Hosszú pillanatokig néztem a csodálkozástól elnyílt ajkakkal, de nem mertem megemlíteni neki. És ő sem hozta fel megint a témát. Abból, ahogy viselkedett azt gondoltam, hogy úgy kezeli a helyzetet, mint aki rájött, hogy valami nem megfelelőt csinált. Csak akkor hagytam abba a bámulását mikor ő lopott egy pillantást felém. De amint megtette el is kaptuk egymásról szemeinket. Egy darabig csendben voltunk kerestük a szavakat. Aztán egyszer csak témát váltott, mintha meg akartam volna törni a kínos csendet köztünk.

- Mondd csak Chi... neked nem kellene ma suliba menned? Még csak szerda van.

- Tudom, de most nincs kedvem. – feleltem őszintén, de kicsit nevetve is.

- Mikor lettél ilyen rossz iskolakerülő. – tette el a villát üres tányérjára.

- Nem sokkal azután, hogy bekerültem a maffiába! – vágtam vissza, de jobb lett a hangulat, mert nevetett ezen.

- Azért remélem, befejezed. – váltott kicsit komolyabb hangra.

- Ne aggódj, mindenképpen elvégzem, hiszen már csak egy évem van hátra belőle. Ennyit könnyen kibírok. Viszont évfolyamelsőként néha megérdemlek egy két szabadnapot.

- Jó igazad van. – látta be jókedvűen.

- Hova akarsz vinni? – tereltem a témát a programunkra, mert tényleg érdekelt.

- Az legyen meglepetés! – felelte, de a mosolya valahogy sunyin sokatmondó volt, ami meglepett.

- Ezt úgy mondtad mintha randira mennénk... - szaladt ki a számon - pedig csak a hóba. – tettem hozzá gyorsan.

- Bocsi! Nem annak szántam.

Nevettünk még egy kicsit, majd befejeztük a reggelit, utána visszavonultunk szobáinkban felöltözni az időjáráshoz megfelelően. Valami meleget kerestem, mert nem voltam benne biztos, mennyire van hideg odakint. Végül is a választásom egy jó vastag harisnyára, gyapjú szoknyára és kötött kardigánra esett, amit az ingem és trikóm fölé felvehettem.

- Remélem ennyi elég lesz, hogy jól érezzem magamat odakint!

Ezek után csatlakoztam Aku-hoz az előszobában és vettem fel bélelt csizmámat és kabátomat is, hogy indulhassunk

Akutagawa szemszöge:

- Akutagawa... - szólított valaki.

Még nem akartam felkelni így eltekintettem tőle. Még az álomvilágban akartam maradni. Ott Chi-vel kézen fogva sétáltunk és eszem ágában sem volt elengedni.

- Aku... - mosolygott rám és leült egy padra magával zúzva.

Mellé ültem és összekulcsolt ujjainkat figyeltem. Közelebb húzódott hozzám és fülemhez hajolt mire én elhunytam a szemem.

- Ryuu...

Lassan nyitottam fel megint. Chi ott volt mellettem, a kék szempár engem figyelt. Nem tudtam másra figyelni. Elveszek a tekintetében, ha így néz rám...

- „Chi... Még mindig álmodom? Biztosan, hiszen nem lenne mellettem a valóságban. Most is elég élethűre sikeredett. Ugyanúgy csillognak a szemei. És az ajkai... Vajon még mindig olyan puhák? Meg akarom csókolni! És most lehet is hisz ez csak álom. Most nincs tétje!"

Felültem és odahajoltam hozzá.

- Aku? – ijedt meg, majd hátrálni kezdett.

- Chi? – „Ez valahogy, furcsa. Ilyen, még nem volt... Vagy most-"

Ébren voltam! Chi pedig az ágyamban ült mellettem. Ujjai a hajamban voltak korábban még talán simogatott is. Ez a valóság, és én majdnem letámadtam ajkait! Forróságot éreztem és elkezdtem hátrálni tőle.

