Nagyon rossz ötlet volt. Bánom, annyira nagyon bánom. Nem kellett volna megtennem! Kioltanom az áldásomat? Nem voltam eszemnél. Mégis mire gondoltam akkor? Hiszen olyan dolgok történtek utána, amiket egyikünk sem idéz fel szívesen. Azon az éjjelen olyan közel kerültem a halálhoz, mint addig még sohasem.

(...)

Kimásztam Aku karjai közül és nem tudtam megszólalni. Hiába nyitottam ki a számat, hang nem jött ki a torkomon. Pedig kiáltani akartam, hogy felébresszem Akut. Azt akartam, hogy vegye észre, baj van! Nagyon nagy baj! Akartam, hogy segítsen rajtam. Állítson meg, ne hagyja, hogy otthagyjam őt. De nem sikerült, bárhogy is erőlködöttem. Tehetetlenül néztem végig, hogy uralmamat elveszve saját testem felett, lemegyek a konyhába. Elővettem egy kést, majd visszamentem az emeletre fürdőbe és vizet engedtem a kádba. Akkor már olyan kétségbeesetten akartam megállítani magamat, mint még soha azelőtt. Ordítottam volna, de csak fejemben hallottam a hangomat. Nem tudtam megállítani a testemet, ahogy azt sem, hogy az első vágást több kövesse. De már sírtam, rettegtem, nem akartam megtenni.

- „Nem akarom! Elég! Ez fáj! Hagyd abba! Segítség! Könyörgöm! Aku! Ébredj fel! Én ezt már nem akarom! Nem akarok meghalni! Állj! Hagy békén! Vissza akarok menni Aku-hoz! Segíts! Aku! Segíts!"

De bárhogy is törtem magamat nem jött és a víz egyre vörösebb lett. Én pedig egyre jobban elgyengültem. De tovább próbálkoztam. Hátha az egyik kiáltásom mégis eléri a hallható tartományt. Felébreszti Aku-t és megmenti az életemet!

- „Nem akarom! Itt akarok maradni! Élni akarok! Ez nem ér! Gonosz vagy! Eressz el! Ne irányítsd a testemet! Miért? Miért, akkor halok meg, amikor már találtam indokot arra, hogy éljek? Megtaláltam a boldogságot, vagy legalább az esélyt rá. És mégsem szerezhetem meg! Aku! Ryuu... Olyan szomorú lesz... Talán még meg is sirat majd... Vele akartam maradni! Mellette akartam élni!"

Akkor jöttem rá. Megvilágosodtam halál peremén. Megértettem az érzéseimet. Már tudtam.

- „Szeretem Akutagawa-t... Szeretem! És most itt kell hagynom. Ez nem igazság!"

Már csak könnyeztem... Vége volt... Túl sok vért vesztettem. És nem gyógyultam meg. A szememet sem tudtam már nyitva tartani. Elfehéredett ujjaim közül kihullott a kés is. Elterültem a csempéken. Elmúlt az a fájdalom, amit a vágások okoztak. Helyette a szívem fájt. Hiszen rájöttem, hogy szerelmes vagyok, és anélkül kell meghalnom, hogy ezt Aku tudtára hozhattam volna. Még egyszer utoljára megpróbáltam uralma alá vonni hangszálaimat. És sikerült, de nagyon halk voltam. Mégis el tudtam mondani, úgy az utolsó mondatomat, hogy azt emberi fül meghallhassa.

- Szeretlek, és annyira sajnálom Ryuu!

(...)

Arra a hidegre és sötétségre még mindig emlékszem. És valahányszor felidézem, mindig elkezdek vacogni miatta. Viszont arra is tisztán emlékszem mi volt az, ami megtörte a rettegést és a fagyos érzést magam körül. Egy hang Akutagawa könyörgő hangja, amivel szólongatott, hogy térjek vissza hozzá.

(...)

- Szükségem van rám rád Chi! Nyisd ki a szemed! Gyere vissza hozzám-

Megértettem végre mit mondott. Ez adott erőt ahhoz, hogy higgyek benne. Vissza tudok menni hozzá! Még nem kell elválnom tőle. Még meg tudom mutatni neki hogy, szeretem! Vissza akartam menni. Bár Ryuu elhallgatott, a fejemben még éltek utolsó szavai. Ahogyan a többi is. Minden kedves szó és tett. Minden, ami miatt belé szerettem. Valami nedves cseppent az arcomra. És valaki átölelt. Szorított. Reszketett. És zokogott. Ryuu volt az.

