Akutagawa szemszöge:

Miután Higuchi elhagyta a szobámat, kifújtam a felgyülemlett mérgemet. Legalább is amennyire tudtam. De nem volt sok idő, míg ilyen állapotban maradtam, mert furcsa előérzetem támadt. Az ajtóhoz mentem és mikor kiléptem rajta a folyosóra megláttam az okát is. Összetalálkozott Chi -vel és éppen pisztolyt fogott rá. Persze Chi-t nem rémisztette meg. Pont úgy reagált rá, mint legutóbb. De, ami az érdekesebb, hogy én is. Nem tudtam türtőztetni magam.

- Higuchi! – ordítottam feléjük.

Mindketten rám emelték tekintetüket és máshogyan reagáltak. A szőke egyértelműen megijedt a jelenlétemtől. Míg a kékség csak meglepődött, de kicsit örült is nekem.

- Most azonnal engedd el őt! – parancsoltam, amire egyből engedelmeskedett, még a kezeit is a magasba emelte – Chi, gyere ide!

Szavaimra kicsit megrezzent, hiszen nem változtattam a stíluson és érezhette, hogy nagyon nincs jó kedvem. A korábbi veszekedés Higuchival, még hatással volt rám rossz értelemben. Chi gyors léptekkel tette meg a távot hozzám, de láttam rajta, hogy kicsit ideges.

- Maradj itt! – tessékeltem be a szobába, majd rácsaptam az ajtót is a nyomaték kedvéért.

Elindultam alkalmi társam felé, aki jelenleg olyan helyzetben volt, hogy, vagy nem hívhat többé így, vagy nem jut ki élve az épületből. És egyelőre ez utóbbi volt az esélyesebb.

- S-senpai? – dadogta és még onnan is látszódott, hogy reszket, és egyre jobban összehúzza magát, amíg lépéseimet megteszem.

- Elfelejtettem megemlíteni még egy fontos tényezőt. – hangom szinte vágott és ez látszott is azon, ahogy hallgatta, lassan leengedte kezeit.

- M-mi lenne az? – kerülte a szemkontaktust.

Odaértem hozzá. A levegő szinte megfagyott körülöttünk. Mikor az utolsó lépést megtettem még nem voltam biztos abban, hogy életben hagyom-e. De Chi-nek legutóbb sem tetszett ez a fajta hozzáállásom, így végül is elvetettem.

Hatalmasat csattant arcán az a pofon, amivel jutalmaztam a viselkedéséért. A lendülettől hátraesett és leült a földre. Kezét arcára szorítva tekintett fel rám. Szemeiben bánat és értetlenség keveredett.

- Ha még egyszer hozzá mersz érni Chi-hez. Vagy ellene teszel, valamit nem úszod meg ennyivel! – néztem le rá.

Ő nyelt egy nagyot, majd egy „Értettem"-et suttogva feltápászkodott meghajolt és sietve távozott. Én visszamentem Chi-hez, a kabátját az ölében tartva ült az ágy szélén. Amikor beléptem hozzá felállt és tett egy lépést felém. Kék szemeiben láttam, hogy azt kérdezi minden rendben van-e. De én inkább érte aggódtam.

- Jól vagy? - léptem oda hozzá, vállára téve kezeim.

- Igen... Bocsánat, hogy megint gondot okoztam – nézett lefelé.

Ez rosszul esett, hiszen nem az ő hibája volt. Nem akartam, hogy magát okolja miatta. Mindig ezt csinálja, és erről le kell szoktatnom. Pozitívabban kell gondolkodnia! Egyik kezemmel óvatosan nyúltam az álla alá és felfelé billentettem fejét, hogy megint rám nézzen.

- Ez nem a te hibád volt. Ne ostorozd magad! Ő támadt rád. Te semmit sem tettél ellene.

- Nem is sejted, hogy milyen sokat. – felelte miközben felvette a kabátját és elindult az ajtó irányába

- Ezt meg, hogy érted? – fordultam utána

A kilincsen volt már a keze, mikor hátranézett és válaszolt.

