Chi szemszöge:

Egy szobában voltam. Kellemes meleg volt és kicsit édeskés illat lengett körbe. Ahogy egy nagyobb levegőt vettem leesett, hogy epertortának az illatát érzem. A szemeim még csukva voltak mivel éppen csak ébredeztem. Ami felkeltett az a körülöttem lévők beszéde volt. Egy ismeretlen hang kiabált egy másik személlyel. Ahogy jobban odafigyeltem rájöttem, hogy ez a fekete hajú fiú hangja. Szemeimet kinyitottam, de továbbra sem mozdultam meg. Egy szófán feküdtem egy nagy belmagasságú teremben. Hatalmas ablakai ellenére viszonylag sötét volt idebent. Akutagawa elrabolt és most vele kiabál valaki pont emiatt. A szófán pont úgy feküdtem, hogy lássam őket. A másik illető egyértelműen Akutagawa főnöke volt. Egy nagy sötét fából faragott íróasztal mögött ült. Az asztal egyik szélén egy hosszú szőke hullámos hajú lány ült és rajzolgatott. A főnök a szája előtt összekulcsolt ujjakkal, könyökölve az asztalon és komoly tekintettel figyelte beosztottját. Akutagawa nekem háttal állt és így bár az arcát nem láttam mégis feltűnt milyen feszülten áll a felettese előtt.

- Magyarázatot kérek Akutagawa kun! – szólalt meg mély hangon a maffiavezér - Miért el még mindig a célpont?

- Halhatatlan. – felelte Akutagawa - Azaz hogy sebezhetetlen. A regenerációja miatt nem lehet megölni.

- Akkor miért nem hagytad ott? Simán vissza-

- Nem adok vissza munkát! – vágott a szavába

- Azt a makacs fajtádat! – vakarta meg a fejét gondolkozva és bosszankodva - Mi értelme volt akkor elhozni ide?

- Nem volt jobb ötletem.

- Ha Dazai - kun itt lenne most, biztosan megbüntetne!

- Én-....

Akutagawa belekezdett, ugyan de elharapta azonnal a választ. Megfeszültek izmai mikor a nevet hallotta. Biztosra vettem, hogy közeli kapcsolatban áll ezzel a Dazai nevezetűvel. Talán az apja vagy a felettese lehet. De biztos, hogy nagyon tiszteli őt. Nagyot nyelt és próbált továbbra is uralkodni magán. Közben a főnökének megváltozott a viselkedése. Oldalra pillantott a szőke kislányra és mintha egy teljesen másik személy lett volna szólt hozzá.

- Most mond meg Elise chan, mit csináljak ezzel a semmirekellővel. – nagyon nehezemre esett nem nevetni azon, ahogy beszélt a lánnyal - Mit fog szólni a megrendelő?

- Semmit... – válaszolt Akutagawa a kérdésre.

- Ezt meg honnan veszed? – váltott vissza a komoly arcára és nézett megint a fiúra.

- Onnan hogy – kezdett bele, de közbeléptem hiszen tudtam hogy mostantól nekem is részt kell vennem a beszédben.

- Én vagyok a megrendelő!

Akutagawa szemszöge:

Elvittem a lányt a főnök elé. Tudtam, hogy nem fog neki örülni, de nem adok vissza munkát. Inkább szidjon le mintsem, hogy elismerjem, hogy elbuktam. És nem is buktam el! Ez a feladat nem teljesíthető! Hogyan is ölhetek meg valakit, aki halhatatlan.

Felvittem az irodájába és lefektettem a szófára. Elise a főnök képessége egyből betakargatta. Majd visszaszaladt a főnök íróasztalához és megette a maradék epertortáját. Utána rajzolásba fogott. Eközben pedig a Boss azzal az idegesítő vesémbe látó nézéssel bámult rám és megemelt hangnemmel, ugyan de kimérten szidott meg. Miután befejezte összekulcsolta az ujjait maga előtt és úgy vont kérdőre.

