Chi szemszöge:

Ahhoz képest, hogy a város másik felébe kellett átmennünk egész hamar odaértünk. Bementünk az épületbe és megkerestük az 59-es számú szekrényt. Szerencsére a tömegben jól elvegyültünk. Nem tűnt fel senkinek, hogy kivettük a táskát, majd távoztunk. Pár sarokra onnan egy sikátorban álltunk csak meg. Különösen figyeltünk, hogy senki se kövessen minket.

- Pontosan mi is van ebben? – kérdeztem miután kifújtam magamat.

- Azt én sem tudom biztosan. Csak elvisszük a főnöknek, többet nem kell tudnunk róla.

- Akkor, most irány a főhadiszállás?

- Igen. Innen már nincs olyan messze. De a biztonság kedvéért inkább ezeket a kis utcákat használjuk.

- Rendben.

Megindultunk a város fölé magasodó vörös árnyalatú sötét épületek felé. Már nem rohantunk annyira, mint korábban, de azért elég gyorsan haladtunk. Kicsit később megint beszélgetést kezdeményeztem.

- Utána mit csinálunk? Hiszen még szinte az egész nap előttünk van. És eddig mindig csak otthon gubbasztottunk...

- Mihez lenne kedved? – kérdezett vissza, ami meglepett.

Azt hittem egyből ellenezni fogja az ötletet. Vagy azt mondja majd, hogy menjek egyedül. De ehelyett úgy tűnik, érdekli, hogy mit szeretnék. Gondolkodni kezdem, mert nem számítottam arra, hogy ilyen hamar döntenem is kell.

- Nem is tudom... Bemehetnénk a belvárosba... Mikor legutóbb voltunk nem fejeztük be a városnézést...

Kicsit megtorpant, majd rám vezette szürke szemeit. Nem tudtam kinézni belőlük, hogy mire gondol. Csak nézett egyetlen szó nélkül. Végül úgy egy perc múlva én törtem meg a csendet.

- Ha nem akarod ki is mondhatod. – indultam tovább.

- Menjünk! – kiáltott utánam.

Úgy mondta, mint aki az utolsó pillanatban ragadta meg a lehetőséget.

- Mi? – perdültem vissza.

- Ha szeretnél, akkor menjünk. – mondta bizonytalanul és félre is nézett közben.

Aranyosnak találtam. És ezen, mosolyogtam is. Na meg azon hogy biztosan lekiabálná a hajamat, ha rájönne, hogy ezt gondoltam róla. Visszasétáltam hozzá és közel hajoltam, hogy megint a látóterébe kerüljek. Így kénytelen volt megint rám nézni. Még mindig mosolyogva feleltem neki.

- Köszi, hogy eljössz velem! – tényleg így éreztem.

Nem akartam volna egyedül menni. Ha azt mondta volna, hogy nem jön akkor én sem mentem volna. Így nagyon örültem a válaszának. Viszont Akutagawa furán reagált az enyémre. Megdermedt. Nem kapta el a tekintetét. Mintha egy apró piros csík húzódott végig arcán. De elvetettem a lehetőségét, hogy elpirult volna. Szinte lélegzetvisszafojtva várta, hogy én szakítsam meg a pillanatot.

Viszont mégsem én voltam, aki véget vetett neki. Zajt hallottunk a kis utca másik vége felől. Mindketten oda fordultunk, de nem láttunk senkit. A fekete hajú mégis megragadta a csuklómat és sietősen indult tovább magával rántva.. Nem szorított erősen, de elég határozott volt. Próbáltam felvenni vele a lépést és kis idő után sikerült is. Ahogy haladtunk felnéztem rá. Ideges volt.

- Akutagawa? – szóltam halkan – Mi történik?

- Valaki követett minket!

- De hisz olyan óvatosak voltunk!

- Valahogy mégis megtörtént... - elhallgatott.

