Chi szemszöge:

Bezárkóztam a szobámba és sírtam. Nem gondoltam semmire, csak kiadtam magamból a fájdalmat, amit tekintete okozott. Nem! ... Ez nem az ő hibája volt. A hibás én vagyok! Amiért el kellett löknöm magamtól a boldogságot. Igen ennek a fájdalma volt az, ami mellkasomat oly' nagyon szorította. Aztán próbáltam visszafogni a hangomat. Mert tudtam, hogy ő is hallja. És biztos, hogy neki is fáj az, hogy most sírok. Nehezen hagytam abba a bőgést. Lassan felálltam és az ágyamról a takarómat odavittem az ajtóhoz. Leültem, betakarva magamat és hátamat a fadarabnak döntöttem. Pedig az ágyamban is gubbaszthattam volna. De valamiért kevésbé szorított a mellkasom, ha Akutagawa és köztem tényleg csak az ajtó deszkája volt. Butaság, de tényleg így éreztem. A néma csendben szipogtam tovább és próbáltam gondolkodni. Nem sikerült. Az agyam kikapcsolt. Nem akart több ostoba döntést meghozni. Most az egyszer szeretett volna összedolgozni a szívemmel. Akutagawa csendben volt nem hallottam, hogy mozogna. Csak annyit hallottam, hogy kijött a szobájából és leült az ajtóm elé. Vagyis mellém. Nem szólt semmit csak jelen volt. De már ez is sokat segített, megnyugtatott. Még így is kereste a társaságom. Mellettem akart lenni. A jelenléte miatt kezdtem megint tudni gondolkodni. Legalábbis azt hittem. De csak azokat a dolgokat tudtam „kimondani", amik egyértelműek voltak. Nem tudtam a jövőbe nézni, vagy tervezni. Csak vártam és figyeltem az ajtó túloldalán lévő személy légzését. Ami, hol nyugodt volt, hog zaklatott. Ezek szerint Ő is megpróbálja összerakni az eseményeket és talán megoldást is keres. Nekem is ezt kellene.

- „Biztosan nagyon rosszul esett neki, ahogyan otthagytam. De nem bírtam tovább. Annyira fájt, hogy azt mondja „Maradj velem!". Pedig megkértem, hogy ne tegye. Akkor miért? ... Masaka? ... Hallotta volna, amikor azt mondtam ezzel meg tud győzni? De hát azt csak magamban mondtam! Lehet, hogy mégsem? Mi van, ha tényleg kiejtettem azokat a szavakat? Akkor már értem miért volt olyan erőszakos."

Összeszorult a mellkasom. Szorítottam is két kézzel, de nem enyhült. Magam előtt láttam az arcát, miután ellöktem. Fájt neki is legalább annyira, mint nekem, hiszen azt hitte ezzel tényleg sikerül lebeszélnie.

- „Hogy lehettem ilyen idióta? Aku ragaszkodik hozzám! Nem akarja, hogy meghaljak. Messzire elmenne azért, hogy életben tartson. És én adtam neki reményt. Hiszen ez nem halálos betegség. Ez a saját idióta döntésem! Ha eléggé próbálkozna, talán tényleg elengedném a halál gondolatát. Vajon ő mennyire menne el ezért? Azt mondta megmutatja a fényt. Hogyan? Észre fogom venni?"

Már éppen kezdtem volna pánikba esni, amikor az ajtót túloldaláról mocorgás hallottam. Akutagawa felállt és éreztem, hogy az ajtón nézi. Hallottam, hogy kezével végigsimított a felületen. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mit fog tenni.

- Chi... - suttogta.

Nem nekem, inkább magának. Halk volt és tele volt fájdalommal. Nem mondott mást elment. Egyszer még hallottam, hogy bemegy a szobájába, de aztán megint egyedül voltam az emeleten. Úgy egy fél óra múlva jött vissza és megállt ajtóm előtt. Hallottam, ahogy levegőt vesz mondata előtt. Talán bátortalan volt, ami ritka volt az esetében, de mégsem szólalt meg egyből. Várt egy kicsit, levegőjét magában tartva, de végül nem szólalt meg. Valamit motozott és láttam, hogy az ajtóm alatt a csúsztatott egy borítékot, majd távozott. Remegő kézzel vettem fel a papírborítékot. Kibontottam. Csak pár sor állt rajta, de az írás ívéből láttam, hogy fájdalmai voltak, míg papírra vetette a szavakat.

