Chi szemszöge:

Este nem tudtam aludni. Az járt a fejemben, amit akkor mondott. Már egy hét telt el azóta, hogy ígéretet kért tőlem, de még mindig elmémben hallom a hangját, és érzem, ahogy magához fogott. Még mindig érzem, ahogy remeg a teste.

- „Ennyire nem akarja... Olyan rosszul érzem magam. Ahányszor csak eszembe jut, mindig bűntudatom van. Ő őszinte volt velem én meg itt sunnyogok. Nem merem elmondani neki, hogy kiképzésre járok Chuuya sanhoz minden nap. De muszáj lesz... Ez után nem tarthatom tovább titokban. Megérdemli, hogy tudjon róla. Viszont fogalmam sincs, hogyan mondjam el neki..."

Ilyen küszködések közepette aludtam el végül is. Másnap hamarabb felébredtem, mert volt bennem valami kellemetlen, rossz előérzet. Tudtam, hogy aznap valami más lesz, de betudtam annak, hogy morcosan ébredtem. A nyúzottságom fel is tűnt Akunak, mikor lejött az emeletről.

- Hogyhogy már ébren vagy? Valami baj van Chi?

- Csak nem aludtam valami sokat.

- Miért? Beteg vagy? – lépett elém és a homlokomra tette a tenyerét.

- Nem... legalább is nem hiszem. De nem kell aggódnod. Jól vagyok. – mosolyogva próbáltam megnyugtatni.

- Ne hajszold túl magad. – simogatta meg a fejemet

Jól esett, hogy érdekelte a hogyanlétem. De nem bírtam elmondani az álmatlanságom pontos okát neki.

Az iskola hamar eltelt és utána siettem az edzésemre. A kalapos már várt. És meglepetésemre új szintet értem el a kiképzésemben.

- Chi ma velem fogsz dolgozni! – mondta széles mosollyal az arcán.

- Micsoda? – szaladt fel a szemöldököm a homlokomon.

- Kíváncsi vagyok, hogyan haladsz, és hogy bírod az éles helyzeteket. Ezért ma egy rutin feladatra velem jössz. Ne aggódj. Végzünk még mielőtt Akutagawa érted menne. Simán visszaérsz.

- Rendben... - vettem egy mély levegőt – Mi lesz a feladatom?

- Gyere, út közben elmondom. – nyomta a kezembe a késemet

Majd elindult én pedig követtem őt miután eltettem a fegyvert. Azt mondta, hogy ma nem olyan munkát kapott, ami tömegmészárlást jelent, hanem inkább üzleti. Bár ezt az utolsó szót idézőjelbe tette. Szóval nem tudom, pontosan mit takar. Plusz, attól hogy üzleti a dolog még van rá esély, hogy a másik fél, akivel találkozunk, ránk támadhat, ha olyan kedve van. Chuuya san pedig itt akarja tesztelni hogyan, reagálok éles helyzetben. Nem mondom azt, hogy nem voltam ideges. Mert de! Iszonyúan ideges lettem már a gondolatától is hogy ez most igazi. Nem gyakorlat. Mire a megadott helyre értünk már sikerült valahogy a pulzusomat visszaállítani az eredeti közelébe, de még így sem éreztem magamat elég biztosnak. Egy szélesebb sikátorban volt a „találkozó". Mint kiderült a másik fél nem tudott arról, hogy neki ma össze kellene futnia velünk. Konkrétan halálra volt rémülve, mikor meglátta Chuuya sant. Földbe gyökerezett a lába nem tudott hátrálni, vagy elfutni pedig láthatóan szeretett volna. És a kalapos sem használta rajta az erejét, a félelem megtette helyette.

- Oja? Csak tán nem megfeledkezett volna az adósságáról uram? - vigyorodott el, míg az idősebb férfit végigmérte – Elvennéd tőle a pisztolyát? Anélkül, mégis csak kellemesebben tudnánk beszélni.

Ez már nekem szólt így egy bólintással elindultam az „áldozat" felé. Az még mindig úgy remegett, hogy méterekről látszott, még ebben a sötétebb utcában is. Magabiztosan haladtam felé, míg fejben elmondtam, hogy mit kell tennem.

- „Ahogy gyakoroltam. Pisztolytáskák ellenőrzése, hirtelen mozdulat esetén kést a torkához!"

Odaléptem elé és kihasználva, hogy még mindig le van sokkolva a kabátja alá nyúltam és kivettem két pisztolyt is. Ezeket a zsebembe helyeztem és folytattam volna a motozást, mikor a nagydarab fickó, észhez tért. Egy jobbhoroggal indított, amit elkerültem azzal, hogy leguggoltam. A lendület miatt a csávó előre dőlt, én közben oldalra mozdultam kikerülve alóla. Előhúztam a késemet és kiegyenesedve a torkához szegeztem.

- Felesleges próbálkoznia – mondtam ridegen, amitől nagyot nyelt és lassan felemelte kezeit.