- „Úristen, majdnem megcsókoltam élőben! Chi itt van az ágyamban!"

- Akutagawa! – kapta el a kezemet ezzel megállítva és megmentve attól, hogy váratlanul találkozzak a padlóval.

Visszahúzott az ágyra. Még mindig nem értettem. Annyira hirtelenül ért az, hogy a valóságban vagyok és pont mellette, hogy még nem fogtam fel, hogy mi zajlik körülöttem.

- T-te m-mit keresel itt Chi? – dadogtam össze-vissza, mert nyelvem nem akart engedelmeskedni nekem.

- Gomen! Nem akartalak meglepni. Csak felkelteni.

- M-micsoda miért? – „Miről beszél? Fel akart kelteni? És ehhez bemászott az ágyamba?"

Kimászott mellőlem és az ablakhoz sietett. Ügyelve arra, hogy én csak most keltem föl és nem szeretnék megvakulni óvatosan, lassan húzta el a függönyt.

- Bocsi. - modta halkan mikor észerevette a reakciómat - Ezt akartam megmutatni.

Odaszenvedtem a testemet Chi mellé és kinéztem a világosságba. Odakint mindent vastagon fedett a hó, mintha mindent tejszínhabbal vagy porcukorral fújtak volna le. Néztem, de nem igazán értettem Chi miért csinálja azt, amit. Rá is néztem, egyszer két kinézés között. Majd éreztem, hogy megfogta a kezemet, erre megint rávezettem szemeimet.

- Chi?

- Én... még sosem... - kereste a mondatához illő szavakat - Sosem csináltam hóembert... - hunyta le szemeit és hajtotta le a fejét

- Micsoda? – „Az meg, hogy lehet? Tudtam, hogy nem volt rendes gyerekkora. De hogy még ez is kimaradt belőle? Ezt nem gondoltam"

- A... Azt akarom mondani, hogy én még nem játszottam odakint a hóban... - még jobban lehajtotta fejét.

Mint aki szégyelli, hogy ilyet kellett elmondania. Pedig ez nem az ő hibája. De miért keltett fel ehhez. Vagy lehet, hogy? Hát persze... ezért fogta meg a kezemet.

- „Szeretnéd, hogy veled menjek igaz? Megtisztelő lenne, ha én építhetném meg veled az első hóemberedet."

Annyira aranyos volt, hogy a hogy kereste a szavakat, és nem mert megkérni erre. Még csak felpillantani, sem mert rám, annyira zavarban volt. Még egy pici pír is látszott, rajta de csak halványan. Biztosan nem tudta, hogyan kérjen ilyet, hisz elég gyerekes dolog. De egyszerűen nem tudtam megállni, hogy mosolyogjak rajta.

- Előbb reggelizzünk. Utána elviszlek valahova.

- He? - visszakapta rám a tekintetét.

Szerintem nem hitt a fülének. Meglepetten, de mellette értetlenül nézett rám, mint aki választ várt a döntésen okára. Hol az egyik, hol a másik szemembe nézett, úgy kutatott megfelelő indokot. De hamarabb elmondtam neki, minthogy megtalálja. Megsimogattam egy kicsit, aztán arcára csúsztattam tenyeremet, így feleltem, fel sem tett kérdésére.

- Ha ilyen aranyosan kéred Chi, akkor nem tudok nemet mondani neked.

Teljesen elvörösödött, még a füle hegye is az lett. Elnyíltak ajkai és kitágultak pupillái is. Biztosra veszem, hogy az az egy szó váltotta ki belőle ezt a reakciót. De egyáltalán nem bántam meg, hogy elmondtam neki. Hiszen tényleg az volt és nem tudtam magamban tartani. Ki kellett mondanom. Még mindig fogtuk egymás kezét, így kihasználtam a helyzetet és magammal húztam a konyhába, hogy tényleg reggelizzünk. Csinált is omlettet pont, úgy ahogy szeretem. Ugyanis, minden lépésnél megkérdezte, hogyan tehet meg inkább a kedvemre. Kedves volt tőle ez a figyelmesség. Miután leültünk, viszont szinte alig nyúlt az ételhez. Csak piszkálta a tányérján a darabkákat és síri csendben volt.

