Akutagawa szemszöge:

Sötét volt. Nem éreztem semmit. Azaz hogy csak egy dolgot. A kezem irányából melegség áradt. Onnan, ahol Chi fogott. Csak az ő érintése hatolt át a sötétségen, ami elnyelt. Ez tartotta bennem a lelket. Miatta tudtam, hogy még életben vagyok. Nem tudtam mit tenni így elmerültem a gondolataimban.

- „Chi visszajött értem. Hiába mondtam neki, hogy ne tegye. Nem hallgatott rám, mert aggódott értem. Baka lány. Sírt. Értem sírt. Pedig én vagyok az utolsó, aki megérdemli ezt. Már hányszor megöltem őt? És mégis, Ő annyira aggódott értem. Fontos vagyok neki? Igen. Biztos vagyok benne. És mellette maradhatok! Fel fogok épülni! Hiszen Chi használni fogja rajtam az áldottságát és meg fog gyógyítani! Talán már ott a sikátorban megtette volna, ha Chuuya san nem jelent volna meg. Bár még mindig nem tudom, hogy került oda, de nem is érdekel. Nem lényeges. A fontos az, hogy-"

Gondolataimat megszakította egy emlékkép. Aznap történt, mikor Chi az első éjjelét töltötte nálam. A nappaliban ültünk és ő a múltjáról mesélt nekem. Pontosabban arról, hogy miért akar meghalni. A képessége miatt sok ember halt meg. Úgy érzi, rengeteg vér tapad a kezéhez és ezt nem bírja elviselni. Chi áldottsága: Itteki no Inochi. Ha valaki iszik, a véréből az meggyógyul. De ennek az az ára, hogy Chi életereje folyamatosan elfogy. Ha elfogy, meghal.

- „Ha Chi meggyógyít engem, akkor azzal a saját életét fogyasztja el! Nem teheti!"

Felugrott még egy másik emlék is elmémben. Chi második feltétele. Mielőtt csatlakozott volna a maffiához Chi-nek volt 3 feltétele. Ebből az utolsó az volt, hogy az én társam lesz. Azért kérte ezt még akkor, mert úgy gondolta mellettem elég nagyveszélyben lesz majd mellettem, hogy hamar végezzen vele valaki. De a második kikötéséről már majdnem megfeledkeztem. Azt akarta, hogy ha talál egy módot arra, hogy meghaljon, akkor mi nem avatkozunk közbe, és nem akarjuk megmenteni.

- „Nem hagyhatom, hogy megtegye! Ha mindenkit elkezd meggyógyítani, akkor meghal! De pont ezért tűzte ki ezt a feltételét is. Mert tudta, hogy így fogunk reagálni rá. Előre érezte, hogy ha kiderül, akkor lebeszélnénk vagy megállítanánk őt. Nem akarom betartani a második feltételét!"

- „Akutagawa? Kérhetek egy szívességet? Győzz meg arról, hogy érdemes élnem!"

Mint a villám hasított belém a kérése, amit azon az éjszakán kért tőlem.

- „Chi megkért arra, hogy változtassam meg a hozzáállását. Megígértem neki, hogy megmutatom miért érdemes élnie! Így van! Chi adott egy esélyt az életnek. Még egy lehetőséget. Csak be kell bizonyítanom neki, hogy itt kell maradnia! Meg kell állítanom! Nem engedem el!"

De így eszméletlen állapotban nem tehetek semmit. Fel kell ébrednem még mielőtt, használja rajtam a képességét. Vagy még nagyobb hülyeséget követ el! Meg kell állítanom! Fel kell ébrednem!