Hirtelen belökött egy oldalsó utcába és a falnak dőlve magához fogott. Várt. Némán és lélegzetvisszafojtva. De hallottam a szívverését, ami gyorsabb volt. A zaj elhaladt mellettünk. Nem is lassított, így úgy tűnt sikerült átvernünk. Akutagawa várt még egy kicsit, míg biztos lesz abban, hogy nem hall senki. Elengedett, de maga felé fordított és a kezembe nyomta a táskát. Mélyen a szemembe nézett, nagyon aggódott.

- Figyelj Chi! Ezt el kell vinned a bázisra.

- És te?

- Én megölöm, aki követett. Te addig menj! És ne gyere vissza! A bázison találkozunk.

- Nem!

- Chi?

- Nem hagylak itt! Egy csapat vagyunk!

- Nem maradhatsz itt Chi! – kezeit vállaimra tette - Mert-

- Tudod, hogy nem halok meg! – vágtam közbe – Akkor miért nem maradhatok melletted?

- Mert a fájdalmat érzed!

Nem tudtam mit válaszolni és ezt ő is látta. Egy hosszú pillanatra becsukta a szemeit. Vett egy mély levegőt, majd lassan kifújta. Utána nézett megint rám.

Akutagawa szemszöge:

Sikeresen megszereztük az aktatáskát így elindulhattunk a főnökhöz. A postáról kilépve elég gyors iramban haladtunk, egészen pár sarokkal arrébb. Azért, hogy jó messzire kerüljünk a helyszíntől. Ott egy kis utcába fordultunk be és tartottunk egy percnyi szusszanót. Láttam, hogy Chi kifáradt, mire odáig eljutottunk ezért döntöttem így.

- „Edzenem kell őt, mert nem fogja bírni a tempót a maffiában" – gondoltam, míg végigmértem.

Miután kifújta magát kérdezni kezdett.

- Pontosan mi is van ebben?

- Azt én sem tudom biztosan. – néztem a táskára, majd rá - Csak elvisszük a főnöknek, többet nem kell tudnunk róla.

- Akkor most irány a főhadiszállás?

- Igen. Innen már nincs olyan messze. – indultam el - De a biztonság kedvéért inkább ezeket a kis utcákat használjuk.

- Rendben. – szegődött mellém.

Onnan, ahol megálltunk már csak olyan 10-15 percre voltunk a céltól. Hamar le akartam tudni a dolgot így a szokásos tempónál valamivel jobban siettem. De közben ügyeltem arra, hogy Chi-nek ne legyen túl gyors a tempó. Pár sarokkal később, ahogy mellettem haladt megint megszólalt. Innen tudtam, hogy egy hosszabb beszélgetést akar kezdeményezni.

- Utána mit csinálunk? Hiszen még szinte az egész nap előttünk van. És eddig mindig csak otthon gubbasztottunk...

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb elérkezik ez is. Chi kíváncsi. Bár szeret otthon olvasgatni, de néha ki akar mozdulni. És ez most jött el.

- Mihez lenne kedved? - kérdeztem és ez láthatóan meglepte.

Biztosan másra számított tőlem. De nem hagyhatom, hogy egyedül kóboroljon a városban. Még a végén eltévedne vagy rosszabb. Kicsit gondolkozott mielőtt válaszolt volna.

- Nem is tudom... - tette egyik kezét az állára - Bemehetnénk a belvárosba... Mikor legutóbb voltunk nem fejeztük be a városnézést...

- „Mert egy csapat perverz elrabolt mellőlem." – torpantam meg.

Lassan néztem le rá és figyeltem arcvonásait. Mintha teljesen elfelejtette volna, mi is volt akkor. Bennem viszont még élt.

- „Ha akkor nem hagyom ott, akkor nem tették volna rá a kezük azok a mocskok! Az én hibám, hogy az megtörtént. Ha nem hallottam volna, meg a kiáltását, ki tudja mit tettek volna vele. Azaz, hogy pontosan tudom mit. És ezek után mégis vissza akar menni? Bolond vagy mi? Bár azok a szemetek már nem élnek, de akkor is! Vagy- lehet, hogy velem akar visszamenni? Hogy biztos ne kerüljön bajba? Velem akar menni? Hiszen úgy is kérdezett. Nem a helyszín számít? Hanem hogy én menjek vele?"

