Chi szemszöge:

Este nem tudtam aludni. Csak az járt a fejemben, ami az iskolánál történt.

- „Akutagawa megvédett. De... Ha ott volt, akkor mindent hallott, amit róla mondtam?"

Visszaemlékeztem a saját szavaimra és elbújtam a takaróm alá szégyenemben. Nagyon kínosnak éreztem.

- „Kedvesnek neveztem... Vajon mit gondolhat rólam? Még alig ismerem és mégis olyat mondtam róla. Mintha évek óta mellette lennék. De... Így is érzem... Ez a pár nap olyan, mintha sokkal több lett volna. Nagyon közel engedtem magamhoz. ... Ő volt az egyetlen, aki ilyen volt nekem. De elárult. Bár Akutagawa biztos nem tenné, hiszen megvédett. Vigyáz rám és tényleg aggódik értem."

Megint lejátszottam magam előtt a jelenetet.

- „Megfogta a kezemet. És belepirult ebbe! Ő is közel enged engem. Biztosan nem tett még ilyet. Hiszen, akkor nem keringenének olyan hírek róla. De azok nem igazak. Akutagawa nem olyan, mint amilyennek az emberek gondolják."

Átfordultam a másik oldalamra és belém nyílalt még egy részlet, amit nem tudnék elfelejteni.

- „Megpusziltam! Mégis mit csináltam? Nem vagyok normális! De úgy éreztem, hogy akkor meg kellett tennem. Meg kellett köszönnöm. És... És meglepte a tettem. Megszorította a kezemet."

Magam elé emeltem említett testrészemet. Még éreztem, ahogy összefonta ujjait az enyéimmel. Másik kezemmel magamhoz húztam és ebben a pózban nyomott el az álom.

Akutagawa szemszöge:

A hét eltelt. Chi-t nem bántották. Legalább is nem adta jelét ennek. De szerintem eléggé megrémült az a némber, hogy akár egy szót is merjen szólni. Biztosan nem fogja bántani. És így bár nem kellett, ettől még minden nap érte mentem. Az okát ugyan nem értettem, de nem azért mert féltettem őt.

Megbeszéltük, hogy péntekre szerez egy kikérőt, hogy a munkánk zökkenőmentesen lemenjen. Ő meg is szerezte így a szerdát és a csütörtököt is azzal töltöttük, hogy begyakorolja a dolgokat. Még sosem csinált ilyet így fel akartam készíteni mindenre. Először egy normális helyzetet próbáltunk el. Majd megpróbáltam kizökkenteni. Úgy látszott az improvizálás nagyon megy neki. Mindig sikeresen megoldotta a feladatot. És minden sérülés nélkül megjárta.

Büszke voltam rá még így is. Hiszen mégis csak első alkalommal fog lebonyolítani ilyen dolgot. És nagyon talpraesett volt. Néha még meg is lepett a fordulataival, amivel a saját oldalára döntötte a helyzeteket.

Majd elérkezett a péntek is és kicsit idegesnek láttam. De mire a helyszínre értünk megnyugodott. És szemei is elszántan csillogtak.

- „Ezzel a tekintettel nem ronthatja el." – mosolyogtam rá, amit észrevett.

- Igen?

- Sok-nem is... Adj bele mindent! – borzoltam össze a haját.

Ez annyira nem tetszett neki. De mikor elváltunk egy kis kuncogást hallottam tőle.

- „Azért mégsem bántad annyira?"

Chi szemszöge:

Péntek van. Negyed óra múlva találkozom az informátorral. A hetet azzal töltöttük, hogy begyakoroljam a dolgokat. Akutagawa megtanított mindenre. Sokszor kellett improvizálnom is, hiszen bármi megtörténhet. De még így sem éreztem tökéletesen biztosnak magamat. Rajtam múlik most minden. Lehet, sőt biztos, hogy követték az illetőt, így Akutagawa nem lehet jelen. De én, mint egy ismeretlen tökéletesen illek a feladatba.