- Higucji san beléd van zúgva. Vetélytársként tekint rám. – mosolygott közben, mintha természetes lenne.

Majd még mielőtt bármit mondhattam volna, ő távozott. Én meg csak bambán néztem utána. Valahogy az agyam nem akarta felfogni a hallottakat.

Ez után viszont egyszer sem hoztuk fel a témát. És nem is akartam erőltetni. Lassan teltek a napok. Sajnos Chi-nek igaza lett és a műtét miatt még két hétig bent tartottak. Csak a méreg tűnt el a szervezetemből, de a seb megmaradt. Viszont a kékség nem erősködött, hogy még egyszer alkalmazza rajtam az áldottságát. Talán mert tudta, hogy a válaszom, nem lett volna. Amire megkértem kiengesztelés gyanánt, azt viszont talán túlzottan is kihasználta. Többször, is mint azt gondoltam korábban. Amikor csak tehette odamászott mellém az ágyba és nekem dőlve olvasott. Már egészen hozzászoktam, hogy szinte mindig a mellkasomon pihentette a felét. De nem beszéltünk erről sem. Mori san írt neki igazolást és elrendezte, hogy amíg ki nem engednek, addig neki sem kell iskolába járnia. Ehhez Chi ragaszkodott. Jól esett, hogy nem akart magamra hagyni. Párszor Higuchi is eljött még „látogatóba". De tartotta a távolságot Chi-től és a kékség ezen alkalmakkor nem is feküdt mellém. Ha épp mellettem volt mikor érkezett, akkor gyorsan ki is ugrott az ágyból és keresett más elfoglaltságot. Az első hét közepe táján Chuuya san is eljött megnézni, hogy bírjuk. Beszéltünk valamennyit, aztán Chi négy szem közt akart vele társalogni, ezért ezt odakint ejtették meg. Hiába kérdeztem tőle nem akarta elmondani, hogy miről volt szó és ez zavart. Főleg, hogy utána minden nap elment valahova. Azt mondta csak sétál, mert unja, hogy folyton ugyan abban a szobában kell lennie. De minden nap ugyan abban az időpontban ment el és pontosan négy órát volt távol. Miután visszatért mindig odabújt hozzám és szinte azonnal be is aludt. Így nem tudtam ilyenkor sem faggatni. Csak reméltem, hogy egyszer, majd elmondja hova járkál el. Nagyon unalmas volt minden nap, nem is annyira követtem őket, csak onnan tudtam, hogy megint eltelt pár, hogy a sarokban Chi kiolvasott könyveinek száma folyamatosan növekedett. Párba én is belenéztem, mikor már tényleg nem tudtam mit kezdeni magammal. Aminek olyan története vagy címe volt azokat én is végigvittem. Chi szinte minden stílusú könyvet szívesen olvasott. Ahogy néztem a címeket hüledeztem, hogy miken rágta már át magát. Ezek után nem is csodálkoztam, hogy ilyen okos. Ez a lány kész meglepetés.

Aztán két kínkeserves hét után végre kiengedett a főnök. És azt mondta másnap már munkába is állhatok. Ennek külön örültem. Már nagyon hiányzott, hogy megint öldökölhessem a Port Maffia ellenségeit.

Chi szemszöge:

Mint kiderült, valóban nem gyógyította meg a lőtt sebet a vérem. De nem is csodálom. A nagy mennyiségű méreg jelenléte, elfedte a seb létezését, éppen ezért, amíg a toxin lefoglalta a véremet, addig nem vette észre a másik bajt. És mire arra is hatott volna már elfogyott. Nem akartam még egyszer használni, mert tudtam, hogy úgy is ellenkezne. Így maradt a normális rehabilitáció. Ami két hét pihenést jelentett Akunak. Nekem pedig két hét lógást a suliból. Szerencsére meg tudtam győzni a Főnököt, hogy írjon nekem igazolást, végtére is doktor. Nem akartam magára hagyni, elvégre az én hibám, hogy ide került. Plusz állítása szerint megőrült volna, ha egyedül munka nélkül kellett volna végigfeküdnie azt a két hetet. Ezt mondta, mikor a sensei bejelentette, hogy mennyi időre kell maradnia. Nem hagytam magára, és hogy lássa, mennyire ki akarok békülni vele, sokszor hajtottam fejemet a mellkasára. Amikor megtettem mindig dobbant egy pár nagyobbat, életben tartó szerve, aztán visszatért a normális ütemében. Biztosan észrevette, hogy sokkal többször tettem, meg mint amennyiszer tényleg szükségem volt rá. De örömöt akartam neki szerezni. Arról, ami történt nem beszéltünk. Szerencsére, mert nem tudtam volna mit mondani. Volt már pár alkalom, amikor kellett úgy adnom valakinek vért, hogy az már nem volt eszméleténél. Olyankor csak ez a terv működött. Hiszen a reflexei még működnek ilyen állapotban is. És hogy mikor kellett így mentenem embereket? Az érdekes történet, de majd máskor mondom el. A lényeg, hogy nem az első alkalom volt Akutagawa, amikor szájból szájba úton itattam meg a vérem. De ez a mostani más volt. Nem tudtam, hogy miért. Talán mert ő tudatában volt a dolognak? Vagy, mert közel áll hozzám? Vagy, mert vissza akart csókolni? Nem tudtam rá magyarázatot adni. És éppen ezért nem akartam beszélni sem róla. Csak ki akartam békülni vele és nem akartam, hogy megint, ilyen helyzetbe kerüljön miattam.

A két hét alatt Higuchi san párszor még benézett hozzánk. Illetve inkább csak Aku-hoz. Ilyenkor direkt nem feküdtem rajta, ha mégis akkor pillanatok alatt ugrottam ki mellőle és hagytam el a szobát. Most, hogy tudom, miért utál, nem akarok megint összetűzésbe keveredni vele. Így messzire elkerültem én is őt, meg ő is engem. Aztán, ha jól emlékszem a baleset után három nappal, Chuuya szan is meglátogatott minket. Ő már tényleg mindkettőnk miatt jött. Miközben beszélt Aku-val, támadt egy merész ötletem, így mikor végeztek kimentem én is a folyosóra a kalapossal. Négyszemközt akartam vele beszélni, hogy a feketehajú még csak véletlenül se tudjon lebeszélni róla. Nem akartam, hogy tudjon róla.

- Chuuya san! – siettem utána a folyosón.

- Igen? Miben segíthetek? – kérdezte mosolyogva.

- Kérhetek egy szívességet?

- Az attól függ, hogy mi lenne az?

- Amikor először találkoztunk azt mondtad, hogy még nem vagyok kiképezve. Szeretnék az lenni! Segítenél benne?

Kérésemhez mélyen meghajoltam, hogy nyomatékosítsam és vártam az ítéletet. A vörös egy kicsit csendben maradt, míg gondolkodott és közben éreztem magamon a kék szempárt. Hümmögött egy párat, míg megfogalmazta a válaszát. Legalábbis nekem így tűnt.

- Miért akarsz kiképzést kapni? – kaptam vissza egy új kérdést, amihez kiegyenesedtem.

- Én is a Port Maffia tagja vagyok! – feleltem magabiztosan – De így tehetetlen vagyok! Az áldottságom csak akkor segít, mikor már beütött a baj. Nem tudom megelőzni, vagy elkerülni azt. Akutagawa azért van most ilyen helyzetben, mert engem védett. Meg akarom tudni védeni magamat hogy, segíthessek neki! Nem támaszkodhatok folyton rá! Nem akarom, hogy ez megint megtörténjen!

- Rendben – mosolygott – Megértem, hogy miért döntöttél így. Ha rá tudod venni a Főnököt, akkor felőlem oké. Segítek neked.

- Köszönöm Chuuya san! – csillantak fel szemeim – De...

- Valami gond van?

- Lehetne, hogy erről Akutagawa ne tudjon? Legalább egy darabig... Ellenezné...