Hangokat hallottam magam mellől. Egy férfi és egy nő. Ismerősen csengett mindkettő. Próbáltam összpontosítani, hogy felismerjem őket. A férfi mély hangja néha átcsapott furcsán kedves hangnembe. A lány fiatal volt. De nem Chi. Ahogyan a férfivel beszélt jellegzetes volt. Kérdéseket tett fel és ha a másik nem válaszolt, akkor ellentmondást nem tűrő hangon leteremtette a beszélőpartnerét. Kis idő múlva rájöttem, hogy csak Mori san és Elise-chan lehetnek. Ők az egyetlenek, akik ilyen hangnemet engednek meg a másikkal. És ennyire jellegzetes a beszédstílusuk. Mások nem lehetnek.

- „De hol van Chi?"

Hozzá nem intéztek kérdéseket és nem is kapcsolódott bele a beszélgetésbe. Úgy tűnt csak ők ketten vannak velem a szobában. A zajok alapján megpróbáltam beazonosítani, hol vagyok. Nehezen, de a veszekedő páros szavai között kiszűrtem a szívmonitor jellegzetes sípoló, pityegő hangját. És mellette a lélegeztető gép zúgását is. Erőt vettem magamon és lassan kinyitottam a szemeimet. A szobában lévő erős fény és a világos berendezés bántották látásomat. De amint megszoktam elkezdtem körbenézni. Egy átlagos kórházi szobában voltam. De ahogy jobban megnéztem feltűnt, hogy ez ugyan az a szoba, ahol úgy egy fél évvel korábban voltam. Miután vereséget szenvedtem Jinko-tól. Még visszagondolni is rossz volt, hogy az megtörtént. De hamar elfeledtem, ahogy a mellettem beszélő párosra vezettem tekintetemet. Nem figyeltem túlzottan a beszélgetésükre, de nem volt velük az, akit kerestem. Zavart, hogy nincs itt a szobában. Szemeim megint a szoba plafonjára fordítottam és nagyot sóhajtottam.

- Chi... - szólaltam meg alig hallhatóan.

A másik kettő egyszerre hallgatott el és kapták rám a tekintetüket.

- Akutagawa kun! – kiáltották szinkronban.

Az ágyamhoz siettek. Mindkét szempár egyszerre volt megdöbbenve és megkönnyebbülve. Mori san mielőtt bármit is szólt volna gyorsan ellenőrizte az életjeleimet. A monitorokat nézte és pár gyors rutinvizsgálatot is elvégzett. Ezek után úgy, ahogy egy orvos, kérdezett.

- Hogy érzed magad? Fáj valamid?

- Hol van Chi?

- Valahogy sejtettem, hogy ez lesz az első kérdésed – vigyorgott a szőkeség.

- Pár szobával arrébb van. – válaszolt a sensei a kérdésemre – Vért ad.

Na, pont ezt nem akartam hallani. A rossz hír hallatán pulzusom felgyorsult és ezt a gépek is jelezni kezdték. Próbáltam felülni, de Mori san visszanyomott az ágyba. Vergődés közben sikerült lelöknöm magamról a takarót, egész testem be volt kötve. Úgy tűnt Chi nem használta az áldottságát. Ez a sok kötés inkább Mori san kezelésének tudható be. A főnök látta rajtam, hogy értetlenül gondolkodok.

- Sok vért vesztettél. Chi kun nem alkalmazhatta a gyógyítását, mert ahhoz eszméletednél kellett volna lenned. Így a hagyományos úton oldottuk meg.

Kicsit fellélegeztem ezt hallva. De a tény, hogy Chi jelenleg másoknak adja a vérét nem nyugtatott meg.

- Össze lett varrva a golyó ütötte sebed és kaptál vért is. – folytatta a tájékoztatást – De sajnos nem úsztad meg ennyivel. – hangja ennél a mondatnál távolt állt a nyugtatótól.

- Ezt hogy érti?