Talán túl sokáig maradtam csendben, mert tovább indult és úgy szólt vissza.

- Ha nem akarod ki is mondhatod. – fájtak a szavai

- Menjünk! - vágtam rá az első szót, ami eszembe jutott.

Chi csodálkozva fordult vissza felém egy - Mi? - kérdéssel.

- „Miket beszélek? Egyből rávágtam?" – nem tudtam a szemébe nézni így elfordítottam a fejemet – „Innen már nincs visszaút" Ha szeretnél, akkor menjünk.

Csak a mellettem lévő épület falát néztem. De hallottam, hogy visszasétál hozzám. Közelhajolt hozzám, hogy biztosan lássam így muszáj volt megint rá néznem. Mosolygott és szemei is boldogan csillogtak.

- Köszi hogy eljössz velem! – csilingelt a hangja.

Nem tudtam megmozdulni. Az a mosoly, a szavai és az a tekintet, megdermesztettek. De jó értelemben. Közel volt hozzám. A korábbi kérdéseimre pedig választ kaptam.

- „Tényleg ezt akarta!" – kezdett forróság gyűlni mellkasomban, míg akaratlanul is visszatartottam a levegőmet – „Velem akarja tölteni az idejét. De nem úgy, mint eddig. Nem, mint lakótárs vagy munkatárs, akik mondhatni muszájból vannak egymás mellett. Hanem... hanem mint... egy... date"

Nem akartam megszakítani a pillanatot. Addig akartam nyújtani, ameddig ő akarja. Meg akartam várni, míg ő vet véget neki. De nem így lett.

Léptek zajára kaptam hátra a fejem és Chi is odanézett. Nem láttam senkit, de rossz érzés fogott el.

- „Követtek? De hogy?" – Chi-re pillantottam – „Ez nem jó! El kell őt vinnem innen! Ha itt van, csak a védelmére koncentrálok! Nem tudok harcolni!"

Elkaptam a csuklóját és tovább siettem magammal rántva őt. Chi szavak nélkül is tudta, hogy most a futásra kel koncentrálnia.

- „Tudom, hogy nem esne baja. Simán megölhetném azt, aki követett és mehetnénk tovább. De szerintem többen vannak, és nem akarom Chi-t veszélynek kitenni! Nem akarom, hogy fájjon neki bármi is!" – közben sikerült felvennie a tempómat

- Akutagawa? – suttogta - Mi történik?

- Valaki követett minket!

- De hisz olyan óvatosak voltunk!

- Valahogy mégis megtörtént... - elharaptam a mondat végét.

Megláttam előttünk egy oldalsó utcát. Belöktem, hisz ő volt arról. Majd, ahogy követtem megint elkaptam, és ahogy hátamat a falnak vetettem, magamhoz szorítottam. Némán vártunk a léptek elhaladtak mellettünk és továbbmentek. Nem álltak meg. Még pár pillanatig visszatartottam a levegőmet is. Mikor már biztos voltam benne, hogy nincsenek a közelben eltoltam magamtól, de továbbra is szemben tartottam. Kezébe nyomtam az aktatáskát és mélyen kék íriszébe néztem.

- Figyelj Chi! Ezt el kell vinned a bázisra. – szavaimtól aggodalom gyűlt tekintetébe.

- És te? – kérdezett vissza.

- Én megölöm, aki követett. Te addig menj! És ne gyere vissza! A bázison találkozunk. – „Ott nem eshet bajod!"

- Nem! - ellenkezett

- Chi?

- Nem hagylak itt! Egy csapat vagyunk!

- Nem maradhatsz itt Chi! – tettem vállaira kezeim - Mert-

- Tudod, hogy nem halok meg! – vágott közbe - Akkor miért nem maradhatok melletted?