- Ha ezt szeretnéd, akkor én nem fogok szólni neki.

- Arigatou! – hajoltam meg megint – Akkor megyek és megkeresem Mori samat és megkérdezem a dologról.

- Rendben. Majd értesítetek a válaszról. De figyelmeztetlek! Ha a Főnök belemegy, akkor nem foglak kímélni! Remélem érted!

- Értettem! Nem is vártam volna mást!

- Helyes hozzáállás! Akkor majd találkozunk! – intett és elindult lefelé a lépcsőn

- Remélem minél hamarabb! – intettem én is neki, majd a Főnök kutatására indultam.

Bár nem találtam bent így az irodájában kerestem meg. Mázlim volt, mert simán belement. Sőt jó ötletnek is tartotta. Idézem: „Ténylegesen Maffia tag lesz belőled."

Innentől kezdve minden nap találkoztam Chuuya sannal. Aku erről természetesen nem tudott, erre még a főnököt is megkértem, hogy tartsa titokban. Napi, majdnem négy órát töltöttem a vörös hajú, kalapossal. Eredetileg lőni akart megtanítani, de lebeszéltem róla. A fegyverek számomra túlságosan hangosak, így nem bírnék velük mihez kezdeni. Erre azt mondta, hogy a nehezebbik utat választottam. De elmesélte, hogy nem én leszek az első nő, aki így döntött. Megtudtam, hogy Akutagawa húga Gin sem használ lőfegyvert, hanem ő tulajdonképpen egy ninja. Bár érdekesnek találtam, hogy ahogy Chuuya san róla beszélt, nem úgy tűnt mintha tudná, kinek a testvére. Így én sem szóltam róla. Megnyugtatott a tudat, hogy rajtam kívül van más ilyen nő is. És reméltem, hogy egyszer találkozhatok, majd Gin-sannal. Talán, majd Akutagawa egyszer bemutatja nekem. Chuuya san tanácsára a kés mellett döntöttem, mint fegyvernem. Az első munka alkalmával is azzal kellett dolgoznom és hozzászoktam, hogy ez az eszköz van nálam. De ahhoz, hogy tudjam rendesen használni, kemény edzéstervet dolgozott ki nekem a vörös, amit napról napra be kellett tartanom és el kellett végeznem. És én tartottam is magamat hozzá. Mikor az edzések után visszamentem Akuhoz mindenem fájt, így csak odabújtam mellé és abban a pillanatban bealudtam, amint fejem a mellkasára ért. De megérte. Izmaim fejlődtek gyorsabb és ügyesebb lettem. A kalapos szerint van tehetségem ehhez a stílushoz, mert jók a reflexeim és gyors vagyok ahhoz képest, hogy milyen állapotban van a szervezetem. Gyorsan tanultam ez is kedvére volt, mert haladt a tanításommal. Csak két hét alatt olyan szintre jutottam el, mint más egy hónap után.

Aztán Akutagawa-t kiengedték a lábadozásból. És mint a főnöktől megtudtam azért adott meg ilyen hosszú időt, mert tudta a fekete nem bírja, majd ki, ha még otthon is pihennie kellene. Ha kiengedi, akkor már olyan állapotban kell lennie, hogy másnap dolgozni tudjon, mert ha nem engedné neki, is azt tenné. És valóban így volt, egy nappal későbbre már volt is feladata, amit el kellett végeznie. És ő örömmel állt vissza. Bár a munkában én most nem vehettem részt, de nekem, is nagy kő esett le a szívemről, hogy ennyire elevennek láttam. Valami öldöklős feladatot kapott, így nem is akartam volna menni. Két hét után ki tudja, mit fog tenni az első szembejövő áldozatával...

Nekem iskolába kellett visszamennem. Délután pedig az edzéseimet folytathattam Chuuya sannal. Nem hanyagolhattam el egyiket sem. Az elmúlt két hét összes dolgozatát és felelését, pár nap alatt kellet megcsinálnom. És mikor végeztem velük, még inkább utált az osztályom. Ugyanis én előre felkészültem mindenből. Így ilyen sok kimaradás után is képes voltam simán megtartani, az évfolyamelső helyemet a tanulók között.

