Akutagawa szemszöge:

A hétfő eseménytelenül ért véget. Miután hazamentünk Chi palacsintát csinált vacsorának. Most sem bírtam ki, hogy ne figyeljem őt az ajtófélfának dőlve. Egyszerűen jó nézni, ahogy azon szorgoskodik, hogy finom ételt tudjon készíteni nekem. Láttam a mozdulatain, hogy kicsit zavarja az ottlétem, de miután beletörődött meg is feledkezett rólam. Már egész otthonosan mozgott a konyhában, de a magasabb polcok még gondot okoztak neki. Viszont megoldotta azzal, hogy az étkezőből kiszabadított egy széket és átvitte a konyhába. Arra felállva már mindent elért.

- Meg is kérhettél volna, hogy segítsek levenni. – sétáltam mellé.

- De nem leszel mindig itthon. Néha egyedül is meg kell oldanom a dolgokat.

- Okos lány vagy Chi... És talpraesett. – simogattam meg a fejét.

Szemeit becsukta úgy élvezte, majd megint rám emelte kék íriszeit. Az elmúlt két napban megint élet költözött beléjük és ez tetszett. Nem volt egy élettelen porcelánbaba. Hanem egy átlagos lány.

- Te ezt élvezed? – pillantott fel a kezemre.

- Ami azt illeti igen. – vallottam be – Olyan, vagy mint egy macska. Miért zavar?

- Nem. Épp ellenkezőleg, jól esik. Senki sem csinálta ezt előtted. Ez jó érzés. – bújt bele megint a tenyerembe.

A csenddel, ami beállt közénk értettünk egymással egyet abban, hogy erről a pár nap alatt kialakult szokásomról nem szokok le.

Vacsora közben megfigyeltem, hogy Chi szereti az édes dolgokat. Ezt az infót hasznosnak véltem így emlékezni akartam rá. Jobban meg akartam ismerni. Tudni akartam miket szeret, és miket utál. Ezen magam is meglepődtem. De már most is ismertem róla pár dolgot. Szereti a könyveket, a csendet, és az édes dolgokat. Nem szereti viszont a nagy zajt, mint a halálsikolyokat. Utálja a múltját, és nem szeret mások terhére lenni.

Később beszélgettünk arról, hogy a főnök milyen munkát bízott ránk.

- Szóval egy informátortól kell megvennünk adatokat. – összegezte az elhangzottakat.

- Igen. Ezt kellett volna szombat reggel is elintéznünk, de az illető lemondta a találkát. Mert követték és féltette az életét.

- Ez alkalommal mikor és hol lesz?

- Pénteken délben a Yokohama pályaudvar előtti téren.

- Miért pont ott?

- Délben ott hatalmas a tömeg. Így nem tudnak rajtunk ütni. Feltűnés nélkül lezavarhatjuk.

- Értem és van valami terv, vagy hasonló?

- Még nem állapodtak meg a főnökkel az árról. Ezért muszáj lesz alkudoznunk. És te vagy ebben a kulcsfigura.

- Én? – kerekedett el a szeme – Miért én?

- Engem messziről felismernek. Így te fogsz vele személyesen találkozni. Átadsz neki egy mobilt, én lebeszélem vele az árat, aztán te megkapod a kulcsot és egy másik helyen találkozunk. Ennyi. Menni fog?

- Igen. Mindent beleadok.

- Helyes. – a beszélgetést azzal zártuk, hogy egymásra mosolyodtunk.

Ez után felszalad az emeletre és lehozta az elszakad ingjét meg egy dobozt, amiben cérnák és több tű foglalt helyet. Elkezdte megvarrni a szakadást. Eszembe jutott annak a lánynak a tekintete az iskolánál. Bármibe lefogadtam volna, hogy ő tépte el. Figyeltem Chi –t, ahogy lassan összevarrja a két anyagot. Nem először csinálta ezt, látszott a mozdulatain. Egyszer megállt a munkában és felpillantott rám. Biztosan megérezte, hogy figyelem.

- Igen? – fürkészte a tekintetemet.

- Biztosan nincs semmi olyan gond, amiről tudnom kéne?