- Magyarázatot kérek Akutagawa kun! Miért el még mindig a célpont?

- Halhatatlan. - válaszoltam- Azaz hogy sebezhetetlen. A regenerációja miatt nem lehet megölni.

- Akkor miért nem hagytad ott? Simán vissza-

- Nem adok vissza munkát! – vágtam közbe még akkor is, ha tudtam, hogy nem kellene.

Már a gondolattól is felforr az agyvizem. Ha csak egyszer is elbuknék, akkor Dazai san sosem ismerne el. Azt pedig nem engedem meg magamnak.

- Azt a makacs fajtádat! – vakarta meg a fejét gondolkozva és bosszankodva - Mi értelme volt akkor elhozni ide?

- Nem volt jobb ötletem. – vallottam be.

- Ha Dazai - kun itt lenne most, biztosan megbüntetne! – nyomatékosította a megbüntetne szó.

- Én-....

Elhallgattam. Pontosan tudtam mit tenne velem, ha még itt dolgozna. És éppen ettől tartottam.

- Most mond meg Elise chan, mit csináljak ezzel a semmirekellővel. – fordult a kislány felé - Mit fog szólni a megrendelő?

- Semmit... – válaszoltam neki tudva az igazságot.

- Ezt meg honnan veszed? – nézett vissza rám.

- Onnan hogy -

- Én vagyok a megrendelő! – hallottam meg a szófa irányából a hangját.

. Hátrakaptam a fejemet és láttam, ahogyan felül a kanapén és megdörgöli kicsit szemeit. Egyáltalán nem volt zavarban és a félelemnek nyomát sem mutatta. Meglepett. Azt hittem még egy darabig nem fog felébredni. Mély azúrkék szemeit felvezette rám. Nem tudtam miért pont rám nézett elsőként, de a tekintete még mindig halott volt. Talán ezért is volt ennyire nyugodt. Ki tudja mi történt vele a múltban, amitől ilyen lett.

- Ébren vagy? – szólítottam meg.

- Elég hangosak vagytok. – felelt egyszerűen, majd felállt.

Odasétált mellém addig végig rám nézett. Majd mikor mellém ért tekintete átsiklott a főnökre és Elise-re. Nem lepődött meg semmin. Biztosan ébren volt már egy ideje így megfigyelt minket.

- Mindent hallottál? – néztem le rá majd vissza a főnökre, aki csodálkozva vette szemügyre.

- Asszem... a nagy részét. – mondta eléggé unott hangnemben - De ahogy látom semmi értelme nem volt annak, hogy elhoztál...

Olyan hangnemet használt, amit ki nem állhattam. Direkt szembesített a hibával és ezt gyűlölöm. Ha nem tudnám, hogy hiábavaló lenne akkor már rég át szúrtam volna. Kezdett idegesíteni a tisztán látása és a halálos nyugalma. Felnyársalva talán nem idegesítene ennyire. Sosem láttam még olyan személyt, aki ennyire nyugodt tudott maradni mikor elrabolták. Most is csak körbenézett a szobában és várta, hogy valaki beszéljen. Amikor egyikünk sem szólalt meg egyszerűen megrántotta vállait.

- Akkor én engedelmükkel távozok. – és már fordult is az ajtó irányába.

- Aljon meg a menet ifjú hölgy! – állította meg a főnök.

Felállt az asztaltól és megkerülve azt közelebb jött.

- Igen? – fordult vissza felénk.

- Mi folyik itt? – tette fel Boss a legfontosabb kérdések egyikét.

A kékszemű kihúzta magát és kicsit meghajolt előtte. Csak utána kezdett el beszélni.

- A nevem Chi Inochi. Én adtam fel a megrendelést, hogy végezzenek velem.

- Micsodaaa? – kérdezte Boss és Elise egyszerre.

