Hey minna!

Előre szólok! Fangörcsriadó! És tegyetek magatok mellé zsepit! Valamint előre kérem hogy ne öljetek meg nagyon! Arigatou! 😍

------------------------------------------------------------

Akutagawa szemszöge:

A tengerparton voltunk. Kedvünk támadt hozzá. Hiszen Chi még nem látta a tenget. Ami vicces, hiszen szinte mellette lakik. Késő délután jöttünk ki, akkor még kék volt a víz is, az ég is. Pont olyan kék, mint az ő íriszei. Szép látványt nyújtott. Beszélgettünk és eltelt az idő. Naplementében sétáltunk egymás mellett. Ő néha beleszaladt a vízbe, de csak, hogy a bokái is vizesek legyenek. Már órákkal ezelőtt ledobta cipőit és a móló tövében hagyta mondván úgy is arra megyünk, vissza mégis ki vinné el egy ilyen üres parton. Mezítláb lépkedett a homokban, majd hagyta, hogy a víz valamennyire lemossa. Aztán megint összehomokozta. Fel volt fogva a haja és fehér ruhát viselt. Jól érezte magát a parton. Nevetett és élvezte, ahogy a lábait csiklandozzák a hullámok. Kék szeme csillogott, ahogy rám nézett és próbált engem is becsalni a vízbe. Mikor közelebb mentem néha gyorsan lehajolt és dobott felém egy marék vizet. És bár nem hagytam, hogy eltaláljon én is boldog voltam. Chi velem volt és mosolygott. Csak ez számított.

A nap már egész közel járt a horizonthoz. Csak egy pár felhő úszott az égen, de nem rontottak bele a látképbe. Az ég alja erősen narancssárga árnyalatba festődött. A lenyugvó nap sugarai pattogtak a vízen és felugrottak egy-egy hullámon átvergődve. Ahogy fentebb néztem, már rózsaszínre cserélték színüket, a korábbi fehér felhők. Az egész napkorong jól látszott. És a szokásosnál nagyobbnak is tűnt. Míg vele kontrasztba az ég felettünk már egész lilás, kékes árnyalatba burkolódzott. Mindjárt elmúlt ez a nap is. Az utolsó pillanatokat éltük meg belőle. De nem bántuk. Szabadnapunk volt, így az egészet együtt töltöttük.

Mikor a nap elérte a horizontot egy puha érintést éreztem a bőrömön. Chi megfogta a kezemet elérve, hogy megint rá koncentráljak. De megérte. Szinte ragyogott ebben a megvilágításban. Kis pír futott végig az orrán. Bár ezt nem tudtam eldönteni, hogy tényleg pír vagy csak a naplemente játszik a szememmel és odaképzelem. De nem is érdekelt. Csak azokat a kéken csillogó íriszeket tudtam figyelni, ahogy rám néznek. Szinte hallottam, hogy gondolkodik. Keresi a szavakat. De nem felelt. Két kézzel fogta már az enyémet és húzni kezdett. Hagytam magam. Besétál velem a vízbe. Ruháját az enyhe szél is lobogtatta, de nem foglalkoztunk vele.

- Akutagawa... - szólalt meg végül.

Bár nem nézett rám csak a napot figyelte, ahogy lassan alámerült a hullámokba.

- Igen? – kérdeztem, de én le sem vettem róla a szemem.

- Gyönyörű nem igaz?

- De az...

Ekkor vette észre, hogy nem a naplementét nézem, hanem őt. Meg is lepődött rajta. És tényleg elpirult, mikor rájött mit mondtam. Nem tudta mit csináljon. Nagyon aranyos volt, ahogy kezét tördelve próbálja kikerülni a tekintetemet. De közben lopott felém jó pár pillantást. Aztán, mintha elhatározta volna magát. Közelebb lépett hozzám, kicsit bizonytalanul tette apró kezeit a mellkasomra. Amitől felgyorsult a pulzusom. Nem nézett fel rám, hiszen kicsit ideges lehetett. De a helyzet miatt nem bírtam magammal. Egyik kezemmel óvatosan megemeltem az állát, hogy megint lássam azt a szempárt.

- Aku...? – nyíltak el ajkai.

- Chi... - hajoltam oda hozzá.

A levegőt, amit a száján át vett éreztem a sajátomon. Annyira közel voltam már. meleg volt. Ahogy a bőre is ott ahol ujjaim érintették. Behunyta a szemét és várt. Rám várt, meg kellet tennem. Nem tudtam, és nem is akartam megváratni. Én is lehunytam szemhéjaimat és eltűntettem a távolságot ajkaink közül.

- „Annyira... édes!"

.

.

.

Kinyitottam a szemeimet. Az ágyamban voltam. Szólt az ébresztő.

- Csak egy álom volt? – motyogtam magam elé, miközben kezemet néztem.

A kezet, ami az előbb még a bőrét érintette. A mellkasom is összeszorult a tudatra, hogy az egész csak álom volt. Azt kívántam. bár ne ébredtem volna fel még egy darabig. De nem így történt. Hallottam, hogy már ébren van. Így egy nagy fájdalmas sóhajtással én is kimásztam az ágyból, hogy csatlakozzak hozzá. Bár nem tehettem meg azt, amiről álmodtam még itt volt velem. És ez kicsit kárpótolt az ébredésért.

...