- R-Ryuu... - szólaltam meg.

Erre már nem szorított annyira, de a teste hirtelen feszült meg. Kinyitottam a szemeimet. Ryuu a karjaiban tartott és szorosan fogott magához. Éppen csak fentebb emelte a fejét tőlem így is nagyon közel volt. És sírt! Akutagawa Ryunosuke sírt! Miattam. Amiért meghaltam. Az a megtört tekintet azonnal elkezdett kisimulni amint kinyitottam a szemem. Öröm és csillogás költözött szürke íriszeibe és elmúlt az a remegés, amivel eddig tartott. Éreztem, ahogy megkönnyebbül. Visszatértem hozzá!

- Chi! – a nyakamhoz bújva szorított megint magához – Végre! Itt vagy! Visszajöttél! Annyira örülök! Azt hittem örökre elveszítettelek! Annyira sajnálom, hogy nem vigyáztam rád jobban!

- Ryuu? – belül szorítottak a szavai, tényleg nagyon hiányoztam neki

Lassan amennyire erőmből telt én is átöleltem őt. Erőlködnöm kellett, hogy ne essek össze, mert meg akartam tenni. Meg akartam ölelni, hogy tudja. Itt vagyok! Nekem is hiányzott ő és nem akarok elmenni többé!

- Chi igyál a véremből! – suttogott és úgy húzott magához, hogy pont elérjem a nyakát - Szerezd vissza az erődet! Nem akarom megint átélni ezt! Ne ájulj el! Maradj!

Megtettem. Ahogy a legutóbb is tettem finomvoltam és óvatos. Jól esett a vére. Éreztem, hogy az életidőm egyre nyúlik. Még tovább maradhatok azzal, akit szeretek! Olyan sokszor gondolok erre! Talán, mert azt hittem vége. És most hogy kaptam még egy esélyt nem akarom, hogy feleslegessé váljon Ryuu tette. Visszahoztak a szavai az életbe! Vele akarok maradni! Örökre! Ahogy kortyoltam a vérét éreztem, hogy valami nincs rendben. Máshogy vert a szíve és furcsán vette a levegőt. Negatív dolgokra gondolt. Amikor befejeztem elhúzódott tőlem. Már a szemében is láttam, hogy jól éreztem. Ryuu most máshogy néz rám, mint korábban. Hasonlóan ahhoz, ahogy a korházban, mikor megtudta a véremet elajándékoztam.

- Ryuu? – nyeltem egy nagyot.

- Miért Chi? Miért tetted ezt? Azt mondtad nem hagysz itt! – átölelt és elbújt azzal, hogy arcát még jobban hozzám a nyakamhoz túrta, remegett és nekem ez fájt, minden szava fájt – Megígérted! Akkor miért szegted meg? Ennyit jelentett ez az egész neked? Csupán ennyit értem én is? Hogy ilyen könnyen eldobj az életeddel együtt? Ez fájt Chi!

- Ryuu... én- el akartam neki mondani, hogy nem én voltam, hogy nem akartam ezt.

- Tudod mennyire rossz volt? Belegondoltál abba, amit éreztem, mikor beléptem a fürdőbe és megtaláltam a testedet? El tudod képzelni mennyire fájt ez nekem? Miért Chi? Miért tetted ezt velem? – elhalhatott.

- Sajnálom Ryuu! – sírtam fel hangosan és öleltem én is őt - Annyira sajnálom! Én nem akartam! Kérlek, bocsáss meg nekem! Nem teszek ilyet többet! Itt akarok maradni! Nem akartam ezt!

(...)

Az az éjjel csupán arra volt jó, hogy rájöjjek, mennyire szerelmes vagyok Ryuu-ba. Illetve arra hogy megértsem, mennyire nem akarok meghalni.

Azon az éjjelen rettegtem, de volt még egy éjszaka, amikor sokkal jobban féltem, mint korábban bármikor. Szilveszter este, amikor azt hittem Elválasztanak engem Ryuu-tól. Pont akkor mikor Ryuu elmondta volna, mit érez irántam, és éppen mikor teljesen elfelejtettem volna Brain-t akkor kellett megjelennie. Át akarta venni a testem felett az uralmat, hogy magam taszítsam el Ryuu-t és visszatérjek a karmai közé.

(...)