- Jól hallotta! Szóval felesleges Akutagawa -t azért büntetni, mert nem teljesítette a feladatot. Nem ő lenne az első, aki elbukik. Bár abban reménykedtem, hogy neki talán sikerül...

- Honnan tudja a nevemet? Én nem mutatkoztam be neki!

Végigmértem a nálam 10 centivel alacsonyabb lányt. Az a tekintet egyszerűen nem hagyott nyugodni. Az, ahogyan az utolsó mondatot kiejtette valami érzelmet csalt a szemeibe. Olyan mérhetetlenül szomorú volt az előttem álló lány amilyennel még sosem találkoztam. És mégis megkérte a főnököt, hogy ne szidjon meg. Pedig nem is ismer. Mármint a nevemet tudja, de honnan? Talán sajnál, amiért elbuktam? Vagy talán saját magát? Mindkét opció idegesítő! Engem ne sajnáljon senki! Ha meg magát sajnálja, akkor meg csak egy elkényeztetett kis fruska, aki nem tudja, hol van a helye! De még így is zavar, hogy honnan ismer?

- Honnan tudod a nevemet? – mordultam rá.

- A híred megelőzött Akutagawa Ryunosuke. – nézett megint rám egy kis mosolyt erőltetve arcára. - Hallottam az elkövetett gyilkosságaidról. Mikor megláttalak este az iskolánál úgy éreztem, ha egy ilyen erős személy próbálja elvenni az életemet, akkor neki biztosan sikerül majd. De sajnos tévedtem. Nem kell teljesítened a munkát. Tessék így nem adtad vissza, hanem én bontottam fel.

Chi szemszöge:

- Én vagyok a megrendelő! – szakítottam félbe Akutagawa válaszát.

A szürke szemű hátrakapta a tekintetét. Rám nézett, ahogyan a főnöke is és az Elise channak nevezett kislány is. Mindenki meglepődött az ébrenlétemen. Én egyszerűen felültem és kitakartam magamat. Jól esett a takaró bár azt nem tudom melyiküknek köszönhettem volna meg. Kidörgöltem a szememet.

- Ébren vagy? – hallottam meg mély hangját.

- Elég hangosak vagytok. – mondtam el az igazságot, hiszen ha nem kiáltoztak volna, akkor talán még mindig aludnék.

Felkeltem és odasétáltam Akutagawa mellé. Míg megtettem a távot az arcvonásait figyeltem. Egyszerre volt meglepett és ideges. Természetesen mindkettő miatta. Utána jobban megfigyeltem a főnökét is és Elise chant.

- Mindent hallottál? - kérdezte a mellettem álló.

- Asszem... a nagy részét. – szóltam unottan majd az egyik kék hajtincsemet tekergette folytattam - De ahogy látom semmi értelme nem volt annak, hogy elhoztál...

Ökölbe szorította kezeit. Ezek szerint rátapintottam a lényegre. De mivel egyikük sem válaszolt semmit ezért úgy döntöttem ideje elmenni. A suliból valószínűleg már elkéstem szóval szabad volt a napom.

- Akkor én engedelmükkel távozok. – fordultam meg és tettem pár lépést az ajtó irányába.

- Áljon meg a menet ifjú hölgy! – hallottam meg a főnök mély hangját, majd azt hogy feláll és közeledni kezd.

- Igen? – fordultam vissza feléjük, már Akutagawa is megfordult mikor felettese mellé ért.

- Mi folyik itt? – nézett rám az idősebbik

Erre kicsit kihúztam magam és meghajoltam gyorsan.

- A nevem Chi Inochi. Én adtam fel a megrendelést, hogy végezzenek velem.

- Micsodaaa? – kérdezte a Boss és Elise chan egyszerre.

- Jól hallotta! Szóval felesleges Akutagawa -t azért büntetni, mert nem teljesítette a feladatot. Nem ő lenne az első, aki elbukik. Bár abban reménykedtem, hogy neki talán sikerül... – hajtottam le kicsit a fejemet.