Teltek a napok. De úgy tűnt nem változott semmi. Legalább is kívülről. Ugyan úgy, mint eddig Chi reggel iskolába ment az oldalamon. És úgy hagytam ott, hogy tényleg tudom, mit csinál. Már rég nem piszkálták, vagyis nekem nem mondta és nem is látszott, hogy valami gondja lenne. Rendeződtek a dolgai. Én meg dolgoztam, mint eddig. Aztán, mikor végeztem érte mentem és hazamentünk. Nem változott semmit a kapcsolatunk, amióta a véremet vette. De láttam rajta, hogy jobban lett tőle. Biztosan a szervezete is fellélegzett egy kicsit, hogy kapott utánpótlást, de nem beszéltünk róla az óta. Sőt még aznap se. Mert miután befejezte a vérem ivását, elálmosodott és ott az utcán a karjaimban elnyomta az álom. Hazavittem és másnap reggel, mintha mi sem történt volna, készített reggelire tükörtojást szalonnával. Majd az elfogyasztása közben még egyszer átnézte a tananyagot a következő dolgozatára. Én pedig nem akartam faggatni így elmaradt a dolog. Helyette inkább kikérdeztem az anyagból, hogy segítsek neki. Ilyennek látszódtunk külső szemmel. És bár Chi nevében nem beszélhetek, de én mondhatom, hogy megváltozott valami. Korábban nem tudtam, miért rohanok érte, amint lehetett. Most már tudom. Hiányzik! Ez az érzés öntött el minden nap, mikor végeztem a Maffiás feladataimmal. Addig valahogy eltereltem a gondolataimat a munka irányába, de utána... Látni akartam. Annyira zavart ez az új érzés, hogy már a fejemet vertem a falba az egyik nap egy sikátorban, mikor tudtam, hogy még van 2 órám addig, amíg végez. Hiányzott. És egyre többször gondoltam rá amióta megcsókoltam. És ez a szorító érzés csak akkor múlt el, ha megpillantottam, hogy kilép az épületből. Kék szemével engem keresett. És amint megtalált vidáman csillantak fel íriszei. Mosolyogva sietett hozzám. Ez volt az, amiért kibírtam a napokat. Ezért a melegségért siettem mindig érte. Érezni akartam. Nem tudtam mi az, de kerestem. Amikor otthon voltunk is őt figyeltem. Élettel töltötte meg a lakást. Örültem, ha mellettem volt. És bár azóta még a kezét sem fogtam meg, gyakran eljátszottam a gondolattal. És nem csak kézfogásig mentem el képzeletben. Hiszen még álmodtam is róla. Bár azokat az álmokat nem én kreáltam... Valahogy mindig annyira élethűek. Éppen ezért tud rohadt szarul esni, mikor felébredek belőlük. Ébredés után, ezért keresem azonnal a társaságát. Most is, ahogy a konyhában készíti a vacsorát. Csak nehezen tudom visszafogni magam hogy ne, lépjek mögé és ne öleljem meg.

- „Ez is az egyik, amit nem értek... Miért akarom ennyire a karjaim között tudni? Magamhoz fogni... Megcsókolni... Mi történik velem?"

- Aku minden oké?

Na, igen egyre többször próbálkozik be ezzel a becenévvel. De még mindig nem engedek neki. Még mindig furcsán hangzik...

- Utoljára szólok Chi!

- Gomenne! – tette fel védekezően kezeit – De legalább hallgatsz rá! – nevetett

- Ilyenkor meg tudnálak fojtani!

- De nem teszed – hajolt közelebb – Valld be, hogy élvezed!

- Egy frászt! – pöcköltem meg az orrát

Mire nevetni kezdett és visszaperdült a főzéshez. Nem volt igaza nem élveztem. Mármint azt a becenevet. Azt viszont igen, ha nevetett. A kacaja miatt viseltem el, hogy néha így hívjon. Mert az emiatt támadt kis vitáink végén mindig nevetett.

Amióta Chi velem van színesebb lett a világ. És az életem is. Eddig nem érdekelt más csak a munkám. Az hogy erősebb legyek és eltakarítsak mindenkit az utamból, aki gyenge és keresztbe akar tenni nekem. Most már teljesen más. Ha sétálunk az utcán és meglát valamit, majd mesélni kezd róla, azt úgy hallgatom, hogy később vissza is tudjam idézni. Jó őt hallgatni, bármiről is beszél. Amíg boldog addig nekem is jó. Viszont néha eszembe jut, milyen volt nem is olyan régen, mikor találkoztunk. Meg utána, amikor a múltjáról beszélt. Teljesen más embernek tűnik most, mint akkor. És ebben a változásban úgy érzem én is nagy szerepet játszottam. Ezt akarom hinni. De tudom, hogy azok az élettelen szemek is az övéi. És bármikor visszazuhanhat abba az állapotba. Rájöttem arra, hogy ez is egy, amit nem akarok! Chi-t megint egy élettelen bábként látni. Azt akarom, hogy mosolyogjon, mint most. Ezt a boldogságát meg akarom őrizni és védeni!

Vacsora után elmerült az új könyvében, amit előző nap vett meg hazafelé jövet. Annyira beleélte magát a történetbe, hogy az arcára is kiültek a fejezetek pillanatai. Ezen nem tudtam nem nevetni egy kicsit.