Még egy szúrást éreztem az izmaimban. Ennyi volt. Nem én irányitok. Mostantól Ryuu-n múlik minden. Nem segíthetek neki többé. Hiába ellenkeztem a testem megpróbálta ellökni őt. Úgy éreztem magamat, mint akkor azon az estén, a késsel a kád mellett. Hiába feszengtem nem hozott eredményt. Kiabáltam vele, hogy eresszen, hagyjon békén. Ütöttem, téptem a ruháját. De ő nem engedett. És belül ez tartott életben!

- Engedj el!

„Ne eressz el! Könyörgöm Ryuu tarts ki! Találj ki valamit, amivel megvédhetsz! Kérlek!"

- Semmi baj kicsim. Minden rendben lesz.

Úgy beszélt mintha meg sem hallaná a vergődésem zaját. És ez bevált. Brain tekintete ránk szegeződött. Mintha egy-egy kisbaltát állítottak volna a hátunkba. Legalábbis nekem úgy tűnt. Nem örült annak, hogy Ryuu ilyen kitartó. És annak sem, hogy én nem küzdök ellene elég intenzíven. Mert pont fordítva volt. Én azért küzdöttem, hogy Brain hatalmát felettem megtörjem. Ryuu pedig helyettem cselekedett a testemet illetően.

- Úgy látom, nem értesz a szép szóból fiú! Nem látod, hogy nem akar veled lenni? Vissza akar jönni ahhoz, akit igazából, szeret. Nem így van Chi?

- Egy szavadat sem hiszem el. Irányítod a tetteit. Ez nem az amit Chi akar!

- Ó valóban? Mond ki Chi! Kibe vagy szerelmes?

Mintha megfulladnék olyan érzés volt. Szorította a torkomat. A hangszálaimat. És kimondtatta velem, amit ő akart.

- Engedj el! Őt szeretem.

Ryuu szorítása enyhült. Képes voltam eltolni magam. Nagyon megijedtem. Mégis vesztettünk volna? Nem az nem lehet! Tudtam mozgatni az ajkaimat! Brain eléggé elfeledkezett rólam Ryuu reakciója miatt ahhoz, hogy egy kicsit megint irányítsak. De a fiú, akié a szívem már reszketett. Éreztem, hogy most hal meg benne a remény, amiért ezt mondtam. Elhitte. Pedig nem kellett volna! Brain is látta, mert kacagott. Majd azt kiáltotta, kínozzam tovább a páromat.

- Ez az kislány! Mond ki megint! Kit szeretsz?

- T-téged szeretlek!

Ryuu eltolt magától, ami jobban fájt, mint eddig bármi. Szürke íriszeit belefúrta a tekintetembe nem akart hinni nekem.

- Chi?

- Mond a szemébe!

Itt volt az utolsó esélyem arra, hogy fordítsak az álláson! Úgy néztem a szemébe, hogy tudja ezt most neki, és kizárólag neki mondom. Még képes voltam mozgatni az ajkaimat. Akkor is, ha hang nem jött ki a számon.

- Téged... szeretlek... - súgtam és utána eltátogtam, hogy Akutagawa

Megfagyott és csak a számat figyelte utána. Elismételtem neki hogy biztosan értse.

- Téged szeretlek „Akutagawa Ryunosuke"!

Megint a szemembe nézett. Értette mit mondtam. Átölelt és elkiáltotta magát.

- Én is szeretlek Chi!

Volt egy csattanás és az erő, ami eddig elfele húzott tőle most megszűnt visszazuhantam a karjai közé és ő megtartott. Hátra pillantottam. A lánc, amit akkor láttam utoljára mikor Brain megvásárolt, megint kettőnk között lebegett. Nekem a nyakamra volt tekeredve neki a csuklóján izzott. De félúton kettőnk között eltört az egyik kék láncszem. Majd a teljes elpárolgott, mintha nem is lett volna. Már nem tartoztam hozzá. Nem voltam a tulajdona. Visszafordultam Ryuu-hoz aki értetlenül nézett hol rám, hol oda ahol korábban meg a kötelék lebegett a levegőben.

- Jól vagy Chi? - sírni kezdtem, de ezek örömkönnyek voltak - O-Oi? Mi a baj?

- Nincs semmi baj! - karoltam át a nyakát - Ryuu te most mentettél meg tőle!

- Micsoda?

- Elvágtad a láncot, ami hozzá kötött! Szabad vagyok Ryuu szabad lettem!

- Chi...

- Köszönöm Ryuu Köszönöm!