- „Chi most el kell mennem. Délutánra munkám van. De csináltam pár szendvicset neked, az ajtón kívül vannak. Későn érek haza." - itt meg akart az írás.

Pár pont egymás mellett jelezte, hogy többször is letette a tolla hegyét a papírra, míg kigondolta hogyan folytassa. Volt egy félbehagyott és egy lesatírozott „S" is a lapon. És még ennyi:

- „Az ajtót nem zártam be."

Ez az utolsó mondat szaggatott volt és fájdalommal teli tudtam miért ez a pár szó annyit jelentett:

- „Ha szeretnél elmenni, nem állítanak meg"

Felpattantam és feltéptem az ajtót. Átugrottam az ennivalóval teli tálcát. Olyan sebességgel rohantam a lépcső felé, hogy majdnem el is estem. De sikeresen és sértetlenül értem le a földszintre.

- Akutagawa! - kiáltottam.

De lekéstem. A lakásban, már csak én voltam, egyedül. Ő elment és magamra hagyott. Összeroskadtam a bejárat előtt, csak sírtam, kezemben szorítottam a levelet. Miután elfáradtam bele, újra elolvastam és összekönnyeztem. Talán ez volt a szerencsém. Az egyik könnycsepp alatt annyira átázott a papír, hogy átlátszódott a másik oldaláról egy „D". Megfordítottam és kikerekedtek a szemeim

- „De szeretném, ha maradnál Chi!"

Ennyi volt még ott. De nekem pont ennyi kellett. Tudtam, hogy maradhatok. Ő kérte és nem küld el magától!

- Nem megyek sehova! Itt akarok maradni! – kiabáltam magam elé és hagytam, hogy fájó örömkönnyeim is eláztassák arcomat.

Akutagawa szemszöge:

A fájdalom nem múlt el. Ahogyan az a kép sem, ami a szemem előtt lebegett. Chi rémülettel és könnyekkel teli tekintete, ott élt az elmémben és csak fájdalmat generált. Nagy nehezen ugyan, de sikerült kivánszorognom a folyosóra. Halkan ültem ajtaja mellé és dőltem a deszkának. Onnan hallgattam, hogy sír. Olyan közel volt és mégis annyira távol. Ironikus módon most, hogy közel voltam hozzá megnyugtatott. És bár tudtam, hogy miattam sír odaát, mégis enyhült a fájdalmam. Mintha nem amiatt sírt volna, amit tettem, hanem amiért elszakadt tőlem. Így éreztem. Ezt akartam hinni. Képes lettem volna bemesélni magamnak, hogy nem gyűlölt meg, nem fél tőlem. Hogy még van remény. De ki kellett ábrándítanom magamat. Most egy olyan keresztúthoz érkezett a kapcsolatunk, aminek az egyik ágán nem együtt haladunk tovább. Tudtam jól, hogy hagynom kell választani. Ha azt az utat akarja, amelyiken nem vagyok vele, azt el kell fogadnom. Nem tarthatom, vissza bármennyire is szeretném. Nem erőltetem rá. És hiába tudom, hogy nem fogom könnyen kibírni. Muszáj, lesz. De talán, ha most hagyok neki egy kis teret, akkor nem menekül el örökre. És talán a másik úton haladunk majd tovább... Együtt...

- „Önző dolog a részemről, de ez utóbbit választom. Nem akarom, hogy eltűnjön az életemből!"