- M-mi az? - emelte rám kék íriszeit mikor észlelte, hogy kinevettem.

- Milyen könyv az, amit ennyire élvezel, hogy az arcodra van, írva mi történik éppen benne?

Közelebb mászott a kanapén hozzám. Térdelt mellettem és felém nyújtotta a könyvet.

- Ez nem csak egy könyv! Ez egy mestermű!

- Tényleg és miért?

Kérdésemre felcsillant a szeme és elkezdte megmagyarázni. Az ilyen pillanatokat nagyon élvezte. Ha valakinek, vagyis pontosabban nekem kiselőadást tarthatott egy könyvről. Ahogy mesélt szorosan mellém ült, hogy ha volt valami olyan rész, akkor azt tudja mutatni is. Miután befejezte, tovább olvasta a könyvet és már én is tudtam miről is szól pontosan. Ott maradt mellettem. Néha én is belepillantottam főleg mikor elkezdett hozzám bújni. Egy olyan résznél volt, ahol a főhős haldoklik. Olvasás közben akaratlanul is hozzám préselte magát. Annyira beleélte magát a könyvbe, hogy nem vette észre, mit csinál a valóságban. Szerettem volna azt hinni, hogy védelmet keres mellettem. Nem szóltam, hiszen jól esett a közelsége és nem akartam, hogy elmenjen. Hozzám bújt, mert félt. Egyszer csak becsapta a könyvet és maga mellé dobta és az ellenkező irányba kapta a fejét. Ami én voltam. Meg is lepődött azon, hogy mennyire közel vagyunk már egymáshoz.

- Chi mi történt? – zökkentettem ki.

- Félek folytatni... Nem akarom, hogy meghaljon! – kapaszkodott bele a karomba.

- Hé... - simogattam meg szabad kezemmel a fejét – Nem hiszem, hogy ez történne.

- Akutagawa? – nézett fel rám.

- Gyere, olvassuk együtt.

Chi szemszöge:

Miután beszámolót tartottam Akutagawa -nak a könyvemről, mellette maradtam és tovább olvastam. De nem számítottam arra, hogy ilyen folytatása lesz. Nagyon megszerettem azt a könyvet és a főszereplőt is. Nem akartam, hogy baja essen. Elegem lett. Becsaptam és magam mellé dobtam, utána a másik irányba fordultam, hogy még csak rá se kelljen néznem. Akkor tűnt fel, hogy mennyire közel vagyok a feketehajúhoz. Miközben olvastam egyre jobban hozzá bújtam és most is, hogy felé fordultam, csak centik választanak el tőle.

- Chi? – kérdezte aggódó hangon - Mi történt?

Belekapaszkodtam sötét felsőjébe, de csak lefelé néztem magam lé.

- Félek folytatni... Nem akarom, hogy meghaljon!

Már régen nem kerültem ilyen kapcsolatba egy könyvvel, így saját magamat is megleptem.

- Hé... - próbált megnyugtatni és elkezdett simogatni – Nem hiszem, hogy ez történne.

- Akutagawa? – emeltem rá tekintetemet.

- Gyere, olvassuk együtt. – ajánlotta fel.

Mire felfogtam már cselekedett is. Nem várta meg a válaszomat, hanem úgy tett, mintha belementem volna. Nagyobb terpeszt vett fel a korábbinál és az ölébe húzott.

- A- Akutagawa? – döbbentem meg, de nem tudtam ellenkezni.

Hátulról átkarolt az egyik kezével, míg a másikkal a könyvemet elém emelte. Mikor elvettem tőle azt a kezét is a derekam köré fonta. Állát egyik vállamra tette, úgy nézett előre.

- Hol tartottál?

Hangától borzongani kezdtem. Közel volt hozzám nagyon közel!

- „Átölel! Akutagawa átölel!"

Éreztem, hogy elpirulok, de nem akartam szólni. Jól eső bizsergés áradt szét a testem minden pontjára. Valahogy jó érzés volt megint a karjai között lenni.

Lassan nyitottam ki a könyvet és próbáltam nem remegni, mert azt egyből észrevette volna. Eljutottam arra az oldalra.

- Itt. – mutattam a bekezdésre – De tudni fogod mi történt?

- Persze. Amióta mellettem ülsz beleolvastam párszor.

Ahogy átkarolt és beszélt hozzám beleborzongtam. Eddig mindig, akkor voltam ilyen közel hozzá, ha valami baj történ. De most látszólag minden ok nélkül ölelt magához.

- Zavar ez a póz Chi? Elengedjelek? – kérdezte és éreztem, hogy enyhül a fogása a derekamon.

- Ne! – vágtam rá kicsit riadtan.

Ezen ő is meglepődött, de egy pillanatnyi várakozás után megint szorosan fogott magához. Viszont a hirtelen válaszom engem is éppen annyira megdöbbentett, mint őt. Pedig tudtam, hogy nem lenne szabad ilyesmit csinálnom.

- „Mit művelek? Nem szabad! Már a múltkor is túl messzire mentem és ő is. Ha ez így meg tovább, akkor letérek az útról, amit választottam. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak. Nem szabad! Ha élek, akkor meggyalázom azokat, akik miattam haltak meg! Nekem nem szabad életben maradnom!"

- Mi a baj Chi? – zökkentett ki a negatív felhőből ahová magamat kergettem – Nagyon elhallgattál és remegsz is. Jól vagy?