- Chi minden rendben? Amióta leültünk enni, szinte meg sem szólaltál.

Ahogy  felnézett rám szinte egyből elpirult, amint összetalálkoztak szemeink, majd elkapta a tekintetét. Bár lopott egy pár pillantást, de utána kerülte a szemkontaktust.

- Chi? – furcsa volt nagyon.

- Mi-miért hívtál úgy? – nézett egy negyed másodperig ismét rám.

Még mindig azon gondolkodott? Ennyire hirtelen érte? Nem volt szándékos! Csak őszinte akartam lenni vele. Mert valóban az volt... De ha ennyire nem tetszik neki, akkor bocsánatot kell kérnem tőle. Nem akarom, hogy zavarban legyen mellettem!

- Ez zavar téged? Ha nem szeretnéd, akkor nem nevezlek megint aranyosak.

- N-nem mondom, hogy zavar... Cs-csak még senki sem mondott ilyet nekem.

- Pedig az vagy Chi. – „Ó a francba, megint kimondtam!"

- He? – kapta rám ismét pillantásait

De úgy tettem mintha nem is mondtam volna semmit. Nem akartam megint zavarba hozni! De valahogy nem tudtam magamban tartani. Mert ez volt az igazság! Chi aranyos! ... És szép... És... nem kellene ilyenekre gondolnom! Meg akartam rázni a fejemet, de éreztem magamon kék tekintetét, ettől még inkább nehezemre esett visszatartani, hogy véremmel elöntse arcomat. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem buktam le előtte. Valahogy el kellett terelnem a témát. De a figyelő szempár miatt, nem működtek agysejtjeim. Bár már abban sem voltam biztos, hogy engem néz. Ránéztem és találkozott a tekintetünk.

- „Chi?" – kaptam el gyorsan pillantásom – „Még mindig engem nézel?"

Szerencsére ez a szemezésnek nem mondható tevékenységünk összeszedett annyira, hogy megint tudjak gondolkodni és beugrott valami. Leesett, hogy még csak hét közepe van.

- Mondd csak Chi... - törtem meg csendet - neked nem kellene ma suliba menned? Még csak szerda van.

- Tudom, de most nincs kedvem. – válaszol kicsit kuncogva.

- Mikor lettél ilyen rossz iskolakerülő. – húztam fel szemöldökömet csatlakozva a vidámabb hangulathoz.

- Nem sokkal azután, hogy bekerültem a maffiába! – azon, ahogy mondta nem tudtam nem kuncogni rajta kicsit.

- Azért remélem, befejezed. –kérdeztem, mert ez tényleg fontos volt nekem.

- Ne aggódj, mindenképpen elvégzem, hiszen már csak egy évem van hátra belőle. – megnyugtatásképpen mondta ezt és működött - Ennyit könnyen kibírok. Viszont évfolyamelsőként néha megérdemlek egy két szabadnapot.

- Jó igazad van.

- Hova akarsz vinni? – kíváncsiskodott.

- Az legyen meglepetés! – feleltem sejtelmesen.

- Ezt úgy mondtad mintha randira mennénk... - mihelyst kimondta maga is meglepődött rajta - pedig csak a hóba. – javított a megfogalmazásán.

- Bocsi! Nem annak szántam. – feleltem elég mereven, de belül nem így éreztem.

Nevettünk egy kicsit, miközben megpróbáltam visszafogni zavaromat. És látszólag sikerült. Nem vette észre, hogy nem hagy nyugodni, amit mondott.

Reggeli után visszamentem a szobámba. Nem öltöztem fel, ahogy mondtam neki, hanem elkerültem az ágyon, és csak a plafont néztem meg a gondolataimat hallgattam.