Ezzel előtűnt még egy fegyver, ami az övén lógott és a kabátja miatt eddig nem volt látható. Szabad kezemmel ezt is elvettem és a nyomaték kedvéért jobban odaszorítottam a pengét a bőréhez, amitől egy kis vér ki is serkent. Ezzel elértem, hogy elvesse minden olyan tervét, amiben valami „butaságot" csinált volna. Mikor megvoltam a vörös is odasétált hozzánk. Még a félhomályban is láttam, hogy a kék írisz elismeréssel néz rám és hozzá büszke mosolyt is villantott felém.

Átvette a fickót, azaz hogy megragadta a torkát és felemelve a földről, nekivágta a falnak. Innen kezdődött a „társalgás". Egy csempésszel volt dolgunk. A tartozása pedig abból adódott, hogy hozott néhány rossz döntést és ezzel a port maffia elvesztett némi profitot. A tartozása információ átadással lett kiegyenlítve, amit az életét féltő férfi könnyedén átadott. Ezt követően a kalapos elengedte őt és hagyta, hogy elszaladjon. A fegyvereket pedig megtartottuk „búcsúajándékként". Mivel tényleg hamar végeztünk, így mehettünk vissza a bázisra Chuuya san, azért hogy jelentést tegyen, én pedig, hogy leadjam a beszerzett fegyvereket. Miközben haladtunk ő kiértékelte a teljesítményemet. Azt mondta kiválóan csináltam és ahhoz képest, hogy első alkalmam volt nagyon határozott voltam. Nem akartam mondani neki, hogy a határozottságom egyenlő az életem nem féltésével és ennek oka, hogy nem tudok meghalni. Így azért könnyebb merésznek lenni.

- Chi nagyon ügyes voltál! – simogatta meg a fejem a velem egy magas férfi, ami kicsit hirtelen ért, mert csak Aku csinálta ezt eddig – Büszke vagyok rád! Sikeresen átmentél a teszten.

Már éppen meg akartam köszönni a segítségét, de egy másik hang megelőzött a megszólalásban.

- Miféle teszten? – hallottam meg mögöttünk valakit.

Pontosan tudtam, hogy ki az. Így megdermedtem. A kalapos is megállt és látta, hogy nagyot nyeltem. Lassan fordultam meg és, igen ott állt az egyetlen személy, akinek nem kellett volna megtudnia, hogy hova járok el nap, mint nap. Míg közeledett köhögött párat, kezével eltakarta a száját és ez időre csukva is volt a szeme. De utána megint rám emelte azokat a szürke íriszeket és várta a válaszomat.

- Akutagawa... - szóltam inkább csak köszönésképpen.

- Elárulnád nekem Chi, hogy mit keresel itt? Tudtommal ilyenkor még iskolában szoktál lenni...

Nem tudtam megszólalni. Ironikus nem? Simán átmentem a teszten, de a társamnak nem merek válaszolni. Szerencsére Chuuya san a segítségemre sietett.

- Yo, Akutagawa! – lépett mellém és intett a feketének – Bocs, hogy kicsit kölcsönvettem Chi-t. Besegített nekem.

- Értem... - mondta két köhögés között – Akkor, engedelmeddel, innen átveszem őt.

Erre nagyot nyeltem. Tudtam, hogy kínos beszélgetésnek nézünk elébe. És ahogyan rám nézett nem sugallt semmi jót.

- Ahogy akarod – felelte a kalapos – Chi majd én leadom a zsákmányt, add ide őket.

- Rendben. – vettem elő a fegyvereket és átnyújtottam – Köszönöm. Ahogyan az eddigi segítségedet is! – hajoltam meg ehhez.

- Ugyan... - borzolta össze a fejem – Semmiség. Ezentúl, majd tényleg vigyázz magadra rendben?

- Úgy lesz! – egyenesedtem fel.

Chuuya san elköszönt és kettesben hagyott a feketehajúval, egy hatalmas nyomasztó és kínos csend ölelésében.

- Menjünk haza! – jelentette, ki de azon a morgós hangján.

Meg sem várt csak elindult duzzogva és gyors léptekkel. Kicsit futnom kellett mire felvettem a tempóját, de nem mellette haladtam. Pont, mint régen most is csak mögötte szedtem a lábaimat. Nem érdemeltem meg, hogy mellette tegyem meg a távot. Úgy tíz perc múlva törte meg azt a feszült némaságot.

- Mióta vagy ilyen jóban Chuuya sannal?

Nem volt értelme hazudni. Ideje volt, hogy őszintén kitálaljak neki. Így egy nagy bátorító légvétel után meg is kezdtem.

- Amióta meglátogatott minket a kórházban...

Nem felelt, azonnal, de megállt és nagyon feszült volt. Ideges hangon folytatta.

- Akkor vele találkoztál minden nap?

Ez a kérdése olyan volt mintha az jobban zavarná, hogy a kalapossal voltam, mintha mást titkoltam volna el, amit abban a napi négy órában műveltem...

- I-igen... Vele... - feleltem halkan.

- Miért? – szorította ökölbe kezeit, de továbbra sem nézett rám.

Nem is kellett. Így is tudtam, hogy olyan mérges amilyen már rég nem volt.