Chi szemszöge:

Ahogy varrtam éreztem, hogy figyel. Akkor is ezt csinálta, miközben főztem. Miért? Talán jól esik neki, ha figyelhet? Felpillantottam rá.

- Igen? – láttam rajta, hogy valami zavarja.

Látszott a szürke íriszekben némi gondterheltség és egy pár cseppnyi aggodalmat. Úgy nézett a szemembe, hogy biztosan válaszoljak neki.

- Biztosan nincs semmi olyan gond, amiről tudnom kéne?

Meglepett a kérdése. Mikor ezt észrevette, a szakadásra pillantott. Így már rájöttem, hogy mit akar tudni. Azt, hogy miért tépett meg valaki, és hogy kell e tartani attól, hogy következményei lesznek.

- „Akutagawa aggódik értem?" – vetettem fel magamban a lehetőségét, amitől kicsit melegség töltött el, hiszen... - „Ha aggódik értem, akkor lehet, hogy fontos vagyok neki?"

Kiugrottam gondolataimból és megnyugtató hangon próbáltam felelni neki.

- Nem hiszem, hogy megint nekem ugrana. Annyit mondott, hogy húzzam meg magam, de mindig azt teszem, így szerintem nem fogok megint az útjába kerülni.

- Miért ugrott neked?

- Hallottam, mikor beszélgettek, és mosolyogtam azon, hogy milyen naivak. Ennyi semmi mást nem tettem ellenük.

Hümmögött egy párat, míg emésztette, amit mondtam, de úgy tűnt nem akar többet kérdezni. Folytatta az olvasást én pedig befejeztem a ruhám javítását. Elég nagy gyakorlatom volt benne, hiszen az áldottságom csak annyira állítja vissza a ruháim épségét, hogy a bőröm ne látszódjon ki alóla. Vagyis az ilyen apró sérüléseket nem csinálja vissza. Ezeket mindig nekem kellett megjavítanom.

Aznap este már nem történt semmi. Másnap reggel viszont Akutagawa furán viselkedett. Fel-alá járkált a lakásban, míg én készülődtem. És pont, mikor nyitottam volna az ajtót mögém lépett, megfogta a már kilincsen lévő kezemet és visszafordított maga felé.

- Akutagawa? – pislogtam rá kicsit értetlenül.

- Veled megyek. Várj egy pillanatot!

- Mi a baj? – kérdésemre megszorította a kezemet.

- Csak biztosra akarok menni, hogy tudod az utat. – engedett el és vette le a másik kabátját a fogasról.

Kapkodott. Tudtam, hogy nem csak azért akart velem jönni, mert eltévednék. Itt más is van. De nem tudtam rájönni, hogy mi. Miután elindultunk még mindig idegesnek tűnt. Bár ez lehetett az alap hangulata is. Mégis úgy éreztem aggasztja valami.

- Akutagawa... - fogtam meg a kezét.

Abban a pillanatban megtorpant. Lassan vezette le a szemeit rám.

- Látom, hogy bánt valami. Kérlek, mond el!

- Semmi bajom. – fordult el, de a kezét nem húzta el tőlem.

- Ugyan. Nem várhatod el, hogy ezt elhiggyem, mikor ennyire látszik rajtad, hogy nem igaz.

Megszorította a kezemet majd visszafordult felém. Szürke íriszeit az én kékjeimbe fúrta. Szinte éreztem, hogy azt szeretné, ha nem faggatnám tovább. Az a tekintet arra kért, hogy felejtsem el a dolgot. Mert ha elmondja, akkor fél, hogy beigazolódik az aggodalma. Nem akarja, hogy igaz legyen.

- Rendben. Legyen, ahogy szeretnéd. – mosolyodtam rá, miközben én is megszorítottam kicsit a kezét.

Akutagawa szemszöge:

Reggel nyugtalanul ébredtem. Nem hagytak békén a tegnap esti beszélgetésünk gondolatai. Mikor rákérdeztem a szakadásra, egyből rájött mire gondolok. De szerintem, így sem mondott el mindent. Milyen osztálytársai lehetnek, ha egy ilyen semmiségért is nekiugranak. És az a lány. A tekintete egyszerűen nem megy ki a fejemből. Úgy nézett Chi –re, mint akit ott helyben meg tudott volna ölni.