- Honnan tudod a nevemet? – hallottam meg megint az ismerős hangot.

Feltekintettem a kérdezőre. Ekkor jöttem rá, hogy alig vagyok 10 - 15 centivel alacsonyabb a szürke szeműnél. Érdeklődve várta a válaszomat. De közben láttam a szemeiben, hogy hihetetlenül zavarja valami. Arra is volt ötletem, hogy mi. Én voltam az. Biztosan gyűlöl, azért amiért tulajdonképpen keresztbe tettem neki azzal, hogy még életben vagyok.

- A híred megelőzött Akutagawa Ryunosuke. – néztem fel rám egy kis mosolyt erőltetve magamra. - Hallottam az elkövetett gyilkosságaidról. Mikor megláttalak este az iskolánál úgy éreztem, ha egy ilyen erős személy próbálja elvenni az életemet, akkor neki biztosan sikerül majd. De sajnos tévedtem. Nem kell teljesítened a munkát. Tessék így nem adtad vissza, hanem én bontottam fel.

Gondoltam ennyi elég lesz neki arra, hogy elengedje a munkát és ne érezze úgy, mint aki elszúrta, hiszen nem az ő hibája volt. Az enyém...

- Ez nekem egyenlő a bukással! – kiáltott rám miközben elkapta az ingem nyakát és közelebb rántott magához.

Láttam a szemeiben, hogy megölne, ha nem tudná, hogy feleslegesen próbálkozik.

- Sa- sajnálom.... de nem tudok segíteni... – megint valakinek az útjában vagyok pedig én csak el akarok tűnni örökre.

- Várjon egy pillanatot Inochi kun. – a főnök szavaira Akutagawa elengedett.

- Igen? – néztem az úrra.

- Miféle képesség ez?

- Az áldottságom neve Itteki no Inochi. Azaz Egy csepp élet. A testem elpusztíthatatlan... de akinek adok a veremből, az meggyógyul. Nem egy hasznos képesség.

- Hogy mondhatsz ilyet? – szaladt oda mellénk Elise chan.

- He? – pislogtam értetlenül.

- Életben tart a képességed. És másokon is segíthetsz! Ez egy nagyon jó kis áldottság!

- Elise chan? – lepte meg a főnököt is.

Én lehajoltam a kislányhoz hogy meg tudjam neki magyarázni a dolgokat.

- Mások is ezt mondták. De... egy olyan személynek, aki nem akar már élni... Ez a legrosszabb áldottság, amit valaha is kaphatnék...

- Te meg akarsz halni? – láttam elfehéredni.

- Ha valaki felbéreli a maffiát arra, hogy öljék meg akkor az igen meg akar halni. – hallottam az élt a srác hangjába, de ezzel nem csak én voltam így.

- Akutagawa kun vigyázz a nyelvedre!

- Elnézést Boss...

- Pedig jól mondja. –értettem egyet vele, miközben felálltam- Mintha magam fogalmaztam volna. De szeretném tudni, hogy miért nem mehetek el?

- Mert jelenleg a Port Maffia főhadiszállásán vagy és engedély nélkül ide belépni sem lehet. Nem hogy kifelé. – ingatta a fejét a főnök.

- Akkor most el vagyok rabolva? – tettem fel a kérdést úgy mint aki nem tudja a választ.

- Hát őm.... – motyogott mire Elise chan megelőzte a válaszadásban

- Szerintem igen...

- Elise chan! – lepte meg a kislány gyorsasága.

- Hhh..... - sóhajtottam - nem az első alkalmam... De mit akar még tőlem a Port Maffia?

- A képességed hasznukra lehet. Szeretném, ha csatlakoznál hozzánk. – nyújtotta felém a kezét.