- Neeem! Ez nem lehet! Hogy tudtad? Gyere ide vissza! Ennek nem így kell történnie! Visszarakom rád a láncot!

Elengedtem Ryuu nyakát és a kezeimet a mellkasára csúsztatva ismeteltem el magamban.

- Visszarakni a láncot?

- Chi?

Egy emlékkép jutott az eszembe. Arról a napról sok évvel ezelőtt. Végrehajtottuk a rituálét és a combomon megjelent a lakat. Neki pedig a kulcscsontján egy a lakatomhoz hasonló kulcsot formázó minta.

- Tessék most már az öné – mondta az eladó - és engedelmeskedni fog. De vigyázzon! Ha valakibe beleszeret és az a személy szerelmet vall neki, akkor a lánc eltörik. És megszűnik felette a hatalma. Ha újra csinálják ezt a rituálét. Már nem szerezheti vissza!

- Ryuu... – néztem a szemébe

- Igen?

- Mond megint!

- Szeretlek Chi Inochi

- Én is szeretlek téged! Most csókolj meg!

Megtette. Ajkaink egymásra tapadtak és nem fájt semmi. Szabadon tehettem meg, amit akartam. De nem figyeltem sokáig. Belefeledkeztem a csókba és abba, ahogyan magához ölelt. Forró volt az a csók és az elmúlt percek minden szenvedésével egyenlő szenvedély volt benne. Majd Ryuu elengedte ajkaimat. Mert történt valami. Fényleni kezdtünk. És ismét izzott a jel a combomon. A nyakam körül megjelent a lánc egyik vége. Majd körbekerített mindkettőnket kétszer és Ryuu jobb csuklójához csatlakozott a másik fele. Majd a kék láncszemek eltűntek a rituálénak vége volt.

- C-Chi? Most mi történt?

Nem szóltam csak kicsit félre húzva a ruháit megnéztem a kulcscsontját. Ott volt a jel. Mosolyogva néztem megint fel rá.

- Magadhoz láncoltál Ryuu.

- Mi?

- Mostantól hozzád tartozom. A tiéd vagyok! Egyedül a tiéd Akutagawa Ryunosuke! Senki sem vehet el tőled!

Megcsókoltam, amit azonnal viszonzott. Még talán sosem volt ilyen boldog napom. Végre megszabadultam attól, aki tönkre tette az életemet. És már Ryuu-hoz tartozom, akié a szívem és minden másom is.

- Szeretlek... - súgtam mikor elváltunk levegőért.

- Én is téged Chi...

- NEEEEEM!

Sajnos Brain még mindig ott volt nem hagyott minket békén. Ordított, toporzékolt, dühöngött. Nem bírta felfogni, hogy veszített. Őrjöngött, érthetetlen dolgokat kiáltozott. Amíg Ryuu segített felállni, de én továbbra is csak ott kapaszkodtam a ruháiba. Lehet, hogy már nem vehet el tőle, de nem akarok ennél messzebb lenni a kedvesemtől. Az utolsó pár mondatát már értettük.

- Visszafoglak szerezni Chi! Te az enyém vagy! Hozzám, tartozol!

- Nem! Chi már az enyém! És most kotródj innen vagy-

- Vagy mi lesz? Mit tehettek ellenem?

Kérdésétől Ryuu arcán gonosz gyilkos vigyor terült el tudtam mit szeretne. És nekem is jobb lett tőle a kedvem

- Chi? Válasz! Mi legyen vele?

Hátrapillantottam rá. Megijedt, ahogy a szemébe néztem. Sosem voltam még ebben a témában ilyen biztos, mint akkor. Egyértelműen megrémült attól, hogy mennyit változtam.

- Öld meg! - fordultam vissza és bújtam oda hozzá.

- Mi?

- Ezer örömmel! RASHOMON!

És Ryuu támadott. Átdöfte a mellkasát és Brain üvöltött a fájdalomtól. Viszont nem zuhant össze felegyenesedett és nevetett. Ryuu pedig lerogyott mellette.

- Ryuu! – ugrottam mellé azonnal.

- Chi... mi-mi történik?

Fájdalmai voltak. Tudtam, hogy nem magától történik ez. Ő tett vele valamit. De mégis mikor? És hogyan? Már elszakadtam tőle! Nem bánthatna vagy irányíthatna engem, de akkor Ryuu-t mégis hogyan?

- Brain! Mit tettél?