Pont mikor megszólalt volna nyílt az ajtó. Chi lépett be rajta. Már másik ruhát viselt, nem azt, amit a munka közben. Gondolom, azért mert az én vérem áztatta. Szemei kicsit homályosak voltak. De azért volt bennük pár cseppnyi élet is. Nem zuhant vissza abba az állapotba, amiben volt, mikor megtaláltam. De közel állt hozzá. És ez aggasztott. Ahogy belépett először fel sem fogta, hogy felültem. Csak maga elé bámult. Nagyon elgondolkozott valamin. Ki akartam zökkenteni belőle, hogy lássa, már jól vagyok. Nem kell aggódnia értem.

- Chi... - szólítottam meg erőtlen hangon.

Neve hallatán felpillantott és találkozott a tekintetünk. Láttam, ahogy a homályos szemei megint csillogni kezdenek. Ajkai felfelé görbülnek, de közben picit el is nyíltak. Őszinte örömöt és megkönnyebbülést láttam arcán.

- Akutagawa! – csordultak ki örömkönnyei.

Egyből hozzám szaladt és amennyire az ágy és a kötéseim engedték neki, megölelt. Éreztem, hogy óvatosan teszi, mert félt. Viszonoztam az ölelését jobban magamhoz szorítottam. Jó volt megint a karjaim között tudni apró törékeny testét.

Chi szemszöge:

Akutagawa-t még időben bevittük a központba. Út közben Chuuya san előre telefonált, így mire odaértünk, már vártak minket és vitték is a műtőbe. Hosszú műtét volt és számomra még hosszabbnak tűnt. Végig a folyosón vártam és járkáltam fel-alá. Elise chan mellém szegődött, hogy mégse legyek egyedül. Próbált megnyugtatni és valamennyire sikerült is neki. Azzal, hogy arról mesélt hogyan rakták legutóbb is össze Akutagawa-t, segített. Hisz most nem volt olyan sok sérülése, mint akkor, úgy fél évvel korábban. Nem mondott el sok részletet arról, hogy ki látta annyira a baját, csak annyit, hogy egy tag volt a Fegyveres Nyomozóirodától. Hallottam már pár dolgot róluk, de annyira nem ismertem őket. Míg beszélgettünk eltelt jó pár óra. Aztán egyszer a műtő felett lévő piros lámpa zöldre váltott. Véget ért a műtét. Viszont még egy órán keresztül várakoztattak. Nem engedtek oda hozzá. De megmondták, hogy stabil az állapota. Hatalmas kő esett le a szívemről ezt hallva és végre megnyugodhattam. Engedtem Elise chan unszolásának is és elmentem vele átöltözni. Még mindig azokban a ruhákban voltam. Nem érdekelt, hogy Akutagawa vérével szívták meg magukat mikor mellé térdeltem a tócsába. Elise chan adott nekem váltás ruhát majd visszakísért a korházba, ahol Mori san már várt minket.

- Hogy van? – kérdeztem szinte egyből.

- Még nem ébredt fel, de már stabil. – a hangja nem volt valami meggyőző, ezért aggódás fogott el.

- Történt valami?

- A lövés és a vérveszteség már nem veszélyezteti az életét. Azokat elláttuk, de van még valami, ami aggasztó.

- Micsoda?

- A golyó mérgezett volt. Nem tudjuk miféle méreg. Még vizsgáljuk, de jelenleg is terjed a testében. Ha mindenhova eljut, akkor végez vele.

A sokktól majdnem összeestem. Forgott velem a folyosó. Éreztem, hogy elfehéredek. Éppen csak, hogy meg tudtam tartani magamat.

- „Nem ez nem lehet! Túléli azt a sebet erre meg jön ez? Miért? Miért akarja elvenni tőlem a világ? Nem akarom! Meg kell mentenem! Fel kell ébresztenem! Akkor meg tudom gyógyítani!"

- Chi kun? – tekintett le rám Mori sensei kicsit aggódva.

- Fel kell ébreszteni! Akkor meg tudom menteni!

- Az áldottságoddal?

- Azzal! De ébren kell lennie hozzá! Hiszen, csak akkor tud inni a véremből! Bemehetek hozzá?