Akutagawa szemszöge:

- Nem kell teljesítened a munkát. Tessék így nem adtad vissza, hanem én bontottam fel. – mondta úgy mint akit egyáltalán nem érdekel.

Ezzel elszakadt nálam valami. Elkaptam az ingét és közel rántottam.

- Ez nekem egyenlő a bukással! – ordítottam rá.

Kicsit meglepte a tettem, de nem ijedt meg. Inkább sajnálatot láttam a szemében. És ez még inkább felidegesített. Meg akartam ölni. Még akkor is, ha tudtam, hogy felesleges.

- Sa- sajnálom.... de nem tudok segíteni... – megleptek a szavai.

Segíteni nekem? Miben? Ez a kis senki nem lenne képes életben maradni, sem ha nem lenne a képessége. És még ő akar segíteni nekem? Ő, aki már feladta? Ilyen könnyen? Megszorítottam a ruhája anyagát, mert egyre jobban felhúzott.

- Várjon egy pillanatot Inochi kun. – a főnök szavaira kénytelen voltam elengedni.

- Igen? – nézett rá.

- Miféle képesség ez?

- Az áldottságom neve Itteki no Inochi. Azaz Egy csepp élet. A testem elpusztíthatatlan... de akinek adok a veremből, az meggyógyul. Nem egy hasznos képesség.

- Hogy mondhatsz ilyet? – szaladt oda mellénk Elise.

- He? – pislogott a lány értetlenül.

- Életben tart a képességed. És másokon is segíthetsz! Ez egy nagyon jó kis áldottság!

- Elise chan? – lepte meg a főnököt is.

A kékség lehajolt és elkezdett magyarázkodni. Egyből rájöttem, hogy ő még nem tudja, hogy egy képességgel beszél éppen. Ostoba lány...

- Mások is ezt mondták. De... egy olyan személynek, aki nem akar már élni... Ez a legrosszabb áldottság, amit valaha is kaphatnék...

Ahogy gondoltam. Felesleges volt idehozni... De a munkát akkor sem vagyok hajlandó visszaadni!

- Te meg akarsz halni?

- Ha valaki felbéreli a maffiát arra, hogy öljék meg akkor az igen meg akar halni. – mordultam rájuk – Itt mindenki csak hülye kérdéseket akar feltenni?

- Akutagawa kun vigyázz a nyelvedre!

- Elnézést Boss... – fordítottam el a fejem.

- Pedig jól mondja. Mintha magam fogalmaztam volna.

Egyetért velem? Ezen a libán nem lehet kiigazodni. Elegem van belőle...

- De szeretném tudni, hogy miért nem mehetek el? – szegezte a kérdést a főnöknek.

- Mert jelenleg a Port Maffia főhadiszállásán vagy és engedély nélkül ide belépni sem lehet. Nem hogy kifelé. – ingatta a fejét a főnök.

- Akkor most el vagyok rabolva?

- Hát őm.... – motyogott mire Elise megelőzte a válaszadásban

- Szerintem igen...

- Elise chan! – lepte meg a gyorsasága.

- Hhh..... - sóhajtotta - nem az első alkalmam... De mit akar még tőlem a Port Maffia?

- A képességed hasznukra lehet. Szeretném, ha csatlakoznál hozzánk.

- Mi? De Boss-

- Elég lesz Akutagawa kun! – emelte meg a kezét, hogy elhallgattasson.

Nem akartam hinni a fülemnek! A főnök bevenné közénk ezt az életképtelen nyomorékot? Nyújtja neki a kezét. És ha a csaj elfogadja, akkor itt fog dolgozni! Ezt nem hiszem el? Mi haszna lehet neki?

- Álljak be a maffiába? Én, aki nem ért az öléshez? És csak a halált várja?

Ahogy ezt kimondta két arc jelent meg előttem.

- Nem te lennél az első... – morogtam az orrom alatt, de sajnos meghallotta.

- Mi? – kapta felém a pillantását.