- „Már csak 7 perc." – néztem a tér közepén lévő órára.

Ekkor megrezdült valami a zsebembe.

Visszaugrás. Kedd:

Nem sokkal az után, hogy hazaértünk elkezdtem vacsorát készíteni. Akutagawa ez alkalommal nem nézett az ajtóból. És megmondom őszintén kicsit hiányzott. Viszont pár percre rá szólt nekem a nappaliból.

- Chi gyere egy kicsit!

- Megyek! – tettem le a krumpli pucolót a pultra – Igen? – léptem be a szobába.

Akutagawa a kanapén ült, de érkezésemre egyből felpattant és hozzám sétált.

- Szeretnék adni neked valamit.

Ezzel elővett maga mögül egy kis fehér dobozkát. Felém nyújtotta. Én nem vettem el, túlzottan meglepett. Óvatosan megfogta a kezemet és belehelyezte.

- De... Mi ez? Ne-nem kellett volna – hebegtem össze-vissza.

- Ragaszkodok hozzá. És pénteken szükséged is lesz rá.

Kinyitottam a dobozt. Egy okos telefon fekete képernyőjével találtam szembe magam.

- Tudom azt mondtad nincs rá szükséged. De- megakadt egy pillanatra.

- De? – kaptam vissza rá a tekintetemet.

- Szeretném, ha használnád. Így mindig el tudlak majd érni. És te is tudsz szólni, ha valami történne.

- Akutagawa?

- Próbáld ki és fedezd fel. Elég új modell.

Igaza volt, ahogy jobban megnéztem felismertem, hogy a suliban is van ilyenje a gazdagabb gyerekeknek. Mindenki ilyet akar én meg csak úgy megkaptam. Visszacsuktam a dobozt.

- Chi?

- N-nem. Ez... Ezt nem fogadhatom el! Én-

- Hé... - tette arcomra a kezét – Nem adhatod vissza!

- Mi?

- Amíg nálad van, addig tudom, hogy jól vagy és szólsz ha nem. És mondtam pénteken szükséged lesz rá.

...

- „És igaza lett..."

Belenyúltam a zsebembe és kivettem a telefont. A kijelzőjén annyi szerepelt: Aku. Ezen megint elmosolyodtam, mert ezt nem én állítottam be. Már így kaptam meg. Ő tette...

- Igen? – vettem fel

- Itt van. Sötétkék öltönyben, a keleti sarkon. Látod?

Az adott irányba néztem. A tömegben hamar kiszúrtam az oda nem illő ruházatot. Végigment a téren és az újságosbódé melletti padok egyikére ült le. Pont ahova megbeszéltük.

- Ne feledd. Ne válaszolj! Csak játszd a szerepedet!

- Késik? Értem... Nem semmi baj még nem késtél el. Hívj, ha már úton vagy! – ezzel letettem.

Elindultam az öltönyös felé. Csak egy laptop táska volt nála, ami most a lábának volt döntve. Az eszközt a lábaira helyezte és gépelt valamit. A pad mögött, amin ült volt még egy amannak háttal. Erre ültem le én.

- Nahát, milyen kék tincsek. – mondta szerintem csak saját magának.

- Köszönöm! Mori sensei üdvözletét küldi.

- Azt hittem az ifjú A. fog velem üzletelni.

- Ő is. Kösse be a csípőjét és vegye fel a mobilt a pad alól

Amint lehajolt az is és a sajátom is csörögni kezdett. Én hamarabb felvettem.

- Szia! Elérted a következőt? – szóltam bele

- Ügyes vagy Chi, csak így tovább! – hallottam Akutagawa bíztató hangját.

Majd ahogy az öltönyös is felvette, már hárman voltunk a beszélgetésben.

- Úgy látom megismerte a társamat. Itt van az áru?

- Á... Hát megérkezett. Pedig már kezdtem aggódni. Nem csak a kulcsai.