- Uhum... Nincs bajom! Bocsi, hogy így elgondolkodtam... Hol is tartottunk? – tereltem vissza a témát az eredeti mederbe.

- Itt, ni. – mutatott bele a könyvbe, de a hangján hallottam, hogy még aggódik miattam, csak nem akarja, hogy tolakodónak gondoljam így ő is maradt a témánál – Nem kell hangosan olvasnod. Én is haladok veled. Így jó lesz?

- Igen... Biztosan minden helyre fog jönni... - tartottam valamennyi szünetet- Akutagawa...

- Igen?

- Köszönöm, hogy mindig mellettem vagy!

Nem válaszolt csak még jobban magához fogott és fejét oldalra fordítva belefúrta arcát kék tincseim közé. Mintha azt mondta volna:

- „Amíg te is itt vagy nekem..."

A gondolattól, hogy ilyet mondott volna nekem éreztem, hogy újra vér szökik az arcomba. Szerencsém volt, hogy éppen nem látta. Nem tudom, mit szólt volna hozzá. Sokáig voltunk ebben a pózban. De nem akartam siettetni. Egyenletes légzése megnyugtatott így csak vártam, hogy hogyan lesz tovább. Egy perc múlva visszatért az eredeti helyzetbe és a vállam felett átnézve olvasta velem együtt a könyvet. Igaza lett. A főhős megmenekült. Én pedig a közelségét is megszoktam. Kényelmes volt, így olvasni, hogy a karjai között lehettem közben. Egy pár oldallal később viszont éreztem, hogy elnehezedtek a szemhéjaim és Akutagawa biztonságot nyújtó erős karjaiban nyomott el az álom.

Akutagawa szemszöge:

Ahogy magamhoz öleltem éreztem, hogy felgyorsult a szívverése. Biztosan a hirtelen közelségem okozta. De nálam sem volt másként. Zakatolt életben tartó szervem. Egyszerűen nem tudtam türtőztetni magam. Eddig is védelmet keresett mellettem És most megadhatom neki. Valamint, amióta megharapott nem volt esélyem sem, így megérinteni. Hiányzott. Nem akartam visszafogni magamat. Ha csak pár percre is, de ennyire közel akartam lenni hozzá. És csak reménykedhettem benne, hogy a közeledésem nem ijeszti el. Végül is, mikor az előbb felajánlottam neki, hogy elengedem, akkor nem akarta. Olyan hirtelen vágta rá, hogy „Ne!" mint, aki fél attól, hogy tényleg elengedtem volna. De nem akartam. Ebben a válaszában bíztam. És még így is meglepett, hogy olyan hirtelen pánikkal teli hanggal mondta ki. De itt akart maradni a karjaim között ebben a pózban. És most már biztosan nem eresztem el még akkor, sem ha végzett az olvasással. Olyan sokáig akarom ölelni, amíg csak lehet.

Remegni kezdett és ettől kellemetlen érzés fogott el.

- Mi a baj Chi? –szólítottam meg, mire összerezzent, az előbb még nem volt itt fejben– Nagyon elhallgattál és remegsz is. Jól vagy?

- Uhum...- bólintott - Nincs bajom! Bocsi, hogy így elgondolkodtam... Hol is tartottunk? – visszatért a témába.

De hallani lehetett a hangján, hogy valahol teljesen máshol volt eddig. És Ez kicsit aggasztott. Mégsem kérdeztem rá. Most nem akartam zaklatni. Így is elég furcsa lehet neki viselkedés változásom.

- Itt, ni. – mutattam oda és reméltem, hogy kicsit megnyugszik, ha olvasni kezd– Nem kell hangosan olvasnod. Én is haladok veled. Így jó lesz?

- Igen... Biztosan minden helyre fog jönni... - tartott kis szünetet - Akutagawa... - most más volt a hangja, sokkal komolyabb

- Igen?

- Köszönöm, hogy mindig mellettem vagy!

Nagyot dobbant a mellkasom ettől. Nem tudtam mit mondani neki, de nagyon jól esett. Magamhoz szorítottam, fejemet pedig kék hajába temettem. Nagyot szippantottam a kellemes illatából. Olyan volt, mint hetekkel korábban a kórházban. És jó érzés volt megint megtenni. Ki is élveztem, hiszen tudtam, hogy egy jó darabig megint nem lesz benne részem.

- „Chi... amíg velem vagy, addig én is itt leszek neked. Csak... Kérlek! Maradj mellettem!"

Nem mondhattam el neki. Tudtam, ha megtenném, elijeszteném. Azt pedig nem bírnám ki. Túlságosan ragaszkodok hozzá, de innen már nincs visszaút. Csak előre tudok menni.

Éreztem, hogy valamennyire átment neki az üzenetem. Kicsit szabálytalanabb volt a légvétke. De csak egy pár pillanatig aztán normalizálódott. Nem szakítottam meg a pillanatot. Addig maradtam, úgy amíg azt nem éreztem, hogy teljesen megnyugszik. Mikor ez megtörtént visszafordítottam a fejem és láttam, hogy mosolyog. Innentől megint a könyvre koncentráltunk.