Egy pillanatra megint volt egy cseppnyi életszerű a szemeiben. Nagyot sóhajtottam – Minek kellett nekem megszólalni?

- Mindkét indokodra van... azaz volt példa a maffiában. – kezdtem bele de a főnök besegített.

- Az egyikőjük nem akart ölni. És árva gyerekeket nevelt. A másik igencsak öngyilkos hajlamú.

- Azt mondtad volt példák. – egyértelműen tőlem várta a választ csak azt tudnám minek?- Akkor ezek szerint már.

- Dazai kun még él de már nem dolgozik köztünk. De a szenvedélye az öngyilkosság iránt megmaradt. – válaszolt helyettem

- Látod, nálunk rengeteg féle ember dolgozik. – egészítette ki Elise - Egyáltalán nem lógnál ki közölünk.

- Ha ezt egy olyan kislány mondja, mint te akkor még el is hiszem... – mosolygott és talán ez nem volt hamis mosoly.

- Nos, akkor közénk állsz? – nyújtotta a kezét neki ismét a főnök.

- Igen... – mondta, de nem fogott vele kezet.

- Remek!

- De lenne egy-két feltételem.

- Mi lenne az?

Na, szép. Még semmit sem tett le az asztalra mégis feltételeket szab. Csak lenne már vége ennek az egésznek. már itt sem vagyok és messzire elkerülöm ezt az idegesítő csajt!

- Először is van beleszólásom abba, hogy kit gyógyítok meg! – kezdte el sorolni.

- Ez csak természetes! – bólogatott a főnök.

- Aztán, ha esély nyílik rá, hogy meghaljak akkor nem állnak az utamba.

- Legyen.

- És végül...

- Igen?

- Akutagawa mellet szeretnék maradni!

Chi szemszöge:

- A képességed hasznukra lehet. Szeretném, ha csatlakoznál hozzánk.

A Port Maffia vezére azt kéri tőlem hogy csatlakozzak hozzájuk? Ezt el sem hiszem!

- Mi? De Boss- tiltakozott volna Akutagawa.

- Elég lesz Akutagawa kun! – emelte meg a kezét a főnök ezzel csenfre intve a szürke szeműt.

- Álljak be a maffiába? – kezdtem el hangosan gondolkodni - Én, aki nem ért az öléshez? És csak a halált várja?

- Nem te lennél az első... - hallottam meg mellőlem.

- Mi?

A nálam nem sokkal magasabb srácra kaptam a szemeimet. Akutagawa egyértelműen meglepődött. Nem gondolta volna, hogy hallottam. És egy ilyen „minek szóltam" sóhajtással válaszolt.

- Mindkét indokodra van... azaz volt példa a maffiában.

- Az egyikőjük nem akart ölni. – folytatta a főnök - És árva gyerekeket nevelt. A másik igencsak öngyilkos hajlamú.

- Azt mondtad volt példák. – néztem továbbra is Akutagawa –ra valamiért tőle jobban elhittem a dolgokat, talán mert velem egyidős körüli - Akkor ezek szerint már.

- Dazai kun még él, de már nem dolgozik köztünk. De a szenvedélye az öngyilkosság iránt megmaradt. – válaszolt ismét a főnök Akutagawa helyett.

- Látod, nálunk rengeteg féle ember dolgozik. – egészítette ki Elise - Egyáltalán nem lógnál ki közölünk.

- Ha ezt egy olyan kislány mondja, mint te akkor még el is hiszem... – mosolyogtam a kis szőkeségre.

- Nos, akkor közénk állsz? – nyújtotta a kezét ismét nekem.