- Kiképzett. Önvédelmet és késsel való közelharcot tanított nekem. Ennek volt ma a záróvizsgája. Átmentem.

Az első mondatomra úgy perdült meg, mint aki nem hisz a fülének. Míg be nem fejeztem csak meredt rám. Tátva maradt a szája, de mintha megkönnyebbült volna.

- T-te harci kiképzést kaptál?

- I-igen...

- De-de miért nem szóltál róla? – tett felém egy lépést.

- Mert tudtam, hogy nem engednéd. Meg akarsz védeni. Ezt mondtad! De látod mi lett belőle! – fakadtam ki – Nem akarom, hogy megint megtörténjen! Igazi társad akarok lenni! Akit nem kell folyton megvédeni. Aki nem hátráltat, hanem segít! A hasznodra szeretnék lenni! Csak ezért tettem! De tudtam, hogy elleneznéd! Ezért kellett mindent titokban tartani!

Akutagawa szemszöge:

Miután végeztem a munkámmal még vissza kellett mennem a bázisra. Utána elengedtek így mehettem Chi-ért. Legalábbis ez volt a tervem. De meghallottam a hangját az egyik utcából. Az irányába mentem, mert nem hittem el, hogy jól hallottam. De tényleg ő volt az. Chuuya san mellett lépkedett és mosolygott, míg beszélgettek. Nyomasztó érzés telepedett rám.

- „Mit keres itt? Azt mondta, ma sokáig van iskolában! És miért van Chuuya sannal?"

Közelebb mentem hozzájuk. Valamiért az jobban zavart, hogy a kalapossal látom, mint hogy nem tudtam arról, hogy ma programja van, az iskolán kívül. Gondolataim engem is megleptek, de meghallottam valamit, ami elfeledtette velem egy pillanatra őket.

- Chi nagyon ügyes voltál! – a dicséret után megsimogatta Chi fejét– Büszke vagyok rád! Sikeresen átmentél a teszten.

- Miféle teszten? – szólaltam meg, most már én is – „Miért simogatja Chi-t? Ez az én szokásom!"

Mindketten megtorpantak, a kékség pedig olyan lassan fordult felém, mint aki szellemet látott. Én továbbra is feléjük sétáltam és köhögtem párat, míg oda nem értem.

- Akutagawa... - hallani lehetett a hangján, hogy nem akarta volna, hogy találkozzunk.

- Elárulnád nekem Chi hogy mit keresel itt? Tudtommal, ilyenkor még iskolában szoktál lenni... - „Miért titkolta ezt el? Miért van vele?"

Nem mert megszólalni. Egyértelműen megijedt attól, hogy megjelentem és ő lebukott.

- Yo, Akutagawa! – szólt a kalapos és mellé lépett– Bocs, hogy kicsit kölcsönvettem Chi-t. Besegített nekem.

- Értem... - nem állhattam le vele veszekedni, elvégre is a felettesem, de az hogy most ő védelmezi Chi-t tőlem, még rosszabbul esett, és emellett még a köhögés is kínzott – Akkor, engedelmeddel, innen átveszem őt.

El akartam mellőle szakítani. Chi viszont nem örült a döntésemnek. Bár talán, csak mert félt az előttünk álló beszélgetéstől. De nekem akkor is rosszul esett az a tekintet.

- Ahogy akarod – vonta meg a vállát a vörös – Chi, majd én leadom a zsákmányt, add ide őket.

- „Miféle zsákmány?"

- Rendben. – felelte és elővette a zsebeiből a tárgyakat, amik láttán megdöbbentem

Három pisztoly és egy kés? Nem akartam hinni a szememnek. Nagyon nem tetszett a helyzet. Miért van Chi-nél ennyi fegyver? És a tudat, hogy még ki tudja, mit titkol el előlem ezen felül nagyon szorította mellkasomat. Átadta az eszközöket, majd meghajolt.

- Köszönöm. Ahogyan az eddigi segítségedet is!

- Ugyan... - mondta és kicsit összekócolta kék haját – Semmiség.

- „Érj hozzá még egyszer és levágom a karod!"

Amint kiejtettem a szavakat a fejemben, vissza is szívtam őket.

- „Mi ez? Miért zavar ennyire? Nem akarom, hogy hozzáérjen!"

- Ezentúl, majd tényleg vigyázz magadra rendben?

- Úgy lesz! – egyenesedett ki Chi.

A kalapos elköszönt és kettesben hagyott minket. Nagyon nyomasztó volt a helyzet így valahogy meg kellett törnöm.

- Menjünk haza! – nem sikerült túl nyugodtan ez a mondat, de ettől még elindultam Chi pedig kapkodta utánam a lábait.

Nem jött mellettem, hanem pár lépéssel mögöttem. Mint, amikor még csak nyűgnek tartottam a létezését. Ez zavart, de tudtam, hogy most nem mer idejönni hozzám, mert látja milyen hangulatban vagyok.

