Akutagawa szemszöge:

Szorosan öleltem magamhoz, nem törődve a fájdalommal. Éreztem, hogy lassan megnyugszik. Eszembe jutott, mikor azt mondta a szívverésem hangja ilyen hatással van rá. Egyik kezével megszorította a kötszert, ami beborított. Arcát belefúrta törzsembe, hogy még közelebb legyen hozzám. Tudtam, hogy most neki is szüksége volt erre az ölelésre. El is felejtettem, hogy mi történt előtte.

- Chi chan!– törte meg a csendet Elise, amire Chi elemelte fejét a mellkasomtól - Pont jókor érkeztél. Az imént ébredt fel.

- Éppen azt magyaráztam neki, hogy mi is történt pontosan. – világosította fel a főnök is.

- Tényleg! – ugrott vissza a korábbi mondata miszerint nem úsztam meg egy lövéssel - Hogy értette azt?

- A golyó, ami megsebesített mérgezett volt. – mondta el a tiszta igazat

- Micsoda? – ledöbbentett a hír, és magyarázatot akartam rá.

- Ez valamilyen áldottság. – kezdte el a részletesebb tájékoztatást – Ennyit már sikerült kiderítenünk róla. Sajnos nem sok mást tudunk. Jelenleg is terjed a testedben és eddig nem találtunk ellenszert.

- Azaz hogy mégis. – szaladt oda Chi-hez a szőkeség – Ez lenne az? –mutatott a kezére.

Én is odanéztem. Ujjai között egy apró üvegfiola volt. mikor bejött észre sem vettem nála. De valami nem stimmelt vele. Vörös volt. Aztán realizáltam. Az ott Chi vére. Egy része annak, amit levettek tőle. Ha igaz, amit a főnök mondott korábban. De nem akartam elhinni. Chi-től akartam hallani. Pontosabban azt, hogy megcáfolja.

- Chi, ugye nem?–kezdtem bele - Mond, hogy nem adtad oda a véredet!

Mondatom közben lesütötte szemeit és félre is fordította fejét. Szavak nélkül is tudtam a válaszát. És rosszul esett. Az, amit tett fájt. Hiszen hiába törtem magam ő nem változott semmit. Csak kihasznált... Nem tudtam kiabálni vele. De talán ez neki rosszabbul is esett mintha ordítottam volna. Hidegen feleltem hallgatására.

- Szóval igaz... - látni lehetett, hogy szavaim belevágnak - Tényleg megtetted...

Megkerestem a kötszer végét és elkezdtem magamról letekerni a fehér anyagot. Ez persze Mori senseinek nem tetszett ezért odaugrott hozzám és elkapta a karomat, hogy abbahagyjam.

- Mégis mit művelsz? – mordult rám, mire hasonlóképpen válaszoltam

- Látni akarom, hogy mennyire súlyos a helyzetem!

Erre elengedett és hagyta, hogy lekerüljön rólam a kötszer. A lövés műtétjét nem bántottam. Azon rajtamaradt a plusz tapasz. De a többit letekertem. Szörnyű látványt nyújtottam. Még saját szemszögből is. Fél szememből láttam, hogy Chi aggódva nézi végig a lila foltokat a testemen. kellemetlen érzés kerített hatalmába hiszen tudtam ha ezek mindenhova eljutnak nekem végem.

- Lassabban halad, mint gondoltuk. – hümmögött a főnök.

- De attól még elég randa látvány. – jegyezte meg hozzá a képessége.

Kattogtak bennem a kerekek, hogy ebből vajon hogyan fogok kijönni, ha egyáltalán kilehet. két megoldás volt a fejemben. Az egyik Chi vére, amit nem vagyok hajlandó igénybe venni. A másik pedig Yosano sensei az Iroda orvosa. Az ő áldottsága is gyógyító. De, hogy pont tőlük kérjek segítséget, az ki van zárva. Hiszen akkor Dazai san is látná mennyire gyenge lettem. De ha minden kötél szakad, akkor ők még adhatnak egy kis reményt.