Bár meghoztam ezt a döntést. Kérdés, hogy ő is ezt szeretné? Velem fog maradni, ha ezt csinálom? Akar még mellettem, lenni? Nem késtem még el vele? Fejemet hátradöntve bámultam a plafont és halhattam Chi életjeleit az ajtón át. Egy kicsit megnyugodott, mert már nem sírt, nem is szipogott. Nagy levegőket vett és lassan fújta ki azokat tüdejéből. Próbálta összeszedni magát. Érdekes módon ettől nekem is jobb lett. A tudat, hogy végre fellélegzett a sokból, amit én okoztam neki, nekem is megnyugvást hozott. Hosszúra nyúlt a reggelünk, és mivel a némaság miatt nehezen teltek a percek feszengeni kezdtem. Már kellett volna valami hasznosat is csinálni. Bár ezt könnyebb volt kigondolni, mint véghezvinni. Ugyanis a lelkem, ha egyáltalán van nekem olyanom, Chi mellett akart maradni. Végül sikerült felállnom és megtámaszkodtam ajtaján. Figyeltem egy darabig és végig is húztam ujjaimat a felületen.

- Chi... - szóltam halkan, de nem tudtam hogyan folytassam.

Így inkább csak némán eljöttem onnan. Nem akartam semmi olyasmit mondani, amivel ronthatok a helyzetünkön. Hagynom kellett, hogy összerakja magában a jövőjét. Szorító mellkassal vonultam le a földszintre. A konyhában készítettem egy kávét és eldöntöttem, mit csinálok addig, amíg dolgoznom nem kell menni. Készítettem pár szendvicset hogy azért Chi is egyen majd valamit, aztán összekészültem a szobámban, mert még el kellett intéznem egy dolgot. Ugyanis ezt munka után már nem tudtam megtenni hisz akkor már mindent be lesz zárva. Ezek után a nappaliban előkotortam tollat, papírt, borítékot.

- „Muszáj Chi-nek valamit üzenem. Legalább annyit, hogy mikor jövök, vagy-"

Gondolatai is és kezem is megdermedt. Csak addig jutottam el, hogy leírjam, későn jövök. Valahonnan mélyéről feltört egy gondolat. Fájt, de igaz volt. Illetve fontos. Le kellett írnom neki. A tudtára kellett adnom, hogy választás előtt áll. Hogy melyik úton akar menni rajta áll. És a döntését tiszteletben tartom. Nem fogom ráerőltetni az akaratomat. Mostantól minden az Ő kezében van. Fájt, ahogy megfogalmaztam. De végül sikerült leírnom.

- „Az ajtót nem zártam be!"

Leírtam. Néztem és fájt. Gyorsan megfordítottam a lapot és alulra a sarkába még annyit odaírtam, hogy:

- „De szeretném, ha maradnál Chi!"

Megkönnyebbültem, hogy kiadtam magamból. Reménykedtem benne, hogy ez elég ahhoz, hogy maradásra bírjam. Felvittem az ennivalóval teli tálcát és a levelet. Úgy volt legalább szólok neki, hogy hoztam kaját. De nem jött ki hang a torkomon, mikor kellett volna. Az ajtó elé tettem a szendvicseket, a borítékot pedig a csúsztattam alatta. Hallottam, hogy felveszi és kibontja. Ezek szerint még mindig a túloldalon gubbasztott a földön. De azt is jelentette, hogy most távoznom kell. Gyors léptekkel hagytam el a lakást. Tudtam, hogy amint végez elég rövidre sikerült levelemmel, akkor ki fog jönni. De most nem szabad beszélnem vele. Nem sülne ki belőle semmi jó. Mindkettőnknek szüksége van most egy kis magányra, a másik nélkül, hogy döntést tudjunk hozni. Percekkel később az utcánkat is elhagytam.

Sikerült mindent elintézni, de ettől még így is jó későn értem haza. Nap közben is folyton körülötte jártak a gondolataim. Nem tudtam mit tenni ellene. Pedig ki akartam verni a fejemből. A tudat, hogy van rá esély, hogy amikor hazaérek már nem lesz ott, megrémített. Nem akartam belegondolni abba milyenek lesznek a napjaim nélküle. Az ajtó előtt álltam. Már percek óta, de mégsem tudtam a kilincsért nyúlni.

- „Komolyan szégyen, amit művelek!" - fújtam ki benntartott levegőmet, összeszedve magamat.

Benyitottam a lakásba. Csend volt fájóan nagy csend. Becsuktam a bejáratot. Egy dübbenést hallottam mögülem. Megfordultam.