- Igen, de még ne ébreszd fel! A műtétet is ki kell még hevernie a testének. Még van időd, mert a méreg lassan terjed.

- Rendben. – bólintottam, majd kissé meghajoltam és kikerülve a senseit az ajtóhoz léptem.

Ahogy kezemet a kilincsre tettem kissé megtorpantam. Visszafordultam a főnök felé, aki még mindig engem nézett.

- Mori sama...

- Igen?

- Köszönöm, hogy megmentette!

- Nem... - mosolygott – Te fogod megmenteni.

Egyet bólintottam majd beléptem a szobába. Akutagawa ott feküdt az ágyon drótok és érzékelők hada figyelte minden életjelét. Mikor becsuktam az ajtót elnémult minden, hisz kicsuktam a folyosó zajait. A szívhangmonitor egyenletesen pityeget és húzta az EKG-t. Lassan, de szabályosan emelkedett és süllyedt mellkasa, ahogy vette a levegőt. Olyan volt, mint aki csak nagyon mélyen alszik. Nem úgy nézett ki, mint aki most menekült meg a halál markából. Bár ezt az utolsó kijelentés még nem teljesen igaz. Hiszen a halál utolsó ujját még nekem kell lefeszíteni róla. Nem viheti el! Szükségem van rá! Közelebb sétáltam hozzá, egész az ágyához. Megfogtam a kezét. Hideg volt. Hófehér és jéghideg. Nem esett jól az érintése, így elengedtem. Kezemet inkább arcára tette. Megsimítottam.

- Gomenne! – suttogtam neki – Miattam sérültél meg így, mert meg akartál védeni. De ígérem, helyrehozom! Meggyógyítalak!

Nem kaptam választ, de mintha egyet értett volna velem. Mintha azt sugallta volna a hallgatása, hogy bízik bennem. Fejemet lassan a mellkasára hajtottam és becsuktam szemeimet. Hallgattam, ahogy stabilan ver a szíve. Megnyugtatott. Mint mindig. Szerettem ezt a hangot. Mindennél jobban. Sosem gondoltam volna, hogy pont ez a hang lesz az, amihez ennyire tudok majd ragaszkodni. De nem akármilyen, vagy akárki szívveréséhez. Csak az övéhez! Elmerültem a nyugalomban és a szívverésének hangjában. Gondolkodnom kellett. Sok dolog kavargott bennem.

- „Miért kellett megsérülnie? Rashomon nem védte ki a lövést? De az első kettőt igen. Akkor az utolsót miért nem? Lehet hogy-... Hát persze. Az a golyó nekem lett szánva. Akutagawa elé ugrott, hogy ne én legyek most ebben az ágyban."

Felemeltem a fejemet hogy megint rá tudjak nézni.

- Baka! Tudod, hogy nem hatott volna rám! Akkor miért?

- „Olyan nagy baj az, hogy meg akarlak védeni? Chi?" – jutott eszembe hogy mit mondott korábban és beleszorult a mellkasom.

- „Akutagawa... Túlságosan kötődsz hozzám! Nem kellene. Én egyszer meghalok. Ha túlzottan ragaszkodsz, hozzám nem fogsz elengedni... De ezt te is tudod. Miért nehezíted meg a saját dolgodat is? És nem csak ez az egy dolog van, ami miért nem kellene. De azt még nem mondhatom el neked."

Gondolataimból kizökkentett, hogy a folyosóról beszűrődött valami. Nagy lett odakint a nyüzsgés. Újabb beteget vittek a műtőbe és elég gyorsan és hangosan ahhoz, hogy súlyos legyen. Elfogott egy érzés. Furcsa volt. Egyszerre tűnt megoldásnak és mellette egy szorító fájdalomnak is. Tudtam mit kell tennem.