Fellélegzett, mikor a karakter megmenekült, utána még egy ideig olvastunk. Nem akart kimászni az ölemből és a karjaimból. Aztán nem lapozott tovább. Elaludt. Lassan és nyugodtan lélegzett. Tökéletes kényelemben érezte magát az ölelésemben. Elég mélyen aludt már.

- „Te aztán hamar magamra hagytál az ébren lévők világában..." – sóhajtottam, de nem tudtam haragudni rá.

Óvatosan szembefordítottam magammal, közben annyira „felébredt" hogy, átkarolja a nyakamat. Kapaszkodott, mint aki tudja, mit akarok csinálni. Felemeltem és elindultam vele a lépcső felé. Közben minden lélegzet kifújását éreztem a nyakamon, amibe beleborzongtam. De ez akkor sem lett volna másként, ha a hátamra veszem fel. Viszont így, hogy szemben volt velem tovább ölelhettem. Önző dolog volt a részemről, de még nem akartam elengedni. Míg felértünk nyöszörgött egy párat. Nagyon aranyosnak találtam. Mint egy kisgyerek úgy motyogott álmában. Ahhoz képest, hogy mennyire nem gyerek már. Ilyenkor egy kicsit visszafejlődhet abba. Engem nem zavar. Chi-nek nem volt rendes gyerekkora. Tudom milyen érzés ez. És éppen ezért szeretném a kései gyerekkort megadni neki. Hogy ne járjon úgy, mint én. Úgy látszik ez sikerül. Elértem az ajtóig és megtorpantam. Szemeim a sajátomra csúsztak. Főleg, hogy Chi kicsit közelebb bújt a nyakamhoz és azt szuszogta „Aku...".

- „Végül is a korházban nem volt ellene, hogy mellettem kellett aludnia. Még hozzám is bújt néha... Vajon most is megengedné?"

Sajnos nem tudtam ellenállni a kísértésnek, így a saját ajtómon nyitottam be. Befektettem az ágyamba és mellé bújtam a takaró alá. Nem kellett sok idő, hogy magamhoz fogjam. És jól tettem. Mert elkezdett már remegni. Fázott. De nem is csoda, hiszen hamarosan itt a december. Hidegek az éjszakák. Viszont amint magamhoz öleltem abbamaradt a remegése is. Belekapaszkodott fekete pólóm anyagába és úgy szuszogott tovább. Ahogy figyeltem éreztem, hogy lassan engem is elrabolt az álomvilág, pedig szívesebben maradtam volna Chi-vel a valóságban.

...

Másnap reggelre Chi nekem háttal feküdt pont úgy, mint az első itt töltött éjszaka után. Minkét karommal átöleltem őt és hozzá simultam. Úgy éreztem most nem tudnék kimászni mellőle úgy, mint akkor. Nem tudtam volna elengedni. De nem is akartam. Örökké tarthatna, ez a pillanat, el tudnám viselni. Chi illatával volt tele az orrom, de még így is nagyot szippantottam a levegőből valahogy nem tudtam megunni a közelségét. Tudtam, hogy aznap, majd csak késő délután kell mennem, mert valami külön feladat vár. Ezért a munkaidőn kívüli bevetés. És egyébként is szombat volt, így megengedhettem magunknak egy kis plusz lustálkodást. Elégedetten sóhajtottam és miután lecsuktam szemhéjaimat, még belepusziltam a hajába. Jó érzés volt megtenni, ölelni, hozzá bújni. Ki akartam élvezni. Hiszen nem tudtam meddig tart még ez az álom. És az még bizonytalanabb volt, hogy mikor lesz megint benne részem. Ha egyáltalán lesz. De hinni akartam benne, hogy lesz még. Nem ez az utolsó reggel, amikor itt lesz a karjaim között. Akarom még ezt a meghittséget érezni!

Már majdnem visszaaludtam, mikor Chi ébredezni kezdett.

- A- Akutagawa? – vette észre a helyzetet.

- Fordulj felém Chi... - súgtam félálomban.

Engedtem az ölelésemen, hogy legyen helye. Ő megfordult, ugyan de nem tervezett sokáig így maradni, mert kezeit a mellkasomra helyezte és megpróbált kimászni karjaim közül. Kénytelen voltam viszonylag ébren maradni, mert nem akartam hagyni neki.

- Eressz el! Kérlek! – nyöszögte

- Csak még 10 percet maradj itt...

- Akutagawa, ez nem vicces!

- Nem is poénból csinálom.

- Mi? – hagyta abba az erőlködést.

Lassan nyitottam ki szemeim és néztem bele a kicsit riadt, kicsit értetlen kék szempárba. Közel volt hozzám, hiszen míg szabadulni akart, csak közelebb vontam. Az orrunk majdnem összeért és ajkaitól is csak centik választottak el. Lepillantottam rájuk és hasonló érzés fogott el, mint napokkal korábban. Ahogy a döbbenettől kicsit elnyíltak, kívánatosak voltak. Éreztem azt az édes ízt, amire emlékeztem. Vágytam rá, de nem tehettem. Chi nehezményezte ezt a helyzetet közöttünk. De a korábbi mondatom lefoglalta annyira, hogy most két kézzel szorítsa a pólómat. Nem tudtam, mire gondol éppen, de kikívánkozott belőlem valami.

- Nem akarlak elengedni Chi. – úgy éreztem itt az ideje annak, hogy elmondjam neki, most vagy soha alapon – És ezt nem csak a mostra értem.