- „Miért volt vele? Miért nem szólt róla? Nem akarta, hogy tudjam? Chuuya san olyan közvetlen volt vele. Megsimogatta! Kétszer is! Miért zavar ennyire, hogy hozzáért? Ne érintse meg Chi-t! Ő az én tásam! Az enyém! ... Chi... az... e-enyém..." – megráztam a fejemet – „Kölcsönvette... Ezt a szót használta. Engem meg sem kérdezett! Chi-vel beszélték ezt meg? Mégis mióta tart? És miért nem tudok túllépni azon, hogy Chi, valaki mással volt?"

A hosszú hallgatás után úgy éreztem, hogy ideje kikérdeznem a dologról. Nem fordultam felé ugyan úgy haladtam előre, ő pedig mögöttem kullogott.

- Mióta vagy ilyen jóban Chuuya sannal?

- Amióta meglátogatott minket a kórházban...

- „Annak már több hete! Ilyen régóta titkolózol előttem?"

A válasza után már megtorpantam. Ez sokkal jobban érdekelt. Vajon Chi tényleg, már hetek óta minden nap valaki mással volt? Engem magamra hagyva?

- Akkor vele találkoztál minden nap?

- I-igen... Vele... - válaszolta halkan.

Fájt. Ez a válasza átdöfött. Szorított a mellkasom és csak válaszokat akartam.

- „Miért? Miért fáj ennyire ez a tény? Chi keresett egy másik személyt hogy, ne velem legyen? Azt mondta, hogy velem marad! Hazudott volna? De hiszen megígérte! Miért? nem akar velem élni? Miért?" – Miért? – szorítottam ökölbe kezemet.

- Kiképzett. –megperdültem és nem tudtam megszólalni annyira lefagytam - Önvédelmet és késsel való közelharcot tanított nekem. Ennek volt ma a záróvizsgája. Átmentem.

Minden kételyem eltűnt. Fellélegeztem. De nem tudtam, mit mondani. Legszívesebben megöleltem volna, de nem tehettem meg. Kénytelen voltam a másik témával foglalkozni.

- T-te harci kiképzést kaptál? – kérdeztem végül

- I-igen...

- De-de miért nem szóltál róla? – nem haragudtam rá, csak kíváncsi voltam.

- Mert tudtam, hogy nem engednéd. Meg akarsz védeni. Ezt mondtad! De látod mi lett belőle! Nem akarom, hogy megint megtörténjen! Igazi társad akarok lenni! Akit nem kell folyton megvédeni. Aki nem hátráltat, hanem segít! A hasznodra szeretnék lenni! Csak ezért tettem! De tudtam, hogy elleneznéd! Ezért kellett mindent titokban tartani!

A kirohanása szíven ütött, de nem rossz értelemben. Feleslegesen féltem. Nem akar elhagyni. Azért csinálta mindezt, hogy hasznomra tudjon válni és mellettem lehessen. Aggódott értem, és nem akarja, hogy megint megsérüljek. Ennyire foglalkozik velem? Ennyire fontos vagyok neki? Nem tudtam, mit mondani. Forróság öntött el, ami a mellkasomból indult ki. Nem tudtam levenni róla a szemem. Elvesztem a tekintetében. Az, ahogy rám nézett elakasztotta a lélegzetemet. És ezt csak egy újabb köhögési roham mulasztotta el.

- „Francba! Miért most?"

- Akutagawa? Mi a baj? – Chi rájött, hogy valami nem stimmel velem.

- Semmi bajom... Csak kiújult ez a szar!

Próbáltam megnyugtatni, de nem sikerült meggyőznöm, mert a földre görnyedtem. És ráadásnak még egy kisebb mennyiségű vért is felköhögtem.

- Akutagawa! – most már tényleg pánikolt.

Odaugrott és mellém térdelve megtartott. Biztosan nagyon megijeszthettem. Ahogy figyelt láttam a szemeiben, hogy fél. Nem tudja, mi történik velem, és hogy mit kellene tennie. Meg akartam nyugtatni. Mikor kicsit alábbhagyott az inger megfogtam a kezét és belenéztem a szemébe. Meglepte a tettem, de nem ellenkezett csak várt.

- Ne aggódj Chi! Már régóta küzdök ezzel. Mindjárt elmúlik. Nem lesz semmi bajom!

- Baka! Halálra rémisztesz! És ez nem normális! Vért köhögtél fel! Ez nem olyanra vall, aki jól van!

- Jól esik, hogy ennyire aggódsz értem...

- Persze hogy aggódok! És nem hagyom, hogy szenvedj!

- Eszedbe ne jusson! Tudom, mire gondolsz! És a válaszom nem. Megbeszéltük, hogy nem csinálod!

- Csak azt, hogy másnak nem adok belőle. De rólad nem volt szó!

Az a makacs tekintet, ahogy rám nézett, mosolyra késztetett. Éppen ezért nem számítottam arra, amire készült. Odahajolt hozzám. Ahogy közeledett észrevettem, hogy ajkai közül egy kis piros folyadék kicsordult. Véreztek az ajkai! Túl későn vettem észre. Megint megcsókolt és egy kicsit mozgatta is ajkait az enyémen, hogy a vére biztosan átjusson hozzám. Ez alkalommal volt annyi önuralmam, hogy el tudjam lökni magamtól. Megfogtam a vállait és úgy szakítottam le ajkaimról.