- „Randi? Úgy beszéltem, mintha randira mennénk? Közvetlenül az után, hogy aranyosnak neveztem. És csupán pár perccel később, hogy majdnem megcsókoltam félálomba! Nem vagyok normális! Most beszéltem meg magammal, hogy távolságot tartok tőle. És ehhez képest, egyre csak közeledek hozzá. Miért nem tudom megállni? Elpirult a szavaimtól. Miattam... De nem tudok ellene tenni! Az igazat mondtam. Chi... aranyos... És ezt ki kell vernem a fejemből! Mert csak baj lesz belőle. Nem akarom, elijeszteni, viszont ha, így folytatom, el fogom! De... ez a mai egy jó alkalom, hogy elkezdjek neki okokat adni arra, hogy éljen. Végül is, sok minden kimaradt neki a gyerekkorból. Ha egy párat megadok neki a kimaradt élményekből, már elindulhatunk valamerre és velem maradhat. Remélem sikerül meggyőznöm! Ez a randi jó lehetőség lesz arra, hogy elkezdjem."

Megrendeltem, még a gondolataimban is. Forróságom jelezte, hogy elvörösödöttem, olyat gondoltam, amit nem kellett volna. Ez a mai nem randevú! Nem kezelhetem úgy!

- „De... egyszer... szívesen elvinném egy valódira is..." – megráztam a fejemet – „Már megint ezen jár az eszem... Nem kéne így gondolnom. Nem tekinthetek rá így. Még nem... Talán majd egyszer. Ha már nem akar meghalni... Majd akkor! Akkor elmondom neki! Elmondok neki mindent, amit gondolok és érzek a közelében! Mindent! ... Csak ki kell addig bírnom!"

Fájdalmas sóhajtással fogtam el, hogy hülyeséget csinálok. Már megint... Nehezen, de végül összeszedtem magamat annyira, hogy elé tudjak majd állni anélkül, hogy a korábbi gondolataim miatt, elöntene a vörösség. Felöltöztem és lementem megvárva, hogy Chi is odaérjen hozzám.

Chi szemszöge:

Miután elindultunk figyeltem a várost. Nem sokan jártak az utcákon, ezt betudtam a havas időnek, meg hogy csak szerda délelőtt 10 óra volt. Ilyenkor mindenki dolgozik, iskolában van. Még mindig olyan nagy pelyhekben hullott a hó, mint reggel mikor felébredtem. Pont ezért az utcán, szinte nem is voltak lábnyomok. Akutagawa vezetett engem, méghozzá úgy hogy mikor kiléptünk az ajtón tartotta nekem a karját. Így sétáltunk végig a hófedte utcákon, sosem sétáltam még így senkivel, de jól esett a figyelmessége. Nem tudtam hova megyünk. Bár az elmúlt időkben lassan megtanultam, hogy mi, merre van Yokohama-ban. Kellett tudnom a járást, hiszen a maffiához tartozok már én is. Viszont most egy olyan helyre mentünk ahol még nem voltam. Egy öreg, de még karbantartott parkba vitt engem. Magas kőfallal volt körbevéve és belül a fal mellett végig különféle fák magasodtak az ég felé. Bár most csak az örökzöldek mutogatták magukat, már amennyire a rajtuk lévő hóréteg engedte ezt nekik. Így is gyönyörű látványt nyújtott, de kíváncsi lettem, hogy milyen lehet az év többi szakaszában. Úgy tűnt Aku jól ismeri ezt a helyet. Nagyon jól esett, hogy elhozott engem ide. Reménykedtem benne, hogy majd máskor is eljöhetünk ide kettesben. Nagyon hangulatos volt. Csak a sétányokon seperték félre a havat, de ezt elég gyakran tehették, mert nagy magasságbeli különbség volt a mellette lévő hóréteggel. A padokat és a kicsit bentebb lévő játszótér felszereléseit is vastagon borította a hó. Ezek mellett már állt egy pár hóember. Talán a gyerekek csinálhatták még reggel, óvodába, iskolába indulás előtt. Nem volt nagy az egész park, de pont elegendő hely volt, és mint egy kis eldugott menedék rejtőzött a város ezen, szegletében. Nem voltak sokan és kicsivel az érkezésünk után, már ők is távoztak. Kettőnké lett az egész fehér ékszeres dobozka. Nem is tudtam, hogy 10 perc sétára a lakástól van egy ilyen hely. Ahogy körbenéztem, és csodáltam a helyet, elengedtem kísérőm karját, hogy körbe tudjak fordulni aztán vállamon éreztem Aku kezét.