- Magyarán előbb a pénzt igaz?

- Igen. És ha nem tetszik az ára hát így jártak. Nem tudok ellene mit tenni.

- De én igen! – szólaltam meg megint.

Akutagawa azt mondta, hogy ha nem akarna alkudozni, akkor nekem kell rávennem erre. Adott nekem egy kést. Egy vadászkést. Ezzel kellett megböknöm kicsit a hátát. Éppen csak hozzáérintettem a padok rései között, de egyből megfeszült.

- Vagy így állunk? És mi lesz, ha baja esik a kislánynak. – erre válaszoltam volna, de Akutagawa megelőzött.

- Sose becsüljön alá egy áldottat.

Nagyot nyelt az öltönyös és éreztem, hogy változik az álláspontja.

- Ó úgy látom változott az ár. – beszélt ismét a társam, aki messziről figyelte az eseményeket.

- Az eredeti helyett 20-szal kevesebb.

- Biztos ön ebben? – Aku mondta, ha ezt hallom tőle, akkor megint megszúrhatom egy kicsit és így is tettem.

- Rendben 50-nel kevesebb.

- Azaz összesen 70-nel. Milyen remek ajánlat.

Az öltönyös megint nagyot nyelt. Majd egy sóhajtással beismerte magának, hogy ezt a játékot elvesztette.

- Áll az alku. – szólt végül.

Ez nekem is jelzés volt. Letetem a telefon és visszacsúsztattam a kést a rejtekébe. Az informátor még beszélt kicsit csak utána tette le és ő is várt. Nem sokkal később hallottam, hogy a saját mobilja rezzent kettőt. Üzenete érkezett. Vagyis megkapta a pénzt. Utána kezdett el az én telóm is csengeni. Megint Akutagawa hívott.

- Szia! Ideértél? Merre vagy?

- Csak nyugodtan, ahogy gyakoroltuk. Indulj el a keleti sarok felé és essen ki a zsebedből a tárcád, ahogy csináltuk!

- A keleti sarkon? Várj, eléd megyek! – letettem és felálltam.

Kicsit izgultam, mert ez volt az a rész, ami a legtöbbször nem volt jó. Megkerültem a padot közben úgy tettem, mint aki keresi, hogy merre kell mennie. Majd, mikor az öltönyös elé értem kiejtettem a zsebemből az üres tárcámat. Mint, aki észre sem vette mentem tovább. Mire amaz felugrott.

- Kisasszony várjon! – kiáltotta utánam.

Erre megperdültem és megvártam, hogy felvegye és odahozza nekem.

- Ezt elejtette. – mutatta fel.

- Köszönöm! Egyszer a fejemet is elhagyom. – nevettem és felé nyújtottam a tenyeremet.

Ő belehelyezte a tárcát, ahogy az alatta lévő kulcsokat is.

- Kellemes napot! – köszönt el és fordult meg.

- Önnek is! – hátra arc és már ott sem voltam.

A zsákmányt belecsúsztattam a zsebembe és vidáman folytattam az utamat. Bár ez csak kívülről volt igaz, mert odabent még mindig zakatolt a szívem.

- „Sikerült! Megcsináltam! Nem rontottam el! Most már csak a megbeszélt találkozóhelyre kell mennem."

Akutagawa szemszöge:

Péntek 12 előtt pár perccel. Chi a pályaudvar épületének dőlve várta a jelet és figyelte a teret. Egész héten ezt gyakoroltuk. Tudtam, hogy menni fog neki. Én az egyik szemben lévő magas épületből figyeltem őt egy messzelátóval. Nem tűnt idegesnek, ami jó jel volt. Bár tudtam, hogy belül biztosan izgul egy kicsit.

Megláttam az informátort. Sötétkék öltöny volt rajta így remekül elkülönült a tömegtől.

- Ideje felhívni Chi-t. – nyomtam meg a telefonomat.