A tanárnőmmel bepótoltuk a versenyre való felkészülést is, mert mint közben kiderült eső helyen végeztem a selejtezőben, így simán bekerültem az elődöntőbe. Nem kellett a második selejtezőn is átmennem. De szerencsére, az majd csak januárban lesz, így most kaptam egy kis pihenőt. Ami nem jött, rosszkor, mert ezernyi feladat szakadt egyszerre a vállamra és mindenben jól kellett teljesítenem. Nem mondhattam többé azt, hogy unalmas az életem.

Sajnos kevesebbet tudtam Akutagawa –val lennem. És még füllentettem is neki, hiszen azt mondtam, hogy a sok iskolai feladat miatt, ott vagyok estig. Holott az edzéseken tartózkodtam. Majd onnan mindig visszamentem a sulihoz, hiszen ott kellett várnom őt. És ez ment minden nap. Este ott találkoztunk és együtt mentünk haza. Beszélgetve egymás mellett sétálva.

Akutagawa szemszöge:

Egy nappal a kiengedésem után, már meg is kaptam az új feladatomat, amit még aznap végre is hajthattam. Lelkes voltam, mert utálok kimaradni, és ideje volt visszatérni. A gyárnegyed elhagyatottabb részén, befészkelte magát egy kisebb csoport, akik valami idióta szektának a tagjai. És mivel idegesítően fanatikusak, gondot okoztak a főnöknek. Így engem küldött, hogy eltüntessem őket a föld színéről. Én pedig örömmel álltam készen, átsegíteni őket a túlvilágra.

Napfelkelte után érkeztem a helyszínre, úgy másfél-két órával. Csend volt, de éreztem, hogy figyelnek. Pont ezért tartottam Rashomon –t készenlétben, hogy ha lőnek, azonnal ki tudjam védeni felhúzva a pajzsot. De nem történt semmi. Azt várták, hogy én támadjak először. Amit csak azért nem tettem, mert egy köhögési inger megakadályozott ebben.

- „Francba már! Pedig azt hittem, hogy végre elmúlt. Erre az újabb trauma miatt kiújult!" – morogtam magamban és kezemet szám elé téve engedtem az ingernek.

És a mocskok pont ezt a pillanatot választották a támadásra. Ebből tudtam, hogy nem valami jól szervezett társasággal van dolgom, és nem valami okosak. Csak az egyik felbátorodott, amiért „nem figyeltem" és a többiek meg vakon követték.

- „Idióták... Önként elém vetik magukat. Csak megkönnyítik a dolgomat."

Ezzel a gondolattal idéztem meg Rashomon –t. Magam körül több ponton a földbe fúrtam majd a felém rohanók talpa alatt tűnt fel megint, felnyársalva az ellenség egy részét. Azok, akik megúszták az első támadásomat azok a konténerek, és egyéb fedezék mögé húzódtak és onnan lőttek felém. Nem céloztak túl pontosan. Pajzs nélkül is könnyedén kerültem el őket. Csak egyszerűen feléjük sétáltam, és aki szembe került velem azt leszúrtam, kettévágtam, átdöftem, nyársra tűztem és válogattam a többi holtbiztos lehetőség közül, amivel kiolthattam az életüket. Mivel nem siettem, inkább kiélveztem, eltelt vele az idő. De elvégeztem a munkát. Ez a szekta nem fog több vizet zavarni. Telefonáltam a főnöknek, ő hallhatóan örült a hírnek és utasított, hogy még várjam meg azokat az embereket, akiket még ideküld. Ha megérkeztek, akkor mehetek. Majd szólnak, ha megint lesz mit csinálni. Sejtettem, hogy mi lesz a feladatuk. Nem tudom mennyi idő alatt értek ki, de nem tűnt soknak. Addig átnéztem a terepet, nehogy maradjon valaki, aki túlélte a látogatásomat. Aztán átadtam a terepet az öltönyösöknek és mentem a dolgomra. Pár háztömbbel később be is bizonyosodott a tippem, amazokkal kapcsolatban. Mikor is meghallottam felrobbanni a helyszínt. Eltűntették a nyomokat, biztos, ami biztos. A robbanásokat hallgatva felsóhajtottam.