Gondolataimból Chi közeledése lökött ki. Lassan sétált vissza az ágyamhoz. Félt és bizonytalan volt. A szavakat kereste, míg a kezeit tördelte és a fiolát forgatta.

- Chi? – szólítottam meg hátha kinyögi, mit akar és egy nagy levegő után bele is vágott.

- T-tudom, hogy most nagyon haragszol rám. Teljesen jogosan. De kérlek, ezt idd meg! Meg akarlak menteni! – gyorsan hadarta el és felém nyújtotta az üveget.

Ezek mellé még pluszba rám, sem mert nézni. A korábbi fagyos szavaim eléggé megviselték. De megérdemelte. Akkor nem ordítoztam vele, de lassan kezdett felmenni bennem a pumpa annyira, hogy kitörjön minden.

- Chi...– továbbra sem akart rám tekinteni így megemeltem a hangomat - Nézz rám!

Erre már megtette. Először összerezzent csak utána vezette vissza kék szemeit rám. Én belefúrtam saját tekintetemet az övébe. Azt akartam, hogy ne tudja megszakítani. Majd olyan hideg hangon akartam szólni, mint korábban. De más nem sikerült kizárnom belőle a haragomat.

- Nem fogom meginni!

Összességében elég éles lett ahhoz, hogy Chi-be mély sebet vágjon és ez látszott is rajta.

Chi szemszöge:

- Nem fogom meginni!

Hangjában a hidegség, mint kés vágott belém. Mélyen és kegyetlenül, ahogy a haragja átitatta ezt a pár szót. Tudtam, hogy hiába is mondanék, bármit nem lenne hatása. Ő hajthatatlan. Én nem fogom tudni rábeszélni.

- Akutagawa kun – tette a sensei a vállára a kezét – Te is tudod, hogy enélkül meg fogsz halni. Idd meg! Ez parancs!

- Nem! – felelte röviden, majd elkapta a csuklómat és közel rántott. – Hogy tehette ezt Chi?

- Akutagawa... - nyöszögtem – én...

- Tudom, mit tervezel! De én nem veszek részt benne!

Kivette a fiolát a kezemből és eldobta. Ha Elise chan nem kapja el, akkor darabjaira tört volna a szoba padlóján. Elengedett én pedig elhátráltam tőle egészen a fal melletti asztalig. Az a szempár, ahogy rám nézett, fájt. Megvetéssel tekintett rám. El sem tudom mondani mennyire fájt. Tudtam, hogy mérges lesz, de erre nem számítottam. Nem tudom mi üthetett bele, de valószínű, hogy ha elmondaná, megérteném és igazat is adnék neki. Sírni akartam. Azért mert magamra haragítottam őt. Szinte elárultam a tettét. Meg akar védeni én meg elutasítottam ezt. Viszont nem sajnálhatom itt magam, mert ha nem enged segíteni, akkor meg fog halni. Nincs ellenszere. Ezt mondta Mori sama. Rá kell vennünk, hogy igyon.

- „Vagy-" – felötlött bennem egy ötlet – „Ha azt a tervet használnám, akkor működne. Hiszen máskor is bejött már. Valószínűleg az az egyetlen esélyem. De gyorsnak kell lennem."

Míg gondolkodtam Akutagawa levette a maradék kötszert is magáról és félredobta. Az ágy melletti széken voltak a ruhái azokat vette magához. Gyorsan felkapta magára az inget, de még mielőtt begombolta volna belebújt kabátjába is. Tudtam miért. Így már nem érezte magát sebezhetőnek. Ha a kabát nincs, akkor Rashomon sincs. És a jelenlegi helyzetben ez a hiány kényelmetlen volt neki. Amint felvette a fekete anyagot kicsit mintha meg is nyugodott volna.

Én azonban pont ellenkezőleg voltam ezzel. Ha felöltözik, az azt jelenti, hogy nem szándékozik maradni. De a tervemhez itt kell tartanom. Meg kell gyógyítanom! Muszáj! Még akkor is ha ezzel megutál és ellök magától. Valahogy kibírnám. De azt nem, ha meghal!