- Akutagawa! - repült felém Chi kiáltva és mire végig mondta nevemet már a nyakamban volt.

A lendülettől nekidőltem az ajtónak olyan sebességgel ugrott a karjaim közé. Szinte fel sem tudtam fogni. Chi itt van!

- Baka! Baka! Baka! Mégis, hogy írhatnál nekem olyat? Nem megyek sehova! Itt akarok maradni! Melletted akarok lenni!

Kapaszkodott belém és remegett. Biztos, hogy régóta várja, hogy visszajöjjek és elmondja ezt nekem. Nem tudom kifejezni, hogy mennyire jól esett.

- „Chi itt van! Nem ment el! Velem akar maradni!"

Ahogy rám ugrott elkaptam ugyan és meg is tartottam az oldalánál fogva őt. De most meg akartam ölelni. Magamhoz ölelhettem volna a karjaim közé zárva őt. És soha el nem engedni többé! Erre vágytam. Mégsem tettem. Kicsit eltoltam magamtól kezei így lecsúsztak nyakamból De a vállamba tudok még kapaszkodni. Kék íriszeit rám emelte.

- Akutagawa?

- Gomenne... - sütöttem le szemeimet - Reggel túl messzire mentem! Nem kellett volna! Nem akartalak megrémiszteni! Én-

- Hé... - szakított félbe és egyik kezét arcomra simította- Semmi baj... Tudom miért tetted.

Kipattantak a szemeim, de nem jött ki hang a torkomon. Az, ahogy rám nézett megdermesztett. Láttam tekintetében, hogy tényleg tudja. Megértette, hogy ezért nem hagytam abba, mert ő azt mondta. Fellélegeztem. Hiszen tulajdonképpen tisztáztuk a dolgokat. De közben még mindig gyorsan kalapált a mellkasom. Ennek oka Chi keze volt, ami mindig arcomon pihent. Puha tenyere melegséggel töltött el. És bár tudtam, hogy most távolságot kell tőle tartanom, mégis megfogtam a kezét, és úgy döntöttem arcomat még jobban a tenyerébe.

- Chi... Örülök, hogy itt vagy! - suttogtam

Elpirult. De nem húzta el a kezét. Hagyta, hogy élvezzem az érintését. Aztán elmosolyodott.

- Okajri! - mondta és megint elakasztotta a lélegzetemet.

De valahogy mégis sikerült megszólalnom. Elengedtem a kezét és mélyen, csillogó kék szemébe néztem. Talán még én is mosolyogtam közben.

- Tadaima!

Tényleg így éreztem. Chi már valóban része volt az otthonomnak és most hazajöttem hozzá. De kellett még valami. Belenyúltam a zsebembe.

- Chi hoztam nem neked valamit...

- He? - csodálkozott

- Már egy ideje tervezem, hogy adok neked ilyet. Nem nagy dolog, de remélem, tetszik! És most jó az alkalom is, hogy odaadjam.

Értetlen tekintettel figyelte, hogy a kezét az enyémbe fogom, majd a másikkal belehelyezem az apró ajándékot.

Chi szemszöge:

Már órák óta a nappaliban gubbasztottam, és az ajtót néztem, mikor nyit be rajta a fekete hajú. Ugrásra készen voltam. Reggeli akarom mondani ebéd után, eltakarítottam és nem nagyon tudtam mit csinálni magammal. Egy darabig olvastam, de nem tudtam a könyvre koncentrálni. Csak Aku-ra tudtam gondolni. Meg arra, hogy mit mondjak majd neki. Hiszen olyan durva voltam vele reggel. Erősen löktem el magamtól és mikor utánam jött volna, rákiáltottam. Biztos rosszul esett neki. Az, ahogy akkor rám nézett, nem tűnt el. Elmémbe égett és mardosott belülről. A levelét olyan sokszor olvastam el a nap alatt hogy már rendesen összegyűrtem. Hiszen mindig, mikor ahhoz a mondathoz értem automatikusan megrándult a kezem megszorítva a papírt. Aztán gyorsan átfordítottam, hogy az utolsó mondatával megnyugtassam magamat. Sokáig ezt csináltam mire gondolkodni tudtam.