Elgondolkodtam. Ha beállok közéjük, akkor két dolog történhet. Az egyik hogy végre találok valakit, aki megöl. A másik pedig hogy talán találok értelmet a képességemnek. Ez az Áldottság fog a sírba vinni. De szeretném hinni, hogy találok neki valami értelmet. Ha fény oldalán nem találtam, talán akkor majd ideát. Veszítenivalóm úgy sincsen. De kicsi az esélye. És mégis ki ölne meg ha Akutagawa -nak sem sikerült? ... Talán... Talán ha mellette dolgoznék, akkor valaki előbb vagy utóbb jönne, aki erősebb, mint ő és az elvenné az életemet! Lenéztem az elé nyújtott kézre. Majd fel a tulajdonosára. És döntést hoztam.

- Igen... – mondtam, de még nem fogtam kezet vele.

- Remek!

- De lenne egy-két feltételem. - folytattam

- Mi lenne az?

- Először is van beleszólásom abba, hogy kit gyógyítok meg! – kezdtem el sorolni.

- Ez csak természetes! – bólogatott a főnök.

- Aztán, ha esély nyílik rá, hogy meghaljak akkor nem állnak az utamba. – ezt a tényt le akartam szögezni még az elején.

- Legyen. – úgy tűnik belementek.

- És végül... - itt tartottam egy nagyobb szünetet.

- Igen?

- Akutagawa mellet szeretnék maradni! – néztem bele a főnök szemébe, aki láthatóan nem fogta fel elsőre a kérésemet.

- Mi? – szólt, de egy mögülem érkező kiáltás elnyomta a hangját.

- SZÓ SEM LEHET RÓLA! Nem vagyok bébiszitter!

Megfordultam, hogy szembenézhessek a fiúval. Szürke szemei teljesen elutasítóan néztek rám de és a gyilkos tekintet ellenére is a legnagyobb nyugalommal akartam hozzászólni. Ez viszont nem sikerült pont úgy...

- Mintha kértem volna! – emeltem meg én is a hangomat hogy ne legyen esélye egyből visszavágásra - És nem vagyok annyira fiatal! 17 vagyok, nem hiszem, hogy olyan sok lenne köztünk! Nem kell rám vigyázni!

Akutagawa majdnem felrobbant. Biztosan nem szoktak vele így beszélni, de nem akartam, hogy neki legyen igaza. Elterveztem valamit, és ehhez szükségem van rá! Nem fogja áthúzni a számításaimat! Farkasszemet néztünk és próbáltuk eldönteni kinek kell majd engednie.

- Inochi kun. – szakított félbe minket a leendő főnököm. - Megkérdezhetem, hogy miért akarsz Akutagawa kun mellett lenni?

- Az legyen az én dolgom. – fordultam vissza felé- És kérem, szólítson Chi -nek.

- Ahogy akarod Chi kun. – Ezaz a főnököt már megnyertem!

- Boss komolyan gondolja, hogy mellém osztja be? – még egy utolsó próbálkozás...

- Ha ezzel rábírom, hogy közénk álljon akkor igen. És ahogy hallottad nem kell rá vigyáznod, hiszen a teste elpusztíthatatlan. És amilyen ügyekbe keveredsz nem is árt, ha van melletted egy gyógyító!

- Tch... – ebből az egy hangból tudtam, hogy a csatát megnyertem.

Egy elégedett mosolyt húztam arcomra és kezet nyújtottam a főnökömnek.

- Köszönöm a lehetőséget Boss!

Ő elfogadta a kézfogást és szemmel láthatólag örült az érkezésemnek. Nem tudtam milyen események fognak velem mostantól történni. De reméltem, hogy jobb lesz, mint az eddigi életem. És bár egyelőre a társam úgy utál, hogy arra nincs kifejezés, azért remélem, hogy egyszer még lehetek jóban is vele. Ahogy végignéztem az új főnökömön láttam a szemében, hogy neki is komoly tervei vannak velem így remélem, hogy a hasznára tudok majd lenni. Nem akarok több embernek az útjában lenni!

- Mori Ougai vagyok. Üdvözöllek a Port Maffiában!

- Chi Inochi szolgálatra jelentkezik!