- Ugyan Chi... Komolyan azt hitted ilyen könnyedén elmenekülhetsz tőlem. Ha nem leszel az enyém, akkor meg kell halnia a kedvesednek!

- Hagyd őt békén!

Felálltam volna, hogy valamit tegyek. Oda akartam rohanni Brain mellé, hogy a kimonóm alól előhúzzam a késemet és belemártsam a szívébe. De mikor tettem volna egy lépést Ryuu elkapta a karomat.

- Ryuu?

- Chi ne hagy itt!

- Nocsak? Ezek szerint csak azért nem halt még meg, mert mellette vagy.

- Engedd el őt! Mit műveltél vele?

- Tényleg ez a lényeges kérdés? Nem inkább a megoldáson kellene törnöd az okos kis fejedet? Bár lehet, hogy ezt be kellene fejezni.

Egyet csettintett és Ryuu hangosabban ordított, mint korábban. Majd egyszerűen elernyedtek a tagjai. Láttam, ahogyan kihuny a fény a szeméből. Meghalt a szemeim előtt. Az ő keze által!

- RYUU!!! NEEEE!

- Te pedig most velem jössz!

És elkapta a karomat. Elragadott Ryuu mellől. Anélkül hogy tehettem volna valamit.

- RYUU!!!

Hirtelen riadtam fel éjjel. Még mindig ott lebegett a szemem előtt a kép, ahogyan meghalt mellettem, és ahogy elragadott mellőle. Patakokban folyt rólam a víz. Egy rémálom önmagában is rossz. De így hogy még ráadásul Brain is volt a központi téma még rosszabb. Szorítottam a takarómat, ahogy az ágyban ültem. Odakint még sötét volt. Nem kellett volna még ébren lennem.

- Mi a baj Chi?

Hallottam magam mellől. A felugrásommal Ryuu-t is sikeresen felébresztettem. Bár ő még csak félálomban volt. Mellettem feküdt felem fordulva az oldalán. Karja, amivel eddig átölelt a felriadásom miatt az ölembe csúszott. Szerintem pont ez volt az, ami miatt ő is ébredezni kezdett.

- Csak egy rossz álom. Sajnálom, hogy felkeltettelek.

Feküdtem mellé vissza vele szembe. Ő egyből közelebb húzott magához, keze végigsiklott az oldalamon a vállamig, hogy odavonhasson magához és a homlokunk összeérjen. Amíg adott egy puszit az arcomra nyugtatásképpen, addig az ujjai kis simogatásokkal visszacsúsztak a derekamra, hogy ott is magához ölelhessen.

- Megint ő volt az?

- Igen...

- Már megint? Ez már a hányadik?

- Túl sokadik... 

- Miért nem hagy már békén?

- Nem tudom... De egy is sok volt. Ez... ez a mostani... Sokkal rosszabb volt.

- Tudod, hogy nem szerezhet vissza. Már nem kell félned tőle.

- Tudom... de... akárhányszor eszembe jut nem is magam miatt lesznek rémálmaim. Hanem mert érted aggódom. Ebben a mostaniban is elvett tőlem téged... Tudom, hogy nem lenne esélye sem ellened. De...

- Az ember a rémálmaiban mindig a legrosszabb lehetőségeket éli meg.

- Igen...

- Nem lesz bajom Chi. Mindenképpen megvédelek tőle. Nem hagyom neki, hogy még egyszer rád tegye a kezét.

- Köszönöm Ryuu...

- Ez a dolgom kedvesem. Megvédem életem szerelmét.

Még mindig annyira zavarba jövök attól, ha ilyen nyíltan kimondja. Jó még csak egy pár napja hivatalos, hogy mi ketten egy pár vagyunk. De lényegében, ha úgy vesszük, már legalább egy hónapja, sőt hosszabb ideje bókol nekem. Nem kellene annyira lefagynom minden ilyennél, hogy köpni, nyelni ne tudjak.

Kihasználva, hogy már megint lefagytam gyorsan lecsapott az ajkaimra. Egy rövidebb csókot váltottunk ezzel hozta vissza a tudatomat, ami leblokkolt valahol.

- Én is szeretlek Ryuu...

Suttogtam, amikor elvált a számtól. Még arcon csókolt és kicsit helyezkedett, hogy kényelmesebben feküdjön.

- Bújj ide.

Bólintottam és a mellkasához simultam. Olyan megnyugtató hallani a szívének dübbenéseit. A szív hangját, ami értem dobog. Nagyot sóhajtva foglaltam el a helyemet. Simogatta a derekamat, hogy megpróbáljon elaltatni.