Szerencsére Mori sama sem tartotta jó ötletnek, hogy menne. Elkapta a csuklóit, hogy befejezze.

- Eszedbe ne jusson, hogy elmész! Ilyen állapotban holnapra halott vagy!

- Nem érdekel! – próbálta elrántani magát, de nem ment neki.

Úgy tűnik a méreg legyengítette. Bár az akarata olyan, mint ezelőtt, de kevésbé tudja végrehajtani. Ez az infó jól jött, hiszen tudtam, hogy ellenkezni fog az ellen, amit tenni szeretnék vele. Valahogy erőfölénybe kell kerülnöm, ami nem lesz egyszerű, mert abból, ahogy az előbb odarántott éreztem, hogy még így is sokkal erősebb nálam.

Amíg a főnök próbálta visszanyomni társamat az ágyba. (Már ha annak hívhatom még őt...) Én nem tudtam odamenni. Féltem. Amikor az előbb ellökött olyan nagyon rosszul esett. Nem akartam megint megtapasztalni. Csak álltam ott és néztem őket. Közben küzdöttem a könnyeimmel, hogy még csak véletlenül se csorduljanak ki.

Gondolataimból az rántott ki, hogy a szőkeség mellém lépett és letette az asztalra a véremet tartalmazó üveget. Majd visszasietett Mori sensei mellé, hogy így már ketten próbálják Akutagawa-t ágyban tartani. Szemeim a hármasról lassan átcsúsztak az asztalon heverő fiolára.

- „Itt az alkalom. Megint nálam van az üvegcse és ők sem figyelnek rám. Most kell megtennem!"

Lassan vettem fel a tárgyat és forgattam kezemben egy kicsit. Utána Akutagawa -ra néztem.

- „Annyira mérges lett rám, amint ez szóba került. Félek. Ha megteszem, lehet, hogy örökre megutál. És nem maradhatok mellette addig sem, amíg meghalok. De ha így lesz, akkor gyorsítani fogok a folyamaton, hogy ne kelljen ezt a keserű szorítást éreznem a mellkasomban. Viszont félek még egy dologtól. Ha sikerül. Lehet, hogy visszafelé sül el a tervem. Akkor mit teszek? Ha ez után képtelen lesz elengedni? Melyik a jobb? Ha annyira megutál, hogy nem maradhatok vele, vagy ha nem fog tudni elengedni, mikor eljön az időm?"

Nem tudtam választ adni saját kérdéseimre. Csak egy döntést tudtam meghozni.

...

Letekertem a fiola kupakját.

Akutagawa szemszöge:

- Nem fogom meginni! – néztem Chi szemeibe.

Szinte sokként érte. Szemeiből pár pillanatra eltűnt a csillogás. Úgy tűnt elértem a célom. Chi felfogott mindent. Tudta, hogy itt nem nyerhet. Legalább is nagyon remélem, hogy feladja végre.

- Akutagawa kun. – éreztem meg a főnök kezét a vállamon - Te is tudod, hogy enélkül meg fogsz halni. Idd meg! Ez parancs!

- Nem! –tagadtam meg és Chi után kaptam – Hogy tehette ezt Chi?

- Akutagawa... én...

Felgyülemlett bennem minden. Chi az imént dobta el az életét és biztos vagyok benne, hogy nem mondta el, mi az erejének a mellékhatása. Ezt a titkát csak nekem árulta el, mert bízott bennem annyira. És kért tőlem valamit, akkor miért tette ezt? Elfelejtette volna? Nem hiszem. Egy ilyen kérést nem lehet elfelejteni. De akkor, miért dobja el ilyen könnyedén a jövőjét? Én megmentettem, mert megígértem neki valamit és én megtartom azt, amit mondok. De így nem tudom! És mégis... miért akarom ezek után is védelmezni?

Magamhoz rántottam, ahogy megragadtam a csuklóját, hogy még jobban a szemébe tudjak nézni.

- Tudom, mit tervezel! De én nem veszek részt bene!