- Tetszik neked ez a hely Chi?

- Igen! Gyönyörű! – mosolyogtam.

- Ennek örülök. Én is sokat jártam ide, de mostanában nem sok időm volt rá. Nem tudtam, hogy tetszene e... de szerettelek volna elhozni ide!

- Köszönöm... Majd máskor is jöjjünk el ide! – szerintem látta a szememben, hogy már lenne is ötletem az időpontra.

- Mikor szeretnél?

- Mondjuk tavasszal! Sakura-virágzáskor!

- Rendben van, akkor mindenképpen elhozlak ide!

Boldogan pillantottam félre a hófedte tájra. És ezt Akutagawa is látta, na meg azt is, hogy menyire szeretnék kezdeni végre magammal valamit.

- Itt nyugodtan kiélheted a gyermeki énedet.

- De nem tudom, hogyan kell. – pillantottam vissza rá.

- Akkor mit szólnál ahhoz, ha mindent együtt csinálnánk? – hajolt kicsit közelebb hozzám.

Bólintottam és vártam, hogy a fekete hajú maffiózó megmutassa, nekem hogyan kell a hóval bánni. Így kimondva kicsit furcsán hangzott, de magán a lényegen nem változtatott. Építettünk egy hóembert. Utána egy nagyobb hó kockából Aku kivágott szoborszerű dolgot. Egy medvét ábrázolt és nagyon kawaii volt. Azt mondta mikor észrevette a reakciómat, hogy tudta, előre érezte, hogy tetszeni fog. Nem volt hideg, így jól éreztem magam. Amíg idefele jöttünk, láttam egy iskola udvarán, hogy a gyerekek labdákat gyúrtak a hóból. Majd hozzá vágták egymáshoz. Vagy mindketten jót nevettek rajta. Én is csináltam egyet. Akutagawa egy kicsit arrébb állt tőlem háttal nekem még a szobron csiszolt. Felé dobtam a hógolyót és sikeresen eltaláltam vele, a háta közepén terült el a fehér folt. Kicsit megijedtem mikor lassan megfontoltan hátrafordult. Komolyan azt hittem, hogy mérges lesz rám. De helyette lenyúlt a földre ő is megdobott egy ilyennel.

- Figyelmeztetlek Chi! Hógolyó csatában a verhetetlen vagyok.

És demonstrálta. Rashomon segítségével rengeteg golyót tudott elkészíteni és felém dobni.

- Áldottságot használni nem ér! – sikítottam.

Miközben kerülgettem a felém szálló hógolyókat. Gyorsan csináltam én is és eldobtam. Pont telibe találtam arcát pedig nem is céloztam olyan nagyon. Amíg Aku kitörölte a szeméből a havat, odarohantam hozzá és ledöntöttem a lábairól. Együtt puffantunk bele a méteres hóba.

- Nyertem! - nevettem hangosan.

- Csaltál! - puffogott

- Te is! - ültem a hasára lovagló ülésben, karba tett kézzel – Sőt te kezdted!

Erre mosolyra húzta ajkait, majd a karjait kinyújtva a hóban fel-le mozgatva sodorta el a fehérséget.

- Mit csinálsz? – kíváncsiskodtam, míg kezeimmel a mellkasán támaszkodtam.

- Hóangyalt. Kipróbálod?