Felkeltem és az ajtóhoz mentem. Bezártam, mert nem akartam, hogy bárki is megzavarjon vagy félbeszakítson az elkövetkező pár percben. Visszamentem Akutagawa-hoz és felültem az ágyára. Odahajoltam hozzá, hogy a fülébe tudjam súgni mondandómat, remélve, hogy meghallja.

- Akutagawa. Remélem, meghallod. Csak el akartam volna mondani. Találtam egy módot. Tudom, hogyan halhatok meg. Odaadom a véremet nekik. Addig, amíg el nem fogy az életerőm. Ez kb. egy évet jelent, ha úgy használják fel, ahogy számolom. Kérlek, ne haragudj rám! De nem állíthatsz meg! Nem szabad élnem. Engedj el! Kérlek! Ne kötődj hozzám!

Mellkasomat szorította minden mondatom. Fájt kimondanom őket. De tudtam, hogy ezt kell tennem. Ezt az utat kell választanom.

- És lenne itt még valami. – simítottam meg arcát – Ébredj fel! Meg akarlak menteni!

Még egy kicsit hozzá bújtam, hogy hallhassam a szívének dobogását. Mintha kicsit gyorsult volna. Talán eljutott hozzá az üzenetem. Erősebben és nagyobbakat vert. Éreztem rajta, hogy fel akar ébredni. Ez pedig azt jelentette, hogy most itt kell őt hagynom. Ha felébred míg itt vagyok, akkor meg fog állítani. Mennem kellett, de mellkasom szúrása miatt nehezen váltam el tőle.

- Ébredj fel, mire visszajövök. Kérlek! – súgtam még neki, majd lemásztam mellőle.

Az ajtó felé indultam, még egyszer vissza néztem rá. Fájt. De nem tettem ellene. A zárat kinyitva kiléptem az ajtón és Mori sama keresésébe kezdetem. Hamar meg is találtam.

- Chi kun? Segíthetek valamiben?

- Én szeretnék segíteni! Vért akarok adni, hogy gyógyításra tudják használni az áldottságomat!

Nem csak ő döbbent meg, hanem a kijelentésemre, hanem mindenki, aki éppen körülöttünk állt. Szinte megállt egy pillanatra a folyosón a nyüzsgés.

- Komolyan gondolod? – hajolt közelebb megtörve a csendet és megint elindítva az embereket.

- Igen. Használják életmentésre. Kérem!

- Rendben, ha ezt szeretnéd, akkor legyen. Gyere velem és közben magyarázd el, hogy is működik pontosan a képességed.

Vele tartottam. Elmondtam neki mindent. Kivéve persze a mellékhatását a saját szervezetemre nézve. Arról nem kell tudnia. Külön kitértem arra, hogy milyen dózisban kell használni. Attól függően, hogy milyen súlyos esetet kell ellátni. Ennél a résznél a főnök még jegyzetelt is. Alapos magyarázatot adtam, hogy ne legyenek kérdései. Direkt figyelmeztettem arra, hogy ha nagyobb adagot akarnak használni. Ez a 200 ml-t jelenti, vagyis ha ennél nagyobb mennyiséget kell alkalmazni, akkor arról szeretném, ha előre szólnának. Ugyanis ilyenkor már én is megérzem, hogy fogy az erőm. És nem akarok meglepődni a hirtelen tüneteken. Ezek a fejfájástól és szédüléstől egészen az ájulásig terjednek. És nem valami kellemesek. A kis dózisokat nem érzem meg. Természetesen az indokokat ködösítettem. Ez után egy nővérrel elkísértek az egyik laborba, azért hogy levegyék a véremet.

- Rendben, akkor most leveszünk 4 decit és-

- Vegyen le 10 litert! – vágtam közbe.

- Micsoda. – döbbent meg annyira, hogy majdnem leesett a székről – Annyi nincs is-

- Ne féljen. Nem halok bele. Hiszen pillanatok alatt visszatermelődik.