- „Végre megint dolgozok!"

Ránéztem a telefonomra és akkor jöttem rá, hogy tényleg jól eltelt az idő. Már csak pár óra volt napnyugtáig, ami engem is megdöbbentett. Úgy látszik mégsem voltak olyan kevesen, mint a jelentésben állt. És még mindig furcsa volt, hogy ennyire bénák voltak.

- Ha ilyen nagy létszámmal bírtak, akkor hogy lehettek olyan képzetlenek? Ez gyanús. Bár most már nem lényeges. Felesleges ezen agyalnom.

Viszont kellene vennem valamit. Valami különlegesebb dolog, amiért végre minden visszatért a normális kerékvágásba. Ennek biztos Chi is örül. Bár a két hét szünet is jól esett neki. Erről eszembe jutott, hogy mivel is töltötte a két hétben azt az időt, amíg nem volt mellettem. Még mindig foglalkoztat, hogy vajon mit csinálhatott nap, mint nap. Nem akarom, hogy megint eltávolodjon tőlem. Főleg most, hogy sikerült kibékülnünk. Bár még mindig nem esett szó arról, hogy mi történt akkor, azon a napon.

Édes illat zökkentett ki gondolataimból. Egy cukrászda előtt voltam és éppen, akkor hoztak ki három fehér tortát odabentről. Hallottam, hogy beszélnek, esküvői torták voltak és ott pakolták őket a dobozokban. Ezek árasztották az édes, de kicsit mintha savanykás illatot. Citromos ízesítésük volt.

- „Chi szereti az édeset..." – találtam meg a tökéletes dolgot az ünneplésre.

Chi szemszöge:

Egy nappal az után, hogy letelt a lábadozási ideje Akutagawa, egy dobozzal a kezében várt az iskolánál. Mikor rákérdeztem, hogy mi az akkor azt felelte, hogy meglepetés és majd csak otthon nyithatom ki. És azt sem mondta meg, hogy miért van nála.

Hazaérve bevitte a nappaliba és letette az asztalra. Engedte, hogy most már kinyissam. Egy hófehér torta volt benne. Szemeim kikerekedtek, és ahogy szimatoltam kellemes édesség kényeztette orromat. Nem is tudom, hogyan nem vettem észre eddig ezt az illatot. Hátrakaptam fejem és kíváncsian néztem Akura. Szerintem az orromra volt írva, hogy mit szeretnék megtudni, mert egyből válaszolt rá.

- Eddig nem tudtam illendően megköszönni azt, hogy megmentetted az életemet... Valahogy úgy alakult, hogy eddig nem tudtam megtenni.

Kicsit megvakarta a tarkóját, mint aki nem tudja, hogyan fejezze ki magát és mit kellene mondania még. De nekem ennyi is elég volt és nagyon jól esett. Igaza volt. Amíg odabent voltunk nem volt esélye megköszöni. Hiszen először veszekedtünk, aztán nem mertük felhozni a témát, utána meg látogatóink voltak, és végül talán el is feledkeztünk róla. Legalább is én. Mert őt egyértelműen foglalkoztatta még a dolog. És az, hogy emiatt legalább nem neheztel rám, inkább örül annak, hogy megmentettem, engem is megnyugtatott.

- Ha jól emlékszem, te is az epertortát szereted... I-igaz...? – kapta el a tekintetét

Ez meglepett. Még a korházban beszélgettünk erről Elise channal, míg a feketét éppen megvizsgálta Mori sama. De ezek szerint közben arra figyelt, hogy én miről beszélgetek. És most azért érzi zavarban magát amiért „hallgatózott." Valahogy aranyosnak találtam azt, hogy zavarba jött. De belül nagyon jó érzés kelt bennem, amiért ennyire foglalkozott velem. Figyelt arra, hogy miket szeretek. Akaratlanul is egy könnycsepp kigördült a szememből, majd arcomon végigfolyva lecseppent a talajra. És bár mosolyogtam az a nagy könnycsepp megdöbbentette Akutagawa-t.