- Mert a fájdalmat érzed! – szakadt ki belőlem az őszinte válaszom

Chi csak pislogott rám. Nem értett. De már muszáj volt elmondanom neki. Mély levegőt vettem és úgy néztem bele kék szemeibe.

- Nem akarom, hogy több fájdalom érjen! – kezdtem bele.

- Akutagawa?

- Olyan nagy baj az, hogy meg akarlak védeni? Chi?

Elsült egy pisztoly. Rám lőtt valaki, de Rashomon megállította a lövedéket. Chi-t azonnal magamhoz fogtam. Amint a golyó megállt visszatámadtam, de kitért előle. Gyors volt. Kihasználva a pillanatot ellöktem magamtól Chi-t

- Fuss! – kiáltottam rá, de az ijedtségtől nem tudott megmozdulni – Chi menekülj!

A neve hallatán kijózanodott és rohanni kezdett.

- A táska! – hallottam a támadónktól

Nem beszélt hangosan, de meghallottam. Az árny Chi után eredt volna és közben figyelmen kívül hagyott engem, ami komoly hiba. És utálom is, ha semmibe vesznek, vagy ignorálnak.

- Azt már nem! – sebeztem meg egy újabb támadással, ami meglepte.

Sikerült megállítanom, így továbbra is közte és Chi között álltam. Farkasszemet néztünk a zöld szempárral, míg mögülem hallottam Chi távolodó lépteit, ahogy visszhangoztak a sikátorban.

- Kapjátok el! – kiáltotta a parancsot.

Többen el akartak mellettem haladni, de esélyük sem volt. Mindet megöltem, aki megpróbált kicselezni és átjutni rajtam. A főnökük megint lőtt, én pedig kivédtem, de abban a pillanatban láttam, hogy már nem rám céloz. Chi volt a célkeresztben. Elé ugrottam, mikor eldördült a fegyver.

Chi szemszöge:

- Nem akarom, hogy több fájdalom érjen!

- Akutagawa? – döbbentem meg – „Nem értem. Nem akarja, hogy fájjon valami? Miért? Ennyire fontos lennék neki?"

- Olyan nagy baj az, hogy meg akarlak védeni? Chi?

- „Meg akar védeni? Ha nem ő mondja, el sem hinném! Védelmez engem? Ő tényleg az az Akutagawa Ryunosuke, aki nem olyan régen még olyan gonosz volt velem?"

Csak néztem szürke szemeit, ahogy aggódott értem. Mellkasomban melegség gyűlt. Mondani akartam valamit. De ahogy ajkaim szólásra nyíltak durranás törte meg a csendet. Ismertem ezt a hangot. Jobban, is mint kellett volna. Sokszor volt már hozzá szerencsém, de most ez a hang volt az utolsó, amit hallani szerettem volna. Egy elsülő pisztoly dörrenése rázta meg a szűk utcát. Pillanatok alatt történt minden. Akutagawa először magához fogott, hogy védelmezzen. Hallottam, hogy Rashomon megállítja a golyót így az nem talált célba. A fekete hajú visszatámadott. Majd ellökött megától és rám kiáltott.

- Fuss! –földbe gyökerezett a lábam - Chi menekülj!

Ahogy a nevemet hallottam feleszméltem és futásnak eredtem. Hallottam magam mögött őket.

- Azt már nem! – kiáltotta Akutagawa, majd megint Rashomon hangja ütötte meg a fülemet.

Nem mertem hátranézni, de tudtam mi történik. Utánam akartak jönni, mert a táskára fáj a foguk, de nem engedte nekik.

- Kapjátok el! - ordított az idegen

Gyorsabban rohantam. Ahogy csak lábaim és tüdőm bírták. Nem közeledett felém senki tehát Akutagawa sikeresen feltartotta őket. Pont mikor megláttam a következő utcát, amin tovább tudtam haladni megint eldörrent egy lövés. Majd egy pillanattal később még egy. Mindkettőnél összébb húztam magam, de nem álltam meg. Nem követtek mégsem lassítottam.