- Ryuu...

- Igen kicsim?

- Milyen nap van ma?

- Péntek miért?

- Akkor ma megyünk Mori sanhoz igaz?

Korábban megbeszéltük a főnökkel, hogy tanácskozunk Brain keresését illetően. Elmondom majd nekik honnan indult minden. És ha megtaláljuk a kastélyát, akkor valószínűleg őt magát is meg fogjuk ott találni. És akkor Ryuu végezhet vele, hogy én teljesen szabad legyek.

- Igen. Onnantól olyan fejvadászatot indítunk Brain ellen, amiből nem jut ki élve.

- Remélem, minél hamarabb megtaláljuk és lezárhatjuk ezt a dolgot.

- Én is Chi... Nem akarom, hogy életben legyen az, aki bántott. Vesznie kell!

- Köszönöm Ryuu!

- Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted.

- Olyan különös...

A gondolat, ami foglalkoztatott nem hagyott aludni. Mégis mikor lettem én ilyen. Régen egy légynek sem tudtam volna ártani. Senkinek sem kívántam rosszat vagy a halált. De most kifejezetten erre vágyom. Hogy Brain feje a porba hulljon.

- Micsoda? – zökkentett ki Ryuu.

- Bármennyire is véres és gonosz dolog ez egy átlagos ember szemében... Valahogy mégis annyira romantikus, hogy ennyire meg akarod ölni őt miattam.

- Tudod a maffiában mi így romantikázunk

- Ja, ez ilyen mindennapos flört a lőtéren, hogy: Hallod én érted 100 embert is kivégeznék

- Most mondjam azt, hogy ilyen még sosem volt?

- Nem mondod, hogy tényleg megtörtént?

- Hasonló eset már volt. Higuchi mondta, hogy egyszer próbáltak őt úgy felszedni a gyakorlótéren, hogy azt mondta neki egy srác, hogy annyira jól áll a kezében a pisztoly... egyszer elmehetnének ketten valami mészárlásra.

Nagyot kacagtam, ahogy ezt végigmondta. A fene gondolta volna, hogy valaki így próbál felszedni egy lányt. Bár meg kell hagyni Higuchi van olyan őrült, hogy ez neki tényleg bók volt, és ha nem lett volna Ryuu-ba belezúgva, akkor el is fogadja az ajánlatot.

- Ez tényleg ennyire vicces?

Döbbenttette meg a hirtelen belőlem kitörő nevetés. De én még annyira hahotáztam, hogy egyelőre arra tudtam csak koncentrálni, hogy levegőt vegyek. Már a hasamat fogtam. Miközben Ryuu felült felig mellettem és onnan figyelte röhejes szenvedésemet.

De a kezdeti döbbenet hamarosan átváltozott vigyorgásba, ahogy megértette nekem egy 17éves gimnazista lánynak, aki még csak pár honapja tagja a maffiának ez igen is groteszk és nevetséges.

Aku a maffiában nőtt fel. Ő hozzászokott ahhoz, hogy ilyenek megtörténnek. Főleg két olyan mentor mellett, mint Chuuya san es Dazai san.

- Jól van, azért vegyél levegőt is, mert kezd lilulni a fejed!

Kitöröltem a könnyeket a szememből és fájó hasamat simogatva én is felültem Ryuu mellett. Majd mikor már meg tudtam szólalni akkor megfogtam az ágyunkon támaszkodó kezét. Míg másik tenyeremet az arcára simítottam.

- Chi?

- Gomenne... csak nem voltam felkészülve erre. Te sokkal jobban és kedvesebben próbáltad a tudtomra adni, hogy szeretsz. Ehhez vagyok hozzászokva.

Elpirult. Mosolygott, ahogy lesütötte a szemét. Ezt megragadva közelebb hajoltam hozza és most én csókoltam meg őt. Viszonozta elmélyítette és hamar átvette a vezetést is. Ledöntött vissza az ágyra. Felettem volt, ahogy csókolóztunk. Átkaroltam a nyakát. Ö egyik kezével a fejem mellett támaszkodott, míg a másikkal simogatott. A karomat, a vállamat, oldalamat, a derekamat.

Érzem, milyen vágy van benne a mozdulataiban. Mégsem megy tovább annál, hogy csókolózzunk. Vigyáz rám. De ugyanakkor teljesen kisajátít magának. És én imádom, hogy már nem áll közöttünk semmi.