- Oi, Chi? Mi a baj? – lépett egyet felém és aggódva nézett engem.

Én viszont csak némán felálltam és felé fordulva a nyakába ugrottam.

- Nincs bajom... - suttogtam – Csak nagyon örülök! Köszönöm Akutagawa! Köszönöm!

Öleltem át a nyakát és bújtam hozzá, amennyire tudtam. Éreztem, hogy nagyot dobbant odabent a szíve és egy pillanatra meg is dermedt, annyira meglepte a tettem. De aztán lassan viszonozta ölelésem. Egyik keze a derekamnál, míg másik a hátamnál karolt át és szorosan magához fogott. Nagyot sóhajtott, de azon a jóleső fajtán.

- Én köszönöm Chi! Megmentettél. De ne csinálj ilyen őrültséget megint!

- Akutagawa?

- Mármint... - hallgatott el egy kicsi és enyhült is az ölelésének szorítása – Chi...?

- I-igen? – furcsa volt a hangja így elemeltem a fejemet tőle, de nem akart a szemembe nézni.

- Ígérd meg, hogy többször nem adsz, ilyen nagy mennyiségben vért másoknak!

- Aku-?

- Ígérd meg! – vágott közbe – Kérlek!

Megint magához ölelt jobban, mint korábban, és közben arcát a nyakamba temette. Elakadt a lélegzetem. Akutagawa ilyesmit kér tőlem? Sőt meg akarja ígértetni velem? És mindehhez úgy ölel, szinte szorít, mint aki nem mer elengedni. Összeszorult a mellkasom hangjától és ragaszkodásától.

- „Nem akar elengedni... Megígértetné velem... Mit válaszoljak neki?"

Míg feltettem magamban a kérdést eszembe jutott, hogy volt három kikötésem. Ebből a második. Miszerint nem állíthatnak meg. Nem akartam ezzel előhozakodni. De féltem attól, hogy lehet, hogy elfelejtette.

- Meg akarsz állítani? – kérdeztem végül, elég hidegen...

- Nem érdekel a második feltételed! – vágta rá egyből – Én nem tartom be!

- Akutagawa? – olyan erősen szorított már, hogy ha akartam volna sem bírtam volna eltolni magamtól

- Csak ígérd meg! – reszketett a hangja.

De nem csak az. Egyre jobban remegett. Ahogy rádöbbentem, olyan szorító érzés fogta körbe szívemet, ami nagyon fájt. És mindez, azért mert könyörög azért, hogy ígérjek meg neki valamit. Valamit, amivel késleltetni tudja a halálomat. Fájtak a szavai.

- Ígérem... - suttogtam a fülébe.

Ettől elakadt a lélegzete. Magamat is megleptem a tettemmel, de a szorítása végre elmúlt a mellkasomnak. És Aku is fellégezhetett ezzel együtt engedett a fogásán is. Kihasználva ezt, kicsit lentebb csúsztam. Már a törzsét öleltem át és hátán megszorítottam a kabátja anyagát. Továbbra sem engedett el, arcát a nyakamba fúrta és megnyugodott. Elmúlt testének remegése is. Még egy percig így voltunk, majd lassan engedett el. Kerülte a szemkontaktust, inkább kiment a konyhába a tortához tányérért, villákért, meg hasonlókért. Amikor visszajött, úgy folytatta a társalgást velem, mintha az előző jelenet meg sem történt volna. Ebből tudtam, hogy nem akar róla beszélni. Ezt megértettem, így nem is próbáltam meg felhozni a témát. Inkább csak élveztem, hogy próbál a kedvemben járni. És, hogy ennyire fontos vagyok neki.