Ő szinte egyből fel is vette és a hangjából tudtam, hogy mosolyog. És azt is tudtam, hogy min. A telefonjába beleírtam a számomat és csak úgy neveztem el, hogy Aku. Tudtam, hogy tetszeni fog neki és jobb is, hogy nem az virít az óriási kijelzőn, hogy Akutagawa. Ezen mosolygott most is.

- Igen? – szólt

- Itt van. Sötétkék öltönyben, a keleti sarkon. Látod?

Abba az irányba nézett, majd bólogatni kezdett, mikor megtalálta a keresett személyt.

- Ne feledd. Ne válaszolj! Csak játszd a szerepedet!

- Késik? Értem... Nem semmi baj még nem késtél el. Hívj, ha már úton vagy! – letette és elindult.

Leült az öltönyös mögé. Beszélgetésbe kezdtek. Lehajolt felvenni a telefont. Így én is felhívtam mindkét eszközt. A csoportos beszélgetésbe Chi kapcsolódott be hamarabb.

- Szia! Elérted a következőt? – hallottam meg a hangját.

- Ügyes vagy Chi csak így tovább! – bíztattam gyorsan, míg a harmadik fél be nem csatlakozott - Úgy látom megismerte a társamat. Itt van az áru?

- Á... Hát megérkezett. – tisztázódtak nála is a dolgok - Pedig már kezdtem aggódni. Nem csak a kulcsai.

- Magyarán előbb a pénzt igaz?

- Igen. És ha nem tetszik az ára hát így jártak. Nem tudok ellene mit tenni.

- De én igen! – „Chi kapcsolt. Helyes!"

Idővisszaugrás pár órával korábbra:

- Tessék, fogd ezt – nyújtottam felé az éles eszközt.

- Ez egy kés! Mi-miért adod nekem?

- Ne feledd, amit gyakoroltunk! Ha nem akar alkudozni, akkor neked kell rávenned. Csak te leszel ott. Tudom eddig nem igazival gyakoroltuk de - kikapta a kezemből – Chi?

- Mindent bele akarok adni! Ha rajtam múlik minden, akkor még ehhez is képes vagyok folyamodni.

- Büszke vagyok rád. – simogattam meg a fejét.

- Komolyan? – csillant fel a szeme.

- Menni fog. Tudom, hogy meg fogod csinálni. – élvezte, hogy kényeztetem és erőt gyűjtött belőle.

...

Chi észre se vehetően húzta elő a vágóeszközt és a padok rései között átcsúsztatva hozzáérintette a hegyét az öltönyös hátához. Annak elakadt a légvétele, ezt még én is hallottam a telefonon keresztül.

- Vagy így állunk? És mi lesz, ha baja esik a kislánynak. – tette fel első kérdését.

- Sose becsüljön alá egy áldottat. – szóltam halálos nyugalommal és ez elegendő volt

A távcsövön keresztül láttam, hogy Chi elvigyorodik. Innen tudtam, hogy mi is volt a reakciója.

- Ó úgy látom változott az ár.

- Az eredeti helyett 20-szal kevesebb. – ajánlotta fel az új összeget.

- Biztos ön ebben? – ez Chi -nek volt jelzés, hogy cselekedjen.

És megértette, mert megint felszisszent az eladó, ahogy megint a bordáinál érezte a kést.

- Rendben 50-nel kevesebb. – féltette az életét.

- Azaz összesen 70-nel. Milyen remek ajánlat. – „Sikerült több mint felére csökkenteni."

- Áll az alku. – ment bele végül.

Chi kiszállt a beszélgetésből. Pont, ahogy megbeszéltük.

- Öröm önnel üzletelni. A számlája a szokásos?

- Igen.

- Máris küldjük a pénzt. Adja oda a lánynak a kulcsokat. – letettem és elküldtem az üzenetet a főhadiszállásnak, hogy utalhatják az árat.