- „Mit kellene mondanom neki? Azt hogy sajnálom, amit csináltam! Nem kellett volna ellöknöm őt magamtól? Ez nem elég jó! Mást kell kitalálnom. Mondjuk azt, hogy nem megyek el. Igen ezt mindenképpen mondanom kell! Meg akarom nyugtatni és el akarom mondani neki hogy, maradok. Itt maradok vele! Tudom, hogy ő sem akarja, hogy elmenjek! És nem is fogok! De, hogy is gondolhatod ilyenre? Hova mennék? A régi lakásomba már, nincsen hiszen lebeszéltem a házinénivel. És pénzem sincs, hogy fizessem. Bár a maffiától kapok majd fizetést. De azt még nem kaptam meg. És attól hogy elmegyek, attól még társaknak kellene lennünk! Meg egyébként is gonosz volt tőle! Nem akarok maradni! De... Lehet, hogy csak így akarta megkérdezni tőled hogy mik a terveim. Remélem így van..."

Sokáig gondolkodtam, de nem sikerült eldöntenem, hogy mit fogok tenni vagy mondani. Abban maradtam, hogy majd ami jön. Az be szokott válni. Azt akarom mondani, ami a szívemből a számra jön, mikor benyit azon az ajtón!

- Jöhetne már, hiszen késő este van. Azt mondta, azazhogy írta, hogy ekkor jön.

Felálltam és átmentem a konyhába, akartam engedni egy pohár vizet. Amikor a poharat megérintettem, hallottam, hogy kinyílt az ajtó. Nem gondolkodtam, elengedtem a poharat és sarkon fordultam. Kiléptem a folyosóra. Akutagawa háttal volt nekem, míg becsukta az ajtót. Hazajött! A testem magától mozdult. És mintha éreztem volna egy lökést is. Kettőt léptem és elrugaszkodtam. Ekkorra fordult meg. Egyenesen a nyakába ugrottam, míg a nevét kiáltottam.

- Akutagawa! – karjaimat nyaka köré fontam úgy kapaszkodtam belé.

Megdöbbent, de elkapott ugrás közben, kezei oldalamon pihentek. Gyorsabban vert a szíve is ezt éreztem, ahogy hozzá simultam. Egyértelműen elakasztottam a lélegzetét is. Kereste a szavakat, de megelőztem.

- Baka! Baka! Baka! – szakadt ki belőlem azonnal - Mégis, hogy írhatnál nekem olyat? Nem megyek sehova! Itt akarok maradni! Melletted akarok lenni!

Öleltem, szorítottam és remegtem. Csak még jobban hozzá bújtam. Nem akartam elválni tőle de Aku nem felelt. Hallgatását betudtam a meglepettségének. Aztán óvatosan eltolt magától, bár csak azért tette, hogy a szemembe tudjon nézni. De akkor is rossz érzés fogott el.

- Akutagawa? – figyeltem arcvonásait

- Gomenne... - csukta be szürke szemeit - Reggel túl messzire mentem! Nem kellett volna!

Mondatai fájdalommal voltak tele. Tényleg sajnálta, amit tett, de nem mert rám nézni. Kezemet óvatosan arcára helyzetem, miközben a másikkal továbbra is fogtam a vállán a kabátja anyagát.

- Nem akartalak megrémiszteni! Én-

- Hé... - szakítottam félbe, de még mindig csukva voltak szemei - Semmi baj... Tudom miért tetted.

Erre már felnyitotta és csodálkozva fúrta tekintetét az enyémbe. Kivárt és kereste szememben, hogy igazat mondok-e. És mikor rájött, hogy igen, megnyugodott valamennyire. De furcsa, váratlan dolgot tett. Azt a kezemet, amellyel még simítottam tenyerébe fogta majd beletemette arcát. Elakadt a lélegzetem tettétől. Egyáltalán nem számítottam erre és még egy mondattal bevitte a végső döfést.

Chi... Örülök, hogy itt vagy - halkan mondta, de mégis elég volt ahhoz, hogy vér szökjön az arcomba.