- Te nem vagy normális! – kiáltottam.

- De mit csináljak, ha ez az egyetlen módja annak, hogy meggyógyítsalak? – hangja tartotta a lépést az enyémmel- Máshogyan nem engeded! De ebből nem engedek! Amíg melletted vagyok, nem hagyom, hogy szenvedj! Ezt jobb, ha elfogadod!

Az ellentmondást nem tűrő kirohanása után kihasználva, hogy nem tudtam neki visszavágni, felrántott a talajról. Majd elindult haza, miközben fogta a kezemet és húzott maga mögött. Ahogy figyeltem őt éreztem, hogy elönti arcomat a forróság. Szabad kezemmel megpróbáltam, amennyire lehet eltakarni. De nem vettem le róla még egy darabig a szemem.

- „Megint megtette... Kiharapta ajkait és meggyógyított. Simán megcsókolt, nem is gondolkodott. Ez a lány foga sírba vinni. ... De... Mégsem tudok haragudni rá... Amióta először megmentett, csak olyan döntéseket hoz, amik által mellettem maradhat. Igazi társam akar lenni. Ezt mondta... Igen Chi az én társam. Az enyém! És lehet, hogy ő fog a sírba vinni, de nem cserélném le senki másra."

Megszorítottam a kezét. És bár ezt észrevette, nem lassított. Láttam, hogy mosolyog és tovább vezetett egészen hazáig.

Chi szemszöge:

Minden kiszakadt belőlem. Nem akartam, hogy haragudjon rám. Csak a hasznára akartam válni. És még mindig a fejemben hallottam, ahogy a kórházban, álmában azt mondja „Ne menj!". Akutagawa azt akarja, hogy vele maradjak! És ezt is fogom tenni! Mindaddig, amíg csak lehetséges!

Nem felelt. Biztosan meglepte a kirohanásom. És, ahogy az a szürke szempár engem nézett mintha megkönnyebbülést láttam volna bennük. Ez meglepett, de nem tudtam sokáig csodálkozni, mert erős köhögési roham jött rá, az előzőeknél sokkal rosszabb.

- Akutagawa? Mi a baj?

- Semmi bajom... Csak kiújult ez a szar! –

Morogta, de amint kimondta görnyedve a földre rogyott. Térdeire érkezve előre hajolt és vért köhögött fel.

- Akutagawa! – mellétérdeltem és megtartottam – „Úgy volt, hogy jól van! Megsérült? Mikor? Miért nem szólt erről?"

Nagyon megijedtem és féltem. Ez meg is látszódott rajtam, mert mikor kicsit visszább fogta magát a köhögése, megfogta a kezemet. Úgy nézett a szemembe, hogy tudjam meg akar nyugtatni.

- Ne aggódj Chi! Már régóta küzdök ezzel. Mindjárt elmúlik. Nem lesz semmi bajom!

- Baka! Halálra rémisztesz! És ez nem normális! Vért köhögtél fel! Ez nem olyanra vall, aki jól van!

- Jól esik, hogy ennyire aggódsz értem... - próbálta összeszedni magát – „Segítenem kell neki!"

- Persze, hogy aggódok! És nem hagyom, hogy szenvedj!

- Eszedbe ne jusson! – vágott közbe – Tudom, mire gondolsz! És a válaszom nem. Megbeszéltük, hogy nem csinálod!

- Csak azt, hogy másnak nem adok belőle. De rólad nem volt szó! – találtam meg egyből a kiskaput.

Amíg farkasszemet néztünk, én fogaimat alsó ajkamba mélyesztettem, míg meg nem éreztem a vérem ízét. Leengedte a védelmét, amíg a makacsságomon mosolygott. Itt volt az alkalom. Közelebb hajoltam hozzá. Kicsordult egy csepp és ezt észrevette, de már túl későn. Ajkaimat az övére nyomtam, és hogy a piros folyadék átjusson kicsit mozgattam is párnáimat az övén. Hirtelen vette a levegőt orrán át. Szemei tányér nagyságúra nyíltak. Lenyelte ugyan a folyadékot, de ennél többet nem engedett. Megragadta vállaimat, úgy taszított el magától megszakítva csókunkat.

- Te nem vagy normális! – kiáltott rám.

- De mit csináljak, ha ez az egyetlen módja annak, hogy meggyógyítsalak? – emeltem meg én is a hangomat - Máshogyan nem engeded! De ebből nem engedek! Amíg melletted vagyok, nem hagyom, hogy szenvedj! Ezt jobb, ha elfogadod!

Nem vártam meg a válaszát. Felrántottam, majd elindultam haza a kezét fogva. Nem ellenkezett. Sőt egy kis idő múlva meg is szorította a kezemet és hagyta, hogy vezessem. Egyszer hátrapillantottam. Szabad kezével eltakarta arcát, de még így is jól láttam, hogy elvörösödött. Így figyelte összefonódott kezünket. Gyorsan előrekaptam a fejem, mert éreztem, hogy én is elpirulok. Emellett viszont nagyon jól esett, hogy megint foghatom a tenyerét. És az, hogy ő is megszorította az enyémet melegséggel töltött el.