Kikerekedtek szemei, ajkai, amiket mondataim közben összezárt most megint elnyíltak, ahogy leesett az álla és elakadt a lélegzete. Leesett neki, hogy mire gondoltam. De én is ki akartam előtte mondani.

- Figyelj Chi. – feszültek meg izmaim – Nem akarlak elveszíteni! Ne hagy itt!

Ijedtséget láttam íriszeiben. Elkapta a tekintetét, csak mellkasomat nézte, megszorította a sötét anyagot, míg megpróbált összerakni egy értelmes mondatot. Láttam, hogy kattognak odabent a kerekei. Először csak némán tátogott aztán lassan hallható tartományba is elértek a szavai. Magában beszélt maga elé bámulva nem volt itt teljesen..

- Nem lehet... Nem szabad... Engedj el! Nem lehet! Kérlek, eressz!

Annyira közel húztam magamhoz, hogy már teljesen hozzám préselődött. Értetlenül reszketett és közben megpróbálta eltolni magát.

- Chi. – megdermedt – Ne akarj eltaszítani! Ne menj el!

- Nem tehetem! Nem szabad! Én-

- Kértél tőlem valamit, emlékszel?

Megrezdült és megfeszültek az izmai. Gondolkodott, kereste az elméjében a válasz. De, mikor jó pár pillanattal később sem jutott eszébe, hiszen nem szólalt meg, akkor úgy döntöttem segítek neki emlékezni.

- Győzz meg arról, hogy érdemes élnem! Ezekkel a szavakkal mondtad. Ezt kérted tőlem. És én megtartom, amit ígértem. De ha eltaszítasz és ilyen ostoba döntéseket hozol, mint amit a kórházban, akkor nem adsz nekem esélyt! Chi legalább ennyit adj! Lehetőséget arra, hogy megmutassam! Kérlek Chi! Maradj velem!

Szavaimra elengedte a rongyosra gyűrt pólómat és oldalam mellett elcsúsztatta kezeit. A hátamon zárta össze őket, ahogy belém kapaszkodott. Homlokát nekidöntötte törzsemnek, de átölelt, és remegett, mint a nyárfalevél.

- N-ne mond ezt! – halt el hangja a remegéstől.

- Chi?

- Már emlékszem! Tudom mit kértem és nagyon röstellem, hogy egy ilyen fontos dolgot elfelejtetem! Nem akartam! Nem felejtem el többé! És várni fogok! Adok időt, hogy megmutasd! De kérlek, ne mond ezt többet! Mert ha így könyörögsz meg fogsz győzni...

Ezt az utolsó mondatot annyira halkan mondta, hogy szinte meg sem hallottam. Mintha nem is akarta volna, hogy eljusson hozzám. Viszont mivel hallottam így meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ilyet váltottam ki a kérlelésemmel. Még akkor is, ha nem szándékosan mondta ezt, összeszorult a szívem. De nem fájdalomból. Lehetőségből. Volt egy esély előttem, amivel talán tényleg elérhetek valamit.

- „Meg tudom győzni! Ezt mondta! Ez biztosan egy jel! Nem szabad feladnom! Chi még meggyőzhető!"

Mellkasom egyre jobban dübörgött és mikor megéreztem, hogy jobban kapaszkodik belém, szorítva a hátamon a felsőt úgy éreztem, hogy most nem állhatok meg! Folytatnom kell!

Chi szemszöge:

Reggel lassan ébredtem fel. Valaki átkarolt. Megriadva pattantak ki szemeim és döbbentem rá, hogy Aku ágyában vagyok és ő hátulról magához ölel.

- A- Akutagawa? – fordítottam hátra fejem, amennyire a póz engedte.

- Fordulj felém Chi... - mondta csukott szemmel, majdnem álmában.

Engedett a szorításon. Megfordultam, hogy szembe nézhessek vele, már amennyire ezt annak lehetett nevezni, hiszen ő még szinte aludt. Nyugodt volt nagyokat és mélyeket lélegzett. Meleg levegőt fújt rám, amibe kicsit borzongani kezdtem, mert olyan közel volt. Ajkai kicsit mintha felfelé kanyarodtak volna. Úgy tűnt jól érzi magát így. De én nem tudtam hasonlóan érezni

- „Ki kell másznom mellőle! Egyáltalán mit keresek én itt? Utolsó emlékeim szerint lent aludtam el a kanapén. Jó igaz ott is az ölében, de ez más! Ennek nem kellett volna megtörténnie! Túlságosan ragaszkodni fog hozzám! El kell mennem!"

Kezemet felsőtestére téve próbáltam eltolni magamat, hátha ki tudok bújni, míg ilyen félálomban van. De még így is elég erősen fogott ahhoz, hogy ne sikerüljön.

- Eressz el! Kérlek! – kérleltem.

- Csak még 10 percet maradj itt... - motyogta, míg még közelebb húzott

- Akutagawa ez nem vicces!

- Nem is poénból csinálom. – váltott komolyabb hangnemre.

- Mi? – dermedtem meg a hirtelen váltástól

Lassan nyitotta fel szürke szemeit és az én kékjeimbe fúrta tekintetét. Fogságba ejtett az, ahogyan rám nézett. De közben az, ahogyan a viselkedése megváltozott, kicsit megijesztett.