Mégsem voltam képes elfordítani a tekintetemet, elhúzni a kezemet. Fogvatartott az a szürke szempár, amit így még nem láttam. Talán csak egy pillanapra, amikor legutóbb csókot váltottunk. Pont mielőtt ajkaink egymást érintették volna. Ugyan ez a vágy volt a szemeiben. Viszont azon a napon erősebben látszott. Most tudtam, hogy nem tenne ilyet, hiszen indoka sem lenne rá. De akkor is most is így figyelt engem és ez melegséget hozott testembe. Ahogy az is hogy tenyere és bőre forró volt. Bár biztosra vettem, hogy csak számomra tűnt olyannak csak a helyzet miatt. De mondanom kellett valamit. Választ arra, hogy örül nekem.

- Okajri! - mosolyogtam rá még mindig elpirulva

Kikerekedtek a szemei, de utána ő is elmosolyodott. Elengedte a kezemet így sajnos nekem is el kellett húznom az enyémet. Viszont megnyugtató volt az, ahogy nézett tovább a szemembe.

- Tadaima!

Jól esett, ha ezt hallani tőle! Még sosem mondta nekem senki. És nekem sem volt még részem ilyen hazatérésben. De most tényleg úgy éreztem, hogy valami megváltozott köztünk. Aku hazajött a lakásunkba hozzám. Én pedig vártam rá.

- Chi hoztam nem neked valamit...

- He? - pislogtam nagyot.

Elvileg abban sem volt biztos, hogy itt leszek, mikor hazaér. De mégis vett valamit? Ennyire bízott a döntésekben? Hitt abban, hogy nem hagyom őt el?

- Már egy ideje tervezem, hogy adok neked ilyet. – láttam rajta, hogy kicsit zavarban van, de próbál értelmes mondatokat alkotni - Nem nagy dolog, de remélem, tetszik! És most jó az alkalom is, hogy odaadjam.

Megfogta a kezemet és tenyérrel felfelé fordította majd belehelyezet egy apró tárgyat. Nem hittem a szememnek egy kulcs volt az egy kis kék madarat formáló kulcstartóval. De maga a kulcs volt a lényeg. Felkaptam a tekintetemet és nehezen, de megszólaltam.

- E-ez-

- A te kulcsod Chi. Most már ez a te otthonod is.

Direkt az otthon szót használta nem a lakást vagy házat. Ez a hely eddig sem csak egy tető volt a fejem felett ahol alhattam. De mostantól biztosan az otthonom ahova haza jöhetek hozzá.

- A- Aku... - suttogtam és közben szabad kezemmel felém intettem.

Megértette, hogy súgni akarok neki valamit így közelebb hajolt és felém fordította a fülét is egy kicsit. De én nem szóltam. Helyette ajkaimat az arcába nyomtam. A puszi a hatására elakadt a lélegzete. És mikor elváltunk tőle elpirulva nézett rám.

- Arigatou... Még senkitől sem kaptam ilyet...

- Kulcsot? - értetlenkedett

- Otthont - javítottam ki

Erre az egy szóra lassan kezei megmozdultak karomra simította őket

- Aku?

- Sz-szabad? - dadogta

Egy pillanatra nem értettem. De az hogy még jobban elpirult megérttette velem. Egy apró bólintás kellett csak neki. Egyből magához húzott és átölelt. Viszonoztam a tettét.

- „Visszafogja magát, hogy ne ijesszen meg többé."

Jöttem rá a furcsa engedélykérés okára. De jól esett az az ölelés. Megint a karjai között lehettem. Homlokát vállamra hajtotta úgy bújt hozzám még közelebb. Akutagawa félt attól, hogy itt hagyom és most, hogy már biztosan maradok, nem tudta megállni az ölelést. De egyáltalán nem zavart! Sőt! Rájöttem valamire! Ahhoz képest, hogy reggel milyen rosszul váltunk el egymástól. Most megint így vagyunk. Otthon vagyok! Találtam magamnak egy helyet, amit tényleg így hívhatok! És rájöttem arra, hogy ott van az otthonom, ahol Akutagawa!