Akutagawa szemszöge:

Az a nap óta visszább fogta magát a köhögésem. Nem múlt el, de ritkábban jött rám az inger. Úgy látszik, Chi vére még ilyen kis dózisban is hatásos. Ez valamennyire megnyugtatott, hisz ha csak kevés mennyiséget használnak el a véréből és az életerejéből, akkor több időm van meggyőzni arról, hogy marhaságot csinál.

De abból az alkalomból rájöttem, hogy egyáltalán nem úgy kezeli ezt a csókot, ahogyan én. Neki csak egy eszköz arra, hogy meggyógyítson. Nekem viszont más. Forróság önt el, ha csak rágondolok. Mikor beszélgetünk, van, hogy elkalandozok és csak az ajkait figyelem. Milyen lenne megtenni. Az ajkait becézni enyéimmel. Miközben szorosan magamhoz fognám őt. Aztán megrázom a fejem és próbálom kiverni a gondolatot a fejemből. Szinte biztosa vagyok abban, hogy ő nincs így ezzel. És a legrosszabb, hogy bármennyire is szeretném, nem tehetem meg! Ha... Megcsókolnám... Elutasítana. Elhagyna. Nem akarom ezt!

Mivel Chi letette a vizsgát, így már nem kellett Chuuya sannal töltenie a délutánokat. Iskola után szabad volt. Vagy sétált a városban, bevásárolt, amíg nem jelentkeztem, vagy ha én végeztem hamarabb, akkor elé mentem, és most már volt harmadik lehetőség is. Azaz, hogy volt kettőnknek munka. Az egyik délután ilyen volt. Hamar tűzharc alakult ki. Viszont meglepődve tapasztaltam, hogy Chi-t már nem zavarja annyira a halál és az elsülő fegyverek hangja. Chuuya san edzései sokat változtattak rajta. És ő is harcolt. Gyorsan és ügyesen kerülte ki ellenfeleit, majd kését beléjük mélyesztette. Amíg az áldozat felordított én meg tudtam ölni. Chi nem végzett senkivel. Halálos sebet nem ejtett. Tudatosan csak legyengítette őket megkönnyítve a munkámat. Éppen ezért hamar végeztünk. Az árut, amit meg kellett szereznünk leadtuk a tulajdonosának és már mehettünk is haza. A vérfoltos ruháink miatt nem mentünk a főutcán. Bár nem a mi vérünk volt, de attól még túl feltűnő lett volna. Egy vékony utcán haladtunk át, mikor Chi telefonja rezgett kettőt. Elővette az eszközt és elolvasta az üzenetet. Majd egy nagy sóhajtás kíséretében visszacsúsztatta a zsebébe.

- Ki volt az? – kérdeztem, mert nem igen szokott senkivel sem beszélni telefonon.

- Mori sensei. Szólt, hogy nagyobb adag véremet fogják egyszerre használni, mert van egy nagyon súlyos esetük...

- Miért kellett szólnia erről?

- Mert egy bizonyos mennyiség felett már megérzem és-

Nem fejezte be a mondatát, mert szédülve dülöngélni kezdett, majd a szívéhez kapott és összerogyott. Volna, ha nem kapom el időben.

- Chi! - letérdeltem vele és az ölembe húztam.

- Se-semmi bajom... - nyöszögte – Mindjárt elmúlik...

Fájdalmai voltak. És nem tudtam semmit sem tenni azért, hogy elmúljon. Ettől nekem is összeszorult a mellkasom. Nehezen vette a levegőt. Láttam, hogy nagyon erőlködik, hogy visszafogja magát, mert legszívesebben kiáltana fájdalmában. Nem is sejtettem, hogy így reagál arra, hogy használják a vérét. De végül is mégis csak az életerejéről van szó. Gondolnom kellett volna erre. Hogy is nem tűnt fel korábban? Nem akarom, hogy szenvedjen! Valahogy segítenem kell neki!

- A- Akutagawa... Te-te vérzel! – szűrte ki fogai között.

Ekkor vettem észre én is, hogy meglőttek. Eddig nem éreztem meg. Nem volt nagy seb valószívű, hogy csak súrol a golyó, de arra elég volt, hogy a fehér ingem anyagát átitassa és vörösre fesse.

- Ezt el kell látni! – érintette meg a foltot.

Miközben még mindig fájdalmai voltak. De úgy tűnt nem érzi, míg velem foglalkozott. De nem hagyhattam, hogy elfeledkezzen saját magáról.

- Inkább magaddal törődj! Fájdalmaid vannak!

- Az elmúlik! – vágott vissza – De te megsérültél!

- Még ilyen helyzetben is értem aggódsz?

- Igen! V-várj egy kicsit! Mindjárt segítek! – próbálta összeszedni az erejét.