- „Azt akarja, hogy maradjak? Miért? Annyira közel van! Most mit-? Az ajkaimat nézi? Nem szabad! Bármennyire is jól esne, ha ennyire fontos lennék neki, nem lehet! Nem engedhetem meg magamnak ezt a fajta boldogságot! Nem térhetek le az útról, amit választottam!"

- Nem akarlak elengedni Chi. – hangjától borzongás futott végig egész testemen– És ezt nem csak a mostra értem.

Elakadt a lélegzetem. Tudtam, mire gondol. Pont ettől féltem! Már nem akar elengedni, olyan szinten kötődik hozzám! De nem lehet!

- Figyelj Chi. – szólt megint más hangon, komoly volt, de valahogy lágy – Nem akarlak elveszíteni! Ne hagy itt!

Szívem, majd beleszakadt abba, ahogy mondta. Fájt! Nem tudtam tovább a szemébe nézni. Elengedtem a pólóját és átölelve a hátába kapaszkodtam, fejemet nekidöntve, hogy ne lássa, hogy küzdök a fájdalomtól előtörni akaró könnyeim ellen. Rettenetesen fájt az, hogy itt van előttem a boldogság és nekem mégis a halált kell választanom! A fejemben, mint a villámok hada cikáztak a gondolatok és nem keltettek jó érzést sem.

- „Nem ezt nem tehetem! Mondj nemet! Ellenkezz! nem érdemled meg! Nem szabad! El kell mennem! Nem maradhatok itt mellette! El kell tűnnöm!"

Megint el akartam szakadni karjai fogásából, de túl erősen tartott. Nem durván, de határozottan, hogy ne tegyen bennem semmilyen kárt. Még így is vigyázott rám.

- Nem lehet... Nem szabad... Engedj el! Nem lehet! Kérlek, eressz!

- Chi. – szorított meg kicsit, hogy kizökkentsen és megnyugtasson – Ne akarj eltaszítani! Ne menj el!

Fájtak a szavai, de a válaszaim még inkább.

- Nem tehetem! Nem szabad! Én-

- Kértél tőlem valamit, emlékszel? – szakított félbe.

Megfagytam, nem emlékeztem. Hiába kerestem a fejemben, nem találtam meg, hogy mit és hogy mikor kértem tőle. Nagyon nyugtalanító volt. Valami fontosnak kellett lennie, mert nem hozta volna fel pont most. De akkor miért és hogyan felejthettem el?

- Győzz meg arról, hogy érdemes élnem! Ezekkel a szavakkal mondtad. Ezt kérted tőlem. És én megtartom, amit ígértem. De ha eltaszítasz és ilyen ostoba döntéseket hozol, mint amit a kórházban, akkor nem adsz nekem esélyt! Chi legalább ennyit adj! Lehetőséget arra, hogy megmutassam! Kérlek Chi! Maradj velem!

Az idézetre elém ugrott a kép az első éjszakámról ebben a házban. A kanapén ültem és a nyakába ugrottam, mikor azt mondta, hogy:

- „Köszönöm, hogy bízol bennem ennyire. Nem fogok visszaélni ezzel a bizalommal. Ígérem!"

Olyan tisztán csengtek a szavai, mintha pár perce mondta volna. Ezt hallva, akkor azt kértem tőle, hogy mutassa meg nekem a fényt. Már emlékszem mindenre. Akartam adni még egy esélyt az életnek. Már értem, hogy miért volt annyira dühös, rám mikor az ellenkezőjeként kezdtem cselekedni. Fájt, hogy elfelejtettem és új döntést hoztam.

- „Meg fogom várni, hogy megmutassa, amit akar. Adok neki lehetőséget. Ha még nem késő. De... Ahogy mondta nem adta fel a reményt. Meg akar menteni!"

Ez jól esett. De az az utolsó könyörgő hangon elmondott két szó és az, ahogy magához ölel, majdnem kettérepesztették a mellkasomat. Ugyan úgy szorított magához, mikor megígértette velem, hogy nem adom a vérem többé másnak. Belülről téptek szét szomorú, reménykedő szavai. Tudtam jól, hogy nem bírnám ki ezt a szorítást és tépést, ha még egyszer kiejtené őket, főleg ha ilyen hangon. Égetett, hogy ő ennyire akar engem és én ennyire el akarom taszítani magamtól.

- N-ne mond ezt! – suttogtam.

- Chi? – engedett egy minimálisat a szorításán megdöbbenése alatt.

- Már emlékszem! Tudom mit kértem és nagyon röstellem, hogy egy ilyen fontos dolgot elfelejtetem! Nem akartam! Nem felejtem el többé! És várni fogok! Adok időt, hogy megmutasd! De kérlek, ne mond ezt többet! - „Mert, ha így könyörögsz meg fogsz győzni..."

Várt egy pár pillanatnyit ez időre, olyan mély csend kerekedett közénk, hogy hallottam a szívverésének dübörgését anélkül, hogy fülemet a mellkasára hajtottam volna. Kezeit lentebb csúsztatta a derekamra és fentebb húzott. Megint elöl tudtam kapaszkodni belé. De nem kellett, sokáig mert úgy fogott magához, hogy teljesen hozzá préselődjek. Elvesztem karjai között. Fejét nyakamba temette egy kicsit, és nagy levegőt vett, majd a fülemhez hajolt. Suttogott, de a közelsége miatt tisztán hallottam.