- „Sietnem kell! Leadom a táskát és jövök vissza!"

- „És ne gyere vissza! A bázison találkozunk." – hangzottak fejemben Akutagawa szavai.

De olyan érzés fogott el, ami arra késztetett, hogy ne engedelmeskedjek neki. Minden sarokkal messzebb voltam. De folyamatosan megjegyeztem merről jöttem, hiszen vissza akartam találni hozzá. Mellkasomat szorította minden lépés, amivel távolabb kerültem tőle.

- Mindenképpen visszajövök! Csak várj meg! Akutagawa tarts ki! - ziháltam

Az utca végén fényt láttam. Ahogy kiléptem a sötétből realizáltam, hogy az egyik torony lábához értem. Hamarabb, is mint gondoltam.

- „Nem baj! Legalább hamarabb indulhatok vissza hozzá!"

A bejárat felé rohantam és közben elég figyelmetlen voltam ahhoz, hogy nekimenjek valakinek.

- Hé! Vigyázz hova mész! – mordult rám egyből az illető.

- Bocsánat! – hajoltam meg kicsit utána végignéztem az előttem állón.

Kikerekedtek szemeim. Fekete kabát, vörös haj, kék szemek, és kalap. A leírás passzolt rá. Egyből felismertem.

- Chuuya san! – neveztem néven, amin nagyon meglepődött.

- He? Te meg ki vagy?

- Chi Inochi! Akutagawa társa! – hajoltam meg ismét.

- Á, éretem! És hol-

- Kérem, vegye át tőlem a táskát! – vágtam szavába ne törődve a következményekkel és átnyújtottam a tárgyat – Nekem vissza kell mennem hozzá!

- Nyugodj meg! Mi történt?

- Rajtunk ütöttek! Ő ott maradt! Kérem! Vissza kell mennem! – már majdnem könnyeztem, mert a rossz előérzetem pillanatról pillanatra erősödött bennem.

- Nem kell aggódnod miatta. Ő nem olyan, akit olyan könnyen le lehetne győzni.

- Tudom, de a társa vagyok! Nem akarom egyedül hagyni! – kiáltottam most már, miközben elengedtem könnyeimet is.

És bevált, mert elvette tőlem a táskát. Én már fordultam is meg és rohantam volna, ha el nem kapja a karomat, hogy megállásra kényszerítsen. Nem szólt csak intett az egyik őrnek, aki a bejáratnál állt. Amit az odasietett hozzánk a kezébe adta a táskát.

- Ezt vigye fel a főnöknek én és Akutagawa küldjük.

- Értettem! – bólintott az öltönyös és már el is indult befelé.

- Ha ennyire aggódsz érte, akkor jobb, ha veled megyek. – nézett most már rám – Nem vagy kiképezve jobb, ha én is ott vagyok. – engedett el.

- Köszönöm! – töröltem meg a szemeimet.

- Mutasd az utat!

Akutagawa szemszöge:

- Végre mind megdöglöttetek! – dőltem az utca falának.

Sokan voltak, többen, mint gondoltam és erősek. De nem érhettek fel hozzám. És mégis... Egyre nehezebben veszem a levegőt. Az erőm szinte elfolyt. A látásom kezdett homályosodni. A falnak támaszkodva haladtam tovább, de egy saroknál nem jutottam messzebb. Ott leültem a földre fejemet a téglafalnak döntve néztem fel az égre. Kék volt. Pont olyan kék, mint Chi szemei. Magam előtt láttam mosolygó arcát, ahogy azokkal a szemekkel rám néz. Már ez az emlékkép is arra késztetett, hogy felfelé görbüljenek ajkaim. Kezemmel jobban szorítottam a sebet hátha segít valamit.

- Ironikus. Pont az az egy golyó sebesített, meg amelyiket neked szántak. – beszéltem az ég felé.