Majd ismét Chi-t hívtam. Aki pár pillanat múlva már fel is vette.

- Szia! Ideértél? Merre vagy? – kicsit kezdett fáradni, ez hallatszódott hangján.

- Csak nyugodtan, ahogy gyakoroltuk. – nyugtattam meg - Indulj el a keleti sarok felé és essen ki a zsebedből a tárcád, ahogy csináltuk!

- A keleti sarkon? Várj, eléd megyek! – felelte és kinyomta.

Figyeltem, ahogy sikeresen megkapja a kulcsokat és elválnak.

- „Kész vagyunk. Legalább is a nehezével. Ideje megint Chi mellett lenni."

Megbeszéltük, hogy négy sarokra az állomástól találkozunk. Várjon, és ne beszéljen senkivel sem út közben, sem ott. Ha valaki követné, arról szóljon üzenetben. Gyorsan haladtam a cél felé. Mert nem akartam sokáig magára hagyni. Mikor oda értem már ott volt. Az egyik lámpaoszlopnak dőlve nézelődött. Úgy tűnt, senki sem követte.

- Chi! – intettem neki.

Szinte egyből észrevett és hozzám sietett. Arcán megint mosoly ült, ami jó jel volt. Amint odaért hozzám kezemet a fejére helyezve dicsértem meg.

- Gratulálok. Sikerült az első munkád. Ügyes vagy.

- Köszönöm! Nagyon izgultam... Főleg az alkudozós résznél.

- Tudom. Hallottam a hangodon. De megcsináltad.

- Tessék, itt vannak a kulcsok. – nyújtotta felém őket.

Elvettem és jobban szemügyre vettem őket. Az egyik kisebb volt, mint a másik. Nagy valószínűséggel ez lesz a táska kulcsa. A másik valamivel nagyobb szögletes fejű volt.

- Ez egy csomagmegőrző kulcsa lesz.

- Yokohamában rengeteg ilyen van. Honnan tudjuk melyik az?

- Minden ilyennek van saját logója. – nyújtottam vissza neki – Látod ennek, mi a címere?

- Igen – bólintott – Ez a VII. kerületi postához tartozik. – olvasta fel.

- Pontosan. Ott lesz a csomag. Szóval induljunk.

- Rendben! – adta át a két fémdarabot miközben sétáltunk.

Egy kis idő elteltével hívott valaki.

- Igen? – vettem fel

- Yo! Akutagawa! Hogy áll a munkátok?

- Chuuya san? – azonosítottam be a hangot – A kulcs már málunk van. Egy óra múlva meg lesz a táska is. Bevisszük a bázisra.

- Remek. És hogy teljesített az új társad?

- Tökéletesen végezte a feladatot. Hála neki az eredeti ár több, mint felét lealkudtuk.

- Ezt örömmel hallom. Mire az árut leadjátok én is odaérek. Ott találkozunk!

- Értettem – feleltem mire Chuuya san letette.

Eltettem a mobilt. És Chi kíváncsian csillogó szemeivel találtam szemben magam.

- Ki volt az?

- Nakahara Chuuya. Az egyik felettesem.

- Vele még nem találkoztam igaz?

- Igen. Olyan magas, mint te. – kezdtem el körbeírni – Vörös haja és kék szemei vannak. Általában kalapban jár. Ez az egyik ismertetőjegye. Erős áldottsága van. Képes manipulálni a gravitációt.

- Waoo! – lepődött meg a képességén – Szívesen találkoznék vele egyszer.

- Ma lesz rá lehetőséged. Ő is ott lesz, mikor leadjuk a táskát.

Chi mosolyogva nyugtázta a dolgot. Ez után csendben haladtunk a célunk felé a VII. kerületbe.