Elakadt a légvétele. Ezt kihasználtam és kivettem a kezéből az üveget. Nem is szorította, mert annyira lefoglalták a szavaim. Eldobtam a vérét és reméltem, hogy összetörik valahol. De sajnos a szőkeség elkapta. Chi-t ellöktem magamtól és ez biztosan rosszul esett neki. Szemei könnyektől csillogtak, de még tartotta magát és nem engedte el őket. Remegett. Annyira küzdött, mert nem akart sírni. Nekem közben elegem lett. Ott akartam hagyni mindenkit. Nem érdekelt, hogy mi lesz velem egy másik helyen akartam lenyugodni, ahol nincsenek figyelő szempárok. Az ágy melletti székről felkaptam a ruháimat és öltözni kezdtem. Az ingemet nem gomboltam be, hanem egyből felvettem rá a kabátom. Most, hogy már Rashomon is használható volt, kicsit kifújtam magam. De ez nem változtatott azon, hogy menni akartam. Viszont ezt a főnök nem hagyta

- Eszedbe ne jusson, hogy elmész! –állított meg a kezeimet lefogva - Ilyen állapotban holnapra halott vagy!

- Nem érdekel! – el akartam lökni ne nem sikerült – „Mi ez? Miért érzem ennyire gyengének magam? Hát persze... A toxin legyengített és nem tudok ellene tenni. De nem akarok itt maradni!"

Már ketten próbáltak maradásra bírni, mert közben Elise is odajött az ágyhoz. Le akartak beszélni a dologról, de egyik fülemen be a másikon ki. Nem is hallottam meg semmit. Csak egy zaj jutott el a tudatomig. Összetörő üveg hangja. Mindketten abbahagyták a beszédet, de a főnök még fogott. Mindeközben a zaj irányába fordítottuk tekinteteinket. Chi mögött összetört valami. Ahogy felém jött megláttam, hogy a fiola hullott darabjaira. De nem volt benne vér.

Chi-re néztem, aki még egy pillanatig csak lefelé bámult. Majd hirtelen felkapta rám kék szemeit. Határozott léptekkel az ágyamhoz sietett. Egy lendülettel felugrott és lovagló ülésben ült az ölembe.

- Chi? – nem felelt.

Fel sem fogtam mire készül. Egy pillanat alatt történt. Még szinte le sem ért a derekamra, mikor elkapta két kezemet és a fejem mellé két oldalra a párnára nyomta őket. És...

...

Megcsókolt.

...

...

Épp mikor szólásra nyitottam számat. Egyszerűen megcsókolt. Szemeit becsukta. Kihagyott egyet a szívverésem. Majd a korábbinál sokkal erősebben vert megint. Aztán megéreztem azt a fémes ízt. Rájöttem. Chi szájból szájba módon itatja meg velem a vérét. Akaratlanul is nyeltem. Próbáltam ellenkezni, de nem ment. Nem tudtam. És hogy miért? Mert csak egy dolgon járt az eszem.

- „Megcsókol! Chi megcsókol!" – összeszorítottam szemeim és nem tudtam többé ellenkezni. – „Még erre is képes voltál, hogy meggyógyíts? Egy csók... Annyira puhák az ajkai. És a vére sem olyan rossz ízű, mint az enyém, inkább édes. De a csókja még édesebb. Miket gondolok?? Én... Élvezem? Nem az nem lehet! De mégis. Ez a forróság. Nem tudom nem élvezni! A szívem majdnem kiugrik a helyéről. Élvezem a csókját!"

Szinte éreztem, ahogy a vére ereimben áramlik és folyamatosan szorítja vissza a mérget. Az erőm lassan visszatért. Már képes lettem volna arra, hogy megállítsam. Hogy ellökjem. De nem tudtam. Nem akartam. Nyújtani szerettem volna a pillanatot. Forróság járta át a testemet, és mint egy gőzmozdony dübörgött életben tartó szervem. A jégpáncélom örökre megadta magát. Recsegve, ropogva tört darabjaira. És eltűnt. Nincs többé és ezt Chi-nek köszönhetem. Pontosabban ennek az egy csóknak.