Fel akart ülni, hogy megint meggyógyítson, de nem volt hozzá ereje. Elgyengült egy pillanatra és visszazuhant a karomra. Én kicsit közelebb húztam magamhoz, hogy ne essen akkorát. Ahogy kimondta csak egy dologra tudtam gondolni.

- „Megint megtenné! Megcsókolna! De nem hagyhatom neki! Még fájdalmai vannak, mert máshol is használják. Akkor ki tudja, mi történne még vele, ha pluszba itt is használná az áldottságát. Kell lennie valami megoldásnak, hogy elmulasszam a fájdalmait! Muszáj találnom" – és akkor ott eszembe jutott – „Hát persze! Csak egy módja van neki! De nem fog belemenni! Hiszen azzal visszaszerezné az életerejét. Valahogy rá kel vennem! De hogyan? Azt kellene neki mondanom, hogy csak akkor segíthet rajtam, ha előtte megteszi. Nem jó ki tud bújni alóla... De..."

Megszorítottam kicsit a vállát, amire megint a szemembe nézett. Kíváncsi volt, mert érezte, hogy akarok valamit mondani neki.

- Csak egy feltétellel engedem meg, hogy megint használd rajtam az áldottságodat. – mondtam komolyan.

És közben kicsit elnyílt ajkaira vezettem tekintetemet. Azokon keresztül vette most a levegőt, zihálva a fájdalomtól. Közel voltak, nagyot nyeltem, mert furcsa érzést keltet a látványuk. Chi is nyelt egyet, de szerintem, csak azért, mert nem tudta mire gondoljon. De aztán válaszolt.

- Mi- mi lenne az? Megteszem, csak hagyd, hogy segítsek rajtad.

A válasza forrósággal borított el. Éreztem, hogy mellkasom csak úgy zakatol. Most olyat fogok tenni, amire nem számít és segíteni fogok rajta.

- Valahogy éreztem, hogy ezt mondod majd. - súgtam neki, míg a szemébe néztem.

Láttam a meglepettséget kék íriszeiben. Majd újra lepillantottam ajkaira és nem volt visszaút. Nem tudtam visszafogni magam. Megcsókoltam. Behunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom. Tudtam, hogy nagyon megdöbbent. De nem bírtam ellenállni neki.

- „Most biztosan azt hiszi, hogy ez a feltételem... Pedig... ez... csak..."

A csók közben kicsit megharaptam ajkait. Majd lenyaltam a kiserkent vérét. Nem kellett sok csak egy pár csepp. De nem tudtam elszakadni ajkaitól. Most, hogy végre megtettem. Csak vártam. Vártam, hátha viszonozza... És akkor nem kellene elengednem. De nem tette. Fájó szívvel szakadtam el tőle és éreztem, hogy olyan vörös az arcom, mint a vér mely ingemet megfestette. Nem tudtam a szemébe nézni. Ahhoz túl ideges voltam.

- A – Akutagawa? - kezdte – T-te-

- És most a feltételem! – vágtam közbe, nehogy fel tudja tenni a kérdését.

Közelebb vontam magamhoz. Úgy öleltem, hogy a vállamra csússzon az álla. Éreztem, hogy neki is gyorsabban vert a szíve. Nem értette, mire akarok kilyukadni. Ezért el kellett neki mondanom

- Vedd vissza!

- Mi-micsoda?

- Igyál a véremből Chi!

El akart tolni magától, de erősen fogtam. És kicsit erélyesebben rá is szóltam.

- Ez a feltételem Chi! Vagy megteszed, vagy nem engedem, hogy megint meggyógyíts!

- A-Aku?

- Hallottad! Mostantól, akárhányszor használod az áldottságodat innod kell a véremből utána! Értetted?

Csend lett. A némaságban éreztem, hogy még mindig lángol az arcom. Nem múlt el attól, hogy átöleltem. Chi gondolkodott, mert nem mozdult meg. Biztosan nagyon le van döbbenve és én csak reménykedhetek abban, hogy nem akar, majd eltaszítani magától miatta. Miközben átöleltem éreztem, hogy nagyon gyorsan ver a szíve. De az enyém is csak úgy dübörgött. Elvégre megtettem.

- „Egyszer jó lenne úgy megcsókolni, hogy közben a vérrel nem kell foglalkozni... Csak egyszerűen megtenni..."

Gondolataimból Chi mocorgása zökkentett ki. Nem akart ellökni, mint pár pillanattal korábban. Csak helyezkedett. Közelebb kúszott a nyakamhoz. Éreztem a leheletét a bőrömön, amibe beleborzongtam. Adott egy puszit rá, majd lassan belemélyesztette a fogait.

- „Hát elfogadtad a feltételemet... " – lélegeztem fel

Visszaveszi tőlem, amit nekem adott. Bár ezzel az én életerőm nem fogy el. De az övé növekszik. Visszanyeri az idejét. Furcsa érzés volt, ahogy megharapott. Nagyon óvatos volt. Nem akarta, hogy fájjon. Lassan kortyolta a véremet és éreztem, hogy visszatér, az ereje, a fájdalma pedig megszűnik. Jobban magamhoz öleltem ujjaimat kék tincsei közé vezettem és arcomat is a nyakába temettem.