- De-

- Csinálja nővér! – parancsolt rá a főnök – A lány áldott. Halhatatlan, meg sem fog kottyanni neki. A vére pedig gyógyító. Az a nőt, akit most vittek be a műtőbe lehet, hogy ezzel kell, majd megmenteni.

- É-értem... - törődött bele végül és elkezdte a folyamatot.

- És kérem, egy fiolába tegyen külön nekem még 100 ml-t.

- Ez Akutagawa kunnak lesz? – kérdezett a sensei.

- Igen, a méreg hatása ellen. – ezen, kijelentésemen mosolyogni kezdett.

- Megyek, megnézem, hogy felébredt-e már. Ha itt végeztél, gyere oda a szobájába te is.

- Rendben. – ezzel ketten maradtunk a nővérrel.

Lassan folyt le a vérem a tasakba. Hamar érezni kezdtem, hogy a testem megérezte és elkezdett újratermelődni bennem. Sorban teltek a tárolók, ahogyan az idő is. Majd, mikor végeztünk kitöltött egy fiolába, annyit, amennyit korábban kértem.

- Köszönöm. – vettem el, majd a véremmel teli tárolókra néztem – ezeket a tasakokat csak Mori sensei által lehetnek felhasználva! Senki más nem vehet ki belőlük!

- Rendben. – mondta és rá is írta a címkékre, majd eltette őket a hűtőtárolóba.

Én az üvegcsét szorongatva elköszöntem és kiléptem a folyosóra.

- „Megtettem. Elindultam azon az úton, amit választottam."

Visszasétáltam Akutagawa szobájához. De lassan, mint egy zombi. És nem azért, mert lefárasztott a vérvétel. Nem. Hanem mert megtámadtak a gondolataim.

- „Akutagawa meg fog ölni! Lelövette magát, hogy megvédjen. Én meg éppen az imént írtam alá a halálos ítéletemet, amit ráadásul én magam fogalmaztam meg. Teljesen jogosan fog megfojtani, amint megtudja. Szinte már hallom, ahogy kiabálni kezd velem. De ezt kellett tennem. Nekem ezt a sorsot szánták..."

Lassan nyitottam ki az ajtót és sétáltam be a szobába. Mivel még a gondolataim rabja voltam, így nem figyeltem mi történik körülöttem.

- Chi... - hallottam meg egy erőtlen rekedtes, de számomra fontos hangot.

Felpillantottam és egy szürke szempárral találkozott az enyém. Szinte fel sem fogtam elsőre.

Akutagawa ébren volt. Az ágyban felült és mosolygott rám. Takarója már nem fedte testét így láttam, hogy egész felsőteste be van kötve. De ennek ellenére mellkasomban melegség gyűlt attól, ahogy rám nézett. Mosolygott rám, mint aki azt akarja mondani már, nincs baj. Szemeim nedvesek lettek, és csak egy szó kellett, hogy sírva fakadjak örömömben.

- Akutagawa! – odasiettem hozzá és óvatosan átöleltem.

Vigyáztam, hogy ne okozzak neki ezzel fájdalmat. Ő egyből viszonozta ölelésemet és jobban magához fogott. Nem fájt neki, legalább is nem mutatta ki. Csak szorosan átkarolt. Meg akart nyugtatni. Éreztem rajta. És sikerült is neki. Ahogy arcomat mellkasába fúrtam nagyot szippantottam illatából. Szinte el is felejtettem korábbi negatív gondolataimat. De az üvegcse, amit kezemben fogtam nem engedte ezt meg nekem. Viszont az idilli pillanat miatt úgy döntöttem, hogy még nem mondom el neki mit tettem.

- Chi chan! – hallottam Elise chan hangját így kicsit elemeltem a fejemet Akutól, de nem bontakoztam ki az öleléséből – Pont jókor érkeztél. Az imént ébredt fel.

- Éppen azt magyaráztam neki, hogy mi is történt pontosan. – csatlakozott a beszélgetéshez Mori sensei is.

- Tényleg! – jutott eszébe a feketének is így elengedett – Hogy értette azt?