Hallottam, hogy Chi már fenn van így csatlakoztam hozzá a földszinten és reggeliztünk. De a negatív gondolataim még ott voltak és egyre rosszabbak lettek.

- „Mit csináljak?" – járkáltam a lakásban. – „Egyre rosszabb előérzetem van. Mi van, ha valamit akar tenni Chi –vel? Nem mintha tudna ténylegesen ártani neki, hiszen halhatatlan. De a fájdalmat érzi. Nem akarom, hogy még több fájdalom érje. Eleget kapott egész életére..."

Chi már az ajtóban volt, keze a kilincsen pihent és már majdnem lenyomta, mire mögé értem. Megfogtam a kilincsen lévő kezét és visszahúztam, hogy felém nézzen.

- Akutagawa? – képedt el.

- Veled megyek. Várj egy pillanatot!

- Mi a baj? – észrevette rajtam, mondjuk ez most nem volt nehéz

Nem vagyok normális. Simán elárulom magam a viselkedésemmel és miért? Mert... Megszorítottam apró kezét, ahogy belenéztem a szemébe.

- „Féltelek Chi..." – vallottam be magamnak.

Féltem őt... Nem akarom, hogy fájjon neki valami. Meg akarom védeni... De ezt nem mondhatom el neki. Nem kell róla tudnia... Arról sem, hogy ilyen érzéseim vannak. És arról sem, hogy rossz előérzetem van. Nem akarom, hogy ő is aggódjon miatta. Hiszen lehet, hogy nem is fog semmi sem történni. Összeszedtem magam, hogy hitelesen tudjak válaszolni neki.

- Csak biztosra akarok menni, hogy tudod az utat.

Nem vártam meg a válaszát, levettem az „iskolába kísérős" kabátomat. Chi nem ellenkezett, de láttam rajta, hogy nem vette be teljesen azt, amit mondtam neki ürügyként. Ahogy haladtunk az utcákon csak rosszabbnál rosszabb gondolataim lettek és ezt a mellettem lépkedő lány is észre vette.

- Akutagawa?

Megfogta a kezemet, amitől azonnal megálltam, hiszen nagyobbat dobbant életben tartó szervem. Még mindig nem szoktam meg ezt az érzést, de jól esett. Lenéztem Chi –re és a szemeiben láttam, hogy mit akar mondani, de inkább megvártam.

- Látom, hogy bánt valami. Kérlek, mond el!

- Semmi bajom! – fordultam el tekintete elől.

De a kezemet nem tudtam elhúzni tőle. Ahhoz képest, hogy milyen hideg reggelre ébredtünk, mégis meleg volt a keze.

- Ugyan. Nem várhatod el, hogy ezt elhiggyem, mikor ennyire látszik rajtad, hogy nem igaz.

Muszáj volt megszorítanom a kezét. Visszavezettem rá a tekintetemet, és próbáltam szavak nélkül elmondani neki, hogy mit akarok.

- „Chi... Aggódok érted. Ez még nekem is új. De azt nem akarom, hogy átragadjon rád ez a paranoia. Hiszen lehet, hogy csak képzelem az egészet. De egyszerűen nem akarom, hogy még több fájdalom érjen. Ne kérdezősködj tovább! Csak bízz bennem. Hátha nem következik be az, amitől tartok."

Láttam, hogy elér hozzá az üzenetem. És hatására megnyugtató mosoly húzódott végig arcán.

- Rendben. Legyen, ahogy szeretnéd. – felelte.

Ő is megszorította a kezemet. A mosolya elérte célját, mert egy kicsit lentebb hagyott bennem az aggodalom. Bízott bennem. Chi rám bízta magát. Egy bólintással lezártam a dolgot és tovább indultam, ahogyan ő is. Pár sarokkal arrébb döbbentem rá valamire. Még mindig fogta a kezemet. Ezzel nem lett volna semmi, de idő közben én is ujjaim közé fogytam az övét. Puha tenyere elveszett ujjaim között, de ő is magabiztosan fonta sajátjait az enyémre. Ahogy lepillantottam rá nem zavarta. Sőt mintha élvezte volna. És ami azt illeti, nekem sem esett rosszul. Úgy haladtunk tovább, hogy nem engedtem el. De sajnos muszáj volt. Kaptam egy üzenetet. A mobilom pedig abban a zsebemben volt, amelyik Chi felől van. Kénytelen voltam elereszteni, amit mintha ő is kicsit sajnált volna. Megnéztem az üzenetet.