Chi szemszöge:

A megbeszélt helyen vártam Akutagawa érkezését és közben figyeltem, hogy nem-e követett valaki. De nem láttam senki gyanúsat, és ez megnyugtatott. Nem akartam bajba keveredni. Mert, ha úgy jött volna ki, akkor nehezen tudtam volna megvédeni magamat. Bár nálam volt a kés, de nem tudtam használni. Valakihez odabökni, aki nem számít rá, vagy támadó ellen fordítani, nem ugyan az. Meg nem is lennék képes rá. Inkább hagynám, hogy megöljön, aztán úgy maradnék, míg el nem megy. De ez az opció jelenleg nem játszik, hiszen akkor elvehetnék tőlem a kulcsokat. Ezt pedig nem hagyhatom. Az én felelősségem eljuttatni neki.

Szerencsére hamar meghallottam Akutagawa hangját.

- Chi! – integetett nekem, mire odasiettem hozzá.

Természetesen most sem a dolgozós fenyegetően fekete kabátja volt rajta, hiszen nem kelthettünk feltűnést és még dolgunk volt.

- Gratulálok. Sikerült az első munkád. – elkezdte simogatni a fejemet és ez nagyon jól esett most is, mint mindig - Ügyes vagy. – dicsért meg.

- Köszönöm! Nagyon izgultam... Főleg az alkudozós résznél.

- Tudom. Hallottam a hangodon. De megcsináltad.

- „Tudtam, hogy észrevette..." – pirultam bele kicsit – Tessék, itt vannak a kulcsok. – tereltem el a szót azzal, hogy átnyújtottam őket

Akutagawa elvette és megnézte a rajtuk álló feliratokat.

- Ez egy csomagmegőrző kulcsa lesz. – fogta a nagyobbikat és rám nézett.

- Yokohamában rengeteg ilyen van. Honnan tudjuk melyik az?

- Minden ilyennek van saját logója. – visszanyújtotta nekem, hogy én is meg tudjam nézni – Látod ennek mi a címere?

Egy galamb volt rajta, egy levelet tartott a csőrében. Körülötte volt a felirat és volt benne római szám is.

- Igen – bólintottam – Ez a VII. kerületi postához tartozik.

- Pontosan. Ott lesz a csomag. Szóval induljunk.

- Rendben! – adtam vissza neki – „Az a biztos, ha nála vannak."

Kb. egy sarokkal később hívta valaki.

- Igen? – vette fel a telefont.

Sajnos az utca zaja miatt nem hallottam a vonal másik felén lévő hangját.

- Chuuya san? –azonosította a hívó felet – A kulcs már málunk van. Egy óra múlva meg lesz a táska is. Bevisszük a bázisra.

- „Ezek szerint a munkáról kérdezte." – találgattam.

- Tökéletesen végezte a feladatot. – „Rólam beszél?" - Hála neki az eredeti ár több mint felét lealkudtuk. – „Megdicsért egy kollegája előtt? Erre nem számítottam. De nagyon kedves tőle!"

- Értettem – tette le Akutagawa és csúsztatta vissza a zsebébe a telefont.

- Ki volt az? – kérdeztem, hogy megtudjam pontosan ki volt az.

- Nakahara Chuuya. Az egyik felettesem. - felelte

- Vele még nem találkoztam igaz?

- Igen. Olyan magas, mint te. – kezdte el körbeírni – Vörös haja és kék szemei vannak. Általában kalapban jár. Ez az egyik ismertetőjegye. Erős áldottsága van. képes manipulálni a gravitációt.

Nagyon meglepett az áldottsága.

- „Gravitáció manipuláció? Ilyenről még csak nem is hallottam."

Elképzeltem a leírás alapján, hogyan nézhet ki. Bár biztosan más lesz, ha személyesen áll majd előttem.

- Waoo! – adtam hangot megdöbbenésemnek – Szívesen találkoznék vele egyszer.

- Ma lesz rá lehetőséged. – mosolygott le rám - Ő is ott lesz, mikor leadjuk a táskát.

Ezen én is mosolyogni kezdtem, majd csendben haladtunk tovább a táska csomagmegőrzőjéhez.