- Nem is tudom én-

Nem bírtam befejezni a mondatomat, mert megragadta a karomat és lerántott magáról így én is a hóban kötöttem ki. Szállt a hó, mint a por körülöttünk. Meglepetten érkeztem a hideg puhaságba, de mégis nevetnem kellett. Hiszen most visszaadta nekem, amit az előbb adtam neki. Akutagawa is elkezdett nevetni, amit jó volt hallgatni. Mert eddig még nem igen volt hozzá szerencsém. Úgy jöttünk ide, hogy én kiéljem azt amit gyerekként kellett volna. De a végére ő maga is visszafejlődött egy kicsit azzá. Ennek pedig nagyon örültem.

Akutagawa szemszöge:

Chi-vel egészen délután fél kettőig kint voltunk a parkban. A kis kékség annyit nevetett egyszerre, mint eddig még egyszer sem. Egyszerűen csak jó volt hallgatni a kacaját. Már kezdett fáradni ez jól látszott rajta, arca már kipirosodott, hiszen azért mégiscsak hideg volt. Egyik lépésnél megcsúszott és megint belehuppant háttal a hóba. Odaszaladtam hozzá, de mivel még mindig nevetett, így fellélegezve nyugodtam meg, hiszen nem esett baja.

- Jól vagy? – álltam meg felette és néztem, hogy milyen jól mulat.

- Igen! Csak gondoltam csinálok még egy hóangyalt.

- Gyere... segítek. - nyújtottam a kezem neki.

Ő elfogadta, de amint megfogtam a kezét berántott maga mellé a hóba. És persze jót mulatott utána a hiszékenységemen. Úgy látszik ő is ismeri a mondást miszerint: „Szerelemben és háborúban, nincs szabály." Ez a hócsata pedig, legalább is szerintem, az utóbbinak felelt meg inkább...

- Erre számítanom kellett volna. - söpörtem ki valamennyi havat a hajamból.

Amíg ezzel voltam elfoglalva Chi mozgolódni kezdett. Négykézláb mászott oda hozzám majd egyszerűen rám feküdt.

- Chi? Mit művelsz?

- Pihenek... rajtad... - felelte lassan miközben arcát beletemette a mellkasomba.

- Elfáradtál? - simogattam meg a fejét.

- Igen... egy kicsit...

- Menjünk haza? - kérdeztem, mialatt az eget figyeltem, elállt a havazás.

Nem felelt, de kicsit jobban szorította kabátomat. Egy kicsit felültem, így már láttam az arcát is. Elaludt rajtam.

- Ezt meg hogy csináltad? - ingatlan a fejemet.

Megkapaszkodott a fekete anyagban, úgy szuszogott tovább. A nyugodt légzése, és a kiadott hümmögő szusszanások alapján jól érezte magát rajtam, vagyis elég kényelmes párnája lehetem. Felültem és megtámasztottam, karomba, majd a hátamra vettem, úgy álltam fel. Chi átkarolta a nyakamat, ezután elindultunk hazafelé. Már majdnem visszaértünk mikor nyüszögni kezdett. Ébredezett.

- Jó reggelt Csipkerózsika! Hogy érzed magad?

- Ryuu?

- He? – „A keresztnevemen szólít?"

- Ryuu... Arigatou... Jól éreztem magamat ma... veled...

Abban a pillanatban nagyon örültem, hogy akkor a hátamon volt, így ha tényleg fel is ébredt teljesen. Akkor sem láthatta, hogy mennyire elvörösödöttem a szavai miatt. Bár már annyira égetett belülről a forróság, hogy szerintem még a nyakamon és a füleimen is észrevette volna. De szerencsémre elég mélyen aludt. Még az sem ébresztette fel hogy a mellkasomban annyira hangosan dübörgött életben tartó szervem.

- „Chi a keresztnevemen szólított! És örült, hogy vele lehetett. Ha ilyeneket mondasz nekem, akkor... Chi... Nem fogom tudni, visszafogni magamat a közeledben!"