- „Nem akarom elveszíteni!"

Chi szemszöge:

Akutagawa elkapott, mikor a fájdalom miatt összeestem. Leült a földre engem pedig az ölébe húzott. Egyik kezével a hátam alatt tartott, meg míg másikkal a karomat fogta. Aggodalom volt a szemeiben.

- Chi! – láttam rajta, hogy félt.

Szeretné valahogyan eltüntetni a kínt, de nem tudja, hogyan segíthetne rajtam.

- Se-semmi bajom... - nyöszögte – Mindjárt elmúlik...

Jól esett, hogy ennyire félt. De tudtam, hogy ezen csak az idő tud segíteni. Bármennyire is szeretne valamit tenni, most csak várni tud. A fájdalom most volt a legerősebb. Nehezen kaptam levegőt és legszívesebben kiáltottam volna kínomban. De nem tettem. Tartottam magam. Aztán észrevettem valamit, ami miatt ki is ment a fejemből a fájdalom.

- A- Akutagawa... Te-te vérzel!

Lenézett és ő is, akkor döbbent rá, hogy az ingén egyre terebélyesedik egy vörös volt. Az ő vére volt, mert amikor végeztünk a munkával, még nem volt ott.

- Ezt el kell látni! – érintettem meg.

- Inkább magaddal törődj! Fájdalmaid vannak!

- Az elmúlik! De te megsérültél!

- Még ilyen helyzetben is értem aggódsz?

- Igen! V-várj egy kicsit! Mindjárt segítek!

Fel akartam ülni, de nem értem el odáig. Végtagjaim elgyengültek és elhagyott az erőm is. Visszazuhantam volna, ha nem kapott volna el időben. De megtette és kicsit közelebb húzott magához. Még jobban aggódott. És megoldáson törte a fejét. Majd mélyen a szemembe nézett és a lehető legkomolyabb hangon szólalt meg.

- Csak egy feltétellel engedem meg, hogy megint használd rajtam az áldottságodat.

- Mi- mi lenne az? – nyeltem nagyot – Megteszem, csak hagyd, hogy segítsek rajtad.

- Valahogy éreztem, hogy ezt mondod majd.

Hangja valahogy más volt. Egyszerre éreztem benne, valamiféle győzelmi örömöt. De mellette volt egy furcsa vágyakozás is. Nem értettem ez utóbbit, de egy pillanat múlva közelebb hajolt hozzám. Megcsókolt. Hirtelen azt hittem, hogy ez a feltétele. Becsukta a szemét és csak nyújtotta a pillanatot. De aztán beleharapott az ajkamba és a vért, ami emiatt kiserkent lenyalta. Aztán várt még egy pár pillanatot és csak utána vált el ajkaimtól. Olyan nagyon elpirult, mint még eddig soha. Kerülte a szemkontaktust.

- A – Akutagawa? T-te-

- És most a feltételem! – vágott közbe és közelebb húzott magához.

Pontosabban átölelt méghozzá úgy, hogy az állam a vállára simuljon. Nem értettem, hogy mire készül, csak némán pislogtam. Aztán mély hangon a fülembe súgott.

- Vedd vissza! – beleborzongtam a közelségébe

- Mi-micsoda?

- Igyál a véremből Chi!

El akartam lökni, de túl erősen fogott, én meg még túl gyenge voltam ehhez.

- Ez a feltételem Chi! – szólt komolyan - Vagy megteszed, vagy nem engedem, hogy megint meggyógyíts!

- A-Aku? – kezdtem volna bele, de közbevágott.

- Hallottad! Mostantól, akárhányszor használod az áldottságodat, innod kell a véremből utána! Értetted?

Nem tudtam mit mondani. És hozzá éreztem, hogy elpirulok.

- „Akutagawa te nem fogsz engem elengedni igaz? Nem hagyod, hogy itt hagyjalak..."

Egyszerre fogott el egy szorító érzés és egy kellemes melegség. Az hogy ennyire nem akart elengedni jól esett. És emlékezett is arra, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy jobban legyek. Azt akarta, hogy elmúljon a fájdalmam. Kicsordultak a könnyeim. De ezek örömkönnyek voltak. Közelebb húzódtam a nyakához és adtam rá egy puszit. Libabőrös lett tőle. Ezen mosolyogtam Majd lassan, hogy ne fájjon neki, belemélyesztettem szemfogaimat a bőrébe. Erre még jobban magához fogott. Arcát a nyakamba temette és megkönnyebbülten felsóhajtott. Ujjait hajam közé csúsztatta és tartotta a fejemet. Jelezve, hogy annyi vért veszek el tőle, amennyit csak akarok. Nem volt sokra szükségem, de hogy a kedvére tegyek, nagyon lassan ittam a vörös folyadékot. Hogy minél tovább nyújtsuk a pillanatot. És közben elöntött egy érzés.

- „Ilyen érzés lenne egy olyan ember vérét inni, aki számára tényleg fontos vagyok?"