A második lövés ami Chi-t célozta engem talált el, hiszen elé vetettem magam. És amilyen szerencsétlen vagyok pont egy artériát lőtt el. Nem ütőeret, mert akkor már halott lennék, de elég nagyot ahhoz, hogy sok vért veszítsek, rövid idő alatt. De nem bántam meg, hogy akkor lelövettem magam.

- Így neki nem esett baja...

Gondolataim csak körülötte forogtak. Ahogy viselkedett velem. Ahogy a konyhában ténykedett. Ahogy együtt sétáltunk az iskolája és a lakásunk között. Az összes emlékkép előjött bennem. Még nem ismerem, olyan régóta mégis úgy kötődök hozzá, mint eddig senkihez sem korábban. Megváltoztatott. Jobban meg akartam ismerni. Úgy volt, hogy ez után elmegyünk valahova. Megint lett volna esélyem megfogni a kezét. Belegondolni is fájt, hogy nincs rá több esélyem.

- Látni szeretnélek Chi! – erre vágytam.

Hogy megint mellettem legyen. Hallani akartam a hangját. Érezni az érintését. Megint megölelni. A karjaim között tudni. Ez lett volna az utolsó kívánságom. Még egyszer megölelni őt. És a tudat, hogy ezt már nem tehetem meg fáj. Szívem összeszorult és talán jobban fájt, mint a sebem. Látni akartam. De tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni. Ő már biztonságban van és nem fog visszajönni, hiszen én mondtam neki.

- Chi... - suttogtam a nevét

Hangokat hallottam. Bár nem voltam biztos, benne mert már minden érzékszervem elhomályosodott a vérveszteségtől. Kicsit koncentráltam és mintha a nevemet vettem volna ki.

- Akutagawa! – „Ez a hang? Chi?"

Összeszedtem magamat. A látásom kitisztult, így láttam amint felém rohan, és a nevemet kiabálja, aggódó tekintettel. De mégis örült, hogy megtalált.

- Chi? Te mit keresel itt? –hangom erőtlen így nem ér el hozzá.

Iderohant és mellém térdelt. Nem érdekli a tócsa, ami az én véremből áll. Csak velem foglalkozik. Szemei könnyben úsznak, ahogy engem néz.

- Akutagawa! – szemei aggódnak, sőt egész lénye ezt teszi.

- Chi? T-tényleg te vagy az?

Kezemet arcára vezetem, de túl gyenge vagyok, hogy megtartsam. Chi egyből megfogja és belebújik a tenyerembe. Olyan jó megint érezni az érintését és a melegséget, ami a bőréből árad. Szívem gyorsabban ver tőle.

- Idióta! – sírt – Képes voltál így megsérülni? Azt mondtad Ott találkozunk! Fel sem tudsz állni!

- Megérte, mert neked nem esett bajod.

- Baka! Megöleted magad azért, hogy megvédj?

- Igen... - nem akartam hazudni neki.

Az, hogy még egyszer mellettem van elég volt nekem. Melegség fogott el és elmúlt a fájdalom is. Sírt és aggódott értem. De én csak egy dolgot éreztem. Örömöt, amiért láthattam őt.

- Te nem vagy normális! – szólt még egy ismerős hang – Ha Chi nem ragaszkodik ahhoz, hogy visszajön itt hagytad volna a fogad.

Chuuya –san volt az. Nem tudom, hogy került ide, de nem is érdekelt. Rá pillantottam, hogy lássa észrevettem az ittlétét. De utána továbbra is csak Chi-t néztem. De éreztem, hogy a kalapos használja rajtam az erejét. Lebegni kezdtem és elindultunk a bázis felé. Chi nem engedte el a kezemet. Úgy sétált mellettem, hogy folyamatosan szorította. Az érzékeim viszont elhomályosodtak. Elnyelt a sötétség. De éreztem van még remény. Az érintését még mindig éreztem. Ez tartotta bennem a lelket.