- „Chi... Azt akarod, hogy ne kötődjek hozzád? De ezek után, mégis hogy? Nem tudlak és nem is akarlak elengedni! Maradj velem Chi!"

Csupán pár másodperc volt az egész. De sokkal hosszabbnak tűnt és én mégis nyújtottam volna még rajta. Lassan nyeltem a gyógyító folyadékot. Mikor éreztem, hogy elfogyott vissza akartam csókolni. De ő hamarabb elvált tőlem. Kezeimet még mindig lefogta úgy nézett a szemembe.

- Gomenne! De nem halhatsz meg! Nem engedem! Remélem, egyszer megbocsájtod ezt az önzőségemet!

Ezzel leugrott rólam és még mielőtt bármit is mondhattam volna kifutott a szobából.

Chi szemszöge:

Letekertem az üveg kupakját. Míg nem figyeltek, a számba vettem a vérem, a fiolát pedig visszatettem az asztalra. Tettem egy lépést előre. Mögöttem hallottam amint az üres üveg gurulni kezd, legurult az asztalról, majd ripityára törik a padlón. Ez megdermesztette a többieket is én pedig lekaptam a tekintetemet a talajra, de tovább mentem. Éreztem magamon a tekinteteket. Még egy utolsó nagy légvétel. Felkaptam a szemeimet és egyenesen a szürke szempárra néztem. Odasiettem, felugrottam az ágyára. Lovagló ülésben ültem a derekára.

- Chi? – nem értette a tettemet.

Ezzel leengedte a védelmét így elkaptam a kezeit. Feje mellé a párnára nyomtam őket. Szemeimet becsuktam, majd odahajoltam hozzá és az ajkaira tapadtam. Hirtelen vett orrán át egy levegőt a megdöbbenéstől. Szerencsére pont meg akart volna szólalni, így azon már nem kellett küzdenem, hogy szétnyissa ajkait. Egész teste megfeszült. Éreztem hisz rajta feküdtem. Lassan elkezdtem átengedni véremet az ő szájüregébe. Nem akartam sietni, mert a végén még kárba vész. Mikor megérezte picit mozdított fején, de nem hagytam neki, hogy elváljon tőlem. Akaratlanul is lenyelte az első kortyot. Utána kicsit küzdött még ellenem, de végül feladta és hagyta, hogy megtegyem. Nem ellenkezett többé, sőt talán még egy kicsit meg is szorította kezeimet. Szíve csak úgy zakatolt alattam. Elkezdett gyógyulni, ezt éreztem és megnyugvással töltött el. Így hagytam a gondolataimnak átvenni a vezetést.

- „Megtettem. Megcsókolom. És ő engedi nekem. De kérlek Akutagawa ne kötődj ezért hozzám! Kérlek ne! Inkább utálj meg még jobban! Taszíts el magadtól! Ne érezz! Ne! Kérlek ne! Csak gyógyulj meg és lökj el!"

Ahogy az utolsó kortyot is átadtam éreztem valamit. Ajkai kicsit megmozdultak. Egyből megszakítottam a csókot. Tudtam mit akart tenni. Visszacsókolt volna! De ezt nem hagyhattam neki. Mert akkor egészen biztosan visszafelé sült volna el a tervem. Így viszont még hihetek a döntetlenben.

Végignéztem a testén. A lila foltok eltűntek. Ez megnyugtatott. Nem úgy, mint az a tekintet. Ahogy rám nézett, szinte hallottam a gondolatait. Egyszerre volt ledöbbenve, mérges, és mintha kicsit szomorú is. Talán mert nem hagytam neki.

- Gomenne! –szóltam, mielőtt ő tette volna meg - De nem halhatsz meg! Nem engedem! Remélem, egyszer megbocsájtod ezt az önzőségemet!

Mondatom közben megláttam egy halvány piros csíkot arcán és éreztem, hogy engem is elönt a forróság. Leugrottam az ágyáról és kirohantam, magam mögött becsapva az ajtót. Végigszaladtam a hosszú folyosón egészen a női mosdóig. Ahogy a tükörbe néztem láttam, hogy tényleg elöntött a pír. Olyan vörös voltam, mint Elise chan ruhája. Megmostam arcomat hátha jobb lesz. De nem sokat javult.