- Maradj velem! Maradj velem! Maradj itt Chi! Maradj velem! Maradj velem! Maradj velem! Maradj velem! Maradj velem! Kérlek! Ne hagy el!! Maradj velem! Maradj velem! Élj velem! Maradj velem! Kérlek Chi! ∞

Folyamatosan mondta. Alig vett levegőt. És nekem csak fájt. Hiába kérleltem, hogy hagyja abba, kapálóztam, hogy meneküljek, nem ért véget. Folytatta és hozzá olyan erősen szorított, mint aki retteg attól, hogy ha elenged, akkor örökre eltűnök az életéből. Nem bírtam tovább hallgatni! Erőt vettem magamon és ellöktem. Kiszakadtam karjai ketrecéből. Az a szempár, ahogy rám nézett átdöfött. Szemeimet összeszorítva ugrottam ki az ágyából és rohantam el.

- Chi!

- Ne gyere utánam! – kiáltottam

Kirohantam becsapva magam mögött az ajtót, majd a saját szobámba lépve magamra kattintottam a zárat. Hátamat nekivetettem a fának, úgy csúsztam le a földre összetörve és hangosan sírva, mint egy kisgyerek. Ki akartam adni magamból mindent, de a fájdalom nem múlt el, sőt egyre csak nőtt.

Akutagawa szemszöge:

Átöletem a derekát, hogy feljebb tudjam húzni. Így, már egy magasságban volt velem. Összesimult a testünk, ahogy magamhoz fogtam. Erőt gyűjtöttem a folytatáshoz. Nyakához bújtam és mély levegőt vettem illatából. Sok levegőre volt szükségem. A füléhez fordultam és halkan, de érthetően kezdtem bele missziómba. Annyiszor akartam kimondani ezt a két szót és még egy párat amennyiszer csak lehetett.

- Maradj velem! ∞ – megdöbbent, hogy nem hagytam abba.

Kérlelt, hogy fejezem be. Kapálózott, de elég erősen tartottam, hogy ne tudjon menekülni. Nem hallgattam el. Csak mondtam remélve, hogy tényleg nyerhetek. De az korábbiaknál jóval nagyobb erőt fejtett ki hirtelen. Kiszakította magát karjaim közül. Már sírt. Félt tőlem. Annyira fájt, hogy ilyen durván szakadt el tőlem. Égetett, ahogy rám nézett. Rettegett. A félelem a szemeiben késként szúrta át mellkasomat. Vesztettem és most fél tőlem!

Kiugrott az ágyból és az ajtó felé rohant. Utána ugrottam még Rashomon -t is elindítottam, hogy megállítsam.

- Chi! – kiáltottam, mikor már kezem majdnem utolérte.

- Ne gyere utánam! – sikította.

Megfagyasztottak a szavai. Nem értem el. Kirohant maga mögött ajtókat csapva be és bezárkózott a szobájába. Rashomon visszatért és eltűnt. Az egyetlen, ami megmaradt az a fájdalom volt. Két kézzel dőltem neki a csukott ajtónak és bámultam magam elé. Ahol csak azt a riadt kék szempárt láttam. Még akkor sem láttam így félni, mikor megtámadták. És most tőlem rettegett ennyire.

- „Elvesztettem! Ellökött magától! Az a tekintet. Retteg tőlem! El fog menni! Itt fog hagyni!"

Szívem úgy szorított mintha szívrohamom lett volna. Megszorítva jobb kezemmel a szívem felett a pólóm anyagát fordultam meg. Összerogytam. Fejemet durván hátravetettem, durranva találkozott az ajtó deszkájával, hogy ne csak a szívem fájjon ennyire. Annyira fájt, mint addig még semmi. És ez mind, azért mert képtelen vagyok őt elengedni. Nem akarok nélküle élni!

- „Elszúrtam az esélyem! Pedig csak meg akartam állítani. Azt akartam, hogy velem maradjon!"

- „Csak arra vágytam, hogy míg meghalok, mellette lehessek. Nem akartam bántani őt. Mégis megtettem!"

- „Nem akarom elveszíteni!"

- „Mellette szerettem volna leélni a hátralévő évemet!"

- „Fél tőlem ez fáj!"

- „Nem fog elengedni! De ezzel csak fájdalmat okozok neki. És ettől nekem is úgy szorít a mellkasom!"

- „Itt hagy! El fog menni!"

- „Csak akkor tudnám megvédeni a további fájdalmaktól ha, elmennék. De képtelen vagyok rá!"

- „Chi..."

- „Akutagawa..."

- „Miért nem akarsz mellettem, lenni?"

- „Miért nem akarsz elengedni?"

- „Valami rosszat tettem?"

- „Mit tettem, hogy ennyire ragaszkodsz hozzám?"

- „Meggyőzhetlek még, hogy ne halj meg?"

- „Megengeded még, hogy itt éljek?"

- „Azt mondtad nem felejted többé, amit kértél."

- „Nem fogom elfelejteni."

- „Ígéretet tettem neked."

- „Nem halok, meg míg meg nem mutatod a fényt!"

- „Életben foglak tartani!"

- „Talán ezzel kiengesztelhetlek!"

- „Chi..."

- „Akutagawa..."

„Kötődöm hozzád! Jobban is, mint gondolnád!"