- A golyó, ami megsebesített mérgezett volt.

- Micsoda?

- Ez valamilyen áldottság. – magyarázta – Ennyit már sikerült kiderítenünk róla. Sajnos nem sok mást tudunk. Jelenleg is terjed a testedben és eddig nem találtunk ellenszert.

- Azaz hogy mégis. – vigyorgott a szőkeség és mellém lépett. – Ez lenne az? – mutatott a kezemre.

Akutagawa is odanézett és felismerte, hogy egy vérrel teli fiolát szorongatok ujjaim között. A szembe nézett, mint aki nem akar hinni annak, amit lát.

- Chi, ugye nem? – nem tudtam a szemébe nézni, elkaptam a tekintetemet – Mond, hogy nem adtad oda a véredet!

Úgy mondta, mint aki csak abban reménykedik, hogy a válaszom „nem" lesz. Fájdalmasan csengtek szavai. A mellkasom is szorítani kezdett tőle. Szinte könyörgött azért, hogy cáfoljam meg. Hiszen tudta. Ő volt az egyetlen, aki tudta mi a mellékhatása az áldottságomnak.

- „Rájött. De az is lehet, hogy hallotta mikor elmondtam neki. "

A padló csempéit tudtam csak nézni. A szobában csend állt be, amiről szerintem a másik két hallgató nem értették, hogy miért van. Csak lefelé bámultam és nem tudtam mit válaszolni neki.

- Szóval igaz... Tényleg megtetted... - fájtak a szavai.

Sírni akartam, de nem engedhettem meg magamnak. Most nem. Meg kellett állnom. A szemem sarkából láttam, ahogy elkezdi letekerni magáról a kötszert.

- Mégis mit művelsz? – ugrott oda a sensei és elkapta a kezét.

- Látni akarom, hogy mennyire súlyos a helyzetem! – erre a főnök elengedte és hagyta, hogy levegye magáról a fehér anyagot.

Bőre most már láthatóvá vált. A hely ahol a műtét volt egy külön tapasszal volt még lefedve így azt nem vette le magáról. Azon nem csodálkozott, de a többin ledöbbent. A lövés helyétől, ami a jobb oldali 4. bordáját érte indultak ki a mérgezés jelei. Bőre lila volt ott, ahol a méreg már felütötte a fejét. A lövés helyétől távolodva világosodott. De a jobb karja és a mellkasa már teljesen lila volt és sötét. Mint az áfonya. A törzsén lefelé fokozatosan világosodott ki, egészen a gyomra alsó vonaláig.

- Lassabban halad, mint gondoltuk. – törte meg a csendet Mori sensei.

- De attól még elég randa látvány. – jegyezte meg a szőkeség.

Akutagawa nem szólt semmit, de láttam rajta, hogy gondolkodik. Lassan lépkedtem vissza az ágyához ahonnét idő közben elhátráltam. Odanyújtottam neki az üvegcsét.

- Chi? – nézett rám.

- T-tudom, hogy most nagyon haragszol rám. Teljesen jogosan. De kérlek, ezt idd meg! Meg akarlak menteni! – hadartam el neki, hogy ne tudjon belekötni.

Ennek ellenére viszont továbbra sem néztem a szemébe. Nem tudtam. Féltem attól a tekintettől. De éreztem magamon a szürke szempárt.

- Chi... - ejtette ki lassan a nevemet, de képtelen voltam rá – Nézz rám! – emelte meg a hangját.

Erre lassan vezettem vissza rá szemeimet. Ő a sajátjait az én kék íriszeimbe fúrta. Azért, hogy ne akarjam megszakítani a szemkontaktust. Mint aki a lelkemig belátott volna úgy nézett. Szemeiben több érzelmet is olvastam. Haragot, aggodalmat, félelmet, és halálos komolyságot. Csak ezek után szólalt meg megint.

- Nem fogom meginni!