- „Mit tettem? Miért érzek most így? Miért fáj?"

Elengedtem felgyülemlett könnyeimet és lekuporodtam a kőre.

- „Ilyen még sosem történt velem. Akkor most miért? Miért olyan nehéz olyannak lenni, mint eddig? Miért engedem magamhoz közel? Mikor tudom, hogy ezzel csak fájdalmat okozok neki!"

A belső falhoz csúsztam és bebújtam a mosdó alá, hátamat a falnak vetettem, lábaimat felhúztam. Egy kis zugra vágytam, ahol senki sem talál majd rám. Csak talán egy személy. Gondolkodnom kellett. Rendbe akartam tenni őket. Fejemet fogtam és szemeim behunytam. Kizártam a külvilágot.

- „Nem kellett volna megtennem? De akkor elveszítettem volna! Így most jobb lett? Nem! Sőt rosszabb! Ez volt az egyetlen megoldás? Igen! Nem hagyhattam meghalni! Ő most mit érez? Biztosan utál! Miért? Mert ő volt az első, akin használtam az áldottságomat annak a célnak az okán, hogy meghaljak. Biztosan ezért tetem? Nem... Azért tettem, hogy ő éljen. Akkor még mindig bánom, hogy megtettem?"

Kinyitottam a szemeim és elengedtem a fejem is. Kezeimre néztem. Remegtem. De nem hidegtől. A bizonytalanságtól. Mert nem tudtam, mi fog történni ez után. Féltem a jövőmtől. Vagyis inkább attól a jövőtől, amelyikben nélküle kell leélnem azt az egy évet. Emlékezetem megnyugvásképpen felidézte a csók emlékét. Ujjaimat ajkaimhoz érintettem és újra meg újra lejátszottam magam előtt.

- Nem... egyáltalán nem bántam meg...

Akutagawa szemszöge:

Ahogy elfutott utána kaptam. Bár nem értem el, de el akartam. Vissza akartam rántani. Ha elértem volna, visszahúzom. Magamhoz szorítom, és nem engedem el. De nem sikerült.

- Chi! – kiáltottam, de az ajtó csapódása elnyomta.

Csend lett. Fájdalmas csend. Éreztem mellkasom majdnem megszakad. Utána akartam menni, de tudtam, hogy most neki is magányra van szüksége. Így csak ültem az ágyon és kezeimet bámultam. A szobában maradt két személy, még egy pár pillanatig még némán és valószínűleg értetlenül álltak. Majd a főnök megtörte a csendet.

- Nos, akkor elvileg meggyógyultál. De ettől még ne menj sehová!

- Egy kicsit szeretnék egyedül lenni. – motyogtam magam elé.

Amire mindketten megdöbbentek. Ez talán azért is lehetett, mert éreztem, hogy vörös a fejem. De nem tudtam mit tenni ellen. Ajkaimon éreztem azt az édességet. És ujjaim akaratlanul is odaértek.

- Ahogy akarod. – bólintott majd mindketten kimentek.

Egyedül maradtam a szobában a gondolataimmal. A gondolatokkal, amik csak körülötte jártak. És az újfajta érzéssel mely a jégpáncélom helyén lett. Fájt. De egyszerre volt, valahogy kellemes is, amit nem értettem. Chi-re gondoltam. Csak rá tudtam. De nem ez volt az első alkalom. Ott a sikátorban, mikor azt hittem, vége. Akkor is csak ő volt a fejemben. De most más volt. Talán, mert nem a vége volt közel, hanem valaminek az eleje.

-----------------------------

Végre elértünk ide is. Ez a fejezet teljesen az utolsó két kép miatt született. Már a történet legelején megjelent ez  a jelenet a fejemben. És már nagyon vártam hogy magírhassam. Tényleg ez a két kép ihlette, remélem nektek is tetszett annyira mint nekem.