- „Még mellette maradhatok!"

Chi szemszöge:

Chuuya sannal visszamentünk megkeresni Akutagawa –t. Nem jött szemben, így csak még jobban aggódtam. Egyre gyorsabban kapkodtam lábaimat. A kalapos láthatóan nem aggódott annyira, mint kellett volna így nem is törte magát azon, hogy tartsa velem a lépést. Nem törődve vele rohantam előre, mondván, majd utol ér. Befordultam még egy sarkon és ott volt. A falnak támaszkova ült s földön. Körülötte gyanúsan sötét tócsa, aminek a szagát messziről megéreztem. Vér volt. Az ő vére. Nagyon megijedtem és hozzá rohantam, miközben a nevét kiáltottam. Meghallott, mert rám tekintett. Mikor odaértem hozzá vettem észre, mennyire sápadt. Szürke szemei opálosak voltak és úgy nézett rám, mint egy szellemre. De láttam hogy öröm költözik a tekintetébe azért mert lát engem.

- Akutagawa! – szólítottam nevén újra

- Chi? T-tényleg te vagy az? – hangja erőtlenül csengett.

Kezét arcomra tette, de szinte egyből el is gyengült annyira, hogy elengedjen. Utána kaptam és arcomhoz szorítva bújtam tenyerébe. Közben jobban megnéztem. Eltalálták. Nem tudtam mennyire súlyos, de az állapota és a vértócsa nagysága miatt a nagyon súlyos kategóriába raktam. De mégis mosolygott. Egyértelműen örült, hogy lát engem. De ez nem nyugtatott meg.

- Idióta! – szidtam le - Képes voltál így megsérülni? Azt mondtad Ott találkozunk! Fel sem tudsz állni!

- Megérte, mert neked nem esett bajod.

- Baka! Megöleted magad azért, hogy megvédj?

- Igen... - felelte egyből.

Egyszerre éreztem azt a melegséget, amit korábban és azt a hihetetlen félelmet, amit korábban még soha, és azért tört fel bennem, mert tudtam, miért ilyen őszinte.

- „Őszintén elmondja, mit gondol, ez azt jelenti, hogy érzi közel a vége!"

Jobban szorítottam a kezét és megoldáson kattogtak agyamnak kerekei. Nem akartam elveszíteni!

- „Nem veszíthetem el! Ő az egyetlen, aki emberként bánt velem! Közel engedett magához és én is őt! Nem halhat meg! Használnom kell! Igen! Használom rajta az erőmet! Bár ezt most nem úszom meg kis mennyiséggel! De nem érdekel! Valahogy észhez kell térítenem annyira hogy, tudjon inni a véremből! És kell valami, amivel megvághatom magam!"

Már szólásra nyitottam ajkaimat, hogy elmondjam neki, mire készülök, amikor beért minket a kalapos és megelőzött.

- Te nem vagy normális! – hajolt le hozzánk - Ha Chi nem ragaszkodik ahhoz, hogy visszajön itt hagytad volna a fogad.

Akutagawa egy pillanatra rá vezette szemeit. Biztosan felismerte a hangját és be is azonosította, hogy ki érkezett. De szinte egyből visszanézett rám. Chuuya san fújt egyet, majd vörösen kezdett izzani a teste. Fél pillanattal később Akutagawa is, és lebegni kezdett. Ez volt a kalapos képessége. Elkezdte a bázis felés szállítani sérült társamat. Én is mellette haladtam és nem engedtem el a kezét. Azt akartam, hogy tudja, itt vagyok vele. De egy pár pillanatra rá elvesztette az eszméletét. Nagyon megijedtem és ezt Chuuya san is észrevette. Gyorsított léptein, hogy hamarabb biztos kezekhez vigyük őt. Nem vettem le róla a szemeimet. De valahogy éreztem azon, ahogy a kezét fogtam, hogy még van benne remény. Ő is tudja, hogy meg fog menekülni. És fel fog épülni.