- Ki az? – érdeklődött.

- Az egyik felettesem. A mai munkám helyszíne és időpontja.

- Te mindig ilyen elfoglalt vagy?

- Nem. Viszont vannak munkák, amikhez jobban értek.

Ahogy eltettem a telefont feltűnt valami, amivel eddig nem foglalkoztam. Végigmértem alacsonyabb kék szemű társamat, aki ezért kíváncsian kérdezett vissza.

- Igen?

- Mond csak Chi... Neked van mobiltelefonod?

- Nincs. – rázta meg a fejét – Nincs, kivel tartsam rajta a kapcsolatot. Miért?

- A korodbelieknek mindenkinek van.

- De én nem vagyok olyan, mint ők.

- Meg aztán én mindig azon keresztül kapom a munkáimat.

- De társak vagyunk, akkor elég egy nem?

- Jó rendben. Nem hozok fel érveket. – ezen, kicsit nevetett- És igen te más, vagy mint ők...

Chi szemszöge:

Miközben tovább mentünk nem engedtem el a kezét. És örültem annak, hogy megfeledkezett róla. Út közben lassan fokozatosan ujjai közé fogta tenyeremet. Pár sarokkal később azonban észrevette magát. Láttam, hogy gyakran lepillant, és rám is sokszor nézett. Nem tudom mi járhatott a fejében, de nem engedett el. Egészen addig kézen fogva sétáltunk, míg zsebében meg nem rezdült a telefonja. Ekkor sajnos elhúzta kezét az enyémtől, ami kicsi rosszul esett.

- Ki az? – kérdeztem, míg ő előkereste az eszközt.

- A egyik felettesem – olvasott bele az üzenetbe – A mai munkám helyszíne és időpontja.

- Te mindig ilyen elfoglalt vagy?

- Nem. Viszont vannak munkák, amikhez jobban értek.

Eltette a mobilt, majd egy hosszú pillantást vetett rám.

- Igen?

- Mond csak Chi... Neked van mobiltelefonod?

- Nincs. – feleltem - Nincs, kivel tartsam rajta a kapcsolatot. Miért?

- A korodbelieknek mindenkinek van.

- De én nem vagyok olyan, mint ők.

- Meg aztán én mindig azon keresztül kapom a munkáimat.

- De társak vagyunk, akkor elég egy nem?

- Jó rendben. Nem hozok fel érveket. –vigyorogtam ezen a kijelentésén - És igen te más, vagy mint ők...

Valahogy ezt más hangsúllyal mondta. De nem fogta meg a kezem. Gondolom nem akarta, hogy furcsának találjam. Bár szerintem élvezte ezt a kis időt, amíg úgy mentünk.

- „Talán majd egyszer megint lesz olyan, hogy kézen fogva sétálunk."

Ahogy ezt gondoltam elképzeltem, ahogy úgy járunk, és hozzá felfelé görbültek ajkaim. Szerettem volna, ha megtörténik.

Az iskolámhoz érve kicsit közelebb mentünk, mint tegnap így csak a tér szélén köszönt el. Kicsit még mindig feszült volt, de úgy tűnt belátta, hogy feleslegesen aggódott.

- Ma is érted jöjjek? Mikor végzel?

- Később az egyik tanárommal még van egy esszé, amit meg kell írnom. De nem kell jönnöd, hazatalálok.

- Mikor végzel? – ismételte meg a kérdést sokkal, több nyomatékkal.

- Fél hatkor... De-

- Jövök. – vágott közbe – Akkorra már besötétedik. Nem fogsz, hazáig egyedül sétálni azt felejtsd el!

- R-Rendben... - Ha nagyon szeretnéd... - adtam be a derekamat végül.

- Fél hatra itt vagyok. Addig ne menj sehova!

Indulása előtt még megpöckölte kicsit a homlokomat, így míg annak helyét dörgöltem, ő sikeresen meglépett.

- Szia! – kiáltottam utána, mire megint visszaintett nekem, mint tegnap.